Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-08 / 10. szám

„Ki tudja, hogy van J. né­ni?” — „Már jobban, de még nem kelhet fel. Szeretne úr- vacsorázni és kéri, hogy ma is imádkozzunk érte.” — Már egy hete nem láttam itt azt az új testvérünket, aki karácsonykor volt itt először.” „Nagyobb la­kás kellene az Annuskáéknak,” ».Szóljanak be a Vas Gereben utcába, hogy megkezdődött a konfirmációi előkészítés.” A templomajtón belül kis csapat veszi körül az istentisz­teletre érkező lelkészt Az el­lesett mondatok a köztük le­folyt beszélgetésben hangzot­tak el. De ki az a J. néni, meg az Annuska, az új testvér, meg akik a Vas Gereben utcában laknak? S hogy kerül ide a templomajtón belülre a néni betegsége, az Annuskáék la­kásügye? S a lelkészen kívül miért gondja másnak, hogy ki akar úrvacsorázni, konfirmálni és a többi? * Úton vagyok. Örömmel ál­lapítom meg, hogy a nagyvá­rosi templom reggeli istentisz­teletén részt tudok venni, mi­előtt tovább visz az út. Milyen jó, hogy testben távol, most lélekben mégis egy lehetek az otthoniakkal, méghozzá itt a mi templomunkban, a testvér gyülekezetben. A padokban szétszórtan emberek, távol egymástól. Ahogy beülök a padba, valaki arrébb húzódik a pad másik szélére. Vajon az a férfi, aki két va­sárnappal ezelőtt olyan össze- roskadva ült a néptelen karza­ton egymagában, miért sietett úgy el, mikor a kántorunk megszólította? Az istentiszteleten részt le­het venni úgy, mint egy szín­házi előadáson. Csak a produk­ció érdekel. — Ebben az eset­ben teljesen lényegtelen, hogy van-e más is rajtam kívül je­len az eseménynél, vagy kaik azok, akik körülöttem ülnek s még kevésbé, hogy mi van ben­nük, velük és körülöttük. A legtöbb embert ma is a találkozás vágya hozza el a templomba. Együtt Vetini Isten­nel. Az imádság drága lehető­ség, mert elmondhatom Neki, ami a szívemet nyomja: gond­jaimat, próbáimat, vétkeimet és mulasztásaimat. Amikor a hálaadás hangjai szállnak fel, ott van az én köszönetem is a vett áldásokért. Az igehirde­tésben. pedig választ kaphatok égető kérdéseimre, gyógyírt se­bemre, útmutatást kétségeim­ben. De amikor így együtt vagyok Istennel az istentisztelet óráján nem ugyanez történik-e a töb­biekkel? Gondolhatom-e, hogy A megértett istentisztelet MI Isten csak velem foglalkozik? Nyilván nem. Ez máris össze­kapcsol a többiekkel. Imádsá­gom a mi imádságunk, hála­adásom a mi hálaadásunk és az igehirdetés mindnyájunk számára tartogat mondaniva­lót. Hogy mindnyájan Hozzá jöttünk, mindnyájan Vele be­szélünk s ő mindnyájunkkal beszél, meghatározza összetar­tozásunkat. Vajon a gyülekezet tagjai közül az, aki hasonló próbán ment át, nem tud-e az igén tá­jékozódott tanácsot adni szá­momra? — Lehet, hogy egy másik már felismerte a hála­adás tárgyát, amit én még nem vettem észre. Mások talán már jobban látják, merre indít az ige, mint amennyit én megér­tettem. — A gyülekezet többi tagjával vállalt összetartozás hasznomra válhat és megfor­dítva én is használhatok má­soknak. Érdemes elolvasni, mit ír Pál apostol a római gyüle­kezetnek levele első részének 11—13. verseiben. De még több közünk van egymáshoz, ha Jézus nevében vagyunk jelen az istentiszte­letben. ő a benne hivőket tes­tének tagjaivá avatja. Ez az emberileg alig kifejezhető egy­ség, amit Pál a korintusiakhoz írt első levele 11—13. részei­ben fejteget bővebben, nem emberi döntés, vagy igyekezet eredménye, hanem magától a Krisztustól teremtett valóság és ajándék. Néhány következ­tetés ebből: Hitéletem nem függetleníthető a gyülekezeté­től, az egyházétól, a ma élő ke- resztyénségétöl. Ami őket fog­lalkoztatja, előreviszi, vagy hátráltatja kikerülhetetlenül az én ügyem is. Hitéletemnek egy­be kell hangolódnia az egész tevékenységével, vallástételem- nek összhangban kell lennie az egész közösség tanúskodásával. Hitből folyó döntéseim és cse­lekedeteim azonos ismertető- jeleket kell, hogy viseljenek az egész döntéseivel és megnyi­latkozásaival. Ha ez nincs így, az iránt lettem engedetlenné, aki a benne hívőkben jeleníti meg magát a világban. Nagyon kifejező, ha azt mondjuk: részt veszünk az Is­tentiszteleten, a gyülekezet éle­tében. Mert valóban annak kell történnie, hogy az egésznek juttatott ajándékokból és fel­adatokból, örömökből és ter­hekből, ki-ki az Istentől ren­delt mérték szerint átveszi és vállalja a ráeső részt. Ezt ter­mészetesen csak akkor tudjuk megtenni, ha az a szeretet hat át bennünket a közösség iránt, amit attól kaptunk, aki az egésznek létrejöttéért, felépü­léséért és kiteljesedéséért a legtöbbet megtette; életét adta érte. Az egy test valóságából, a szeretet természetes részt vál­lalásából következik az, amit Pál így ír le: ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind. ha megbecsülés­ben részesül egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. így jutunk vissza most ahhoz, amit jelezni szerettem volna a cikk elején. így lesz közüggyé az egyes ember ügye. De nem­csak a gyülekezeten belül! Pál az első korintusi levél­ben az említett részeknek szin­te bevezetéseként írja egy olyan összefüggésben, amely zsidókra és görögökre, hívőkre és hitetlenekre egyaránt tekin­tettel van: „nem keresve a ma­gam javát, hanem a többségét, hogy megtartassanak.” (I Kor 10, 33) Az istentiszteleten részt­vevő gyülekezet, amelyet Krisztus igéjével, Leikévé!, sze retetével testévé avat szeretet- közösség az egész világ javára, megtartására. Arra rendelte­tett, hogy a Krisztus követésé­ben (11, 1) felvegye, közüggyé tegye az egyes ember és az egész emberiség javát, életben tartását, boldogulását, haladá­sát és célhoz jutását. Részt ve­gyen mindabban az útkeresés­ben és jó törekvésben szolgáló szeretettel, ami ezt célozza. Ez az jelenti, hogy az isten- tisztelet és közösségépítés nem rekedhet meg a templomajtón belül, hanem a kapott erővel, szeretettel és útmutatással ki­lép a mindennapi életbe és az emberiség egész közösségére tekintő folyamatos istentiszte­letté lesz. Erről még részlete­sebben szólunk később. Mezősi György Albrecht Goesi A GYERTYA Testvér, mért vágynál másra mint szelíd világolásra: sötétet oszlatni, mint vékony gyertyaszál. Virág, állat s a csillagok nem ismernek ily szolgálatot. Emberré egyedül az avat, ha égve-égeted önmagad. Földre hull, mint őszi rőt levél állat, virág, s a csillagok. De rendelve önként szolgálni — testvér: az ember! — te és én vagyok. Fordította: Asztalos Sándomc MÉG KORAI — MONDJA A VATIKAN A Vatikán most újból meg­erősítette azt a tilalmát, hogy római katolikusok együtt úr­vacsorázzanak protestánsok­kal. A vatikáni Egységtitkár­ság nyilatkozata szerint még semmi eredményt nem hoztak azok a megbeszélések, amiket a nyugati nem katolikusokkal folytattak ebben a kérdésben. REFORMATUS EGYETEMES EGYHÁZI GYŰLÉS HOLLANDIÁBAN A hollandiai Református Egyház egyetemes egyházi gyűlést tart Driebergenben má­jus 16-tól 18-ig. Azt akarják elérni ezen a gyűlésen, hogy minden egyháztag hozzászól­hasson az egyházi élet kérdé­seihez. Példaképnek a német- országi Egyházi Napokat és a római katolikus egyháznak a lelkész zsinatát tekintik. John Milton: Elveszett Paradicsom Fordította: Jánosy István Magyar Helikon. 1969. Európa Könyvkiadó Nagyszerűen szerkesztett könyv. Aki több, mint fél évszázaddal ezelőtt ol­vasta Jánosi Gusztáv fordítását (Olcsó könyv­tár 1890), igen-igen nagy várakozással vette kezébe e könyvet. Nem utolsósorban a for­dító személye miatt. S itt rögtön jegyezzük fel, hogy Jánosy István, mint evangélikus lel­kész és mint a klasszika-filológia tudósa, gö­rög-latin szakos tanár, kiválóan alkalmas volt e nagy és jelentős mű lefordítására. Jánosy István előtt nemcsak Jánosi Gusztáv kisérleteztett e nagy eposz lefordításával, ha­nem sokan mások is hazánk fiai közül. Já­nosy István azokról az elődeiről ír, akik an­gol szöveg alapján végeztek fordítási kísérle­teket. így Arany János, Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Az itt nevezettek, mind az angol szöveg alapján végezték fordítási munkájukat. Szigeti Jenő kézirati tanulmá­nyában ismerhetjük meg azokat a kísérlete­ket, amelyek a XVIII. században jelentek meg, de jobbára francia átfordítások alap­ján készültek. E kiadványok közül legjelesebb Bessenyei Sándor fordítása, amely Kassán 1796-ban jelent meg. Ugyancsak Szigeti ta­nulmányából tudjuk meg azt, hogy a békési keresztyén közösségek körében igen kedves és sokat olvasott volt ez a fordítás. Milton könyvének előszavában írta egykor: „kiszabadulván a Rím gyötrelmes köteléké­ből”. Ez érteti meg Jánosy fordítását. Az ol­vasó ne várjon frappáns verssorokat a fordí­tásban. Versszerű a forma, de mégsem csu­pán vers. Jánosy István nagy előnye minden fordító elődjével szemben az, hogy benne él a Bibliában és saját szavai szerint is, az Ószövetség zamatos magyar nyelvén készítet­te el fordítását. Ez tette művét nagyszerűvé, olvashatóvá, értékessé és a teológus világos áttekintésével kerülte ki azokat a teológiai nehézségeket, amelyekkel fordító társai nem tudtak megküzdeni. Az Elveszett Paradicsom témája a Bűnbe­esés. I—XII. fejezet. Felmagasodik e mű­ben az Atyával harcoló Sáitán. Kiemelkedő rész a III. könyv, amelyben az Atya és Fiú párbeszédét ismerhetjük meg. E könyvet úgy kell olvasni, hogy élőbb meg kell ismerkedni Szenczi Miklós kiváló tanul­mányával, Jánosy vallomásával s csak ezek megismerése és megértése után kell a költe­mény olvasásába belekezdeni. Szenczi magyarázó tanítása után nem azo­nosíthatjuk magunkat a magyar közvélemény XVIII. századi meggyőződésével, hogy e köl­temény kizárólagosan teológiai mű. Arról is meg kell győződnünk, hogy csak kisebb mér­tékben tekinthető kegyességi iratnak. Valami­kor lehetett építő jellegű is. 1667-ben jelent meg, Cromwell bukása után. Milton, aki leg- lelkeseb híve volt Cromwellnek, ebben a mű­vében, annak kifejezetten vallásos tárgya ellenére sok tekintetben az angol történelem legizgalmasabb fejezetének hatása alatt bizo­nyos mértékig allegorikusán írta meg költe­ményét. Jánosy István nagyszerű fordítói munkát végzett. Műve élvezetes, bér nem mindig könnyű olvasmány. A XVII. század gondola­tait érthetően szólalatatta meg a XX. század nyelvén. Jánosy fordításával Milton feléledt tetszhalálából s Jánosy szerint ő a jövő köl­tője. A fordító gyönyörű önvallomását olvashat­juk az utolsó fejezetben: Milton börtönében címmel. Ebből értesülhet az olvasó arról a gyötrelemről, amellyel egy ilyen kolosszális mű lefordítása jár, de megismerhetjük Já­nosy István eddigi nagy fordítási munkássá­gát is. Ezek a következők: Aischilos öt drá­mája, Platón Állama, Keller Zöld Henrikje (éppen most ünnepli a világ e szerző 150. születésnapját) és kb. 9000 sor a Rámájána és Mahábharáta művekből A magyar olvasóközönség négy nagy evan­gélikus költő munkásságát kísérheti figyelem­mel Ezek: Garay Gábor (Édesapja a Protes­táns Szemlében írt verseket a harmincas években Marconnay Tibor néven), Jánosy István, Váci Mihály és Weöreos Sándor. Mind­annyian végeztek kpltői fordításokat is és ki­váló önálló versei Kikei gyönyörköd tettek el minkéi, Gandy László LESZ BÁTORSÁG HOZZA? A Németországi Evangélikus Egyház zsinatának májusban tartandó stuttgarti ülésén, le kell vonnia annak a konzek­venciáit, hogy a Német De­mokratikus Köztársaságban az evangélikus egyházak önálló Egyházi Szövetséget létesítet­tek az elmúlt évben és így az eddigi össznémet evangélikus egyházi szervezetnek (EKD) megszűntek ott az intézményei, ill. hivatalai. A Württembergi Tartományi Egyház alelnöke, az EKD tagja, D. dr. Rudolf Weeber jelentette ezt ki. Hozzá­tette, hogy az NDK egyházai azért léptek erre az útra, mert így sokkal jobban tudják figyel­müket koncentrálni saját vi­láguk egyházi feladataira. Ezen az alapon a nyugat-németor­szági egyházaknak is alapos szervezeti megújításra van szükségük, ha teljesíteni akar­ják küldetésüket saját környe­zetükben — tehát a nyugat­német társadalomban. Utal dr. Weeber arra, hogy 1945-ben alakult meg az össz­német evangélikus egyházi szervezet (EKD), amely — vé­leménye szerint — nem „res­taurálta” ugyan a múltat, de „megújulást” sem eredménye­zett, ahogyan sokan várták tő­le. A mi véleményünk szerint az EKD „sajnos csak” restau­rált és ezért került a mai sú­lyos problémák elé. ELLOPTAK EGY LUTHER-BIBLIÄT A Württembergi Biblia-tár­sulat stuttgarti múzeumából el­lopták azt a Luther-Bibliát, amely 1534-ben j él ént meg Wittenbergbem és amelynek mai értéke kb. 5000 nyugat­német márka. Ebből a kiadás­ból legföljebb 10 másik pél­dány van még az egész vilá­gon. A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG FEJLESZTÉSI PROGRAMJA A Lutheránus Világszövetség 8 évvel ezelőtt kezdte ed fej­lesztési programjának megva­lósítását és ebben az elmúlt időszakban összesen 113,8 mil­lió márkát fordított erre a cél­ra. Ebben az évben 20 millió márka az előirányzott összeg s ennek az összegnek nagyobbik része Svédországból és az NSZK-ból várható. EGYHAZUNK ES A FELSZABADULAS 4. Az első reformgondolatok A felszabadulás ténye új helyzetet teremtett egyházunk­ban. Elmúlt annak a veszélye, hogy a háború támogatásá­nak magatartását várták tőlünk, elmúlt annak is a veszé­lye, hogy a főúri egyházvezetés szempontjainak kellett helyt adni, az alapvető erkölcsi leterhelés veszélye megszűnt. Az új helyzetben új gondolatok támadtak. Természetesen az új hely­zet kezdetén álltunk akkor, ezért a frissen előjövő gondola­tok közül van, amit igazolt az idő, van, ami téves volt. Ak­kor sem lehetett a jövőbe látni teljes biztonsággal, noha a fejlődés iránya már látható volt. Az első reformgondolatok abban a témakörben jelentkez­tek, hogyan lehet kijavítani azokat a hibákat, amelyek a Hor- thy-korszakban jelentkeztek. Az 1867-es kiegyezés óta a ferenejózsefi korszakon át a Horthy-korszakig egyfolytában érvényes volt a magyar pro­testantizmus számára az amolyan másodosztályú államegyház képlete, amelyben az elsöosztályú államegyház a római kato­likus egyház volt. Már az első reformgondolatok is világosan látták, hogy ez nem folytatódhat. Az egyház és állam szét­választását 19i9-es alkotmányunk fogalmazta meg, de en­nek a szükségét már a felszabadulást követő években is le­hetett érezni. Még ebben az időben fennállt az egyház és ál­lam korábbi korszakokban kialakított viszonyának kerete, de már az első reformgondolatok annak lehetőségével is számol­nak, hogy új alapokra kell helyezni az egyház és állam viszo­nyát. „Egyházunk jól teszi, ha Isten kezéből engedelmesen elfo­gadja azt az egyházformát, amelybe a történelem Ura vezeti, de maga nem nyúl bele önkényesen annak megváltoztatásába” — irta a Lelkipásztor című folyóirat 1947. áprilisi számában. Teológiailag világos volt, hogy nem tanbeli reformra van szükség, nem kell megváltoztatni egyházunk ősi tanítását, ha­nem a magatartásnak, a gyakorlati életfolytatásnak kell meg­változnia. „Tanácskozásaink tárgya nem lehet az egyház reformációjá­nak, hanem csak egyházi reformoknak a kérdése. Tanbeli reformra nincs szükség, mert a hitvallási iratainkban és a lu­theri teológiában lefektetett tanítás a világ evangélikus teoló­giai munkájában állandó kritikai vizsgálódás tárgya, s azt « vizsgálódás közben a Szentírással megegyezőnek találjuk és valljuk. Más kérdés, hogy az evangélikus keresztyén tant, az egyházunkban ma folyó tanítás nem mindig és nem min­denütt adja tisztán és hamisítatlanul” (Lelkipásztor, 1947. márc., 86. lap). A korabeli gondolatokat átszövi az elmúlt idők hibái miatt érzett bűntudat. Ennek az erjesztő hatása feltétlen pozitív vo­nás volt abban a korban. „Egyházi reformokhoz nem kezdhetünk őszinte bűnbánat nélkül. Az egyéni bűnbánat azonban nem jelentheti vétkek tusolását. Reformokhoz szükséges, hogy az Isten igéjéhez való hűtlenség és a közegyházi magatartásban tanúsított hibák őszinte bátorsággal, személyeskedés nélkül feltárassanak. A keresztyén szeretet nem bűnpártolás. Sokkal kevésbé lenne szükség most reformokról tárgyalni, ha mertünk volna egy­mással szemben őszintébbek lenni” (Lelkipásztor, 1947. márc., 87. lap). A reformok egyik része az egyházi szervezetre és az egy­házkormányzat felépítésére vonatkozott. Már ekkor felvető­dött a területi rendezések kérdése. A Horthy-korszakban az irrendentizmus miatt nem lehetett megváltoztatni az egyház- kerületek területének beosztását. Mereven ragaszkodtak egé­szen kis területű egyházkerületekhez akkor is, amikor az első világháború után az ország területe megváltozott. A nacio­nalizmus szempontjainak eltűnésével elhárultak az akadá­lyok a területi rendezések útjából. Az egyházkerületek és egy­házmegyék új területi beosztását zsinatunk 1952-es törvénye végezte el, de a gondolat már a felszabadulást követő évek­ben felvetődött. Már 1946-ban kívánta egy győri lelkészértekezlet új zsinat­nak az egybehivását, hogy az egyházszervezet új kidolgozásá­nak feladatát végezze el. Már ekkor elhangzott a bírálat a ko­rábbi egyházi törvények világi gondolkodást, jogászkodást tük­röző voltáról. Kívánták, hogy valamennyi törvényünket vizs­gáljuk át teológiai szempontból. Ennek az igénynek majd ké­sőbbi zsinati törvényalkotásunk tett eleget. A reformok nagy része olyan célkitűzésekre vonatkozott, amelyek a magatartás megváltoztatására irányultak. „Vannak olyan reformkövetelések, amelyeknek megvalósítá­sához semmiféle törvénybeli vagy intézkedésben változtatás nem szükséges, csak a megadott egyházi törvények és meg­levő rendelkezések megtartása. Egyházi törvényeinkben az egyházi vétségek felsorolása oly kimerítő és alapos, hogy an­nak alapján meg lehetne tisztogatni lelkészi karunkat. Vannak olyan reformkövetelések, amelyeknek megoldása minden egy­házi törvénytől vagy rendelkezéstől függetlenül, egyszerűen önmagunktól függ.” (Lelkipásztor, 1947. márc., 89. lap.) A dunántúli lelkészek 1946. nov. 20-án Győrött tartott gyű­lésükön kérték a püspököt, hogy az elodázhatatlanná vált őr­ség- és nemzedékváltást mozdítsa elő. Javasolták, hogy az es­peres mellé válasszanak tanácsadókat, s három hónapon be­lül tegyenek javaslatot az őrség- és nemzedékváltás szüksé­gessé vált eseteiről. Az első reformgondolatok így fogták át egyházunk helyze­tének, szervezeti kérdéseinek, sőt személyi kérdéseinek az ügyét is. A változtatást mindenütt a javításnak, a másképp csinálásnak, a helyrehozásnak a szempontja hatotta át. D. dr. Ottlyk Emó HIVATALOS TÁRGYALÁSOK ROMÁVAL Az anglikánok és reformá­tusok rövidesen hivatalos teo­lógiai tárgyalásokat kezdenek a római katolikus egyházzal. A „Közös anglikán-katolikus Bizottság” első ülésére már sor is került január 9-től 15-ig Angliában, a Református Vi­lágszövetség és a katolikusok képviselői pedig áprilisban akarnak először találkozni Ró­mában. Mint ismeretes, a Lutherá­nus Világszövetség 1967 de­cembere , az Egyházak Világ­tanácsa maga 1965, a Metodis­ta Világszövetség pedig 1968 szeptembere óta folytatnak párbeszédet Rómával. Az or­todox egyházak hivatalosan még nem folytattak ilyen pár­beszédet a Vatikánnal, de más formában elég szoros kapcsolatban vannak egymás­sal, hiszen I. Athenagoras konstantinápolyi pátriárka és VI. Pál pápa eddig háromszor találkoztak egymással (1963- ban Jeruzsálemben, 1967 jú­liusában Konstantinápolyban, 1967 októberében Rómában). Az Egyházak Világtanácsa két evangélikus megfigyelőt küldött ki a januári és áprili­si párbeszédre. A strassburgi ökumenikus kutatóintézet pro­fesszorai közül dr. Günther Gassmann az angliai, dr. Váj­ta Vilmos pedig a római meg­beszéléseken vesz részt VEGYESHAZASSÄG, ökumenikus esketések Másfél évi szünet után új­ból összeül március elején a nyugatnémetországi Evangéli­kus Egyházi Szövetség taná­csának küldöttsége a Német- országi Katolikus Püspöki Konferenciával, hogy megtár­gyalja a vegyesházasságok és ökumenikus esketések témá­ját. Evangélikus részről Dietz- felbinger püspök, Smidt or­szágos szuperintendens, Wöl­ber hamburgi és Beckmann düsseldorfi püspök a tárgyaló bizottságok tagja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents