Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-12 / 15. szám

KÖZEL A KONFIRMÁCIÓ Hazai egyházunkban a konfirmandusok jövő vasárnap állnak oltár elé. Ahogyan templomainkban ők kerülnek a figyelem középpontjába, rájuk szegeződő szemek sugarába, velük foglal­kozó gondolatok és érzések hullámaiba, ezek a sorok az olva­sók lelkére szeretnék helyezni egyházunk évről évre ismétlődő nagy alkalmát: az új nemzedék kibocsátását a szolgáló keresz­tyén életre. Mi is történt a konfirmációra készülés pár hónapjában? Megkeresztelt fiatalok jöt­tek el a gyülekezetbe. A gyer- mekkeresztség ősi egyházi gya­korlatának fenntartása a mo­dern világban csak addig jo­gosult, amíg van konfirmáció. Hiszen a keresztséget nem szabad babonásan, mágikusan tekinteni, amint erre bizony nem egy jel akad olyan szü­lők részéről, akik elvégeztetik ezt a szertartást, noha egyéb szál nem fűzi őket az egyház­hoz. Hitünk szerint a kereszt- ség Isten kegyelmének eszkö­ze, de ez az eszköz elválaszt­hatatlan a keresztség néma beszédét érthetően megszólal­tató hangzó igétől, Krisztus tudatos megismertetésétől. A konfirmáció előkészítésében a gyermekkeresztség aktusa folytatódott: ezt nem lehet elég nyomatékkai hangsúlyoz­nunk. Megkeresztelt fiatalok ott­honossá lettek az egyházban. Bizonyos számúnak már ed­dig is volt közülük alkalmi vagy tartós érintkezése a gyü­lekezeti élettel. A konfirmá­cióra készülés idején többet, körképet kaptak az egyház életéről. Sőt, a Biblia, az éne­keskönyv, az istentisztelet közvetlen ismerősükké lett, megbarátkoztak vele. Fogal­mat alkothattak az egyház ta­nításáról, a Krisztusról szóló evangéliumról. Hogy melyikük mennyi keresztyén ismeretet szerzett, és belső valóját mennyire érintette az Istennek Krisztusban megmutatott sze- retete, az változó, különböző. Talán csak kevesekben ért el belső céljához a konfirmációi foglalkozás. De akik eljártak, azok számára a messze ide- genségből bizonnyal közel jött a templom és a gyülekezet képe. Ezért válik lehetővé, hogy életük folyamán szabad elha­tározásból döntsenek Krisztus mellett. Hitünk szerint ugyan minden Krisztus mellett való döntés a Szentlélek titokzatos munkájának eredménye. Ez azonban egyáltalán nem csök­kenti az emberi elhatározás jelentőségét, sőt, abban megy végbe. Csak olyasmit lehet el­fogadni vagy elutasítani, amit ismer valaki személyesen. Nem ringathatjuk magunkat abban ság alapján elfogadják, ha akarják, az Istennek Krisz­tusban feléjük nyújtott bűn­bocsátó kegyelmét, szereteté- nek erejét, az örök élet re­ménységét. A tapasztalat az, hogy a megkonfirmáltak közül az elkövetkező években csak kis százalék él aktív gyüleke­zeti életet. Az egyház mégis reménységgel végzi a konfir­mációt, rábízva Istenre az el­a hiedelemben, hogy konfir­mandusainkból föltétlenül hi­vő emberek lesznek. Ezt még azokról sem tudjuk előre, ké­sőbbi felnőtt korukra nézve, akik most a legszorgalmasabb, leghűségesebb tanítványaink voltak. Serdülő korban még nem alakul ki véglegesen az ember teljes meggyőződése. Különben is, a keresztyén hit nem egyszeri döntés dolga. Életünk folyása közben újra meg újra megkérdez az Isten, s mi felelünk rá, gondola­tainkkal, érzéseinkkel, tet­teinkkel, akkor is, ha nem tudjuk, hogy neki válaszo­lunk: szeretsz-e engem? A konfirmációnak tehát nem az a ■ jelentősége, hogy életre szóló elhatározások születnek. Még ha születnének is, későb­bi megmaradásukat egyedül Isten tudja. Ellenben a meg­keresztelt fiataloknak a kon­firmációi előkészület lehető­séget adott, hogy most és ké­sőbb a lelkiismereti szabad­vetett magok sorsát, s nyitva hagyva minden megkonfirmált előtt a Krisztus mellett való döntés emberi szabadságát. A konfirmációra készülésből jó származik társadalmunkra is — ez egyházunk célja és fá­radozása. Krisztus ismeretével nem egy élettől idegen, a vi­lágtól elzárkózó, csak lelki ke­gyességre akarunk nevelni. A mai egyház világosan felis­merte, hogy a keresztyén hit­ből következő emberszeretet nemcsak egyéni viszonylatok­ra érvényes, hanem szélesebb összefüggésben is. Olyan fele­lősséggé válik, amely törődik az emberi közösségek gondjá­val és feladataival itt és most, közel és távol, ebben a hazá­ban, ebben a társadalomban, a mai világhelyzetben és a most élő emberiség adottságai kö­zött. Konfirmandusaink, akár az egyházban élő felnőttek lesznek, akár nem, magukkal viszik az életükbe legalábbis a benyomást arról, hogy az egy­ház szolgálata az országnak, a társadalomnak, az emberiség­nek hasznos, áldozatosan cse­lekvő tagokat szeretne adni. S annak tapasztalatát is maguk­kal viszik, hogy a mai keresz­tyén a modem világképben gondolkozik, a tudományos és technikai fejlődés sodrában áll, s keresi hitének újrafo­galmazását korunk szintjén. A konfirmációra készülés lassan véget ér. Hátra van a konfirmációi vizsga és isten- tisztelet. Ami több ezen a ket­tős befejezésen történik az elő­készületi időszakhoz képest, nem csupán az ünnepélyesség, noha az ünnepi forma és él­mény soha nem jelentéktelen az emberi életben, itt sem. A tartalmi többlet sokrétű prog­ram: a konfirmandusok átfogó számadása, a sajátos és egy­szeri konfirmációi igehirdetés, a konfirmandusok vallástétele, megáldása, úrvacsorához bo­csátása. Isten segítse a lel­készt, a konfirmandusokat, a családi kört és a gyülekezetét, hogy a konfirmáció napjának emberi erőt, jó szándékot messze meghaladó feladataiból minél több valóban esemény- nyé, belső történéssé váljék! Veöreös Imre Tények és vágyak: Bossey — Tanulmányi kiküldöttünk levele Svájcból — Svájcban, Genf és a francia határ közelében fekszik Chá- teau de Bossey, magyarul a bosseyi kastély, amely az Egy­házak Világtanácsa ökumeni­kus Intézetének ad helyet. Ha­talmas, fás-füves terület köze­pén fekszik a százados és mo­dern épületekből álló intéz­mény, amely 1946-ban azzal a céllal létesült, hogy a külön­böző nemzetiségű, fajú, nyelvű, felekezetű és felfogású keresz­tyéneknek adjon találkozásra helyet s alkalmat. Az elmúlt évtizedek során több magyar evangélikus lelkésznek volt le­hetősége ilyen találkozásra és az Evangélikus Élet is több­ször közölt beszámolót Bos- seyról. Az Intézet leghosszabb évi programján, az ökumenikus Főiskolán, 28 országból való 56 résztvevő között októbertől februárig én is ott lehettem. A nemrég végétért hónapokat a sokféleség jellemezte. Amerikából jöttek néhányan és szinte első dolguk az autó- vásárlás volt. Afrikaiaknak, ázsiaiaknak pedig meleg ruhát kellett adni, mert a hideg idő­re nem voltak felkészülve, nem is lett volna módjuk rá. így az egyik résztvevő még va­sárnap is foltozott könyökű ruhában járt, divatból, és az autója a ház előtt állt. A má­sikon új volt a ruha, de csak néhánynapos ajándék. — Vala­ki órákig válogatott a kották között és többet költött rájuk, mint a másiknak a havi zseb­pénze, amiből családját is se­gítette. — A leggazdagabb (USA) és legszegényebb (Ma­lawi) társunk fizetése közötti különbség 84-szeres volt. Néhányan az otthoni iskola­padot cserélték el az ittenivel. Sokan a katedrát, vagy — mint magam is — a szószéket az iskolapaddal cseréltük el, és kedélyes együttléteken is az otthonmaradottakra gondol­tunk. — Négy és fél hónap után is „úr”-nak szólította egymást két német, de néhány hét után barátjának mondott egy indonéz. — Alapos tudás­ról, következetes gondolkodás­ról tett tanúságot az egyik dok­torjelölt, mégse tudott felelni, amikor megkérdezték: miért kap háromszor annyi fizetést Dél-Afrikában a fehér lelkész, mint a fekete? Kovach — így mutatkozott be egy amerikai, de csak há­rom magyar szót tudott: „Jól van, kisfiam ...” Ezt a sokszínű társaságot összehozta a tanulási lehetőség és az egység utáni vágy. Sor­jában mindegyik felekezeti csoport tartott istentiszteletet, mindegyik a maga rendje sze­rint. Itt tapasztalhattuk, hogy nemcsak különféle emberek, hanem különféle keresztyének is vagyunk. Sokszor volt ide­gen a másik istentisztelete, igehirdetése, éneke, vagy be­szélgetésben a gondolatmene­te. Ezért nem volt könnyű együtt imádkozni, énekelni, egymás szavát megérteni. Le­hetetlen volt közösen, min­denki részvételével úrvacsorát venni. De eleven volt a szán­dék, hogy igán egységre jus­sunk, és ismételten láthattuk, hogy érdemes elgondolkozni azon is, ami először annyira idegen. Ebben a tarka sokaságban voltam egyetlen magyar lel­kész. Akadtak olyanok, akik csodálkozva hallották, hogy Magyarországon vannak még keresztyének. Engem is meg­döbbentett a világ ínsége, fe­szültsége, amelyről a többiek személyes élmények alapján beszámoltak. Reuss András Levél az 5. Stockholmi Vietnam Konferenciáról a keresztyén egyházakhoz és ökumenikus szervezetekhez Mi. különböző egyházakból, felekezetekből és ökumenikus szervezetekből való keresztyének, akik részt veszünk az 5. Stockholmi Vietnam Konferencián, a következő felhívással for­dulunk hozzátok: Nagy megelégedéssel vettük tudomásul, hogy a világ kérész tyén egyházai és szervezetei nem voltak némák az Egyesült Államok vietnami háborúja láttán. Számos alkalommal adtak hangot tiltakozásuknak és mélységes aggodalmuknak a vietna­mi eseményekkel kapcsolatban. Dél-Vietnam és Észak-Vietnam népének bizonyságtétele és jelentései megmutatták nekünk, az 5. Stockholmi Vietnam Konferencián részt vevő keresztyé­neknek, világosabban, mint bármikor ezelőtt, e nép által elvi­selt szenvedések mértékét. E szörnyű szenvedés láttán azt is felismertük, hogy még mindig nem nyújtunk elegendő segítsé­get a vietnami nép támogatására és arra, hogy véget vessenek az amerikai kormány által Vietnamban viselt kegyetlen hábo­rúnak. Felszólítunk benneteket, egyházaitokat és szervezeteiteket, hogy fokozzátok erőfeszítéseiteket a vietnami háború megszün tetése érdekében, az 5. Stockholmi Vietnam Konferencia mel­lékelt felhívásával megegyezően. A Stockholmi Vietnam Konferencia kész segítséget nyújtani mindenfajta Vietnamnak nyújtandó segély megszervezésében. Megfigyeltük, itt, ezen a konferencián, hogy milyen nagy együttérzést tanúsítanak a vietnamiak iránt a nem keresztyé­nek, s hogy milyen nagy erkölcsi és anyagi segítséget nyújta­nak e nép támogatásában. Ebben Isten világos parancsát is­merjük fel a világkeresztyénség számára, hogy a béke és az emberiség szolgálatában éljen. ZSOLTÁR Látod az emberi dolgok olyan szövevényes iszapja égeti lelked már, hogy menekülni esély nincs: begubózva telelsz, örök éjszaka életed immár. Lelked börtöne vagy .. perceket érleltél, s életed is percekké foszlott; bárhol a kínok sziklamagánya emészt. Templomok érchangját szenvedi könnyű szemérmed: a végzet imádata sorsod, s hinni az isteni fényt: túl a halálon is élsz — irgalom emberi sebre — se méltatlan szerepedben tetszeni annak, akit sérteni volt csak erőd. Fecske Csaba AZ EGYHÁZ FELELŐSSÉGE A VILÁGÉRT „A dél-amerikai helyzet nem engedi meg, hogy elhanyagol­juk az egyház felelősségét a világért” — jelentette ki a Lutheránus Világszövetség fő­titkára, dr. A. Appel Berlin­ben, a Lutheránus Világszö­vetség Nemzeti Bizottságának ülésén. Nem vonatkoztathatjuk el magunkat többé a világ prob­lémáitól. Üj korszaknak kell beköszöntem a világ evangé- likusságábarv, amikor világo­san meg kell mondanunk, hogy miben látják felelősségü­ket az evangélikusok a mai társadalomban. Appel szerint ezzel a várakozással tekinte­nek sokan a nyári világgyű- lésre Porto AUegre-ben. Azt is tisztázni kell, hogy lénye­gében mi a szerepe és feladata az evangélikusoknak az öku- menében és hogyan tudnak megbirkózni azokkal a belső feszültségekkel, amelyek ma minden egyházban megvannak— EGYHÁZUNK ÉS A FEISZABADULÁS 6. Útkeresés Az a történelmi lecke, amit Isten feladott a felszabadulás utáni korszakban, az volt, hogy egyházunk megkeresse útját az új társadalmi viszonyok között. Nehéz feladat volt, mert még nem alakult ki világosan az új társadalom életrendje, de az irány mégis határozott volt: a fejlődés gyökeresen sza­kított a régi világgal, amit a háború katasztrófa-politikájába fulladt Horthy-rendszer, majd nyilas világ jelentett, s alakul­tak a nép államának körvonalai. A fejlődés iránya és vezető ereje már kezdetben is a kialakuló szocializmus volt. Ha az egyház ebben a helyzetben akarta útját megtalálni, a kiindulópont kétségtelen volt: nem lehetett követni a régit, el kellett határolnia magát attól, ellent kellett mondania a régi hibáknak. Ez az álláspont tükröződött azokban a gon­dolatokban, amelyek aktuális bűnbánatra hívtak. „Mi a ,ma’ az egyház számára? A bűnbánat ideje. Van elég okunk az egyház bűnbánatára. A bűnbánat tükre azon­ban nem lehet más, csak az egyháznak az igében megrajzolt lényege és feladata. Az egyház bűnbánati önvizsgálatának két kérdése van: Mi az egyház? és: Mennyiben nem ez az egyházam az én és sokunk vétke miatt? Isten előtt kell szám­ba venni mulasztásainkat: az egyház vezetőinek és lelkészei­nek, hogy miben nem voltunk hűek az elmúlt évtizedekben és mivel torzítottuk egyházunkat mindmáig.’’ (Lelkipásztor, 1948. jan., 18. o.) A bűnbánatnak megújuláshoz kell vezetnie. Ez Isten igéjé­ből táplálkozik. Az ige azonban új és bátor útkeresésre ad biztatást Ezt akkor így fogalmazták: „Bátor igehirdetés a mai magyar jelenben! Ez az egyházi magatartás pozitívuma és ez a legnehezebb." (Lelkipásztor, 1948. jan., 15. o.) De hogyan valósulhat meg Isten igéjének aktuális, konkrét hirdetése? Hogyan lehet hitelesen meghallani Isten vezérlő akaratát? Miként ad Isten az ősi Szentírásból irányító igéket az egyház útja megtalálásához? Ezekre a kérdésekre kellett választ találnia egyházunknak a felszabadulást követő évek­ben. Az eredményből ízelítőül néhány korabeli gondolat: „Istennek konkrét és mostani üzenetét kell hirdetnünk a nemzet számára. De van-e Istennek ilyen: mostani és konkrét üzenete? Kétségkívül. Istennek ugyan csak egyféle üzenete van: törvény és evangélium, s ez minden időben ugyanaz. Azonban: ez a változatlan üzenet a változó időben nem ugyanazt az arcát fordítja felénk. Isten igéje nem egyhangú, hanem végtelenül gazdag s időnként más és más mozzana­tára esik a hangsúly. Ezt meglátni: hogy mi a lecke ma, az Isten leckéje — ez a prófétai látás. S ezt a mai leckét jól ta­nítani —, ez a prófétai szolgálat.” (Lelkipásztor, 1948. márc„ 97. old.) Óvatosan indultak azok a gondolatok, amelyekben már fel lehet fedezni későbbi haladó teológiai felismeréseinket. Ezek abból a szellemi-teológiai felszabadulásból táplálkoztak, hogy már nem kell, mint régen, az egyháznak visszahúzódnia a belső hitéleti körre, hanem szava átfogó is lehet, a haza, az emberiség, a világ kérdéseihez is bátran hozzászólhat a jobb és igazabb elérése érdekében. Az első próbálkozások ezt így fejezték ki: „Az igaz, hogy a politika, kultúra, közgazdaság nem köz­vetlen témája a Szentírásnak. Akkor azonban, amikor Isten igéje igénybe veszi az embert és világát, igényének érvényét természetszerűleg kiterjeszti mindezekre is. Hogy az életet nem lehet világi és vallásos, testi és lelki szférára osztani és ezeket óvatosan elkülöníteni, azt nemcsak az ószövetség pró­fétáinak működése bizonyítja, hanem az újszövetség is.” (Lelkipásztor, 1948. márc., 99. old.) Azzál a figyelemmel fordultak az Újszövetség felé, hogy milyen kérdésekben szólt hozzá saját kora társadalmi'problé­máihoz. A felsorolás foglalkozik Jézusnak az adó megfizeté­séről mondott szavaival, mai nyelven az állampolgári Jiüség- gel. Utalnak Pál apostolnak az areopagosi beszédére, amely­ben kora műveltségével kapcsolta össze a keresztyén hitet. Bemutatták, hogyan találta meg az első gyülekezet a maga életét és helyét a római birodalomban, a rabszolgatársadalom viszonyai között. Utaltak Pál apostolnak Filemonhoz írt leve­lére, amelyben Pál a rabszolgának testvérként való fogadását egyben elvi kérdésnek is tekinti, irányítást ad a rabszolga­kérdés keresztyén szemléletére. Az 1948. márciusi évforduló alkalmat adott arra, hogy az 1848-as szabadságharc egyházi megítélése kapcsán eligazodást lehessen nyerni az akkori jelen feltételei között. Az 1848-as szabadságharchoz való egyházi viszonyulást így hozták össze­függésbe az 1948-ban követendő magatartással: „Egyházunk 1848-ban általában meglátta prófétai feladatát és igyekezett azt erőihez mérten betölteni. 1848. egyháza jól prófétáit, mert meglátta, hogy akkor ez volt az Istentől fel­adott lecke. Az egyház prófétai szolgálata fölöttébb nehéz fel­adat. Ám szükséges és elvégzését másra nem bízhatjuk. Ma sem. Micsoda Istennek feladott leckéje ma, s hogyan lehet azt megoldani? Az utat mégis nekünk kell megtalálni és _ jár ni. Amint őseink is járták 1848-ban. A hit merészségében és a bűnbocsánat reménységében. Mi sem tehetünk másként” (Lelkipásztor, 1948. márc., 101. old.) Ezek a történelmi példák azt akarták szolgálni, hogy új és forradalmi változások közt is megtalálhatja az egyház a maga útját, mert nincs a régihez kötve, az nem tartozik hozzá lé­nyegéhez. Az útkeresés körvonalai ezzel már kibontakoztak, noha meg igen sok bizonytalankodást kellett leküzdeni. D. dr. Ottlyk Ernő CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁGKÖTÉS. Tóth László mérnök, műszaki főis­kolai gyak. tanár és Szikszay Viola Márta tisztviselő, duna­újvárosi lakósok házasságot kötöttek. — HA I, ÁLOZÁS. Janurik János hosszú, de nagy türe­lemmel viselt szenvedés után, életének 81. évében, március 17-én Szarvason csendesen el­hunyt. Temetése március 19- én volt a szarvasi evangélikus ótemetőben a gyülekezet nagy részvéte mellett Kovács Pál lelkész szolgálatával. Az el­hunytban Fest Miklós nagy­EGYHÁZZENEI áhítat lesz április 12-én, vasárnap este 6 órakor a kelenföldi evangélikus templomban (XI. Bocskai út 10.) Közreműködik: ZASZKALICZKY TAMÁS , orgonaművész és a gyülekezet vegyeskara bánhegyesi lelkész és Székács Sámuel szarvasi lelkész apó­sát gyászolja. „Boldogok a ha­lottak, akik az Urban halnak meg”. — id. Moór Istvánná, sz. Bé­res Lídia Istenbe vetett hittel viselt betegség után 71 éves korában, házasságának 49 évé­ben a sárvári kórházban már­cius 19-én elhunyt. Temetése március 21-én volt Nagyge- resden. Németh Ilona március 25- en Sopronban elhunyt. Teme­tése szülőfalujában, Rábcaka- pin volt március 29-én. Az el­hunyt a volt győri diakonisz- sza anyaház tagja volt. „Jézus Krisztus a feltámadás é<s az élet!” Villányi Albert életének 62-ik, házasságának 25-ik évé­ben rövid szenvedés után már­cius 22-én elhunyt. Temetése március 31-én volt a Farkas­réti temetőben, „örökkévaló szeretettel szerettelek téged”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents