Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-04 / 1. szám

\ Újévi „Szünóra” Eredeti módját választotta az újesztendei jókívánságok közlésének Hirschhorn Sándor, a mátyásföldi Alsószeli község egykori evangélikus lelkésze. Jótollú ember lévén, folyóira­tot alapított, amelynek a „Szün- óra” címet adta, s amelyet — a szó szoros értelmében — „sa- játkezűleg” írt. Abban az idő­ben bizony, különösen faluhe­lyen, újságot csak hírből is­mertek, s a buzgó lelkipásztor vállalkozott arra, hogy hívei számára maga szerkeszt újsá­got. Ennek a kéziratban lévő folyóiratnak első és egyetlen számát megmentette az 1870 óta eltelt száz esztendő. A 23 év előtti lakosságcsere következtében ez a kéziratos lappéldány Zombára került, s • kicsiny Tolna megyei fiók­gyülekezet irattárában kapott helyet. Mint irodalomtörténeti érdeKesség is figyelemre méltó Ám tartalma is oly tanulságos, hogy a mai ember is haszon­nal és élvezettel olvashatja. A derék pap havi folyóirat­nak ígért lapját híveinek oku­lására és szórakoztatására szánta, s az kézről kézre járt, vagy az összegyűlt szomszéd­ság előtt olvasta föl az új év első napjain egy-egy betűis­merő atyafi. Egy évszázad múl­tán új esztendő van most is, és a megsárgult papírlapokról korszerű frisseséggel árad Hirschkorn Sándor aramymon- dásainak értelme, jóízű humo­ra. Korhűség okából hadd idéz­zük pontosan a címlapot: • 1870 SZÜNÖRA 1-ső szám 1870 Komoly majd mulattató, de mindenkor tanulságos Folyóirat Szerkeszti és kiadja kedves Hallgatói számára HIRSCHKORN SÁNDOR Alsó-Széli evang. lelkész MDCCCLXX A belső oldalon verses kö­szöntő következik, amelynek Utolsó versét idézzük: ; „. Legyen ez élőknek vidám újesztendő, Vidámabban tessen fel majd a jövendő; Ha végórája üt, ne legyen rettentő Senkinek, kd ebben a sírba menendő!! Ezután az „Siet bölcsességé­ről vagy Szerentse útjáról" s^óló elmélkedés, tanítás, illet­ve bölcs mondások gyűjtemé­nye következik, amelyből íme részleteket közlünk: Nincs drágább kincs e vilá­gon, mint az idő. A rest em­ber pedig az időt vesztegeti el, tehát azt vesztegeti, ami leg­drágább kincs. A henyélés az ördög párná- fit, sok betegség szülőanyja, s rövid életünknek rágó férge. Pedig a férges gyümölcs hull le a fáról leghamarább. Vala­mint a rozsda előbb megeszi a vasat, mint annak okos hasz­nálása, úgy a tunyaság előbb elnyövi az életet, mint a mun­ka. A kulcs is addig fényes, míg használtatik. Ha szereti­tek az életet, ne vesztegessétek el az időt, mert éppen ennek perczeiböl van öszve rakva az élet... Ki sokat alszik, keveset él, mert az alvás a halálnak képe... És mégis mennyi időt vesztünk el alvással, nem gon­dolván meg, hogy az alvó róka csirkét nem fog, s hogy ked­vünkre kialhatjuk magunkat a koporsóban. Ki mit egyszer elszalaszt. Nem sírhatja vissza azt. A lomha estig készül dolog­hoz, s nincs munkájának lát­szatja ... Ki csámpáskodva, aluszékonyan húzza lábát ma­ga után, s akkor izzad, amikor eszik, és fázik ha dolgozik, könnyen utoléri a szegénység: — ellenben munkás embernek egészség-gazdagság a jutalma. Mit ér hát a jobb idők utáni sopánkodás? Ember teszi job­bá az időt, ha mozogni tud. Ki mit örömmel tesz, Nagy terhére nem lesz. Nem is lehet nagy terhére, mert a hasznos munkában a fáradság soha nem nagy — már pedig minden mesterségnek arany a feneke: tehát ki kell azt tanulni mind fenékig, s űz­ni egész elszántsággal s kitörő szorgalommal. Íme egy atya rest fiainak azt mesélte, hogy kincsét szántó földjén ásta el, de csak egy ásó mélységnyire, s ki mélyen szánt, megtalálja. És meg is ta­lálták ők azt mindnyájan, pe­dig többször is; mert a mélyen szántott földön a bő termés igen is kincset hozott. — Szánt­satok hát ti is mélyen, míg a restek két fülükre alusznak, s kincset találtok ti is... Az ég semmit sem tagad meg a munkástól, munka után fizet Isten is. Ki a füstöt nem szen­vedi, nehezen melegszik meg. Ki a munkát kerüli, gyomrát nehezen tölti! Egy Ma felér két holnappal. Ugye bár, ha egy jó Ürnak szol­gálatában állnátok, nemde pi­Madách héberül Jó félévszázada, még az el­ső világháború kitörése előtt, a magyar újságoik arról adtak hírt, hogy Madách Imre nagy művének, Az erhber tragédiá­jának héber fordítása jelenik meg Moszkvában. Nem jelent meg, a háború megakadályozta. De a fordítás valóban elkészült, Kova-Feuer- stein Albert végezte. A Bereg megyei Ódávidházán született, 1888-ban s ma is él Tel Aviv- ban, ahova — miután magyar katonaként megjárta a harc­tereket — kivándorolt s ott, Avigdor Haméiri néven — mint egyik ismertetője írja, „a magyar irodalom szentföldi kö­vete” lett: Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Móricz Zsigmond, Karinthy Ferenc műveit for­dítja héberre. És — Az ember tragédiáját. A kézirat átvészelte a hábo­rút s 45 évvel ezelőtt, 1024-ben Varsóban könyvként megje­lent. A jrruzsáleföi Szifrija könyv­tár vezetője, Sunámi, azt mon­dotta Haméiri Tragédia-fordí­tásáról : „... soha még könyv olyan lázas érdeklődést nem váltott ki nálunk, mint Az em­ber tragédiája. Amióta megje­lent, mindenki keresi-kéri-ol- vasca. vitatkoznak rajta, ma­gyarázzák, fejtegetik, mint a kommentárok a Bibliát... Pompás blbHkus nyelvezetével úgy hat ránk. mmtha eredeti­leg héberül íródott volna.. Lvkes e'órásokban ismer­tetik az egész Szentföldön, gim­náziumokban kötelező olvas­mánnyá, érettségi tétellé te­szik, színpadi előadására ké­szülnek. Dr. Radó György a Filológiai Közlöny 1988. évi 1-2. számá­ban ezt írja Az ember tragé­diája héber fordításáról: a Tra­gédia héber fordításának sorai­ból „különös atmoszféra csap­ja meg az olvasót, a hitelesség légköre.... Nyelve a Biblia nyelve, az a nyelv, amelyen ember-Adám, az Ür-El (Isten), Elion (a Magasságos), Jócér (az Alkotó)... ez a nyelve, amely angyalokról, angyalok karáról, Ádámról, Éváról eredetileg szólt, s amelyből minden más nyelv, a magyar is átvette eze­ket a fogalmakat... Az ember tragédiájának héber szövege a mű legkiválóbb fordításai közé tartozik.. A fordítás ma már könyvé­szeti ritkaság. Avigdor Hamái- ri, a fordító, két éve azt üzente, hogy nagyon kellene neki egy példány, mert az övé elveszett. De hát egész Magvarorczágon csak egy-két példányról tu­dunk. Meghatva vesszük kézbe ezt a külsőleg is szép, kitűnő nyo­mású. 315 oldalas héber nyelvű Tragédiát, — mert 45 éwe’ ezelőtt született s mert első sora — angyalok kara — sz!n- te pontosan úgv hangzik, mint a betlehemi angyalok éréke: „Hallélu et adonái..„Dicső­ség a magasban Istenünknek!” Szabó József száz évvel ezelőtt rulnotok kellene, ha keresztbe vetett karokkal találna benne­teket? De ti legtöbben maga­tok Urai vagytok, piruljatok hát, mikor magatokat rajta kapjátok a restségen, holott magatokért, családtokért any- nyi munka várakozik reátok. Ragadjátok meg hát szer- számtokat, vagy az eke szarvát, de istenesen, minden gög nél­kül, mert a kesztyűs macska egeret nem fog. Igaz, hogy sok dolog vára földmívelőre s mes­teremberre, de osszátok csak jól fel, fogjatok hozzá lelkesen, s csudákat fogtok tenni... Folytatása a jövő holnapban következik — így fejeződik be a lap. Sajnos, a következő „hol­napi” folytatásról nem tudunk. Az újévi számmal tehát meg is szűnt a „Szünóra”, de hogy Al­sószeli népe nemcsak olvasta, hanem meg is fogadta tollforga tó papja bölcs tanácsait, arról a falu — most már két oszágban élő — lakóinak közmondássá vált szorgalma, munkaszerete­te tanúskodik. Az alsószeliek ajkán ma is élnek a száz év­vel ezelőtt leírt bölcs szálló­igék, szólás-mondások, s azok nemcsak pusztába kiálltott sza­vak maradtak, hanem tettre vált igazságokká lettek. A nép józansága, boldogulása vallásos lelkének és dolgos kezének gyümölcse. Ezt az egyszerű igazságot Hirschkorn Sándor az 1870. esztendő első napján így fogalmazta meg: „Munka után fizet Isten is. Közli: Boros Béla Gyülekezetekről, teológiáról, történelmi helyzetünkről nyilatkozott Risto Jääskeläinen finn lelkész ősz óta Teológiai Akadé­miánkon folytatja tanulmá­nyait Risto Jääskeläinen, fiatal finn lelkész, aki főképpen egyháztörténeti kérdésekkel foglalkozik. Közben megfordul gyülekezetekben s ismerkedik egyházi életünkkel. Üjév köze­ledtével megkérdeztük tapasz­talatai felől. — Hány magyar gyüleke­zetben jártál? Mit láttál és tapasztaltál? Mintegy tíz gyülekezetben jártam eddig. Belenéztem a gyülekezetek hétköznapjaiba és ünnepeibe. Minden gyüleke­zeti látogatás, az evangélikus egyház gyakorlati munkájával való minden találkozás benyo­mást keltő élmény volt szá­momra. Nagy hálával emléke­zem mind az első Magyarorszá­gon tartott prédikációm lehető­ségére Felsőpetényben, mind az első magyar nyelvű megnyi­latkozásomra Kecskeméten. Minden alkalommal, bárhol jártam, mély együvétartozást és szeretetet ismertem fel azok között az emberek között, akik Isten előtt összegyűlve építeni akarják az életüket és jöven­dőjüket, az egyházuk és társa­dalmuk életét, Krisztus példá­jára tekintve. — Mi a .véleményed a gyülekezeti életről? Tettél-e összehasonlítást a finn és magyar egyházak között, egyházilag, társadalmilag? Nagyon örülök, hogy most itt élhetek és tanulhatok Ma­gyarországon, egy olyan társa­dalomban, amelyben mély fe­lelősséget éreznek annak min­den tagja iránt, s amelyben konkrét célkitűzés a szociális igazságosság és egyenrangúság. A magyar evangélikus egyház­nak ugyanaz a problémája, mint a mi egyházunknak: ho­gyan konfrontálják az evangé­liumot a mindennapi élettel? Olyan erőforrás-e az a szá­munkra, amelyből csupán a lelki életet építjük, vagy ösztö­kél-e minket itt és most az élet fenntartására, a társada­lom építésére? Isten minket, keresztyéneket akaratának tel­jesítésére rendelt ebben az életben, hogy „a teremtettsé- get műveljük és őrizzük”. A világ biztonságát, az emberi élet értékét nemcsak imádság­gal építjük, hanem aktív mű­ködésünkkel és lelkiismeretes munkával. Magyarországon az egyházat ugyanaz a szekulariz- mus vonja felelősségre, mint ahogy nálunk a szekularizmus az egyház számenkérője és próbaköve. Nálunk az egyház magától értetődő állapot, tár­sadalmi e'őjogok oltalmában élő intézmény. Az egyház esz­ményi formájának azt tartom, ha az nem magától értetődő- ség, nem a múlt örökségének bölcs megőrzője, hanem a jövő felé forduló és az emberi jo­gokat védelmező közösség, amely Ura akaratához hűsé­gesen összegyűjti azokat az embereket, akik Jézus tanítása szerint készek elhagyni azt, ami az övék, 'és felelősséget éreznek az emberekért. A ma­gyar egyházat közelebb érzem ehhez az eszményhez, mint a mi egyházunkat. — Mi a véleményed a Teológiai Akadémiáról? Egv 30 hallgatós teológiai akadémia módszereivel együtt igen érdekes hely egy 1200 hallgatós tudománykaron való tanulás után. A kisebb akadé­mián nyilvánvalóan van lehe­tőség — legalábbis teóriában — a hallgatók egyéni munká­jának irányítására és a tudo­mányos munkára való lelkesí­tésre. Mégis, a kis akadémia kormányzatában is sok a bü­rokrácia és a személytelen ok­tató módszer, épp úgy, mint a több mint ezer hallgatós tudo­mánykaron. Az oktatómunká­ban egy kicsiny akadémián fel lehetne használni a hallgatók saját érdeklődését s a fiatal­ság aktivitását. Az oktatást sokkal inkább lehetne a cso­portos munkálkodásra építeni, a szemináriumokra és a hall­gatók egyéni tanulási vágyára. Az Akadémián a hallgatók kö­rében sok a lelkesedés és az ér­deklődés a teológia és a tudo­mány iránt, a vágy, hogy a le­hető legjobban felkészüljenek a magyarországi egyház szol­gálatára, a professzorok pedig mély felelősséget éreznek és feladatuk iránti kötelezettsé­get, de az évtizedes oktatási módszerek és tradíciók sokszor képeznek akadályt o — Mi a látásod az egyház és az állam viszonyáról? A felnőtt nyugati kapitalista társadalomban meglepetve lát­ni, hogy a keresztyén egyház a polgári társadalomnak szinte rendületlen őrzője, mivel lehe­tősége volt mindig, hogy az őt támogató társadalom kedvezé­seit élvezze és saját erejének tudatára támaszkodjék. A ma­gyar evangélikus egyház azon­ban a múltban ugyanabban a szorongatott helyzetben volt, mint az ortodox egyház a mi lutheránus hazánkban. Szeren­csére az egyháznak most lehe­tősége van feladatának telje­sítésére, szabadon azoktól a terhektől, amelyek az előjogok­ra támaszkodó nagy egyház életét nehezítik. Remélhetőleg a magyar evangélikus egyház példája lesz számunkra annak a bátorságnak és előítélet-men­tességnek, amelyre törekedve élhet a társadalom gyámpillé­rei nélkül, Istennek abban az erejében és áldásában bízva, amelyről bizonyságot tesz, és amelyet közvetít. Finnország­ban nem tartom korszerűnek az egyház és az állam viszo­nyát. Szeretném megismerni, hogy ezt itt miképpen rendez­ték. — Mi a legnagyobb élmé­nyed Magyarországon? Nehéz kérdés. Egész ittlétem egyetlen nagy élmény. Erezhe­tem a magyarok mély szerete- tát és rokonerzéseit a finnek iránt, és láthatom az emberek egymás iránti szeretetre, a maguk és mások, a társadalom és az egész világ iránti felelős­ségre való törekvését. Európa jövőjéért — Európai egyházak tanácskozása Gwattban — „Az egyházak felelősségteljesen részt vesznek népük életé­ben. Isten országa felé fordulva, a béke ígéretének és felada­tának élve, nem vonulhatnak vissza a lélek belső világába.. „ Szükséges, hogy az egyházak az eddiginél nagyobb mértékben tájékozódjanak a béke gazdasági, politikai és társadalmi kér­déseiben ... Ha az egyházak küldetésük szerint bizonyságot tesznek a szeretetről, a testvériségről, az egyenlőségről minden ember közt, és ha gyakorolják is ezt — mégpedig politikai kér­désekben való hozzájárulásukkal —, akkor segítik elő a nem­zetközi együttműködést, a béke légkörének megteremtését.” Ezeket a mondatokat az Európai Egyházak Konferenciájának a svájci Gwattban tartott tanácskozásáról, a zárójelentésből idéztük. November végén 17 európai országból 40 egyházi de­legátus találkozott a Thuni-tó partján, egy modern református üdülő- és tanulmányi központban. Az ismert egyházi vezetők közül jelen volt a tanácskozáson G. G. Williams, az Európai Egyházak Konferenciájának főtitkára, Kloppenburg egyház­főtanácsos és Mochalski lelkész, Saarinen finn lelkészegyesület! titkár, Nicolaescu bukaresti teológiai rektor, Zabolocki lenin- grádi ortodox professzor és sokan másak. Nem volt könnyű a „közös nyelv” megtalálása. A szó eredeti értelmében sem. Hi­szen Európa minden részéből jöttek össze anglikánok és evan­gélikusok, ortodoxok és reformátusok, baptisták és metodisták, eltérő nemzeti és egyházi hagyományokkal. De a szó átvitt értelmében sem volt könnyű „szót érteni” egymással. Kitűnt, mennyire sokféle felfogás uralkodik még mindig az európai keresztyének között az egyházak szolgálatáról a nemzetközi életben. A konferencia megnyitójában a keresztyén reménység etikai követelményeiről szóltam. A keresztyén reménység nem enged elfordulni földi feladatainktól. Tágabb értelemben ma Európa sorsa a keresztyének etikai felelősségének egyik legfontosabb területe. Günther Jacob főszuperintendens (NDK) a „béke” tel­jes, bibliai értelméről beszélt. Szenvedélyesen szembefordult a bibliai „béke” leszűkítésével a belső, lelki életre. Krisztus békéje ma az éhség, a társadalmi igazságtalanság, a háború elleni elszánt és konkrét küzdelemre indít a világban. A teo­lógiai alapvetés után Európa mai helyzetéről indult meg a vita. A keleti, a nyugati és a semleges országok egyházi delegátusai egymás után szóltak arról, hogyan látják a béke akadályait és lehetőségeit a mai Európában. A konferencia második felében azután a résztvevők három nemzetközi ökumenikus munka- csoportot alakítottak. Ezek — a reggeli óráktól az éjszakába, sőt az utolsó előtti napon hajnalba nyúló vitákban — a követ­kező kérdéseket dolgozták fel: 1. Mit teljet a békéért az egy­ház és a keresztyén ember? 2. Mit tehetnek az egyházak együtt a békéért? 3. Mik az akadályok és a lehetőségek az európai országok értekezlete és az európai biztonság kérdésé­ben? Ez a három munkacsoport részletes jelentést és javaslatokat dolgozott ki, amelyeket hosszú vita után az egész tanácskozás elfogadott. Hadd idézzünk itt néhány fontos részletet. 1. A gyü­lekezeteket ösztönözni kell arra, hogy vizsgálják felül a saját látásukat, és tanulmányozzák az időszerű kérdéseket. 2. Ne essünk az egyházi „sokbeszédűség” kísértésébe, keressük meg inkább a béke szolgálatának minden egyes, konkrét lehetősé­gét! 3. Európa békés jövője felé ma a következő, fontos nem­zetközi feladatok vezetnek; a leszerelési tárgyalások folyta­tása, a biológiai-kémiai fegyverek általános eltiltása, az atom- sorompó-szerződés általános elfogadása, az erőszakról való le­mondás és a tárgyalások módszerének alkalmazása minden nemzetközi vitában, a gazdasági és tudományos kapcsolatok kiépítése minden európai állam között, és az összes európai államok közös tanácskozása a kölcsönös bizalom légkörében Európa békés jövőjéről. 4. Az egyházak mint átfogó közössé­gek a világban fontos segítséget nyújthatnak a nemzetközi kapcsolatok erősítésében. Az egyházaknak itt is tudatosan töre­kedniük kell a nem keresztyénekkel való együttműködésre. 