Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-05 / 14. szám

rA megérteti istentisztelet A prédikáció: párbeszéd A prédikációban, bár az emberi beszéd, mégis maga az Isten szólal meg. Sőt nemcsak megszólal, hanem megszólít, tehát választ vár. A prédikáció akkor eredményes, ha a gyü­lekezet felelete következik reá. Végső soron tehát párbeszéd­ről van szó. Ez a párbeszéd a prédikáció hallgatásának pil­lanatában, gondolatban kezdő­dik, utána beszélgetésben és cselekedetben folytatódhat, s imádságban válhat teljessé. A felelet Isten üzenetéi« te­hát a meghallás időpontjá­ban kezdődik. Ehhez minde­nekelőtt az kell, hogy figyel­mesen hallgassunk a prédiká­cióra. Sokszor a legéletsze- rübb igehirdetésre sem tu­dunk odafigyelni, mert roha­nó, zaklatott életünk szétszór­ja a gondolatainkat. Tudato­san kell hát az igehirdetésre hallgatnunk! Enélkül nem ért­hetjük meg, s esetleg oda ju­tunk, mint az az igehallgató, aki arról áradozott, hogy mi­lyen gyönyörűen prédikált a lelkész de, hogy mit mondott, arra nem emlékezett. Nem mindegy persze az sem, hogy hogyan értjük a prédikációt. Hajlamosak vagyunk arra, hogy személytelenül, vagy még inkább mások számái'a hall­gassuk az igehirdetést. Az iga­zi igehallgatás mindig azt fi­gyeli, hogy nekem mit üzen az Isten, engem személyesen hogyan szólít meg. Csak, ha ilyen nekünkszólóan figyelünk az igére, folytatódhat a párbe­széd azzal, hogy a hallott ige nyomán egész gondolatsorok támadnak bennünk, kérdések vetődnek fel, amelyek eljuttat­hatnak bennünket egészen ko­moly lelki vívódásra. Vagy éppen a bennünk levő vívódás, feleletet kapva az igében, megszűnik es megnyugvásra jut. A prédikációra figyelő, kérdésekkel vívódó, vagy ta­lán az ige vigasztalásának ör­vendező hallgató Isten üzene­tére válaszként elhatározásra is juthat: ezentúl jobban há­lálja Isten szeretetét, igyekszik életét megjobbitani, bűneit megbánni, életét Istenre bíz­ni, stb. Es ez még mindig ott történik az istentiszteleten, a prédikációt hallgatva, gondo­latban. Már ez is válasz, pedig a pár-beszéd még csak ezután következik. Egyházi sajtónkban többször olvashattunk arról, hogy világ­szerte vannak próbálkozások arra nézve, hogy a gyülekezeti tagok bekapcsolódjanak — is­tentisztelet közben — az ige­hirdetésbe. Tulajdonképpen az ige közös megbeszéléséről van szó. Liturgikus istentiszteleten ez nálunk szokatlan volna, de a mi gyülekezeteinkben is is­mert az a gyakorlat, hogy bib- laórákon nem egyszerűen a lelkész magyarázza az igét, hanem beszélget a jelenlevők­kel Isten üzenetéről. Előjöhet ilyen bibliaórán az elmúlt va­sárnapi igehirdetés témája is. Konfirmációi óráknak mindig áldott alkalma az a néhány perc, amelyben a konfirman­dusok felidézik vasárnapi ige­hallgatásukat így elképzelhe­tő, hogy nemcsak bibliaórai, vagy konfirmandus közösség­ben van szó a hallott igéről, hanem, akik itt megszólalnak, azok elmondják otthon, csara- di körben is, amit az igéből meghallottak, olyanoknak, akik nem lehettek ott az is­tentiszteleten. — Az igéről va­ló beszélgetésnek akkor van értelme, ha az mindig bizo­nyos cél érdekében történik. Például azért, hogy még ered­ményesebb legyen az igehir­detés. Hogy egymás hitén és bizonyságtételén megerősödve, bátrabban merjünk szeretni, másokat megbecsülni, harcol­ni népünk és az egész emberi­ség boldogságáért, stb. Tehát hogy cselekedetté, életté vál­jék Isten üzenetére adott fele­letünk. Ezen a legfőbb célon kívül az igéről való beszélgetés tisztázhat a prédikációban fel­vetett kérdéseket, amelyekre a prédikáció nem adott választ. Segítheti a lelkészt az igehir­detésre való készülésben, kü­lönösen atekintetben. hogy prédikációja ne elvont igazsá­gok száraz fejtegetése legyen, hanem gyülekezetszerű igehir­detés. Érdeklődővé tehet olyan gyülekezeti tagokat, akik ed­dig csak közömbös hallgatói voltak a prédikációnak. És nyilván még sok más áldása is van annak, ha a prédikáció­val kapcsolatos gondolatok nem maradnak meg „néma” párbeszédnek, hanem őszintén az ajkakra tolulnak. / Félreértenénk a prédikáció párbeszéd jellegét, ha azt em­berek — akár lelkész és gyü­lekezeti tagok — párbeszédé­nek gondolnánk. Még ha em­berek közt történik is a be­szélgetés, végső soron a meg­szólító Istennek válaszol a megszólított ember. Válasza — gondolatban, szóban, vagy cse­lekedetben — elsősorban imádság kell, hogy legyen. Már azért is imádkoznunk kell, hogy figyelhessünk az igére, hogy megérthessük Is­ten üzenetét. Imádság az éne­künk is az istentisztelet alatt, de imádkoznunk kell azért is, hogy Isten adja Szentlelkét, hogy élettel adandó válaszunk helyes, Istennek tetsző legyen. Hogy Isten győzzön bennünk ellene való lázadozásunkban, önzésünkben, hogy eljuthas­sunk az Isten üzenetére adha­tó egyetlen helyes válaszra, a neki adandó hálaadásra. Bárány Gyula Leena Levanto: ■ * Újkori zsoltár Atyámhoz Hosszú utam homályán hányszor járt fejemben: nem vagy te atya. Gyönyörködtem, kértem, követeltem, haragudtam és elfásultam. Félévszázados Konviklus Helsinkiben március elején emlékeztek arra, hogy a „Konvikti” ötven év óta tölti be szolgálatát a finn egyház­ban. Finnországban, ahol a nagy egyetemi kollégiumok mindmáig ismeretlenek, nem volt könnyű létrehozni az anyagilag nehéz helyzetben lé­vő teológusok számára az első diákotthont, ahol nemcsak la­kást és ellátást, de tanulmá­nyaikban biztatást, irányítást, és az egymáshoz tartozás ott­hon-levegőjét teremtették meg. Már az 1860-as években fel­vetette a később püspökké lett Herman Raberg professzor egy teológus otthon szervezé­sének gondolatát, s hosszú időn át vissza-visszatért rá, de nem élte meg a létrejöttét. 1912-ben Arthur Hjelt pro- íesszor vezetésével hivatalo­san is elhatározta az országos lelkészgyűlés az otthon létre­hívását, de a megvalósulást el­mosta az idő. 1920-at írtak már, amikor végre létrejött. Tizennyolc éven keresztül mű­ködött egy épület hatodik emeletén a manzard-szobák- ban, míg 1938-ban átköltözött a mai tágas, s egy háromeme­letes épületet majdnem telje­sen betöltő helyére. A Konvikti-nek mindig te­kintélyes, köztiszteletben álló vezetői voltak, akiket félig tréfásan, félig komolyan „apotti”-nak (apát úr) szólíta­nak. Idők során ezek között voltak Aarni Vodpio proíesz- szor, Martti Lujanem, a hábo­rúban elesett tehetséges fiatal lelkész, Aarre Lauha mai püs­pök,' Martti Voipio kedves ba­rátunk. Az említettek hosz- szabb-rövidebb ideig mind jártak Magyarországon is. Nem véletlen, hiszen a Kon­vikti a finn-magyar egyházi kapcsolatoknak mindig is egyik csendes, de igen áldoza­tos ápolója volt. Rendszerint külön háziasszonya is volt az intézménynek. Ezek sorában volt „Anni táti”, akiről né­hány évvel ezelőtt lapunkban is, a Somvirágban is többször megemlékeztem. Idők során mintegy 400 lel­kész került ki az otthonból, akik között nem egy vált szé­les körökben áldással emlege­tett névvé a finn egyházban. Ez a Konvitki adott otthont a legtöbb magyar lelkészsti- pendiánsunknak negyven éven keresztül, s ad ma is. Űjabb kapcsolataink során már a ne­gyedik lelkészünk tölti tanul­mányi évét az otthon falai kö­zött. Régi lakói közül sokkal összeköt ma is minket az egy­kori diákcsalád ezer emléke. Vezetői barátaink, akikert sok­szor emlegetünk szeretettel és megbecsüléssel. Lakóira, veze­tőire Isten gazdag áldását kér­jük a félszazados jubileumkor is. D. Koren Emil Megszoktam már — senki sem oltalom. Mily sivatagba jutottam. Látván a kietlent, szokván az űrt — most ébredezem. Közeledsz — várj még, míg rájövök, nem csak óhaj vagy-e, meddő illúzió. Isten, véltem hogy ismerlek. Ám védekező büszkeségem csak elzárt tőled és a gyöngeség. amit szégyelltem ajtó volt hozzád jutnom. Most tudom, mit kívánsz — nem minket. Csak nekünk akarsz oltalmunk lenni, te közeli, te szelíd, te Atya. Este ha gyötrelem közelit hallgatok, félek, helyet adok neki. Atyám — Aztán mindezek helyén megjelensz mint az illat Nem tudok imádkozni, ízlelgetem régen a dolgokat, kérdem és tudakolom. Tenger vagy, Isten, mi halak vagyunk — szolgál-e hal a víznek? „A templomhoz közelebb a sekrestye, mbit a bíró háza” Szavaink nekünk épek és örömmel teltek másoknak érdes csalódások, dohos ígéretek, feleletek nem létező kérdésekre. Perlekedés, veszekedés, olyan ősi, mint maga az em­ber. Ott született meg a para­dicsomi csendben. Igaz a mon­dás: „Békét az Isten, civódást az ördög szereti.” S az ember engedett neki. Ádám Évát, Éva Ádámot okolta. Füstölgő oltárok mellett omlik ki Ábel vére, a perlekedés szomorú bére. S azóta fülemüle-perek­től kezdve nemzetközi bíró­ságok előtt folyó nagy pere­kig, egyesek és népek pörle- kednek, veszekednek, s teszik csúffá, elviselhetetlenné ezt a földet. Ügy érzem, a mai ember nagy futásának, idegességé­nek egyik oka: a csendes be­szélgetés hiánya. Csendes szi­get, s benne egy meghitt jó barát kellene... a csordultig telt poharat kiönteni, mindent elmondani, semmit sem eltit­kolni, mert „orvos es gyóntató előtt káros a titkolódzás”. De jó lenne szabadulni a szennyes­től, mindent, mindent leten­ni!... De hol és kinek? Az agrigentói bazilikának van egy akusztikai érdekessé­ge. A templom hajója 40 m hosszú. E nagy távolság el­lenére, ha valaki a bazilika bármely részében csak suttog­va is mond valamit, hallani lehet a főoltárnál. Van tehát egy hely, ahová minden hang eljut. Itt csend van. Lelki- pásztorodban talán megtalál­hatod a keresett barátot is, aki meghallgat, aki megért, aki társaddá lesz a harcban, hogy bűnödtől szabadulj és élj terhedtől szabadulva boldogan. Ne várj soká, „a lélekre aszott vétket nehéz levakarni!” Jézus sok neve között talán ez a legszebb: A békesség Fe­jedelme. Hányszor lehet meg­bocsátanom? „még hetvenhét­szer is ...” „a nap le ne men­jen a ti haragotokon!” Nem enged tűzcsóvát dobni Samária falvaira, visszaparancsolja a kardot hüvelyébe s még a ke­reszten is ellenségeiért imád­kozik. Ember állj meg egy szóra! Ne fuss tovább! Keresd temp­lomod csendjét... rakd le utad vétkét s békülj meg Istennel, társaiddal, magaddal! H. T. Nem kell-e új szavakat formálnunk, várnunk — vagy nem kell-e emberek szavát hallgatnunk. feledni a magunkét, tanulván nehéz és ismeretlen igéket — vagy nem kell-e — teljesen kifogynunk a szóból Gondolataink mint porba szórt morzsa a padlón céltalanok. Az élet pedig fulladozik a szőnyeg alatt. Tétova gondolataink rőzsekötegeit lehelleted karcolhatta szívünkbe. Mosolyogsz, Atyám. Finnből fordította Koren Emil A CÖLIBÁTUS ELLEN A tübingeni Wickert Intézet közvélemény kutatása szerint a Német Szövetségi Köztársaság 18 éven felüli lakosságának 85 százaléka helyesli, hogy a ró­mai katolikus papok megháza- I sodjanak. 15 százalék helyes­li a papok nőtlenségét. Három évvel ezelőtt még 27 százalék szavazott a papnőtlenség mel­lett. Az intézet jelentése sze­rint nincs véleménykülönbség a férfiak és nők között ebben a kérdésben. Termő élet Ha a búzaszem a földbe esik és el nem bal, csak egymaga marad; de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.’* (Jn 12, 24) 1. Jézus ezzel a mondattal önmagáról beszélt. Vele történt mindez. A nagyhét tartalmát Jézus szenvedéstörténetének moz­zanatai adják, amelyek egyre tömörebben vezetnek az úrva­csora szerzésének estéjén keresztül a nagypénteki keresztig, majd a húsvéti feltámadásig, amit átsző igénk ténye: meghal, hogy feltámadjon harmadnap, s áradjon szét végeláthatatlan folyamatban a gyümölcstermés, önmagában példázza azt, amit hirdet, amit átél, amiben ő maga is továbblép, s amiben azóta is él tanítványaink láncolata, az egyház. Ez az elhaló és feltámadott Krisztus azt jelenti nekünk ke­resztyéneknek, hogy kevés hinnünk az egykor volt történeti Jézusban, ha megállunk a visszaemlékezésnél. Mi feltámadott, élő Krisztusban hiszünk, őt ismerjük, és őt hirdetjük, ű az üzenetünk, portékánk, kincsünk. Vele járunk, benne erősödünk, róla vallunk. Általa és reá nézve vagyunk keresztyének. Nem többek és nem másfajták, mint körülöttünk bárki, csak éppen: ilyenek. Ezt a Krisztust nem tartjuk sem misztikusnak, sem fantomnak. Valóságos, élő Urunknak ismerjük. 2. Az ige üzenete éppen azt mondja el, hogy mennyire em­berközeli volt. A magatartását, működésének irányát, szolgá­latának közelségét jelzi ez. Azt, hogy hol állt, hova tartozott, hol mozgott, hol és kiknek teremte a sok gyümölcsöt. Emberközelsége fejeződik ki a magát odaadó, több termésre szánó önfeláldozás képében, amihez csak hozzá kell tennünk egy máskor elhangzott mondatát: nincsen annál nagyobb do­log, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. S hozzátette: ti az én barátaim vagytok. Ebben a mondatban kétségtelenül hő­sies az, hogy „életét adja’’. De a mondat tartalma, melege, ér­telme, boldogító szépsége és célja ez: „az 6 barátaiért”. Ez az emberközeli élet. Vannak, akik a virágvasárnapi hozsánna és pálmaagak mö­gött „tragikus mártíriumként” látják felmagasodni a nagypén­teki keresztet. Nem, az a kereszt nem mártirium volt a szónak abban a mai torzult értelmében, ami a magányos szenvedés apoteozisát jelenti. Az a kereszt a váltság keresztje volt, a má­sokért, az emberért, az értünk adott áldozat, a sok gyümölcs érdekében való elhalás. Az emberközeliség hatalmas áldozata. A „barátaiért” való tett. 3. Ez a jézusi mondat magami emel minkéi is az áldozatos, másokért, gyümölcsért élt élet szépségébe. Ez az, amit így ne­vezünk: szolgáló gyülekezet, szolgáló egyház. Mert nem az a kérdés, hogy van-e egyház? Ha az egyház túlságosan csak ön­magával van elfoglalva, önmaga körül forgó kérdéseivel ön­magát fojtaná meg. Ez a helyes kérdés: hol az egyház? A szol­gálat útján a szeretet önfeláldozó, önfeledt cselekedeteiben, igehirdetésében és diakóniában másokért, az emberért, a vilá­gért. Itt a helye az egyháznak. Jézus „mártíriuma” nem a nagypénteki kereszt volt. Már­tirium az eredeti értelme szerint annyit jelent, mint „bizony­ságtétel”, s annak megélése. — Jézus „mártíriuma” a tanításá­ban, a gyógyult kezekben, látásra nyílt vak szemekben, a lep- rásokat érintő gyógyító mozdulatokban, a szegények szivéig juttatott evangéliumban, a megfáradtakat és meggyötörleket nyugtató és gyógyító szavakban volt. S abban, hogy a mások között feloldódó, folyamatosan áldozatot végző szolgálata so­rán megszépült körülötte az emberek élete. Ez az ige magával emel minket is a másokért áldozott élet szépségébe. „Elhalni” nemcsak az élet kioltódásának pillana­tában lehet. El lehet halni folyamatosan, éveken, évtizedeken át is, a mások életének megszépítéséért. Az édesanyák élete ilyen. Láttam egyszer egy régi családi címert. Égő gyertya volt az ábrája, s alatta a fölírás: „Gyermekeim szolgálatában égek el". A „gyermekeim” helyébe iktassuk be nyugodtan a tágabb, s a táguló célokat: a családomat, a környezetemet, a társadal­mat, a népemet, az emberiséget. Hogy gyümölcsöző és szép le­gyen a jövendő. 4. Gondoljuk csak el, honnan indultunk 25 évvel ezelőtt eb­ben a hazában. Ez évben emlékezünk folyamatosan arra, hogy kiknek és miyen áldozata nyitotta meg ezt az utat, s hogy hol tartunk ma. S a különbségbe hogyan épült bele sokaknak, so­kunknak, neveseknek és névteleneknek, ismerteknek és isme­retleneknek folyamatos szép elhalása azért, hogy szebb legyen, gyümölcstermőbb legyen mindnyájunk élete. Vajon a fiaink tudva tudják-e, hogy az út, amelyre felkészülésük, tanulásuk után rálépnek, apáik huzamos, szép áldozatával van kikövez­ve? Lehet, hogy talán az ö igényüknek néhol még kissé görön­gyös ez az út. Majd ők simábbá építik, ha tudják a közös élet­nek ezt a szép rendjét: „ha a búzaszem a földbe nem esik és el nem hal, csak egymaga marad; de ha elhal, sok gyümölcsöt terem”. Ennek az önmagát adó áldozatnak és áldozatos munkának ezer és ezer gyümölcsét láthatjuk hazánkban. Itt is bebizonyo­sodott, hogy az önmagát odaadó élet megsokszorozódik. Meg­szépült 25 esztendő alatt életünk, sokszorosan jobbá lettek kö­rülményeink, virágzó ipar, fejlődő mezőgazdaság, gazdag kul­turális élet, az emberről való sokféle gondoskodás jelzik a munka eredményeit. Felszabadulásunk 25. évfordulóján evan­gélikus egyházunk tagjai is örömmel nézhetnek széjjel ebben a hazában és gondolhatnak arra, hogy az ő munkájuk és áldo­zatunk is benne van a nagy eredményekben. Egyházunk életét is m.eggazdagitotta Isten az elmúlt 25 esztendőben. Nem úgy fogtuk fel egyházunk szolgálatát, hogy az önmagáért, az egy­házért van, hanem abban a bizonyosságban éltünk, hogy az egyháznak önféltés nélkül kell odaadni magát másokért, mások boldogulásáért és békességéért. Ezt az odaszánást áldotta meg Isten. 5. Végül még egyet. Ennek a jézusi mondatnak az életteljes­sége a feszültségben van. Feszültség két pólus között lehetsé­ges. Elhal — gyümölcsöt terem. Ez a két pólus. A keresztyén emberek élete két istentisztelet feszültségében világit. Az egyik, ahol „elvesznek", csendben vannak. Ez a templom falai között folyik, vagy bibliaolvasó csendjükben. Ez számukra a rövidebb és könnyebb istentisztelet. A másik a nehezebb. Akkor kezdő­dik, amikor becsukódik mögöttük a templomkapu. Ez a szolgá­ló élet istentisztelete. A keresztyén ember számára a kettő egymásra hatásából nő az élet. Egy elszigetelt kegyességben nem „elhalni" lehet, hanem abba bele lehet halni. Új élet és sok gyümölcs a szolgáló szeretetben fakad. Részletek D. Korén Emil igehirdetéséből, ami virágvásár na d a rádióban hangzott el. DR. MOCHALSKI LELKÉSZ 60 ÉVES A Stimme der Gemeinde napokban ünnepelte 60. szülei- nyugatnémet folyóirat szer- tésnapját. kesztője, a hasonló nevű ki- Mi is szeretettel gondolunk adóvállalat vezetője, a nyugat- reá, az őszinte barátra, aki a német-szovjet barátság nagy hitvalló egyházból ügy nőtt ki hirdetője, a Keresztyén Béke- hogy nem restaurál, hanem konferencia veterán harcosa, a mindig tud az élet valóságá- pozsonyi Teológiai Fakultás nak megfelelően előre lépni tiszteiért beli doktora ezekben a a holnapba! 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents