Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-12 / 15. szám
i OR SZAGOS EVANGÉLIKUS H ETI LAP XXXV. ÉVFOLYAM, 15. SZÁM 1970. április 12. Ara: 2,— Forint Egyházunk útja és teológiája Hitvallásaink ma Szabad hazában—szabadon a jóra A Teológiai Akadémia ünnepi ülése Szükséges a továbbiakért, hogy legalább röviden felmutassam hitvallási iratainkat. Az első századokban sok vita folyt Jézus Urunk személye körül. E közben keletkezett az Apostoli Hitvallás, később (325) a Niceai Hitvallás, majd az Athanásiusi Hitvallás. Ezek minden tévtanítással szemben tanítják, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember, továbbá, hogy az egy Isten Atya, Fiú, Szentlélek. Ezeket általában az ,egész keresz- tyénség elfogadja. A középkori tévedésekkel szemben Luther és a többi reformátor tett vallást a Szentírás igaz tanításáról, így születtek az evangélikus hitvallási iratok. Mégpedig: az Ágostai Hitvallás és annak Védőirata Melanchton Fülöp fogalmazásában (1530); a Schmalkaldeni Hitcikkek (1537), a Kis és Nagy Káté (1529) Luther Mártontól, és legutoljára az Egyessé- gi Irat (15771 1. MINEK TEKINTJÜK MA ezeket a hitvallásokat mi evangélikus keresztyének? Ezeket, a Szentírás elsődlegességének fenntartása mellett, egyházunk élete, tanítása másodlagos zsinórmértékének valljuk. Egyházunkra mindig jellemző volt a hitvallási hűség és hitvallásait az atyáktól származó drága örökségként becsülte. Távolról sem puszta hagyománytiszteletből. Inkább azért, mert azokat a Szentírás igéje helyes megértésének tudja és tartja. Tisztában vagyunk egyúttal azzal is, hogy ezek nem a Szentírás vagy a hitvallások betűjéhez, hanem Jézus Krisztushoz kötnek minket. Azt is tudjuk és valljuk róluk, hogy ezek annak idején a reformáció korának vitás kérdéseire adtak világos és egyértelmű feleletet. Noha tanításuk középpontjába a bűnös ember kegyelemből, hit által való meg- igazulása került, világos állásfoglalás bukkan fel bennük születési koruk világi problémáira nézve is. 2. MA IS MEGKÉRDEZZÜK hitvallásainkat. De éppen a reformációból következik, hogy a mi korunk viszonyainak a reformáció koráétól igen lényegesen eltérő voltát tudomásul véve nyúlunk hitvallásainkhoz. Megfogalmazásuk ugyanis az egyháztörténet és világtörténelem egy bizonyos és sajátos korszakában történt. Érvényességüket nem merev átöröklés és vitát, kérdést kizáró vaskalapossággal tartjuk fenn, hanem újra megvizsgáljuk azokat. Még hitünk, alapkérdéseire nézve is minden nemzedéknek, tehát a mienknek is, el kell végeznie ezt. Ami pedig\korunk sajátos kérdéseit illeti, azokra nézve részben újra kell megértenünk azokat, részben pedig igéhez kötött lelkiismeréttel egészen új megfogalmazásban kell választ adnunk azokra. Törés, megrekedés származnék ugyanis abból, ha olyan kérdéseinkre, amelyek hitvallásaink születése idején nem léteztek és azokkal azok nem számolhattak, egyszerűen nem felelnénk és azokkal nem birkóznánk. Ma éppen arra tanítanak minket evangélikusokat megkérdezett hitvallásaink, hogy a maradi és merev hitvallásoskodásnak nincs helye egyházunkban, mert ez megbénítana időszerű szolgálatainkban. Ez ugyanis a merőben új társadalmi, kulturális, gazdasági, nemzetközi és .világméretű, tehát politikai kérdéseinkben kényelmes, hamis, felelőtlen magatartáshoz vezetne. Olyan hibás egyoldalúsághoz, amelyik nem nézne és nem látna túl az Isten és ember személyes viszonyán. Az elvont és időtlen fejtegetések gyümölcstelenségében éppen az sikkadna el, amiért mi ma is tisztelettel és hűséges szeretettel ragaszkodunk egy egészen más korból örökölt hitvallásainkhoz. Ha igazán megkérdezzük azokat, újra emlékeztetnek arra, hogy bizony nem a 16. századhoz vagyunk kötve általuk hanem Jézushoz és egyenesen követésére serkentenek. A Krisztusban nyert bűnbocsánat, megigazulás pedig egészen felszabadít minket arra, hogy megvigasztaltan, jó lelkiismerettel és reménységgel legyünk munkatársai Istennek saját korunk életre-halálra menő ügyeiben. Ha nem szégyelljük Krisztust, — erre igazán megerősítenek hitvallásaink — a mában való követését se szé- gyeljük életet mentő programjában. 3. HITVALLÁSAINK IS MEGKÉRDEZNEK tehát minket. Mindenekelőtt abban, hogy merjük-e vállalni a szembesülést korunk kérdéseivel, atyáinkhoz hasonlóan, saját hitünk, látásaink és józan eszünk alapján? Erre ugyanis felbiztatnak, megbátorítanak és meg is talpalnak minket. Az örök ige megértésén túl éppen ebben van időtálló voltuk. Megkérdezik továbbá: óhajtjuk, becsüljük és keressük e a hitvallásainknak megfelelően és a mi korunk problémáira nézve megszólaló igét, úgy ahogyan eleink megbecsülték a saját kérdéseikre tekintettel hitvallásósán hirdetett igét? Egyáltalán, észrevettük e már a mai egyház és világ kérdéseit, különösen a reformáció koráétól elütöket? A másik fontos kérdésük hozzánk ma élő evangélikusokhoz: ISMERJÜK E VALAMENNYIRE IS HITVALLÁSAINK TANÍTÁSÁT? Nem is beszélve az Ágostai Hitvallásról, ott van-e legalább a legkisebb irat, a Kis Káté családjainkban azért, hogy szülők és gyermekek egyszerűen és jól értsék hitünk alapigazságait? Azon keresztül is tud ám Isten Szentlelke újat előhozni és nemcsak régit. Ahhoz, hogy hitünket megéljük itt és most és arról főként így adhassunk számot mindennapi életünkben, a tanulás értelmében is tanítványokká kell lennünk újra. Ezzel együtt azt is megkérdezik: mi ma élő evangélikusok, tudjuk-e mit hiszünk és kinek hiszünk? Végül kérdeznek minket a HITÜNK BIZODALMÁRA NÉZVE. Mennyire vesszük komolyan azt a tényt, hogy Isten Szentlelke az igén keresztül tud adni és ad mostra való és helytálló feleletet problémáinkra és vitás kérdéseinkre? Ezzel a hittel maradhatunk meg bátran, jó lelkiismerettel hitvallásos evangélikusoknak. Hitvallásainkból nem csinálunk Szentírást, de sutba sem dobjuk azokat. Miközben tanulunk belőlük, akár kritikusan is megkérdezzük azokat és nem térünk ki nekünk szegezett kérdéseik elől. így értjük, így használjuk és így becsüljük atyáink drága örökségét, az egész kereszt.yénséggel összekötő ökumenikus (egyetemes) és sajátos evangélikus hitvallásainkat. Szabó Gyula Az ünnepi megemlékezések sorozatában Teológiai Akadémiánk március 20-án az Országos Egyház imatermében megtartott ünnepi ülésén emlékezett meg hazánk felszabadulásának 25 éves évfordulójáról. Az ünnepi megemlékezés jellegét természetesen az a törekvés határozta meg, hogy mérlegre tegyük, mit jelentett evangélikus egyházunk teológiája számára a fel- szabadulás, milyen új teológiai felismerésekre jutottunk el az elmúlt 25 év alafctA hallgatók énekkari száma nyitotta meg az ünnepi ülést. Amikor Trajtler Gábor szakelőadó vezényletével és Valti- nyi Gábor V. éves hallgató orgonakíséretével a hallgatók ajkán felcsendült Gárdonyi Zoltán feldolgozásában az ősrégi hálaadó ének: „Mondjatok dicséretet, keresztyének az Úristennek“ — valóban úgy éreztük, hogy a szívünk megtelt hálával Istennek azért a csodálatos cselekedetéért, amit 25 évvel ezelőtt és az elmúlt 25 év alatt megmutatott népünk és egyházunk életében. Az ülést dr. Groó Gyula dékán nyitotta meg. Üdvözölte a megjelenteket, mindenekelőtt Straub Istvánt, az Állami Egyházügyi Hivatal főosztályvezető-helyettesét, D. Koren Emil, Várady Lajos, Pásztor Pál és Nagy István espereseket, a megjelent budapesti lelkészeket, az Akadémia tanári karát és hallgatóit. Felolvasta D. Káldy Zoltánnak, az Országos Egyház püspök elnökének üdvözlő sorait, aki az Országos Béketanács ülésén való részvétel miatt nem jelenhetett meg az ünnepélyen. Ezután felkérte dr. Vámos Józsefet, az egyház és társadalomtudományi tanszék professzorát, előadásának megtartására. Dr. Vámos József előadásában azt fejtegette, hogy mit jelentett a társadalom fejlődése szempontjából a lutheri reformáció az elmúlt 450 év alatt. Evangélikus egyházunknak felszabadult társadalmunkban és népünk életében betöltött szerepét így summázta : „Amikor hazánk 25 évvel ezelőtt felszabadult a régi, az embereket, a közösséget sokféle eszközzel és sokféle formában elnyomó rendszer uralma alól, egyházunk életében is új korszak kezdődött. S ezt az új korszakot a magam részéről nem tudnám hitelesebben, igazabban meghatározni, mint abban, hogy evangélikus egyházunk szabad lett a jóra: felszabadult arra, hogy a reformációnak a mi múltunkban is elsikkadt igazságait újból megismerjük, s megismerve újból magunkénak valljuk, és ezeknek az igazságoknak a követését egyedül járható útnak tartsuk. Ez az ajándékul kapott szabadság számunkra mindenekelőtt egy sor lealacsonyító, a reformáció tanításától idegen megkötözöttségtől való megszabadulás lehetőségét jelentette. Ilyen tehertételnek kell mondanunk azt a kuszaságot, amely az állam és egyház szoros összefonódottságából eredt és azt, hogy ebben a szituációban a magyar evangélikus egyház akkori vezetői ideológiai „alátámasztást” adtak a magát jelszavakban keresztyénnek mondó, de a valóságban embertelen rendszernek. S ennek a helyzetnek a megszűntével döbbentünk csak igazán rá, hogy mindezek közben mennyire hitelét vesztette híveink előtt a Krisztusról szóló evangélium, és hogy népünk jó része előtt mennyire elvesztette az egyház becsületét. Mivel úgy tapasztaltuk, hogy az a rend, amely hazánk társadalmát felszabadulásunk óta építi — a szocialista forradalom rendje — egész népünk javát szolgálja, felszabadultunk a jóra, hogy híveink, gyülekezeteink, lelkészeink felelősen vehetnek és vesznek részt társadalmunk mindennapi életében. Így ismerjük fel ebben a vonatkozásban is a régi lutheri tanítás helyességét” — fejezte be előadását Vámos professzor. Ezután dr. Groó Gyula dékán előadása következett, amely azt foglalta össze, hogyan újult meg evangélikus egyházunk teológiája az elmúlt 25 év alatt. Mindenekelőtt elemezte a teológiatörté- neti hátteret, amelyből 1945- ben el kellett indulnunk, s hangsúlyozta, hogy teológiánkban is új eszmélődésre és gyökeres újrakezdésre volt szükség. Ezt az újrakezdést volt hivatva elősegíteni az egyházi bűnbánat, amely, ha nehezen is, de utat talált evangélikus egyházunkban is. A bűnbánat tüzében megújult teológiai gondolkodásunkat így foglalta össze: „Egyházunk szolgálatát nem légüres térben végzi, hanem konkrét történelmi helyzetben, a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban. A magyar protestantizmus nem kelet és nyugat között van, hanem keleten van. Tehát itt, ebben a hazában, az épülő szocializmus társadalmában találja meg feladatait, itt tanulja és oldja meg az Istentől feladott történelmi leckét. Megláttuk, hogy az emberiség, korunk, világunk társadalmi, gazdasági és politikai kérdéseit hazánkban és világviszonylatban is a szocializmusban lehet jól megoldani. Így telt meg pozitív és konkrét tartalommal az a sokszor hangoztatott, de mindig világosan értett mondat: egyház akarunk lenni a szocializmusban. 'K A szolgálat lehetőségeit Isten kezéből fogadtuk el hálaadással és örvendezéssel. Az útkeresés szakaszából eljutottunk a megtalált úton járás szakaszába. Ezt az úton járást fogalmaztuk meg a diakónia teológiájában.” Groó dékán előadásának további részében arról szólt, mit jelent részletesen ez a diakónia. Szólt az egyházi békeszolgálatról, az igazi hazafi- ságra nevelésről, a Hazafias Népfront mozgalomban való részvételről és az egész emberiség nagy kérdéseinek megoldásáról. Mélyen szántó esz- mélkedését így fejezte be: „Teológiai megújulásunk múltjáról, s jelenéről szólottám, s a jövő feladataira is vetettünk egy pillantást. Folyamat ez a megindulás, nem lezárt és nem is lezárható. Áramában immár egy második nemzedék veszi át a stafétabotot, a munka terhét, a feladatok dandárét. Azok nemzedéke, akiknek jó része már itt, ebben a felszabadult hazában született. Itt vannak most is közöttünk: hallgatóink, tanítványaink. Számukra már történelem, leírt, elbeszélt anyag az, ami az előttük járó nemzedék számára átélt élmény, személyes sors, megharcolt döntés, végigjárt út. Szeretnénk ezen az ünnepi negyedszázadfordulón nekik valamit átadni az élmény melegéből, a döntések komolyságából. Szeretnénk, ha tiszta meggyőződéssel tudnának beállni teológiai megújulásunk jövőbe táguló mezejének új barázdájába, velünk együtt elindulva gyümölcstermő hónapok felé, felszabadult nemzetünk boldog jövendőjét együtt építők seregébe, az újabb negyedszázadba.” A Himnusz eléneklése után azzal a reménységgel távoztunk el az ünnepi ülésről, hogy mindez nemcsak kegyes óhaj csupán, hanem a fiatal lelkésznemzedék szolgálatában napról napra beteljesedő valóság. Dr. Selmeczi János D. dr. Ottlyk Ernő püspök magas állami kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa D. dr. Ottlyk Ernő püspöknek hazánk felszabadulásának huszonötödik évfordulója alkalmából népünk szabadságáért és a szocializmus építéséért végzett eredményes munkássága elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta. Ezzel egyidejűleg a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa D. dr. Ottlyk Ernő püspöknek a függetlenségért, a szabadságért, a demokrációért és a szocializmusért vívott küzdelemben kifejtett tevékenysége elismeréséül a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem kitüntetést adományozta. A kitüntetéseket Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át április 2-án a Parlamentben rendezett ünnepségen. Ülésezett egyházunk külügyi bizottsága Húsvét után D. Káldy Zoltán püspök elnökletével ülést tartott a külügyi bizottság, amelyen külföldi vendégeink látogatásáról, a Porto Alegre-i anyag elkészültéről, D. dr. Ottlyk Ernő püspök finnországi útjáról hangzottak el beszámolók, valamint részletesen elemezve megtárgyalták az egyház előttünk álló külügyi feladatait GYÖMRŐ A gyömrői gyülekezet a Pest megyei Egyházmegye egyik legkisebb gyülekezete. Tagjainak száma nem éri el a négyszázat. Az egész község benne az evangélikus gyülekezet is, a főváros felé nyíló átjáróház. Lakóinak legnagyobb része Budapestre jár be dolgozni. Ez a jelleg a gyülekezet életén is érződik. De saját lelki otthonuk iránti áldozatán alig. Templomukat 1944-ben kezdték építeni. A falakat felhúzták, de a már beszerzett tetőszerkezetet a háború „elfújta”. Újra kellett kezdeni mindent. 1948-ban részben módosított tervvel folytatták az építést, ami részben közegyházi többszöri segítséggel, de javarészt a gyülekezet anyagi és kétkezi áldozatának bevetésével folytatódott. Végső formáját dr. Kotsis Iván tervei alapján kapta. 1962-re készült el. 150 ülőhely van benne. Az újszerű front mögött a karzat beüvegezésével külön bibliaórai helyiséget nyertek. Hetente rendszeresen használják, több alkalommal is. Berendezését, oltárát, keresztelő medencéjét stb. egyes családok adományából készítették, a tervező építész javaslataihoz alkalmazkodva. Harangját az aszódi gyülekezettől kapta.
