Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-12 / 15. szám

A megértett istentisztelet Hatalmas hangszer hangjait hallottuk A nagyhét s a húsvét körüli napok az egyházi zenének is sűrített napjai. A passiótörténet összefüggő művekben s egyes darabokban is a megrendült ihletettség szép élményeit tárja fel s beszél azon a nyelven, amelyet a világon a legtöbben ér­tenek: a zene nyelvén. Már írtunk arról, hogy ismét hallhattuk Bach János passió­ját a Lutheránia előadásában. Most olyan előadás adja beszá­molónk keretét, amely Budapesten a komoly zene kedvelőinek osztályozhatatlanul széles, nagy gyülekezetének adott mély­séges élményt. A Zeneművészeti Akadémia nagytermének pó­diumán 140 finn egyetemista állóit. Egyforma hosszú fehér ru­hában a leányok, feketében a fiúk. A legcsodálatosabb hang­szeren: az emberi ének hangján adták elő Mozart c-moll mi­séjét. Magyar fiataloknak, az ELTE ifjúságának zenekara kí­sérte őket. Kulturális kapcsolataink keretében ez a gyönyörű összhang maga figyelmet érdemlő bizonyságtétel a két rokon­nép egymást megértéséről. Az Agnus Dei-vel keretezett két­órás Mozart-mű megremegtető élményt nyújtott a hallgatóság­nak, sodró erejű Glóriájával, Credojával és Sanctusával. A másfél száz finn vendég, a helsinki egyetem hallgatói kö­zött többen voltak a teológiai fakultás hallgatói, vagy lelkész­családok gyermekei, sőt néhány fiatal lelkész is, akik azt kér­ték tőlünk, bele tudnának-e hallgatni a budapesti evangéli­kus gyülekezetek egyházzenei előadásaiba. Tegyük meg hát velük ezt a néhány lépést. A budavári gyülekezet nagypéntek délutáni istentiszteletére mentünk először. Schütz János passióját hallottuk. Amíg akár Bach passiói, akár Mozart c-moll miséje a széles hullámok áradó erejével ragad magához, Schütz műve az istentisztelet­szerűséggel, gyülekezeti jellegével sodor magával. Az evan­gélista, s néhány valóban bibliai „szereplő” szólóhangja tölti ki a művet, amit csak olykor keretez a kórus. Mintha nem is az orgona mellől adnák elő, hanem az oltártól hangoznék az ige — János evangéliumának pontos szövege — s a gyülekezet maga kapcsolódna bele az igeolvasásba. Művészi magasságok­ba emelt ősi gyülekezeti passióolvasás ez, a protestánsoknál is tradíció. A szólisták kiemelkedően szép közlése mellett Csorba István karnagyé az érdem, aki az énekkart betanította s ve­zette. A hallgatókként részt vevő finn vendégeket Várady Lajos esperes köszöntötte. Másik bepillantásunk finn vendégeinkkel a magyar evangé­likus gyülekezetek egyházzenei életébe nagyszombat délután­ján volt a kelenföldi templomban. Sulyok Imre karnagy szer­vezésében Händel g-moll orgonaversenyét adta elő Peskó György orgonaművész, a gyülekezet zenekarának közreműkö­désével. A felemelő egyházzenei eseményen finn testvéreink kis-kórusa (mintegy harminc taggal) finn egyházi énekeket adott elő, feleletül Bencze Imre lelkész köszöntésére. Az est után a gyülekezet szeretetéből kávéval kínálták a vendégeket. A kedves együttléten számtalan kérdést tettek fel finn testvé­reink egyházi életünkre vonatkozóan, amelyekre D. Koren Emil esperes és Baranyai Tamás lelkész válaszoltak. Húsvét vasárnapján a finn vendégek közül többen a fa­sori gyülekezet istentiszteletén vettek részt, ahol ízelítőt kap­tak a sajátos magyar egyházi muzsikából. Az istentisztelet li­turgikus betéteiként a gyülekezet gyermekkara Kodály Zoltán magyar miséjének egyes darabjait énekelte Valtinyi Gábor ve­zetésével és orgonakíséretével. A sajátos magyar dallamok s a tiszta gyermekhangok mély benyomást tettek a vendégekre, akiknek az igehirdetést a szószékről finnül is összefoglalta D. Koren Emil esperes. A néhány egyházzenei alkalmon is kerek képet kaphattak arról, hogy különösen nagyhéten hogyan szólal meg a gyüle­kezetekben az egyházzenei örökség. A finn kórus tagjainak egyike Matti Kolehmainen lelkész, aki hazájában tagja a „Lo- gos-kvartett”-nek. Kedves alkalom volt, amikor a fasori paró­kián hanglemezről hallgattuk az általa a kvartettnek átírt finn éneket: „Jöjj, Jézus, áldd meg gyermekeidet...” Ez az én han­gom — figyelmeztetett a tenornál — s egyben válaszom és kö­szönetéin. Felvétel kántori tanfolyamra Az Országos Kántorképesítő Bizottság 1970 nyarán Foton a következő előkészítő és továbbképző tanfolyamokat tartja: I. tanfolyam: június 22—július 3. II. tanfolyam: augusztus 17—28. Jelentkezési határidő: május 15. Országos Kántorkepesitő Bizottság, Budapest, VIII., Puskin utca 12. címen. Részvételi díj: 350,— Ft. Jelentkezéskor mellékelni kell: lelkészi ajánlást, rövid élet­rajzot, hatóságii orvosi bizonyítványt. A felvételről részletes értesítést küldünk. Jelentkezhetnek teljesen kezdők előkészítésre és haladók to­vábbképzésre. Karvezetés, énekkari munka és felkészítés a téld négyhónapos tanfolyamok I—II—III. évfolyamára. Szeretettel várjuk a jelentkezéseket! ORSZÁGOS KAPíTORKÉPESfTÖ BIZOTTSÁG Mi a liturgia? Istentiszteleteinken, egyházi szóhasználatunkban gyakran halljuk ezt a szót: liturgia Vannak templomaink, melyek­ben az énekszámtáblán olvas­hatjuk és mellette egy oldal­szám megjelölést találunk. Mit jelent ez a szó? Mi köze istentiszteletünkhöz? Először talán az előbbire válaszolok. A görög eredetű szó jelentése: szolgálat. Bib­liai értelemben Istennek való szolgálat. Ilyen szolgálat volt Áron és utódainak papi szol­gálata az ótestámentumban. Ez a szó jelöli Keresztelő Já­nos apjának, Zakariásnak papi szolgálatát (Lk. 1, 23), és gyakran használja a zsidók­hoz írt levél is, amikor Jézus Krisztus munkájáról, szolgála­táról beszél. Ilyen értelemben alakult ki mai szóhasználatunkban az egyik jelentése: liturgia az egész istentisztelet, mert ab­ban Isten szolgálata folyik. Az ortodox keresztyénségben a vasárnapi istentiszteletet ezzel a szóval jelölik: ortodox litur­gia. A liturgia szó tehát az egész istentiszteletet jelöli meg. De használjuk szűkebb ér­telemben is. Az istentisztelet menetét, rendjét, úgynevezett „változó” részeit értik rajta. Ilyen értelemben szokott fi­gyelmeztetni az énekmutató tábla arra, hogy egy-egy va­sárnapon az énekeskönyvben melyik lapon találjuk a meg­felelő éneket. Az istentisztelet találkozás. Isten és ember találkozása. Isten szól igéjében — mi fele­lünk hívó, megszólító szavára imádságban és éneklésben. Eb­ből alakul ki a liturgia. Van ennek értelme? Sokan hosszú­nak érzik ezt a rendet. Falusi gyülekezetekben talán mégin- kább szeretnek többet énekel­ni, a de városban soknak tű­nik a többszöri énekverselés. Vajon tudjuk-e, értjük-e, mi­ért éppen ez a rendje isten­tiszteletünknek, liturgiánk­nak? Nézzük végig liturgiánk menetét. A gyülekezet megjelenik Üra előtt. A Szentháromság nevében való üdvözlés után egy bevezető zsoltár az ünnep igéje felé irányít bennünket Így hallottuk az elmúlt húsvé­ti ünnepen: „Az Űr feltámadt! Az Űr valóban feltámadt! Di­csérjük az Urat! Halleluja!” S ezzel mindjárt a húsvét üze­netének lényege felé fordított bennünket. Amikor azonban az ember Isten színe elé lép, Urával ta­lálkozik, nem tehet mást, mint hogy megvailja bűnét és bo­csánatért könyörög. Ezt tesz- szük itt imádságban és ének­ben is. A második ének min­den ünnepen bűnvalló ének. A bűnvallásra Isten mindig felel. Válasza nem lesújtó, nem „felfüggesztett próbaidő”, hanem bűnbocsánat, kegye­lem. Ez hangzik el a bűnval­lás után, vagy az evangélium rövid foglalata formájában (Jn. 3, 16.) vagy más evangéli­umi kijelentéssel, pl: „Abban nyilvánult meg irántunk Isten szeretet«, hogy egyszülött Fiát küldte a világba, hogy éljünk őáltala.” Ezt az evangéliumot követi mindjárt Isten dicsérete. Ezért hangzik el minden istentiszte­letünkön a karácsonyi angyal- ének: „Dicsőség a magasság­ban Istennek és a földön bé­kesség, és az emberekhez jó­akarat.” A bűnbocsánat öröme a gyülekezet ajkán is dicsérő éneklésbe csap át. Ez az a harmadik énekvers, amelynél kántoraink keze alatt az or­gona is „másképp” szól. Míg az előbbi bűnvalló éneknél keres­ték a komoly sötét színű re­gisztereket, így fejezve ki a bűnbánatot, bűnvallást, most egyszerre a legszínesebb re­gisztrálással segítenek a gyü­lekezet dicséretét szárnyalóbbá tenni. Ezután szólal meg a va­sárnap egyik kijelölt igéje az oltártól, majd a gyülekezet örömmel vallja meg hitét Is­tenének, Urának. Megérkeztünk az istentiszte­let középpontjához, az igehir­detéshez, amiről már szó volt e cikksorozatban. Az igehirde­tés azonban nem múlik el ha­tástalanul. Isten üzenetét köz­vetíti, beszélgetésre szólít fel Istennél. Ezért követi az imád­ság, nyomban az elhangzása után is és az altári szolgálat­ban is. Van az igehirdetésnek másik hatása is. Felébreszti a hálát Isten iránt. Hogyan mutatha­tom meg hálámat, köszönete- met Istennek? Csak szóban, imádságban? Abban is! De szolgáló életben is. Ügyének, egyházának támogatásában is. Hálámat áldozathozatal is fémjelzi. Ez a hála jut kifeje­zésre az adakozásban. Ez is része a liturgiának! Sok gyü­lekezetben a persely a temp­lom kijáratánál vár a gyüle­kezetre, de ma már mind több gyülekezetben „elindul” és „mozgó persellyé” lesz. Egy alkalmas énekvers alatt pres­biterek gyűjtik össze és teszik az oltárra a gyülekezet „hála­áldozatát”. Adakozásunk, of- fertóriumunk is liturgia, Is­tennek szolgálata! Van liturgiánk befejezésé­nek egy nagyon meghitt része, azt szoktuk „befejező oltári imádságnak” vagy másként „általános imádságnak” nevez­ni. Az egész gyülekezet együtt könyörög ekkor közös nagy ügyekért: az ige áldásáért, az egyház helyes szolgálatáért, a hit tisztaságáért, de ugyan­ilyen buzgósággal visszük Is­ten elé az egész világ ügyét, a béke ügyét, megmaradását, az emberiség szabad, boldog éle­tét, a szenvedők megvigasztal- tatását, a betegek gyógyulását, minden jó ügy előremenetelét és azt is, hogy az egész gyü­lekezet Isten áldásával indul­hasson a hétköznapok munká­jára, szolgálatába. Ez hát röviden az értelme liturgiánknak! Lehetne egysze­rűbb is? Talán lehetne. De nem lenne helyes. Az egyház istentiszteletében sohasem arra törekedett, hogy egyszerűen, röviden, hanem arra, hogy méltóképpen és a legtöbbet, legszebbet nyújtva dicsérje Urát, akitől minden áldás és jótétemény származik. Ha megértjük a liturgiát, átéljük belső tartalmát, nem lesz az „hosszú” és „üres”, hanem sokkal inkább gazdag kifeje­ződése Istennel való találkozá­sunknak, bűnbánatunknak, örömünknek, dicséretünknek és hálánknak. Még egyről kell szólnom. Bizonyára észrevettük már, hogy a liturgia szövegei, éne­kei változnak. Változnak, mert minden vasárnapnak, ünnepnapnak külön üzenete van. Ennek az egésznek a ke­rete az egyházi esztendő. Az ünnepek olyan körforgása ez, melynek keretében évről évre újra emlékezünk arra, amit Isten érettünk tett Jézus elküldésével, szolgálatával, ha­lálával, feltámadásával és az egyház elhívásával. Ebben az egyházi esztendőben minden a helyén van. Kijelölt igék (pe- rikópák) segítik közel hozzánk az ige üzenetét, meghatározott énekek visznek közel éppen annak az üdveseménynek megértéséhez, elfogadásához, melyet azon az ünnepen ün­nepelünk. Sokak számára is­meretlen a gyülekezetben is az egyházi esztendő mibenléte, változása. Mit tehetünk? Szor­galmasan járjunk az istentisz­teletekre! Figyeljünk a litur­giára! Nemcsak az igehirdetés­re. A liturgia mindig az egy­házi esztendőbe helyez bele minket és éppen azon az ün­nepen, éppen abba az üdv­eseménybe. Legjobb, ha nem választjuk külön a liturgiát és igehirdetést. Mindkettő egy célt szolgál: Isten üzenetének elfogadását, akarata szerint való szolgálatot! Tóth-Szöllős Mihály TÖBBLETET KERESS Percek csupán nyúlékony éveidből, Melyekért meghalnod érdemes. Megfulladt szándékok gázlóin keresztül, S ha eléd állnak jól pácolt szavak, Mélyhűtött érzés-virágok, Jól időzített felnyitással Régen eltett konzerv-vélemények, Te mégis konokul, többletet keress, Hogy ne csikorogva, rettegve temess. Sághy Ildikó Repül a nehéz kő... ki tudja hol áll meg, Ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg. — mondja Arany János a Toldiban, mikor Miklós, bátyja népe közé dobja a nehéz malomkövet. „Repül a nehéz kő ..Érdemes rátekinteni és felette elgon­dolkodni. Lebeg a porszem a légben. Kicsi „kövek”. Mozgásukhoz elég a levegő hajtó ereje. Kavicshoz már parittya kell. Nagy kővek, sziklák megmozdításához erős gépek kellenek. Öklömnyi hó­golyó fenn a magasban, lenn hatalmas lavina, mely képes egy falut is maga alá temetni. Ujjnyi vékony kis erekben szivárog a hóié a hegycsúcson, lenn a völgyben hömpölygő áradat* pusztító veszedelem, ahogy Petőfi látta a Tiszát: „Mint az őrült, ki letépte láncát, ' vágtatott a Tisza a rónán át, zúgva, bőgve törte át a gátat, el akarta nyelni a világot!” Mi láttunk már ilyen gátjaszakadt áradatot. Nem kívánunk többet belőle. Az ember félelmének mélyén ott van a mondás igazsága: „Egy bolond oly követ vethet a kútba, melyet tíz okos nehezen húzhat kis ..Hol itt, hol ott nő a porszem szik­lává, mit az ember leleményes szerszámaival társai közé hajít s öli egymást s közben nevet egy harmadik! „Repül a nehéz kő...” — de messze tőlem s így nem érde­kel. Mit bánom én — mondják sokan — csak irtsák egymást! Egy a fontos: csak minket kerüljön el! Aki így gondolkodik* rokona annak a Káinnak, aki az Ábelt kereső Istennek így fe­lelt:” Avagy őrzője vagyok-é én az én atyámfiának?” Nem le­hetek érdektelen. Nem nézhetem közömbösen! Felelős vagyok érte! Minden társamért felelnem kell! A fenyegető veszély ne taszítson a „mát bánom én” a „bánom is én...” embertelen hangulatába. Legyen inkább serkentő arra, hogy magam is gyakoroljam s másokkal is gyakoroltassam, amit népünk így fejez ki: „aki megdob téged kővel, dobd vissza kenyérrel”. A felebarátomra dobott kővel, Öt dobom meg. Ha nem tu­dom, majd keserűen megtapasztalom: „az égre dobott kő fe­jemre hull!” Hagyjuk a kőveket, csak pihenjenek. Legyenek fundámentumai egy szebb jövendőnek! Hernád Tibor Ezekben a hetekben sok templomban hang­zott fel az ünnepi igehirdetések mellett az egyházi zene nyelvén is a bizonyságtétel Jézus Krisztusról, aki értünk járta végig a szenve­désnek és halálnak az útját a húsvéti diadal fel­szabadító öröméig. Orgonákon, emberi ének­hangon vagy hangszerek hangján hangzottak el e bizonyságtételek s gyülekezeteink gyak­rabban fordultak a karzatok felé, hogy lássák azokat, akik onnan végezték szolgálatukat. A templomokban általában előre tekintünk és ■zeretjük ismerni azokat, akik az oltár elől vagy a szószékről hirdetik nekünk az Igét. Azonban ugyanilyen érdeklődéssel figyelhe­tünk azokra is, akik a karzatokról, a zene hang­jaival teszik ugyanezt. Fiatal énekes az, akivel beszélgetünk, Fülöp Attila. Nevét most kezdik megismerni evan­gélikus és más keresztyén gyülekezetek, vala­mint a hangversenylátogatók itthon és külföl­dön. öt éve énekel rendszeresen s naplója sze­rint nem telt el hét ez idő alatt, hogy kétszer- háromszor ne szerepelt volna. S ezek közül legalább egyszer templomi hangversenyen. Mintegy összefoglalásként mondja csendesen beszélgetésünk végén: — Meggyőződésem, hogy az egyházi zenét, főleg Bach müveit csak belülről, hit által lehet igazán megközelíteni és megérteni, hiszen e művekből sugárzik a hit. Én magam azzal a felelősséggel és szolgálni akarással énekelek az orgona mellől, amellyel édesapám, a lelkész hirdeti az Igét a szószékről.- Hogyan kezdődött a pályáid, hogyan lettél énekes? —Ä zene szeretete nálunk családi örökség éc már egészen kicsi koromtól kezdve hozzá­tartozik életemhez. Előbb olvastam kottát, mint betűket, előbb ültem zongoraszéken, mint egyéb székeken. 7 éves koromban már kántori- záltam édesapám akkori gyülekezetében. Jól emlékszem, hogy nem múlt el egyetlen húsvét sem anélkül, hogy Bach egyik passióját ne hallgattuk volttá rádióban vagy hanglemezen s én már akkor átszellemülten figyeltem e cso­dálatos zenét, — Énekelni csak későn, 17 éves koromban kezdtem, akkor is csak saját örö­mömre. Édesanyám biztatott, hogy foglalkoz­zam a hangommal. Azt azonban szüleim elő- rebocsátották, hogy az énekesi pálya nem je­lent biztos megélhetést (a közvélemény csak azokkal számol, akik már befutottak sikerrel, de nagy azoknak a száma, akik végül nem jut­nak el pódiumokra, színpadokra!), ezért a kö­zépiskola végeztével elvégeztem az egyetemei és elektromérnök lettem. Tulajdonképpeni ke- nyérkeresö munkám jelenleg is ehhez a hiva­táshoz köt, hangmérnökként dolgozom, még­pedig igen nagy kedvvel és őrömmel. — Egye­temi tanulmányaim alatt már szorgalmasan tanultam énekelni dr. Sipos Jenő professzor­nál, aki mindmáig nagy tudással és szeretettel foglalkozik velem. Házasságom révén is köze­lebb kerültem a zene világához, hiszen Tátray Vilmos hegedűművész családjába kerülni egyet jelent a közös muzsikálás gyakori és nagyszerű lehetőségeivel. — Elmondanál-e néhány emlékezetes és énekesi pályádat meghatározó élményedet? — Nagy jelentőségű lépésnek tartom azt, hogy tagja lettem a Budapesti Madrigál Kó­rusnak, ennek a mindössze 14 tagból álló ki­váló énekkarnak, melyben az elmúlt évek so­rán rengeteget tanultam. 7—8 nyelven kell első látásra kottát olvasnunk s a kis létszámhoz alkalmazkodva énekelnünk. Az együttes műso­rát majdnem kizárólag a reneszánsz kor zené­jéből állítja össze (Bach művei is ebből a for­rásból fakadtak!) s ezért nem véletlen, hogy szólóénekesi szerepléseim jó része is Bach mű­veihez fűződnek. E kórussal tett európai kőr­útjaink mindegyike nagy élmény volt szá­momra, hiszen Európa nagy koncerttermei­ben léphetünk pódiumra évről évre. Szóló­énekesként 1965 óta szerepelek, első igazi, nagy élményem mégis a Deák téri templomhoz fű­ződik, ahol 1967 Nagypéntekén a Lutheránia hangversenyén Bach János passiójának tenor­főszerepét énekelhettem. — Emlékezetes élmé­nyem marad az a hangverseny is, amelyen — Bach kantátáinak sorozatos előadása során — a 80. kantáta tenor-szólóját előadva én, az evangélikus lelkész fia elénekelhettem a Zene- akadémia közönségének: „Erős vár a mi Is­tenünk!” — De élményszerűen emlékezem a néhány héttel ezelőtti Máté-passió előadására is, amelyen szereplőtársaimmal együtt ihle­tett és mélyen átélt előadásban szólaltathattuk meg az Erkel Színház több ezres közönsége előtt e hatalmas művet, Jézus szenvedésének történetéről. Az előadás során nemcsak a zene varázsa ragadott meg mindnyájunkat, hanem az a mély alázat és hit is, amellyel Bach e ze­nét megkomponálta. Böjti készülődés volt ez az este is. — Szívesen emlékezem vissza arra az időre is, amit Lipcsében tölthettem, ahol a híres Tamás-templomban hallgathattam gyönyörű előadásban a nagy H-moll misét és egy Bach zenei versenyt. — Mik legfőbb vágyaid és terveid? — Ez év őszén Olaszországban fogom éne­kelni Vivaldi Győzelmes Judit című orató­riumának tenorszerepét, olasz együttessel és karmesterrel. Nagy örömmel készülök erre. Talán egyszer eljutok az Operaház színpadára is, nagy vágyam, hogy egy-két Mozart-szerepet megszólaltathassak. Fő célom azonban tovább­ra is az, hogy oratóriumokban s egyéb, főleg egyházi művekben énekeljek azzal az alázattal és belső megközelítéssel, ahogyan azt az alko­tók elképzelték — és ahogyan Isten is elvárja minden szolgájától. A pálya kezdetén áll. Szerepléseit még csak pár soros kritikák kísérik, de már ezek is je­lentősek. „A magyar oratórium-kultúra nagy ígérete, póztalan. egyszerű, tiszta éneklés, kul­turáltság és biztonság jellemzi” — írta róla nemrégen egy szakavatott kritikus. E vélemény igazolására és továbbfejlesztésére remélhetőleg még sokszor nyílik alkalmunk nekünk is, evan­gélikus templomjáróknak, az egyházi zene ba­rátainak. Szirmai Zoltán SZOLGÁLAT - A KARZATRÓL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents