Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-05 / 14. szám

Hazánk felszabadulásának huszonötödik évfordulóján

— A Magyarországi Evangélikus Egyház Ünnepi Országos Közgyűlése

Dr. Mihályíi Ernő országos felügyelő elnöki megnyitó beszéde

(Folytatás a 2. oldalról.) együtt a politikai célok megvalósításáért. népünk minden haladó gondolkodású tagjával. Ez egyben azt is jelenti számunkra, hogy mind teológiailag, mind politikailag elvetünk minden olyan nézetet, amely szerint az egyháznak valamiféle „független megfigyelő”-nek, vagy „területen kívüli tényeződnek kell lennie, amely nem áll oda politikai célok mellé, hanem megőrzi semlegességét. Ezzel összefüggésben elvetjük azt az ortodox és pietista teológiai nézetet, is, mely szerint az egyháznak nincs más feladata, mint a „tiszta evangélium hirdetése”. Egyértelműen valljuk, hogy az evangélium hirdetése mellett az egyháznak egész erejét és szolgálatát bele kell vetnie abba, hogy világviszonylatban és egy országon belül is megoldódjanak az emberek földi életével kapcsolatos gazdasági, társadalmi és politikai kérdések.

Egyértelműen állunk a szocializmus mellett. Meg vagyunk róla győződve, hogy a kapitalizmust világviszonylatban is fel fogja váltani a szocializmus, mert egy erkölcsileg magasabb és tisztultabb társadalmi rendet jelent és jobban szolgálja az egyén és közösség javát. Mi nem opportunizmusból és nem taktikából állunk a szocializmus mellett és nem is azért, mert nincs más választási lehetőségünk, hanem azért, mert annak politikai és társadalmi célkitűzéseivel egyetértünk és annak humanizmusát nagyra értékeljük. Ezzel összefüggésben a szocializmus ideológiáját képező marxisán üst elsőrenden nem mint ateista filozófiát tekintjük, hanem mintegy olyan ideológiát, amely primer módon a társadalom átalakítására törekszik. Az egyház, vagy az egyház egyes képviselői hitetlenségének tartjuk, ha a szocializmus mellé való állástól és a marxistákkal való együttműködéstől az egyház jövendőjét féltik.

A szocializmusban egyértelműen a szolgáló egyház életformája mellett vagyunk. Meggyőződésünk szerint, ha az egyház valóban egyház, soha nem akar uralkodni sem a világban általában, sem a társadalomban. Azt valljuk, hogy nem a világ van az egyházért, hanem fordítva, az egyház a világért! Sínek jegyében nem igényeljük, hogy a szocializmusban úgy jelenjünk meg, mint a nagy „mindent tudó”, illetőleg úgy, mint akik „mindent jobban tudnak”, hanem úgy akarunk jelen lenni és szolgálni, mint akik hitükkel, szeretetük- kel, etikai kincseikkel és egész életükkel más világnézetű emberekkel együtt munkálják az ember boldogulását, forrósít- ják a felelősségérzetet, fáradoznak a közélet tisztaságáért. Létünket tehát csak eszköznek tekintjük mások javára Meg vagyunk győződve róla, hogy annál inkább tudjuk szolgálatunkat betölteni, minél inkább eLfeledkezünk önmagunkról és minél kevésbé féltjük önmagunkat.

Egyértelmű álláspontunk az, hogy egyházunknak és egyházunk tagjainak a maguk helyén gyümölcsözően kell dolgozniuk a népi-nemzeti egység minél teljesebb megvalósításáért. Téyes úton jár az egyház. ha azt tartja feladatának, hogy szakadékokat ásson emberek közé hitbeli, vagy világnézeti különbözőségek miatt. Az az egyház, amely a különbözőségeket emeli ki az emberek között és ezzel együtt szémbeáliítja őket, saját alapjait tagadja meg, mert letér az ,,egy vérből teremtettség” útjáról és vele együtt a hit útjáról. Egyházunk örül annak, hogy a Hazafias Népfront munkájában részt vehet és ezen keresztül maga is munká- lója lehet a népi-nemzeti egység egyre gazdagabb kibontakozásának.

Egyházunk egyértelműen feladatának tekinti az igazi hazafiság ápolását és gyakorlását. Valljuk, hogy a szocializmust építő magyar emberek hazafiságához hozzátartozik egyfelől a haladó történelmi és kulturális örökségek megbecsülése és vele együtt a szocialista vívmányok megbecsülése és szeretete. De hozzátartozik az önfeláldozó élet, a felelősség, a tiszta munkaerkölcs,

és egyben az az internacionalizmus is, amely megbecsüli más népek értékeit és fáradozik más népek boldogulásáért is. Ugyanakkor elvetjük egyfelől a kozmopoiitizmust, másfelől a nacionalizmust.

Külpolitikai vonatkozásban egyházunk egyértelműen a népek békéjének megszilárdítása, a különböző társadalmi rendszerek békés egvmásmellettisé- ge, a társadalmi igazságosság világviszonylatban való megvalósítása, a gyarmati rendszerek felszámolása, a faji megkülönböztetések eltörlése mellett van. Követeljük a vietnami háború megszüntetését, a

radalmí Munkás-Paraszt Kormányt és Dolgozó Népünket! Kívánjuk, hogy a következő 25 esztendőben megvalósuljon a szocializmus teljes felépítése és ezzel kiteljesedjék halálból megszabadult népünk élete!

D. Káldy Zoltán püspök ünnepi beszéde nyomán a jubileumi közgyűlés Ünnepi Nyilatkozatot tett, melyet Karner Ágoston országos főtitkár olvasott fel, s amelyet a közgyűlés résztvevői teljes egyhangúsággal és lelkesedéssel fogadtak el. Az Ünnepi Nyilatkozatot lapunk első oldalán közöljük.

Egyházunknak az állam és egyház jó viszonya, a nemzeti

D. Káldy Zoltán püspök ünnepi beszédet mond

vietnami nép békéjének, függetlenségének biztosítását, a közel-keleti aggresszió fölszámolását. Szívügyünk az európai biztonság kiépítése, a háború után kialakult európai határok megszilárdulása és az európai népek egy családként való együtt munkálkodása.

Egyértelműen elítéljük az imperializmust, amely agresz- szív fellépéseivel újra és újra veszélyezteti nemcsak egyes népek békéjét és biztonságát, hanem a világ békéjét is.

Elítéljük az antikommuniz- musnak minden formáját, mert egyfelől gyűlöletet szít és szakadékokat ás Nyugat és Kelet között, másfelől sok nyugati keresztyén embernél a keresztyén hit pótlásaként jelenik meg. Az antikommuniz- mus bálványa előtti minden ceremóniát hitetlenségnek és istentelenségnek tartunk.

Elítéljük a világ különböző pontjain néha burkoltan, máskor nyíltan jelentkező újfasizmust és azt valljuk, hogy a népeknek össze kell fogniuk azért, hogy a fasizmusnak még az írmagját is kiirtsák.

Előre nézőnk

Hazánk felszabadulásának 25. évfordulóján alkalmunk volt arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, meglássuk eredményeinket és hiányainkat. Jók ezek a számvetések azért, mert az őszinte önmagunkba- nézés, ha azt komolyan vesz- szük, tévedéseinkkel való leszámolást eredményezhet, másfelől megerősödést és megbá- torodást abban, amit jónak tudunk megítélni szolgálatunkban. Bízom benne, hogy az elmúlt vasárnap valamennyi gyülekezetünkben elhangzott előadások következtében, megnyíltak a szívek és az értelmek és komoly döntések történtek arra vonatkozólag, hogy gyülekezeteink az eddiginél is jobban, határozottabban és egyértelműbben járják azt az utat, amelyet az egyház Ura a szocializmust építő Magyarországon számunkra kijelölt.

Az egyház vezetősége elkötelezve érzi magát arra, hogy a megtalált jó úton tántorítha- tatlanul vezesse egyházunk népét a szolgálat útján előre. Az egyház vezetősége hittel és jó reménységgel néz előre. Ezzel a reménységgel néz népünk építő munkájára, de az egyház jövendőjére is.

Felszabadulásunk 25. évfordulóján egyházunk felajánlja további szolgálatát szocializmust építő népünknek. Kérjük népünk vezetőit, fogadják bizalommal szolgálatunkat a szocializmus építésében.

E helyről is tisztelettel és szeretettel köszöntjük a Foregység, népünk és a világ békéje érdekében végzett szolgálatának nagy elismerését foglalja magában az a levél, melyet az ünnepi ülés alkalmából Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke küldött D. Káldy Zoltán püspökhöz.

„Hazánk felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából március 19-én tartandó országos közgyűlésükre szóló meghívását megkaptam. Ünnepi közgyűlésükön — másirányű elfoglaltságom miatt — sajnos nem tudok részt venni.

Engedje meg Püspök Űr, hogy felhasználjam az alkalmat, s kifejezésre juttassam: nagyra értékelem azt a tevékenységet, amelyet a Magyar- országi Evangélikus Egyház haladó szellemű egyházi és világi vezetői és lelkészei az elmúlt negyedszázadban az állam és egyház közötti jó viszony kialakítása és elmélyítése; a nemzeti egység erősítése, népünk, s a világ békéjének oltalmazása érdekében végeztek. Meggyőződésem,

hogy e hagyomány szellemében működhetünk együtt a jövőben is hazánk további fel- emelkedéséért.

Ezúton kívá<nok Önnek és az ünnepség minden résztvevőjének erőt, egészséget és sikerekben gazdag, jó munkát.”

A magyar protestantizmusnak az azonos tör^nelmi tapasztalatait, együttes hálaadását és a tagegyházaknak küldött ünnepi jókívánságait fejezte ki a .Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának körlevele, melyet Mekis Ádám esperes, az országos közgyűlés lelkészi főjegyzője olvasott fel.

A jubileumi ünnepi közgyűlés, amely dr. Mihályfi Ernő zárszava után a Himnusz el- éneklésével fejeződött be, méltó koronája volt azoknak a megemlékezéseknek, melyeket evangélikus egyházunk különböző önkormányzati testületéi tartottak az elmúlt hetekben. Mindezek az alkalmak bizonyságai voltak egyházunk köszönetének, népünkkel való egységének és a jövőbe vetett reménységnek.

M. Gy.

Vecsés

1944. december 9-én a visz- szavonuló német SS-katonák felrobbantották vecsési templomunkat. Erről az egész fasizmust. sziímbolizáló tettről legutóbb múlt év december 21-i számunkban írtunk „Hans volt az utolsó” címen.

A templom nélkül maradt vecsési gyülekezetnek az Egyházak Világtanácsa küldött átmeneti használatra fatemplomot, amit a felrobbantott templom mellett állítottak fel, s 1946 nyarán vettek használatba. A fűthető fatemplom

két helyiségből áll: a templomtérből, ahol 150 ülőhely van, s egy kisebb helyiségből, ami gyülekezeti összejövetelek. bibliaórák tartására alkalmas. A templomot a mintegy 300 lelkes gyülekezet hetente háromszor használja.

A fatemplommal szemben mementóként mindmáig ott állt a felrobbantott templom alapzata. Az elmúlt évben kezdtek a munkához, hogy — miután 1962-ben megépítették a lelkészlakást — ismét megépítsék kőtemplomukat

Melyen tisztelt ünnepi közgyűlés!

A 25 éve bekövetkezett nagy történelmi fordulat jelentősé- ségétma már nem kell magyarázni, sem az azt átélt, sem az azóta született generációknak, de a történelmi emlékezésnek mostani napjai jó alkalmat adnak személyes emlékek, élmények felidézésére. S ez azért fontos, mert hiszen 10 millió személyes, egyéni élményből áll össze a nemzeti tudat, a nemzeti emlékezés a felszabadulásról és arról az azóta eltelt felmérhetetlen jelentőségű negyedszázadról.

Különösen kötelelességük emlékezni és emlékeztetni azoknak, akik már tudatosan élték át a 25 év előtti — és még azelőtti — napokat és az élmény forróságát is átadhatják azoknak, akiknek mindez már „csak” történelem.

Nekem kétszeres közvetlen emlékem van a felszabadulásrőt. Végigéltem egy kis - falu felszabadulását és azután tanúja tehettem Budapest felszabadulásának.

1944. március 19-én, ma 26 éve, a hitleri megszállás első óráiban keresett a Gestapo rózsadombi lakásomon és munkahelyemen, a Független Magyarország szerkesztőségében. Ezt a fasisztaellenes hétfői lapot Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt alapítottam és szerkesztettem.

Menekülnöm kellett.

Feleségemmel és kisfiámmal együtt egy kis nógrádi faluban, Béren, szülőfalumban találtam menedéket.

Illegalitás volt ez, bár ez a szó nem fedi pontosan a helyzetet. Sikerült ugyan eltűnnöm a rendőrség, csendőrség és az utánam nyomozó budapesti és belgrádi Gestapo feketelistája elől, de a kis faluban mindenki ismert, ott nőttem fel, édesapám egy életen át a falu lelkésze volt

A falu bújtatott.

Egy kis parasztházban találtam otthont, a gazda együttjárt velem az elemibe.

A falu végén állt a ház és a világ végén állt akkor a falu.

Örökre felejthetetlen filmet láttam a falu szélén álló kis parasztház ablakából. Az előtte húzódó úton a lovak hasáig érő sárban vágtatott, úszott, ment előre akadály nélkül, megállás nélkül Malinovszkij lovashadserege. Csak a kozákok kucsmájának színes teteje élénkítette a földszínű képet. Napokig tartott s egyetlen percre sem szakadt el ez a film.

1944. december 6-ika volt felszabadulásom napja. Pontosan emlékszem az első gondolatomra, amikor az első szovjet katonát megláttam: az töltötte be egész tudatomat és érzéseimet, hogy soha többé nem kell félnem, soha többé nincs mitől félnem.

Néhány nap múlva a szovjet katonák kérésére megszólaltak a béri templom harangjai. Ez már a béke harangszava volt. A falusi lányok levetették nagyanyáik fekete ruháit és lemosták arcukról a hamut, amivel az előzetes rémhírek hatására öregasszonyokká maszkírozták magukat.

A kisfiam lázas betegen feküdt. Egy szovjet katona leült az ágya mellé és játszani kezdett vele. Beszélgetni nem tudtak, nem értették meg egymás szavát, játék nem volt. A katona leakasztotta válláról géppisztolyát, kiszórta belőle a takaróra a golyókat és szétszedte darabjaira a fegyvert. Ezzel játszottak.

De előbb még a katona megkérdezte, hogy nincs-e fasiszta a lakásban és kívül a ház falára felírta, hogy „akna nincs”.

Ez az emlékem az egyik legelső szovjet katonáról, akivel ta- lákoztam. És ez az emlék szimbolikus. A szovjet katona csak addig harcolt, fegyvere csak addig volt fegyver, amíg szemben állt az ellenséggel. Amint vége volt az ütközetnek, a harcosból barát lett és játékszer, vagy szerszám a fegyveréből.

Néhány évvel később meglátogattam Moszkvában Muhinát, a világhírű szovjet szobrászművésznőt. Műterme közepén hatalmas szöbórállvány volt, rajta Csajkovszkijnak éppen befejezett szobra. Muhina megnyomott egy gombot és az állvány a szoborral lassan forogni kezdett. A művésznő elmondta, hogy egy tank ágyútornya van beépítve a műterem alá, az forgatja a szoborállványt.

— Látja — mondotta — így szolgálja a háború a művészetet.

A katonákat könyörtelen küzdelemre, pusztításra, emberölésre szervezik és nevelik. A hadseregek a halál eszközei. Így van ez, amióta a világ világ. De van egy hadsereg, amely már kivétel ez alól a szabály alóL

A szovjet hadsereg a világtörténelem első humanista hadserege. Ezeket a katonákat emberségre nevelte egy új társadalom, a szocialista társadalom.

Ez a hadsereg rettenetesen nehéz harcokban, irtózatos veszteségek árán legyőzte a legszörnyűbb ellenséget, a fasizmust, de ez a hadsereg csak csatákban használta fegyvereit, egyetlen embert sem ölt meg szükségtelenül, a fegyveres kéz segítő kézzé vált azonnal a győzelem után.

Csodálatos az, hogy Lenin humanizmusa alig több mint két évtized alatt átsugározta a Szovjetunió egész népét.

Ez magyarázza meg azt is, hogy két hónappal Magyarország felszabadítása és pontosan egy hónappal a második világháború befejezése, a „Győzelem napja” után Magyarországon már baráti társaság alakult a felszabadítóink Iránti érzések megfogalmazására, kifejezésére. Nemsokára 25-ik évfordulóját ünnepeljük annak is, hogy megalakult a Magyar—Szovjet Baráti Társaság.

1945. február 1-én a kis faluból gyalog feljöttem Pestre. Budán akkor még folyt a harc. Jó néhány hétbe telt, amíg a Manci-hídon átmenve Budára, megnéztem régi lakásunkat. A ház tökéletes rom volt: egy tégla, egy könyv, egy tégla, egy könyv hevert óriási halomban, reménytelenül. Kiderült, hogy még az utolsó napokban is lőtték a németek a Gellérthegyről, hogy biztosítsák a csatornán át menekülő parancsnokaik útját.

Akkor adtam hitelt azoknak a véleményeknek, hogy legalább ötven év kell ahhoz, hogy újra város épüljön a romokból, de még inkább annak, hogy valahol másutt kell felépíteni az új fővárost, az új Budapestet.

Házunk falába ma egy szokatlan „emléktábla” van beillesztve. Egy hatalmas gránátszilánk, belevésve ez a szöveg: „Ezzel és ilyen gránátok százaival lőtték rommá ezt a házat Budapest ostromakor 1945 januárjában. Újjáépítettük 1948-ra”.

Amiről itt ma különösen emlékeznünk kell, azt már együtt éltük át. Az egyházat is újjáépítettük a romokból. És egyházunk méltó helyet kapott az új társadalomban.

Büszkék vagyunk rá, hogy az elsők között találtuk meg a népi demokratikus állammal való teljes egyetértés, együttélés útját s útmutatók lehettünk más egyházak részére is.

Egyházunk negyedszázados útjáról, életéről, 25 szabad esztendőnk eredményeiről Káldy Zoltán püspök úr mond ünnep! beszédet.

DIETZFELBINGER PÜSPÖK NEM UTAZIK PORTO ALLEGRE-BE

A müncheni egyháztanács közölte a Lutheránus Világ- szövetség Német Nemzeti Bizottságával, hogy a bajor országos püspök, D. H. Dietz- felbinger betegsége miatt, felépülése esetén sem tudja képviselni a Bajor Evangélikus Egyházat a Lutheránus Világ- szövetség Porto Allegre-i világgyűlésén. H. Greifenstein müncheni egyházi főtanácsost nevezték ki helyettesévé.

t