Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-08 / 10. szám

XXXV. ÉVFOLYAM 16. SZÁM 1970. március 8.

Ara: 2,— Forint

Önfeledten örvendezve

Régi hagyomány szerint böjt Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés időszaka. S mivel Krisztus Urunk értünk és helyettünk járta végig a szenvedések útját, böjt egyszersmind a bűnbánat és a szomorúság időszaka lett. Hamvazó szerdával véget ért a farsangi vigalom, böjtben tilos volt a lakodalmaskodás, s nemcsak az oltár öltözött a bűnbánat színébe, hanem — még gyermekkorom idejében is — az istentiszteletre feketébe öltözött a hívők serege. Böjtben elnémult a zeneszó, nem illett örvendezni, vigadni, a szomorkodás szinte kötelező volt.

Ma már persze kevesen gondolnak erre a régi hagyományra, azonban sok keresztyén gondolkodásában még ma is kísért az a felfogás, hogy az igaz keresztyén élet ilyen örömtelen, bűnbánattal és szomorúsággal teli élet, hogy a keresztyén ember nem örülhet igazán az életnek, mert az élet tele van bűnnel, amelynek eredménye csak szenvedés és böjti kálvária.

Pedig, hogy böjtnek és a keresztyén élet lényegének ez teljes félreértése, mi sem bizonyítja jobban, hogy az egyház böjt derekán beiktatott egy vasárnapot, amit Laetare vasárnapjának, azaz az örvendezés vasárnapjának nevezett el. S ezen a vasárnapon olyan igék szólalnak meg, amelyek arról beszélnek, hogy az igazi böjtnek, az igazi keresztyén életnek nem a szomorúság az igazi jellemzője, hanem ellenkezőleg az önfeledt örvendezés.

Krisztus Urunk az önfeláldozó szolgálat útját nem úgy járta végig, hogy állandóan az út nehézségeit mérlegelte, s azon szo- morkodott, hogy miért is kell neki mindezt vállalnia, hanem csak arra gondolt, hogy önfeláldozó szolgálata gyümölcseként emberek újulnak meg, s találnak újra haza az atyai házhoz, s szívük megtelik boldogsággal, békességgel és örömmel. S miközben csak erre gondolt, megfeledkezett az út nehézségéről, s az ő szíve is megtelt igazi örömmel. Olyan ez, mint a vajúdó asszony öröme, aki nem a vajúdás fájdalmaira gondol, hanem • arra, hogy ember születik a világra. Heti igénkben pedig Jézus a földbehulló búzaszemhez hasonlítja magát, amelyből csak úgy sarjad új élet, s úgy terem gazdag gyümölcsöket, ha vállalja az elrothadást önként és örömmel.

S ha Krisztus Urunk ilyen örvendezéssel munkálta üdvösségünket, miért kellene nekünk szomorkodnunk, amikor erre emlékezünk? Nem akkor emlékezünk szenvedéseire méltóképpen, ha őszintén tudunk annak örülni, hogy Jézus önfeláldozó szolgálatának’ eredményeként mi is új emberekké ■ tehetünk, s mini ő, mi is tudunk önfeledt örvendezéssel szolgálni?

' Mert ez az önfeledten örvendező szolgálat nem elérhetetlen példakép csupán, amire emlékezhetünk, vagy amit megcsodálhatunk, hanem a hit által a mi életünkben is megvalósulhat. Jézus önfeláldozó szolgálatának az a legáldottabb gyümölcse, hogy a mi életünk is hasonló lehet az ő áldozatot örvendező szívvel vállaló, szolgáló életéhez. S az igazi keresztyén élet jellemzője éppen az, hogy ilyen önfeledt örvendezéssel tud szolgálni. Nem a szolgálat nehézségét, terheit méregeti, hanem arra gondol, hogy szolgálata nyomán mosoly fakad, hogy a körülötte élő embereknek örömöt szerezhet, s így a szolgáló keresztyén élet is megtelik boldog örvendezéssel.

örök kísértésünk, hogy szolgálatunk közben önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Azt fontolgatjuk, hogy mi kasznos és mi kárcs, mit érdemes tenni, vagy mit nem. S mivel a szolgálat — természeténél fogva — mindig áldozathozatallal jár, nem tudjuk vállalni a szolgálatot, vagy ha vállaljuk is, kényszeredetten tesszük. Ezért hiányzik szolgálatunkból az önfeledt öröm, s ezért nem terem szolgálatunk igazi, jó gyümölcsöket.

Az önmagát önként és örömmel feláldozó Jézus meg akar szabadítani bennünket az önmagunk körül való forgolódástól, s fel akar szabadítani az örvendező szolgálatra, hogy felszabadultan, örömmel tudjunk szolgálni. Meg akar szabadítani bennünket attól, hogy állandóan csak önmagunkkal foglalkozzunk, s a magunk erőtlensége és gyengesége helyett lássuk meg a szolgálatunk nagyszerűségét és Krisztus Urunk nagyságát, hogy így önfeledten tudjuk magunkat szinte belevetni a szolgálatunkba. Fel akar bennünket szabadítani szolgálatunk széles horizontjának a meglátására is, hogy ne csak az üdvösség és a lelki élet kérdéseivel legyünk elfoglalva, vagy ne csak a karitatív díakóniában serénykedjünk csupán, hanem lássuk meg a körülöttünk élő emberek, népünk és az egész emberiség égető problémáit, s önfeledten, örvendező szívvel tegyünk meg minden tőlünk telhetőt e problémák megoldására.

Így nem lesz számunkra teher a másokra figyelő, fegyelmezett élet sem a családban, sem a munkahelyen, vagy éppen a villamoson, sem az, hogy például jó szívvel vállaljuk a társadalmi munkát, amikor járdát kell építeni, vagy árkot ásni a víz bevezetéséhez. így nem lesz számunkra kérdés, hogy van-e közünk mindahhoz, ami például Közel-Keleten, vagy Vietnamban, vagy bárhol a világon történik. Mert Krisztus Urunk példájából és erejéből merítve önfeledt örvendezéssel tudjuk vállalni a szolidaritást, nemcsak családunkkal, gyülekezetünkkel vagy népünkkel, hanem az egész emberiséggel. S ekkor értjük meg csak igazán, hogy a keresztyén élet nem böjti szomorkodás, hanem az áldozatot vállalni tudó szolgálatból fakadó boldog örvendezés. Dr. Selnteczi János

ÖKUMENIKUS TEOLÓGIAI FAKULTÁS LÉTESÜL HOLLANDIÁBAN

Az eddig Amersdorfban önállóan működő »katolikus papi szeminárium az utrechti Protestáns Fakultáson folytatja működését önálló ókatolikus részlegként. Ugyancsak hozzákapcsolják az utrechti fakultáshoz a baptista szemináriumot és az utrechti római katolikus teológiai főiskolát is.

Az érdekelt teológiai intézmények megállapodtak ugyanis abban, hogy az utrechti protestáns Teológiai Fakultást ökumenikus Teológiáé Fakul«

fássá fejlesztik ki, ahol speciális előadásokon és gyakorlatokon kívül közös előadások lesznek. A holland oktatásügyek minisztériuma helyesli az intézményeknek ezt az ösz- szevonását és szerinte megfelelő számú római katolikus, egy «katolikus és egy baptista tanszéket is létesítenek az új Fakultáson.

Szakértők szerint azonban csak pár év múlva kerülhet sor a különböző teológiai in- tésnények teí jes egyesítésére.

Egyházunk útja és teológiája

1. Teológiai örökségünk és új feladataink

Világháború előtti örökségünk az a krisztocentrikus teológia, amely az élő Jézus Krisztust állítja középpontba. Az idősebb nemzedék jól emlékszik arra az élményre, amelyet a 20-as években a teológiai újraeszmélkedés jelentett.

Barth Károly és a dialektikus teológia megmutatta, hogy az egyház Istennek a Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásából él. Nem kultúrmunka a feladata, és nem világnézetet kell terjesztenie, hanem hirdetnie kell Krisztus evangéliumát. Megindult a reformátorok tanulmányozása is, és az újság örömével szívtuk magunkba az eleven

bizonyságtételt Jézus Krisztusról. Az új reformátori teológia mellett, sokszor vele együtt érvényesült a konfesz- szionális teológia, amely a hitvallásos. teológia felújításán dolgozott, és a gyülekezeti élet megelevenítésére törekedett a reformáció liturgiái, énekes és imádságos hagyományainak felhasználásával. Krisztocentrikus volt a húszas évek végén megindult és egyre terjedő evangelizá- ció is, amely részben angolszász, részben északi hatások alatt állt, de magyar területen jelentékeny mértékben beépült a gyülekezetek és az egyház életébe.

A háború előtti teológiai és

Gyülekezet a Krisztus nyomában

Igaz Jézus ígérete: „Ahol ketten, vagy hárman ...” De ez a Jézus követőket gyűjt, akik követik őt a szolgálat útján. Az egyház, a gyülekezet, keresztyének közössége, akik Krisztus szavának hallására jönnek össze. Ennek azonban egy másik oldala is van: ösz- szegyűjtve Krisztushoz, hogy aztán meghallják Uruk szolgálatra küldő szavát: vissza a világba. Blumhardt mondotta: „A keresztyéneknek kétszer kell megtérni: Egyszer bűneikből Jézus Krisztushoz, s azután vissza kell térniük a világhoz”, szolgálni a bűnbocsánatot kapott ember örömével. Félő, hogy ml még nagyon sokszor csak az „első megtérésen” vagyunk túl. S mi magunkra maradtunk gondjainkkal, az „egyház életét és létét” féltő kishitűségünkkel, vagy „egyháztervező gőgös elbizakodottságunkkal”, s Jézus, aki állandóan munkálkodik, tovább ment már, mert ő engedelmes szolgákat keres és hív el. Az egyháznak nem csupán saját békességét kell keresnie, hanem a másik emberre is, annak konkrét szükségleteire is tekinteni keli. Nemcsak Krisztushoz kell a keresztyéneknek térni, hanem a világhoz is. Keresztyénnek lenni azt jelenti: testvéri szolidaritásban élni az emberekkel, azok minden örömével, vagy gondjaival. Az egyház feladata, s benne minden keresztyéné is a maga helyén, a maga lehetőségei keretén belül munkálkodni azoknak a világstruktúráknak a megváltoztatásán, amelyekben az emberek csak rabszolgaként, emberi méltóság nélkül élhetnek.

Krisztus szeret ete késztet arra, hogy hírt mondjunk ennek a világnak a golgothai váltságáról. A Krisztus szere- tete készteti a keresztyéneket arra is, hogy munkálkodjanak a hideg és meleg háborúk leküzdéséért, a gyarmati népek felszabadításáért, az általános és teljes leszerelésért, Európa békéjének és biztonságának megteremtéséért, stb. A Krisztusra figyelő egyház törődik, sakkal többet törődik, mint a múltban — az emberi jogok védelmezésével, a szociális igazság előmozdításával, szerte ezen a világon. Isten iránti szeretetünk a felebarát iránti hűségünkben és szeretetünkben lesz konkrét valósággá. Úgy, ahogy Luther mondja: „Az én jó Atyámnak, aki engem fölös jókkal ingyen eühalmozott, megteszek én is önként, szabadon és irigyen mindent, ami neki tetszik és leszek a felebarátaim iránt én is keresztyén, mint Krisztus irántam lett és nem teszek egyebet, csak amiről tudom, hogy nekik szükséges, hasznos és üdvösség®.”

A Szentlélek munkája nyomán mindig látható gyülekezet jön létre. A gyülekezet mindig látható emberek közössége, akikre üzenetet bízott az Isten, akik küldetésben vannak. Emberek, akik az élet hétköznapjaiban, megszokott szürkeségében élik — nem a saját önző énjük —, hanem a krisztusi indulattal megtöltött és meghatározott emberek életét A gyülekezet lényégé, tartalma az, hogy ott az a Jézus él és cselekszik tovább, aki feltámadott

A gyülekezetei létrehívó és megtartó Űr nem csupán a vele való közösségre hívta el a gyülekezetét, hanem, hogy közösséget vállaljon a világgal, a mellette élő társadalommal. A Jézussal való igazi közösséget soha nem lehet elválasztani az emberekkel való közösségtől. A gyülekezetét nem töltheti be más indulat, mint ami Jézust betöltötte: a szolgáló szeretet indulata. Az a gyülekezet, amelyik a világ felett uralkodni akar, ítélkezni kíván, vagy gyámkodni óhajt, nem Krisztus indulata által meghatározott gyülekezet.

A gyülekezet életén és bizonyságtételén keresztül minden ember előtt nyilvánvalónak kell lenni, hogy a világ Isten szeretetének a tárgya. A világ a maga mikro- és mak- roorganizmusaiva! együtt, a csodálatos természeti kincseivel, s a bűnös emberrel együtt. Isten szeretett világa. A föld nem a sátán világa, vagy a. testben járó emberi élet börtöne. Isten akarata az, hogy az általa teremtett világban boldog, örvendező emberek éljenek.

A gyülekezet nem csupán él, hanem árasztja is a szere- tetet az őt körülvevő világ felé. Értelmetlen annak a gyülekezetnek az élete, amelyik elrejti, magába zárja azt, amit Krisztustól kapott. Hamis annak a gyülekezetnek a szere- tete, amelyik csak a gyülekezeten belül élők felé tud a szeretet elkötelezéséről. Kell, hogy a gyülekezet szolgálata, amit a világért végez, munkálja az ember igazi emberségének helyreállítását. A gyülekezetnek látó szeretettel kell az őt körülvevő világban munkálkodni.

Minden emberben Isten lép elénk. Isten igazi tisztelete mindig az emberi élet és méltóság tiszteletben tartásán mérhető le. A világ nyomorúságát, bajait nem annyira gondolkodásunkkal kell a gyülekezetekben firtatni, hanem inkább munkálkodni, hogy azok a felelős szeretetből fakadó tevékenység által légy őzessenek.

Nagy István esperes® saék- faglalójábólo

kegyességi irányzatok tehát eltérték egymástól, sőt sokszor élesen szemben álltak egymással nem egy kérdésben. De abban a tekintetben megegyeztek, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi krisztocentrikus volt. Ezt a teológiai örökséget tovább vittük a felszabadulás után, és nem a magunk erejével, hanem Isten kegyelméből töretlenül őrizzük mind a mai napig. Sem egyházi életünket, sem tológiánkat nem tudjuk elképzelni a nélkül a hit nélkül, hogy az élő Űr Jézus Krisztus a mi Urunk és Megváltónk.

Mégsem voltunk készen teológiailag arra a forradalmi átalakulásra, amely 1945 után következett. Hazánkban addig olyan elmaradott polgári-feudális rendszer uralkodott, amelynek nem volt párja Európában. Ezért a felszabadulás után nemcsak a háborús romokat kellett eltakarítani, hanem új társadalmi rendet is kellett felépíteni, amely egész népünknek megadja a felemelkedés lehetőségét.

Teológiai örökségünk alapján nyilvánvaló volt, hogy egyházunknak az új viszonyok között is egyháznak, Jézus Krisztus egyházának kell lennie. De az már nem volt ilyen világos, hogy ez hogyan lehetséges egy olyan társadalomban, amelynek élharcosai és építői nem vallják magukat keresztyéneknek. Nemcsak az okozott nehézséget, hogy egyházunk tényleges szervezete és élete mélyen összenőtt a régi renddel, és fel kellett szabadulnia a polgári-feudális kötöttségektől. Problémát okozott az is. hogy a Jézus Krisztusra való teológiai koncentrálódás többnyire beszűkülést is jelentett az egyház sa- iátos területére és a lélek üdvösségére. Egyházunk tehát inkább fel volt készülve arra. hogv magába zártan vagy talán úi környezetével szemben biztosítsa és élje a maga életét, mint arra, hogy részt vegyen népünk társa- dalomápitő munkájában. De a feladat kikerülhetetlenül adva volt számunkra. Feleletet kellett kapnunk és adnunk arra, hogy Jézus Krisztust, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, hogyan hirdessük és kövessük az új történeti helyzetben.

Egyházunknak ebben az új helyzetben jóformán töretlen úton kellett járnia. Hamar kitűnt, hogy zsákutcába vezet minden olyan kísérlet, amely elmúlt idők tapasztalatait vagy külföldi egyházak elgondolásait akarná rámásolni a mi viszonyainkra. Az új helyzetben új feleleteket kerestünk, és eközben fejlődött és alakult egyházunkkal együtt teológiánk is. Voltak teológiai felismeréseink, amelyek a megváltozott világban szűknek vagy hiányosnak bizonyultak. Más felismerések a feledés homályából bukkantak fel, és egyszerre világítani kezdtek űtünkön. Néha előre kellett lépnünk, és menet közben tusakodtunk jobb és teljesebb teológiai felismerésért Ennek következtében az elmúlt negyed évszázadban olyan mélyreható és széles körű teológiai munka folyt egyházunkban, amilyenre nem volt példa történelmünkben. Így alakult ki egy olyan teológiánk, amelynek sajátosait hazai veret* vaun, amit úgy jellemezhetnénk, hogy tudatosan lutheri alapokra épül, de nem konzervatív konfesz- szionalista jellegű, hanem éppen a lutheri alapoknak megfelelően nyílt a mell világ kérdései irányában. Teológiánk krisztocentrikus örökségünket érvényesíti az új helyzetben, amikor arra ad indítást, hogy az élő Jézus Krisztus élő egyházaként végezzük az igehirdetés és a szeretet szolgálatát népünk és az emberiség javára. Ezt a teológiánkat Ismertetjük ebben a sorozatban.

Dr. Prdfcle Károly

EVANGÉLIKUS EGYSÉGTÖREKVÉS NYUGATNÉMETORSZÁGBAN

Az a tény, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban élő evangélikus keresztyének az elmúlt évben megalakították új egyházi szövetségüket és ezzel kiváltak a nyugat-németországiakkal eddig közös egyházi szervezetből, a Német- országi Evangélikus Egyházból (EKD), egyre sürgetőbbé teszi a nyu gat-németországi evangélikusok számára, hogy az eddigi szétszakadozottságukat a tartományi egyházakra stb., feladják és valamilyen egységes Evangélikus Egyházat hozzanak létre a Német Szövetségi Köztársaságban.

Már az 1988 decemberében elhunyt dr. W. Sucker püspök, aki Niemöller Márton utóda volt a Hessen-Nassaui Tartományi Egyházban, javasolta., hogy valamiféle Evangélikus Zsinatot kellene létrehozni, mely a hitvallások különbözősége ellenére most már lehetővé tenné az egység létrejöttét. Legújabban F. Barth, darmstädti lelkész és tanár szólt hozzá ehhez a kérdéshez. és sürgeti a döntést a Sucker püspök fölvetette irányban, mert véleménye szerint ez a megoldás előbb vagy utóbb elodázhatatlanná válik.

DIAKÖNIAI OSZTÁLY AFRIKÁBAN

Az összafrikai Egyházi Konferencia diakóniai osztályt létesített, amelynek az a feladata, hogy megszervezze és koordinálja az afrikai országok egyházainak a segélyprogramját és gondoskodjék az Egyházak Világtanácsa ökumenikus segélyprogramjának a realizálásáról is. Az Egyházak Világtanácsa 40 millió nyugatnémet márkát irányzott elő az afrikai szükségprogram lebonyolítására. Ebből 24 milliót máris fölhasználtak az általános program keretében, 8 milliót pedig Biafrában (Nigériában).

ALEXANDRIÁBA HÍVTAK ÖSSZE AZ ORTODOX ZSINATOT

I. Athenagoras konstantinápolyi pátriárka — egyetértésben a többi ortodox egyház vezetőivel — Alexandriába hívta össze az 1961 óta tervezett zsinatot Alexandria ugyanis a keleti keresztyénség második legnagyobb központja. Az 1972—73-ra tervezett zsinat előkészítése máris elkezdődött s ennek ortodox szempontból ugyanolyan nagy jelentősége lesz, mint katolikus szempontból * Második ■Vatükáná Zamatnak.