5. Megfontolásra ajánlja végül a gwatti tanácskozás az európai egyházaknak, hogy különleges sürgőssége miatt külön helyet biztosítsanak a népek közötti megértésért, az igazságosságért és békéért mondott imádságnak egyházi életükben. Különösen fontos szerepet játszott a gwatti tanácskozás vi­táiban az európai államok értekezletének kérdése. Kitűnt, hogy a felszólalók többsége súlyos veszélyt lát a bizonytalan „atom- erő-egyensúlyban” és az Európát megosztó, mai hatalmi szem­benállásban. Ezért reménységgel tekintenek valamennyi euró­pai állam közös értekezlete elé, amelynek összehívására a szo­cialista országok kormányainak budapesti felhívása tett konk­rét javaslatot. A tanácskozás egyértelműen elfogadott jelentése nagy lehetőséget lát ebben az értekezletben a népek közötti megértésre kontinensünkön. A konferencia „arra a meggyőző­désre jutott, hogy a jelenlegi pillanatban semmit sem szabad elmulasztani, ami alkalmas arra, hogy a népek közötti bizalom megerősödését és a békét szolgálja”. Üjabb egyházi tanácskozás — de milyen kézzelfogható ha­szonnal és eredménnyel? Három dologban látjuk a gwatti egy­házi találkozás értelmét. 1. Negyven vezető egyházi ember Európa minden részéből egy héten át közösen végigküzdötte a kontinensünk jövőjéért való keresztyén felelősség és konkrét feladatok mai kérdéseit, és közös munkájuk eredményét sze­mélyesen továbbadják több mint harminc európai egyházban. 2. A tanácskozás részletes jelentése és javaslatai először az Európai Egyházak Konferenciájának vezetősége elé, majd a 98 európai tagegyház elé kerülnek, további megvitatásra és állás- foglalásra. 3. Hisszük, hogy aki a mustármagból is hatalmas fát növeszthet, a béke és szeretet Ura, felhasználja az egyhá­zak és keresztyének imádságát, szavát és cselekedeteit közös hazánk, Európa békés jövőjének kiformálásában. Dr. Nagy Gyula Három királyok A karácsonyfákról már sok dísz hiányzik. A zöld színű hegyes tűlevelek félig lehul­lottak. Az ezüst és arany an­gyalhaj fésületlen. Vízkereszt estéjén azért a félig levetkőz­tetett karácsonyfa maradék gyertyáit meggyújtják, mert jönnek a három királyok! A legendák íratlan beszéde szerint, az első már nagyon öreg. Minden csillagot ismer az égen. Mivel ismeri a csil­lagok járását, kiolvasta a Megváltó születését. Űttalan NÉGEREK TEMPLOMI DEMONSTRÄCIÖJA Az arlingtoni (USA) evangé­likus templomban négerek egy csoportja azt a követelését ter­jesztette elő az istentisztele­ten, hogy az összes egyházak és zsinagógák költségvetésük 15 százalékát „jóvátételként” ajánlják fel a fekete lakosság­nak. A lelkész részben jogos­nak ismerte el a néger lakos­ság követeléseit és véleménye szerint az egyháznak meg kell fontolnia a jóvátétel problé­máját. utakon mindig ő vezeti a má­sik kettőt. A második színes arcú. A még régebbiek azt vallották róla, hogy tudott beszélni az állatokkal. Oroszlánok térde­peltek eléje és párducok nyal­ták kezét Hívást hallott és ment. A harmadik fiatal volt és erős' Karjaira vette a gyá­moltalant és árvát. Vitte ő is az aranyat, tömjént, mirhát, de ezenkívül kék színű szeg­fűcsokrot is. Minden télen jönnek ők. Hozzák a jóság kalácsát, a bölcsességet és jóságot Nem fáradnak el soha! Lehet, hogy csak a legendák aranyködé­ben jönnek, lehet, hogy való­ságosan. Mindegy, mi hiszünk a jóságban és bölcsességben, mert Krisztus ajándéka mind a kettő, Fülop Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents