Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-05 / 14. szám

Metakommunikáció Késő évek nyomában A TIT Szabadegyetem ren­dezésében az utóbbi hónapok során több lélektani előadás is elhangzott az „Emberisme­ret” és a „Együttélésünk pszichológiája” tárgyköréből. Általában meglepően nagyszá­mú hallgatóság előtt folytak az előadások s ez is mutatja, hogy korunk egyik legdivatosabb tudománya a pszichológia lett. Egyre bonyolultabb, differen­ciáltabb együttélésekbe szerve­ződik az életünk s mindenki szeretne valami jó eligazítást kapni ezen a téren. Különösképpen is felfigyel­tünk egy szakkifejezésre, me­lyet több ízben részleteztek az előadók s mondanivalójuk közben éreztették, hogy most a lélektannak valami egészen új és igen gazdag területét hozzák elő. Ez a titokzatos fo­galom a metakommunikáció. Nekünk is érdemes közelebb­ről megismerkedni mindazzal, amit ez a szó magában foglal. Kommunikáción a közlést értjük, sünikor az egyik em­ber közli a gondolatait, érzé­seit a másik emberrel. A me­takommunikáció pedig azok­nak a gesztusoknak, mozdula­toknak az összességét jelenti, amelyek a szavainkat kísérik. A lélektan tudósai szenvedé­lyesen rávetették magukat en­nek a vizsgálatára. Azt állít­ják. hogy az emberi élet gaz­dagságára és bonyolultságára nézve sok meglepetést és ta­nulságot tartogatnak még ezek a tanulmányok. Alaptételük tehát az, hogy miközben mon­dunk valamit, beszélgetést kezdünk emberekkel, a mon­danivalónkat akaratlanul is végigkísérik bizonyos mozdu­latok, gesztusok, mint pl. a szem villanása, az arcjáték, az ujjak ideges dobolása,... s bármennyire is fontosak a szavaink, azoknak az igazsá­gát, őszinteségét végsősoron a metakommunikációk igazolják, vagy cáfolják. Lehet szép sza­vakkal odaállni valaki elé. de bármit mondjunk is, a másik Kmburgi (NSZK) kerületben IS római katolikus lelkész lé­pett ki a papi szolgálatból, legtöbbjük meg akar házasod­ni. Hód vannak ma ezek a pa­pok? Három hónappal ezelőtt megalakult Frankfurtban (Né­met Szövetségi Köztársaság) 30 katolikus papnak a köre, akik igyekeznek egymást segí­teni a szolgálatból kilépés után adódó anyagi és egyéb kérdé­Nemzeti Bizottsága a Nemet Demokratikus Köztársaságban január 9-én Berlinben ülése­zett D. dr. Beste püspök elnök­letével Az ülésen megjelent ember éppen a gesztusaink­ból, az egész megjelenésünk­ből, ottlétünkből valami titok­zatos ráérzéssel pillanatokon belül értékeli, minősíti, hogy szívből szóltunk-e vagy sem. Akkor rendeződnek el helye­sen az együttélésünk során tá­madó konfliktusok, ha a kom­munikációnk — amit mon­dunk, hirdetünk — egyensúly­ba kerül a metakommuniká­ciónkkal, tehát mindazzal, amit cselekszünk, ahogy visel­kedünk. Ezen a ponton válik izgal­massá számunkra ez a képlet. Ránk keresztyénekre kivált­képpen áll az, hogy szavaink­nak és magatartásunknak harmóniába kell jutnia egy­mással. Őszinte bűnbánatra indítanak azok a feismerések, hogy az eddigiek során mint egyház, talán aligha tettünk meg mindent annak érdeké­ben, hogy a szavainknak mi­nél teljesebb hitele legyen az emberek között. Békességet hirdettünk s mi magunk nem éltünk békességben. Szegény­séget, egyszerűséget hirdettünk s mi magunk olykor nagyon is gazdagok voltunk. Szolgálatot, alázatosságot hirdettünk, ho­lott a magatartásunk nyilván­valóan másról tanúskodott. Sa­ját gesztusaink, magatartá­sunk álltak össze ítéletté felet­tünk. Éppen ezért annál sür­getőbb, hogy egyéni és közös­ségi életünk minden területén •kívánatossá és követendővé legyen számunkra a jól egy­behangolt életnek a szép lá­tomása, hogy végre átlépjünk a képmutatásnak, a rossz me­takommunikációknak a bi­zonytalan, démoni világából az elrendezett, őszinte élet egy­szerűségébe. Hogy a minden­napi életben, az emberekkel való találkozások rendjében ugyanúgy, mint az egyház jö­vőjét érzékenyen érintő nagy társadalmi döntéseinkben ne legyenek hitelrontó, zavaró és értelmetlen gesztusaink! Győr Sándor sek megoldásában. Eddig ugya­nis püspöki kölcsönből éltek a nagyobbrészt fiatal papok, hogy valamilyen világi pályára felkészülhessenek, és mint lai­kusok szolgálhassanak a kato­likus egyházban — elsősorban hitoktatóként. Május elsején Münchenben akarnak összegyűlni mindazok a katolikus papok, akik kilép­tek valamilyen okból a papi szolgálatból, hogy közös prob­lémáikat megtárgyalják. Húsrét táján újra kézbe vettem Illyés Gyulának a kö­zelmúltban megjelent köny­vét. Esszé-regénynek nevezi a Kháron ladikján vagy az öre­gedés tünetei címet viselő kis gyűjteményt. Vers, elbeszélés, napló és gondolatok rögzítése, legalább négyféle műfaj vál­tozataiban néz szembe a mai mértékkel nem is „öreg”, 67 éves író a múlandósággal. Ke­mény, erős, az élettől cserzett férfiarc tekint a látóhatár fe­lé fényképéről a borítólap bel­ső szelvényén. A markáns kéz, a szállingózó gyér haj, a kö­tetlen tartás, az egész mellkép eggyé válik a művel. Nagy emberi tettnek érzem ezt az írást. A próza különö­sen élessé teszi a tükröt, szin­te nyerssé a beszámolót az öregedés önmagán megfigyelt jelenségeiről. Versben köny- nyebb őszintének lenni, mert a szoros forma mintegy kere­tet ad az önvallomásnak, s ez­zel kissé máris eloldja az író személyétől. Itt azonban egy ember a mindennapi gondola­taiba enged bepillantást, aho­gyan az idős évek valóságában közelíti meg őt személyesen, orvul és állhatatosan az öre­gedés és a halál. S hogy ezzel az ősellenséggel miként veszi fel a harcot be­lül, a lelkében, hogyan dob el tetszetős, de alapjában véve csak ámító vérteket, és mire jut megoldásként, leszámolás­ként, ez csak formájában írói, A „Kirchenblatt Jur die re­formierte Schweiz”, a svájci református egyház hivatalos lelkészi szakfolyóirata, két februári számában folytatóla­gosan közölte dr. Nagy Gyula teológiai tanár' tanulmányát egyházunk diakóniai teológiá­jának alapelveiről ezen a cí­men: „Az új életstílus: az egy­ház a szekularizált világban”. Dániában, az Ökumenikus Központ kiadványsorozatá­ban, megjelent az 1968 nya­Az Egyházak Világtanácsa világkonferenciát hívott össze január utolsó hetére a svájci Montreux-be. Az 1966-han Genfben tartott „Egyház és Társadalom” Világkonferencia óta ez volt a protestáns öku­menikus mozgalom legnagyobb szabású konferenciája, melyen megtárgyalásra keltűtek a fej­lődésben elmaradt országok megsegítésének a kérdése mel­lett többek között a társadal­mi igazság, a gazdasági rend­szerek megváltoztatásának problémája nemcsak az ún. 3. világban, hanem az iparilag fejlett országokban is. költői alkotás, tartalmában mélyen emberi vállalkozás. Hozzátehetem: mindenkit érintő, mert akit nem ragad el fiatal vagy felnőtt éveiben a korai halál, annak nem le­het kikerülnie az életnek ezt az utolsó iskolapadját. Halá­lunk óráját nem magunk szabjuk meg, s ezért hiába iri­gyeljük azokat, akik az élet csúcsáról távozhattak, és nem kellett megkóstolniuk a vesz­tés, a lemondás éveinek keser­nyés ízét Amit az író útravalóul az öregedéshez saját vérén, ideg­szálain átszűrve ad, valóságos tanács. S mivel a művészet köntösében nyújtja, egyszer­smind élmény, mely megra­gad, áthevít, sajátunkká lesz. Nagyobb tér kellene hozzá, hogy sorra vegyem a könyv mély mondanivalóit. Csak azt emelem ki, ami művészi szépségének és emberi igaz­ságának egységében engem leginkább megfogott. Mindjárt a bevezető vers! Kháron az ókori görög mitológiában az alvilág révésze, aki a halottak lelkét átviszi az alvilág határ­folyóján. Az ő ladikja nem a halálunk pillanatában indul velünk — mondja a költe­mény —, hanem már az öre­gedés éveiben, amikor az élet partja mellettünk minden szépségével már a viszont nem látás hangulatában suhan, s látványa az emlékezés hálájá­ban magasztosodik fel. Nagy dolog, ha tudunk, mosolyogva rán tartott nemzetközi északi egyházi konferencia („Mini- Uppsala”) előadásainak egy válogatott gyűjteménye, ezzel az összefoglaló címmel: „Egy­ház az úton, vagy egyház az erkélyen?” A dán ökumenikus kiadvány vezető helyen közli dr. Nagy Gyula professzornak az említett ökumenikus kon­ferencián tartott előadását er­ről a témáról: „Egyház az A konferencia hangsúlyozza üzenetében, hogy a 3. világot partnerünknek kell tekinte­nünk és még a látszatát is ke­rülnünk kell annak, hogy va­lami nagy kegyet, gyakorlunk a 3. világ szegényeivel, ha adunk nekik. Az egyházaknak azzal kell bizonyítaniuk létüket és kül­detésük jogosságát, hogy tudo­másul veszik feladataikat a mai világban. — anyagiakban is. A fenti világkonferencián a magyar országi egyházakat dr. Pálfy Miklós főtitkár képvisel­te. vagy könnyezve, de örülni az emlékeinknek! Megrázóan szép egy beszél­getés novellaszerű leírása a könyv derekán. Szilveszter napjának délelőttje van a ba­latoni szőlőhegyen. Napfény­ben szikrázó hó borít hegyet- völgyet. Elhagyatott, romos présházak, a falut, a fiatalo­kat másfelé vonzotta a mai élet. Csak egy aggastyán sző­lősgazda megy fel pincéjéhez, s a hozzá beköszöntő ősz ha­jú városi vendéggel beszélget. Szomorú szavak hullanak ar­ról, hogy régen ilyenkor raj­zott a hegy, ünnepet ült a falu, hogy borral köszöntse az új­esztendőt. „... tudja, ki lesz kint holnap ezekben a vég­telen mezőkben? Senki. Mert én se jövök ki többet.” A vá­rosi férfi, maga is a föld szü­lötte, együtt érez az ősi fáj­dalommal, amely az öregek sajátja minden korban a meg­szokott, a régi változásán, pusztulásán. De ő mégis más­ként búcsúzik az elsüllyedő emléktájtól: „Valami préshá­zat szeretne a használatból ki­csöppentek közül ... Nem ma­gának keresi azt a megjavít­ható pincét ő. Hanem vala­melyik unokájának.” Itt tölt­hetnék a hét végét. „Ö aztán, a nagyapa, maga is kijönne velük, esetleg egy-két hétköz­napra is itt ragadna, rendbe tenni az elhanyagolt fákat, tő­kéket. Újra kezdeni, ami egy­szer az ősök gondja és öröme volt.” Olyan tanács ez. amely kitágul jelentésében: a fejlődő világban is meg lehet találni azt a kis ösvényt, amelyen az öreg ember nosztalgiája a jö­vő felé indulhat új szépségek csíráztatására önmagának és a felnövő nemzedéknek. Az utolsó oldalak gondolat­sorából bújik elő áruló pará­nyi mondat. Személyi vallo­más a mű titkos rugójáról, megelőzi egy ritka önzetlen magatartás. „A magára adó öreg egyik legszebb elégtétele az elmúlás megaláztatásával szemben, ba távozása rettene­tét környezete számára tom­pítani képes. Ezt szolgálják ezek a sorok.” A hozzátarto­zókra való tekintet ez a halál­ra készülő részéről: úgy húz­zuk be magunk mögött az aj­tót, hogy akik itt maradnak, vigaszt kapjanak abból a tar­tásból, ahogyan nyugodtan, kétségbeesés és sajnálkozás nélkül vártuk a halált. A kérése is a környezetéhez annyira személyes és általános emberi, hogy mások is el­mondhatnánk az utolsó évek­ben a jelképpé váló gesztus­sal: hagyjátok az öregedő em­bert csendben háttérbe vo­nulni, ne nógassátok arra és ne hitegessétek azzal, ami tel­jesítmény már nem telik tőle. „Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, ar­comat sé kelljen felétek for­dítanom.’* A hivő keresztyén emberek gyakorta csak Isten igéjéből akarnak erőt, vigasztalást, út­mutatást kapni az élet nagy kérdéseiben. Pedig irodalom, költészet, filozófia mennyi jó és igaz tanáccsal szolgálna nekik is! Isten az embernek a Szentíráson kívül is tartogat segítséget életéhez, a végső szakaszhoz is, éppen a mélyen emberi gondolatokban. Ez a könyv is ilyen, mégha van benne, amit a Krisztusról szó­ló evangélium alapján mi másként látunk. Az égyik ebből az anyag­részből elgondolkoztató félre­értés, aminek eredete azonban nem az íróban, hanem az egy­házban van. „A protestánsnak gyanús a békés halál. A jó ke­resztyén csak szenvedve, ret­tenet közt hagyhatja el a föl­det ... Hisz a Legfelső bírót, az Atyát, az utolsó pillanatig rettegnünk kell.” Nem kétsé­ges. hogy az író ezt a megál­lapítását is az életből merí­tette. Enyhe vigasz, hogy az a protestáns pap, akitől ő vala­mikor ilyesmit hallhatott, aligha lehetett evangélikus. A lutheri gondolkozás a legtel­jesebben szemben áll ilyen felfogással, hiszen az evangé­likus hit számára a bűnbo­csánat boldog bizonyossága a legfőbb végső igazság, s mi, hacsak nem rendül meg ez a hitünk, nem az ítélő Isten, ha­nem a szerető, irgalmas Atya kezébe tesszük le magunkat a halál mélysége felé zuhanva. Vagy talán egykori római ka­tolikus görbe tükörből vette az író a protestantizmusról ezt a képet? Akkor fogadja el tő­lünk. hogy a reformáció az Istennel megbékélt ember csendes, bizodalmas távozását adja elénk a megfeszített é* feltámadt Krisztus hitében. Ezzel már elmondtam, amit emberi gondolat, bölcs tanítás, költészet nem mondhat el * végről, mert csak Isten tanít­hat meg rá az evangéliummal, a Krisztusról szóló örömhírrel. Hogy a halállal szemben nem­csak a végsőkig való tiltakozó« és a kérlelhetetlenbe való be­lenyugvás van, a könyvön vé­gigvonuló kettős emberi ma­gatartás. Elesünk ugyan mind, egyenként, sorban, amikor ha­lálunk órája eljön. De Krisz­tus feltámadásából — ez » húsvéti fény hullt rá a könr» lapjaira, amikor ünnep előtt újra forgatni kezdtem — az n reménységünk támad és erő­södik, hogy „Kháron ladik­ján” nemcsak a régi parttól búcsúzunk, hanem az örök élet, a hiánytalan óröm és * teljes szeretet, az Isten közel­sége új partjai felé ringunk. „Halál, hol a te fullánkod? ... hála az Istennek, aki adj« nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Pál apostol első korin thuri leveléből!. Veöreös Imre. RÓMAI KATOLIKUS PAPOK — EGYHÁZI SZOLGÁLATON KÍVÜL FRANKFURTBAN Az elmúlt évben esupán a APPEL FŐTITKÁR A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN Á Lutheránus Világszövetség Köztudomású, hogy húsvét a keresztyénscg történetének legrégibb ünnepköre. A szóbeli, ■majd írásbeli hagyomány Jézus szenvedése, halála és feltámadása körül alakult ki és csa­pódott le először. Az Újszövetség könyvei egyöntetűen bizony­ságot tesznek Krisztus Urunk feltámadásáról. Tudósít róla mind a négy evangélium, s va­lamennyi apostoli levél. Pál apostol különösen az első korinthusi levélben szentel hosszú sza­kaszt (15. fejezet) a feltámadás kérdésének. Igét hallgató és bibliaolvasó keresztyének számára mindez közismert. Kevesen tudják azonban, hogy miként tett bizonyságot az ezt követő nemzedék, az apostolok utáni kor. a feltámadásról. Az „Apostoli atyák” bizonyság- tétele az ún. újszövetségi apokrifus iratokban maradt fenn. A bibliai kánonból kimaradt, „olvasásra érdemes, de nem hitszabályozó” ira­tok közül ma válasszunk lei időrendi sorrend­ben hármat, és lássuk: mit mondanak a feltá­madásról. Római Kelvinen A nagy tekintélyű római püspök (f97) meg az első század utolsó évtizedében, 95 körül ír­ta a korinthusi gyülekezethez azt a levelet, amelyből idézni fogunk Időrendben tehát még János evangéliumát is megelőzte. Az első há­rom században olyan nagy tekintélyű irat volt, hogy a szír kánongyűjteményben a páli leve­lek előtt állott. Több, mint másfél évezreden át csak töredéke volt ismert az Alexandriai Kódex alapján, de az 1875-ben napfényre ke­rült — 11. századbeli — Konstantinápolyi Kó­dexből ma már a teljes görög szöveget ismer­jük. — Halljunk egy részletet Római Kelemen húsvéti bizonyságtevéséből. „Figyeljük meg, szeretteim, hogy *i Or tm­keppcn mutatja nekünk folytonosan a jövendő feltámadást, amelynek zsengéjévé, a holtakból feltámasztva, a Jézus Krisztust tette. Lássuk, szeretteim, az időnként történő feltámadást. A nappal és az éjjel megvilágítja nekünk a feltámadást: ha elpihen az éj, felkél a nap, ha a nap eltávozik, megérkezik az éj. Vagy vegyük a gyümölcsöt, hogyan és mi módon tör­ténik a vetés? Kimegy a magvető és a magok mindegyikét a földbe veti, amelyek szárazon és pusztán hullanak a földbe, s elenyésznek, és azután az elmúlásukból támasztja fel őket ismét az Úr fenséges gondviselése, s az egyből sok nő és gyümölcsözik. Lássuk azt a csodálatos esetet, amely kele­ten, nevezetesen Arábiában esett. Van ott ugyanis egy madár, amelyet főnixnek nevez­nek. Ez egyedül él ötszáz esztendeig. Mikor aztán már a halála küszöbére ér, tömjénből, myrrhából és más illatos növényekből kopor­sót készít magának, és ha ideje betelik, bele­megy és meghal. Mialatt a teste elenyészik, egy rovar támad belőle, amely az elhaltnak a hul­lájából él. és szárnyakat kap . .. Nagy és cso­dás dolognak kell-e tartanunk, hogy a min- denség alkotója azoknak, akik neki szentség­ben és a jó hit engedelmességében szolgá­lunk, feltámadást tart készen, és az ő ígéreté­nek fenségét még a madarak által is megmu­tatja? ...” Polikarpus A S6 éves korában mártírhalált halt szmir- nai püspök (f 166 körül) János apostol szemé­lyes tanítványa volt. Hadrianus császár ural­kodása idején, 120 Iáján egy nagy jelentőségű levelet, irt a filippibeliekhez, válaszul a. hozzá intézett levelükre. Ebből idézünk most. „Ha azért könyörgünk az Úrnak, hogy bo­csásson meg, akkor nekünk is meg kell bocsá- tanunk, mert mind az Úrnak és Istennek a sze­mei előtt vagyunk és mindnyájunknak a Krisz­tus bírói széke elé kell állanunk és számot ad­nunk önmagunkról (Rám. 14, 19—20). Ügy szolgáljunk hát félelemmel és teljes tisztelet­tel, amint ő maga parancsolta, és amint azt nekünk az apostolok és próféták hirdették, akik előre hírül adták a mi Urunk eljövetelét, buzogván a jóért, tartózkodván a botránkozá- soktól... Aki pedig az Űr igéit a saját vágyai szerint forgatja ki, és azt mondja, hogy nin­csen se feltámadás, se Ítélet: az a sátán első- szülötte. Ezért elhagyva a tömeg haszontalan- ságait és a hamis tanokat, forduljunk vissza a nekünk kezdetben adott beszédhez, józanok lé­vén az imádkozásra (1 Pl 4, ?)...” ,, Pál cselekedetei ’ ’ Az ismeretlen kisázsiai szerzőtől származó irat gyűjtemény 160 körül keletkezett. Valószí­nűleg folytatása akart lenni az Apostolok Cse­lekedeteinek. Később elkallódott, s ma is csak töredékeiben ismerjük egy kopt nyelvű kéz­irat alapján. Három szakasza maradt fenn: Pál és Tekla története, Pál és a korinthusiak levél­váltása, s Pál vértanusága. A feltámadással foglalkozó alábbi részletei a második szakasz­ból idézzük. Érdekessége, hogy valószínűleg szó szerint idéz Pálnak áz azóta elveszett, harmadik korinthusi leveléből. „Akik azt hirdetik nektek, hogy a testnek nincs feltámadása, azok, korinthusi férfiak, nem ismerik a gabonának, vagy más hasonló magnak a vetését, miként vetik el pusztán a földbe, és ha már elrothadlak, miként kelnek ki Isten akarata szerint ugyanozon testben és formában. Sőt nemcsak az elvetett test kél ki, hanem áldásosán meg is sokasodik. — S ha valaki nem e magvakról akar példát venni, ha­nem valami nemesebb testekről, hát nézze meg, hogy Jónást. Amatus fiát, amikor nem akart a niniveieknek prédikálni, hanem elfu­tott, elnyelte a cethal és csak 3 nap és 3 éjsza­ka múlva hallgatta meg Jónásnak a legmély­ségesebb poklokból mondott imádságát az Is­ten, és egyetlen hajaszála, vagy szempillája sem sérült meg. Mennyivel inkább támaszt majd fel titeket, amint ö maga is feltámadt, óh kishitűek, kik hisztek a Krisztus Jézus­ban! — És ha már az Elizeus próféta, csontjai fölé Izrael, fiai által odavetett holt is feltámadt: mennyivel inkább támadtok majd fel ti a ha­lottakból ama napon, óh kishitűek, ép testet kapván úgy, mint a Krisztus is feltámadt? — Hasonlóképpen, ha Illés próféta az özvegy fiái feltámasztotta, mennyivel inkább támaszt majd fel minket az Űr Jézus a trombita hang­jára úgy, amint ő maga is feltámadt a halot­takból? Az ő testében láthatjuk ugyanis a mi képmásunkat.” Dr. Fabiny Tibor A MONTREUXI ÖKUMENIKUS FEJLESZTÉSI VILÁGKONFERENCIA ÜZENETE HÍRÜNK A VILÁGBAN dr. Appel, a Lutheránus Világ- szövetség főtitkára is és tájé­koztatta a Bizottságot a ved- baeki Végrehajtó Bizottsági ülés határozatairól. Apostoli atyák — a feltámadásról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents