Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-08 / 10. szám
Beágyazottan Megnézheti magát az a kollektíva, amelynek tagjai hangulatuk és egyéni kedvük szerint „dolgoznak”, nem pedig úgy, mint akik be vannak ágyazva valamilyen szolgáltatási folyamat rendszerességébe. Nyilván megvan minden munkának a belső logikája, amelynek az élet emberibbé tételét kell céloznia. Ennek megfelelően alakulhat ki jól a lebonyolítási mechanizmus, a gyakorlat. Ebben az egyéni kezdeményezés és főleg taláiékonyság direkt nélkülözhetetlen (a lendületről és lelkiismeretességről nem is beszélve), de ha ez az egyéni elem „kilóg a sorból” és tetszőleges magánszerepet kezd játszani, akkor az felbillenéssel fenyegeti a közösséget. CSAK KÖZÖSSÉGBE ÁGYAZOTTAN ÉLHETÜNK NORMÁLISAN! Általános igazság ez, vastörvény, s akik nekimennek, összezúzódnak. Nemegyszer hangsúlyozza ezt Pál apostol, 1 Kor. 10,24 és Fii. 2,4 mellett a legszélesebb értelemben Rm. 15,2-ben: „Mindegyikünk felebarátjának kedvezzen, annak javára, építésére éljen.” S hogy ennek az elkötelezettségnek nem lehet vége a gyülekezet határánál, arra jellemzésként elég talán Fik 4,8-ra és Rm. 13,3-ra utalnunk, arról nem is beszélve, hogy Jézus a föld sójaként és a világ világosságaként bízta meg övéit felelős szolgálattal. Hiszen a teremtésnek Rendje van: szent összehangoltsága, akció-ritmusa; ez lényegében a szeretet-törvény. Aki ezt nem teszi lényének alapelemévé, az úgy jár, mint a lovának mozgásritmusát át nem vevő lovas: előbb csak ingadozik, aztán meg kirepül a nyeregből. KONCENTRIKUS KÖRÖKBEN képzelhető el ez a többrétű beágyazottság. Legbelül Istenre kell behangolódnunk lelkivilágunkkal, érzületünkkel, cselekvőkészségünkkel, hogy saját indulataink, vágyaink, félelmeink fel ne dúljanak s alkalmatlanná ne legyünk arra, hogy egészséges személyiséggé fejlődjünk, mert a saját belső világával „jó viszonyban” levő szilárd egyéniség a legszűkebb kör a középpont körül. Ezért nélkülözhetetlen megfelelő mértékben rendeződnünk „befelé”, mert ennek híján „kifelé” sem lehet igazán jó hatású az életünk. A házasság és a család a következő kör. Ez az emberség gyakorlati alapvizsgája, mely egész életstílusunkra döntően hat. Aki „magányos vadászként” megy a házasságba, az be van biztosítva csalódásra. Rendkívül fontos a családi légkör: mit él át, mit „tanul” benne a felnövekvő gyermek. Találóan állapítja meg Makarenko: „Ha a fiatalember nem szerette szüleit, társait és barátait, sose fogja szeretni menyasszonyát és feleségét.” A család jelentősége óriási, de nemcsak egyénileg, hanem a nagyobb közösségek szempontjából is! „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” — írta annak idején 'Vörösmarty. Nincs olyan keresztyén, aki ennek komolyan vételére ne lenne éppen hitben — s persze emberileg is — elkötelezve. De ezt sem értelmezhetjük ködös általánosságban. Lássuk csak világosan és konkrétan: előttünk a szocialista társadalom áll, sőt , mi élünk benne, a világnak azon a pontján, melyet úgy hívnak, hogy Magyarország. S hogy jól tájékozódjunk alapmagatartásunkat illetően, eszméltető arra gondolnunk, hogy Pál a fenti idézett igéket olyan keresztyénekhez intézte, akik nem keresztyén többség környezetében éltek, s őket nem behúzódásra, elzárkózásra biztatta, hanem felelősséget hordozó, szolgáló életre, „só-magatartásra”, hogy szeretetenergiáiktól ízt kapjon az élet s mind gazdagabb tartalmat. Átfogóbb körökre, földrész- és világnagyságrendben is érvényes ez. Ma a nemzetek úgy vannak egymás mellett a „kicsivé vált” világban, mint egy városka házai és utcái. S nemzetközi egyházi szervezetek világosan látják és vallják, hogy komoly részünk van a felelősségben és teendőkben elsősorban a világbéke megőrzésére, de általában olyan légkör kialakítására, amelyben érvényesülhet az az igazság, hogy a nemzetek sem csupán önmagukért vannak. A világ sorsa nagymértékben függ attól: mennyire sikerül legyőzni a „kisközösségi elhatároltságot” a nagyközösség javára. S valahányszor mi keresztyének arra eszmélünk, hogy Isten mindent átfogó szeretetébe van beleágyazva az életünk, akkor ez azt a fölemelő lehetőséget is jelenti, hogy családunknak, egyházunknak egyre táguló körein belül, különféle nagyságrendű beágyazottságainkban bizonyítsa meg magatartásunk elkötelezettségünket embertársaink javára. Bodrog Miklós A holtaknak tiszteletül — az élőknek figyelmeztetésül A figyelő arcokon a meghatódottság, a részvét, a döbbenet keveréke ül, amikor az előadó és a dokumentumok felelevenítik a fasizmus kialakulásának és rémtetteinek eseményeit. Minden érző emberi szív gyorsabban ver, s érzi, hogy sajog még ma is a fasizmus által ütött seb az emberiség testén. Az Evangélikus Teológiai Akadémián vagyunk a szokásos keddi FÓRUM-on. A Fórum Akadémikum még 1963— 1969-es tanévben alakult. Az a feladata, hogy a hallgatók önképzése intenzívebbé váljék a nem teológiai szakterületeken is. Hiszen nem lehet jó lelkész az, aki csak a teológiai szaktudományokban jártas. A világ ma égető problémái és tudományos szakterületek általános kérdései, gyakorlati, erkölcsi problémák kerülnek elő neves orvosok, jogászok, szociológusok előadásaiban. Olykor a hallgatók dolgozzák fel a napirendre tűzött témákat. Erre elsősorban akkor kerül sor, amikor valamilyen eseménynek az évfordulója van. Így emlékeztünk meg február 17-én a fórum keretén belül a fasizmus kialakulásáról, és a ma is fenyegető neonáci veszélyről. Lehel László III. évfolyamos hallgató előadásának központjában a buchenwaldi koncentrációs tábor előtt álló emlékmű felirata állt: „A holtaknak tiszteletül — az élőknek figyelmeztetésül”. E mondat egyszerűsége igazán vádoló valósággá akkor válik, amikor az ember belép a koncentrációs tábor területére és a tettek dokumentumai megvilágosítják az európaj és világtörténelemben 25 évvel ezelőtt végbemenő szörnyűségeket Megszólaltak a fasiszták által elüldözött Peter Weiss szavai, aki a frankfurti Auschwitz-per anyagát ötvözte magas hőfokú, megrázó verses drámává. „24 óra alatt több mint 30 ezer ember égett el. 1944 nyarán amikor az elégetések a legnagyobb számot érték el naponta 20 ezer embert semmisítettek meg.” A fasizmus térhódításának oka összefüggött a világgazdasági válsággal. A kivezető utat a német monopóliumok olyan kormányzási formában keresték, amely a nyílt diktatúrát a modern kapitalizmus viszonyai között nélkülözhetetlen tömegbázissal képes párosítani. Ennek megvalósítására a nemzetiszocializmus volt a legideálisabb — élén Adolf Hitlerrel. A náci párt a tömegek nemzeti érzelmével és a szocializmus iránti vonzódásával visszaélt. Azoknak a monopóliumoknak a korlátozásáról beszélt, amelyek éppen eszközül használták fel a nemzetiszocializmust. A tömegeket így félre tudták vezetni. A háborúba belehajszolva a koncentrációs táborok borzalmainak is eszközei lettek. Most 25 év után borzasztó visszagondolni arra, hogy az épülő, szépülő Budapestnek csaknem 30 ezer lakóházát, tették részben vagy teljesen tönkre a háború borzalmai. Nem beszélve a középületek, a pályaudvarok, a hidak, a kórházak, és az iskolák tönkretételéről, az egész ország és az emberiség nagy családjában okozott mérhetetlen károkról. Az emberi életnek nincs értékmérője. Végül befejezésként a referáló teológus emlékeztetett arra, hogy alig 25 éve, hogy a „hitierek” világa elsüllyedt az emberiség ítélőszéke előtt és máris a nukleáris háborúk fokozódó veszélye miatt van feszültség. Vannak, akik nem tanulták még meg, hogy a történelem a hasonlóságok ellenére sem ismétli meg önmagát. Ezt követően megemlékeztünk még a vecsési templomunk felrobbantásáról is, Győri János II. évfolyamos hallgató referátuma alapján. Jellemző, hogy az SS-alaku- latok vecsési templomrobbantási akcióit, ők maguk filmre vették és Pesten úgy forgatták le a szovjet csapatok elől menekülő németek, hogy „az oroszok igy robbantják fel a magyar templomokat”. Figyelmeztessen bennünket Julius Fuciknak a siralom- házból küldött utolsó üzenete: „Emberek legyetek éberek!” Kalácska Béla ANYÁM ÍGY ALTATOTT Éj tengerén örvény a mély... S magányos utad se féltem én! Akármi ver, akármi rent: nem éri el a te csöpp hajód. Az élet tengerén van egy Sziget, honnan jössz? mi kerget? nem kérdi meg, csak befogad, csak nyugtot ad, ott még az árva is boldogabb! Ma már tudod, van ily Sziget, mi viharod csendesíti meg, te légy a szél, mely útrakél, s titkát elmondja mindenkinek. Láttad a Szemet, hol a fény terem, azóta fényt vet minden fénytelen, vakot kutass, annak mutasd: Jézus az, Jézus az... Jézus az! _____________Esti Gyula Kiss Zoltán énekművészről írt hosszú cikket a Kotimaa. A budapesti Zeneakadémián folytatott taulmányait Helsinkiben fejezte be, s a finn rádióban, egyházi- és magánhangversenyein megismert énekművész beénekelte magát a finn közönség szívébe. Kiss Zoltán a finn lapnak adott nyilatkozatában rámutatott arra, hogy zenei működésében is hazája küldöttjének és képviselőjének tudja magát Ezért támaszkodik műsoraiban és hanglemezfelvételein egyaránt Bartók és Kodály, népdalfeldolgozásaira. A 16 éves korában Sopronban háborús akna felrobbanásakor szemevilágát vesztett Kiss Zoltán később Finnországban megnősült. Négy gyermekük született. Finn szokás szerint mindegyiküknek több keresztnevet adtak. Merike Hajnal, Véli Tar- mo János, Aranka Marjatta Marianne és Ilona Talvikki. Gyermekeit a magyar apa finn nevükön becézi, a finn anya magyar nevükön. A négy gyermekben a jövő családi vonósnégyes körvonalai bontakoznak. Kiss Zoltán énekművész Helsinkiben a nyolcvan évet betöltött dr. Kiss Jenő ny. teol. professzor fia. Az én ikonom Ortodox vendégem volt, aki még sohasem járt evangélikus ember otthonában. Íróasztalom fölött észrevette a falon a feszületet. Elgondolkozva nézett rá, majd ezt kérdezte: — Ez a ti ikonotok? — Nem. Nekünk nincs ikonunk — mondottam. De később nem hagyott nyugton a megjegyzés. Felelnem kellett önmagámnak is, mit is jelent, mire is figyelmeztet lakásom falán a kereszt? Mindenekelőtt naponta figyelmeztet hitem forrására, Krisztus váltsághalálára. Aztán megtanít imádkozni. Nem szövegre tanít. De ha türelmetlen vagyok, vagy elkeseredett valami miatt, figyelmeztet a mindig járható útra: az imádságra. Megtanít mások szenvedését észrevenni és a magamén túljutni. Saját keresztemet segít hordozni, hogy az ne legyen se túl nehéz, se túl könnyű. Végül figyelmeztet, hogy meghalljam az evangéliumot, az örömhírt akkor is, ha nem nyitom fel a bibliámat. Sana, SCHÖNHERR A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG NEMZETKÖZI JOGI ELISMERÉSE MELLETT Marxisták és keresztyének együttműködésének a további elmélyítése szükséges az új esztendőben adódó feladatoknak a megoldása érdekében. Ez volt a témája annak a találkozásnak, amelyen január 12-én a kelet-németországi Frankfurt tanácsának az újévi fogadásán az Odera menti Frankfurt körzetének egyházi tisztségviselői és a Nemzeti Front képviselői vettek részt Jelen volt D. Albrecht Schön- rerr is, a Berlin-Brandenburgi Egyház püspöke, a Német Demokratikus Köztársaság Egyházszövetségének az elnöke. A beszélgetés folyamán Schönherr állást foglalt amellett, hogy a Német Demokratikus Köztársaság is élhessen azzal a lehetőséggel, hogy ott is kivegye részét a nemzetközi problémák megoldásából, ahol erre eddig nem volt módja. A nemzetközi kérdésekkel kapcsolatban állást foglalt amellett, hogy vessenek véget a vietnámi háborúnak és adják vissza a vietnámi nép önrendelkezési jogát, történjék meg az NDK nemzetközi jogi elismerése és a Közel-Keleten szűnjék meg a háborús tűzfészek az ENSZ határozata alapján. Elítélte egyúttal Izrael folytonos agresszióját az arab államok ellen. ...BOLDIZSÁR! Böjtben nem szoktunk karácsonyról Írni Hogy most mégis ezt teszem, annak egy újságcikk az oka. A Népszava” napilapunk február 6-i számában egy rövidke cikk jelent meg. Címe: „Gáspár, Menyhért...” A szerző elmondja, hogy karácsonyi postájának rendezése során egy Amerikából kapott képeslapra lett figyelmes. Valami nem tetszett rajta. Helyesebben: valaki hiányzott róla. A képen a betlehemi jászolbölcső látható, benne a „kis Jézussal”. Mellette áll Mária és József. A bölcső előtt pedig ott térdelnek a napkeleti királyok, koronával a fejükön. Imádják a világ Megváltóját. De csak ketten! A harmadik király hiányzik! Vajon miért? A cikk szerzője bizonyára nem tudakolta meg sem a kép rajzolójától, sem a képet sokszorosító nyomdától, hogy miképpen is történt ez a tévedés. S bár valóban nehéz elképzelni, hogy véletlenről van szó, számára nem is ez a fontos. Felfedezte ugyanis József Attila „Betlehemi királyok” című bájos versében, hogy a harmadik király, Boldizsár, „szerecsen király” volt, azaz néger. A jelképes vagy közvetlen összefüggés kézenfekvő és világos. Ez a hiányos lap abból az Amerikából jött, ahol a négerek újra meg újra brutális üldözés áldozatai lesznek, ahol elkeseredett társadalmi és politikai harcot kell vívniuk azért, hogy egyenjogú embereknek és állampolgároknak tekintsék őket. A cikkíró így értékel: „Nem véletlen hagyták le a béke és szeretet keresztény ünnepére nyomott üdvözlőkártyáról, a tiszta fehér fajra oly kényesen vigyázó Amerikában Boldizsárt, a niggert, aki ugyan mellesleg Isten fiát imádó uralkodó volt, de mégiscsak fekete, s ezt a bűnét, úgy látszik Amerikában még a biblia kedvéért sem tudják megbocsátani... Gyilkosság ez is. Martin Luther King után most Boldizsárt likvidálták.” Így igaz. Es nekünk keresztyéneknek mélységesen szégyenkeznünk kell azért, hogy ez a „Boldizsárt likvidáló” lelkűiét mindig újra olyan népeket ke-.-ít hatalmába, amelyek keresztyénnek vallják magukat. A,25 év előtti nőméi JuaMlgydrak*!, a vietnámi tömegmészárlások, a négerüldözések mögött ugyanaz a lelkűiét tombol. Egy azonban bizonyos: ez a lélek nem Jézus Krisztus lelke! Éppen ellenkezőleg: ugyanez a lélek gúnyolta a kereszten kínlódót is. * Karácsonytól való búcsúzásként kérdezzük meg: ki is volt ez a Boldizsár tulajdonképpen? A „háromkirályok” története (Máté 2, 1— 12) már sok vitára adott alkalmat az újszövetségi tudósoknak. Van aki jelképes értelmű legendának tartja az egész történetet, ami tehát valójában sohasem történt meg, csak kifejezésre akarja juttatni Jézus születésének világraszóló jelentőségét. Mások viszont, bár elismerik, hogy az elbeszélés módja népies, meseszerű (különösen a 9. vers: „a csillag... előttük ment addig, amíg megérkeztek és megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt”), mégis a történet magvát valóságos eseménynek tartják s ezt tudományos csillagászati adatokkal, sőt századunk elején felfedezett, korabeli babiloni és egyiptomi csillagászati feljegyzéseket tartalmazó leletekkel támasztják alá. Jézus születésének valószínű évében ugyanis, Kr. e. 7-ben, ritka csillagászati jelenség történt: a Jupiter bolygó a Szaturnusz bolygóval a Halak csillagképében találkozott. Ezt a ritka jelenséget jegyzik fel a régi leletek. Számításai alapján ugyanerre az eredményre jutott Kepler is, a híres prágai csillagász, 1606-ban. Az ókori csillagászok azonban nem elégedtek meg a csillagvilág törvényszerűségeinek puszta megállapításával, hanem azokhoz az emberiség sorsára vonatkozó, vallásos értelmezést fűztek. Így a Jupiter bolygó a világ legfőbb uralkodójának a csillaga volt. A Szaturnusz — keleti felfogás szerint — Palesztina csillaga. A Halak csillagképe pedig a végső időnek, s „világ végének” a jelképe. A három együtt tehát azt jelentette: a csillagok találkozásának évében megjelenik a végső idők nagy uralkodója Palesztinában! — A „háromkirályok” is éppen ezzel a hírrel érkeztek Jeruzsálembe. Mindez persze nem bizonyítja a történet valódiságát. De lehetségessé és a mai ember számára is elképzelhetővé teszi. S ennyivel meg kell elégednünk. Nyilván Máté evangélista sem tudta ellenőrizni a történet hűségét kb. 80 évvel később, amikor ezt a történetet átvette a Jézusra vonatkozó hagyományból és beleillesztette könyvébe. A többi evangéliumban nem olvasunk erről az eseményről. Máténak viszont azért volt fontos ez az epizód, mert mindjárt evangéliuma elején elmondja vele azt, ami a későbbiek során majd még jobban világossá lesz: a Messiást, akit Isten Izraelnek küldött, Izrael nem fogadta be, de befogadták és imádták a pogányok! Jézus ügyét nem buktathatta meg saját népének hitetlensége és keményszívűsége még nagypéntekkel sem, mert Isten húsvétkor közbeszólt és új népet gyűjtött Krisztusnak a pogányok közül. Félelmesen időszerű üzenet ez ma is. Vajon a mai világkeresztyénség sok sürgés-forgásából, egész nagyszabású apparátusából nem szorul-e ki éppen ö, akit az istálló szegénységétől Pilátus bitófájáig egyértelműen és töretlenül a személyválogatás nélküli, mindenkit megajándékozni kész szeretet vezetett?! Nem vált-e számunkra Jézus neve megüresedett jelszóvá, amit cégérül írunk kapunk fölé anélkül, hogy meggondolnánk, ki volt és kicsoda 6 valójában?! A világ ún. keresztyén népeit nem mozgatja-e belülről már régóta Krisztus Lelke helyett a jeruzsálemi írástudók meddő tudálékoskodása és Heródes hatalomféltő, ölni is kész indulata?! Nem vagyunk-e már réges-régen kívül azon a „szegény istállón”, ahoi a nagy őrömmel örvendező „háromkirályokí* előkelő, flnny&skodó Igények és fenntartások nélkül leborultak? !Va jón nem Jézus szegény istállójának szaga émelyít-e bennünket, fehérbőrű keresztyéneket, amikor gőgös öntetszelgéssel lefitymáljuk a „szagló bőrű,, színeseket?! Számba véve a történelem számba veendőit, éppen a mi korunkban lesz egyre kikerülhetetlenebb a kérdés: nem égett- e ki, nem bukott-e meg sokszorosan a „sá- padtarcúak«’ keresztyér.sége?! Jézus ügye nem bukik meg! Isten már eddig is gyűjtögette és ezután is gyűjteni fogja a Boldizsárok, a színesbőrűek népét. De mi lesz veled „Jeruzsálem, Jeruzsálem”?l * Máté szerint a „háromkirályok” nem királyok voltak, hanem keleti bölcsek, mágusok. Tulajdonképpen babiloni csillagászok. Csak a középkori keresztyénség fantáziájában változtak királyokká, valószínűleg Zsolt. 72, 10 és Ézsaiás 60, 6 alapján. Máté azt sem közli, hogy hányán voltak. Csupán a háromféle ajándéK- ból (arany, tömjén, mirha) következtettek ugyancsak a középkorban arra, hogy hárman lehettek. Ekkor adtak nevet is nekik (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) és a róluk készült festményeken ekkor kezdték Boldizsárt néger királyként ábrázolni. Később a babonás kegyesség még sírjuk helyét is tudni vélte. Először Konstantinápolyban, majd Milánóban és végül Kölnben „őrizték” és tisztelték csontjaikat. Boldizsár, a „szerecsen király” tehát sohasem” élt. A fantázia szülötte. De mégis Jézusban való hitünk teljes meggyőződésével egészítjük ki a „Népszava«’ cikkének címét Boldizsár nevével. Mert, bár Boldizsárt a fantázia szülte, azoknak, akiket jelképez, a szí- nesbőrűeknek — minden ellenkező híreszteléssel és képeslapokkal szemben — ugyanany- nyi helyük van a betlehemi jászolbölcső és a golgotái kereszt körül, mint bárki másnak. És jöhet idő, amikor talán meg is fordul a „háromkirályok” névsora: Boldizsárral kezdődik« Dóka Zoltán
