Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-12-06 / 49. szám
Névbe rejtett ádventi titok IESSZE VESSZEJE „Egyház és vallásos élet egy mai faluban“ 722. így szólítja meg ádventi énekünk másodszor Jézust. „Jesz- sze” Dávid király apja, Isai nevének görögös alakja; s így maradt fenn az egyház énekeiben. Ez a név ősi próféciára utal. Ézsaiás jövendölt így: egy vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből (Ezs 11,1). A próféta előtt szörnyű pusztulás képe rajzolódik ki: egy nagy vihar elpusztította az egész „erdőt”, Izraelt, Isten választott népét Csak a villámsújtotta, kitört, kiégett fák csonkjait lehet látni. De a próféta többet lát: az egyik tövig leégett csonkból egy vesszőszál hajt ki. így szól Isten üzenete: Isai törzséből, Dávid király családjából új élet fakad Isten népe számára. Igaz, Isten ítélete keményen sújtja az egész népet, de van reménység az ítéleten túl is. Fél évezreddel azután, hogy elhangzott a prófétai ige, az apostolok és az első keresztyének arról tettek bizonyságot, hogy Isten ezt az Ígéretet is Jézusban teljesítette: a Dávid király családjából született Jézus a ijessze vesszeje”.. A Jessze vesszejéről szóló ige a reménység próféciája. Isten választott népe szörnyű háborúk viharában szétszóródott és elpusztult. A nép bűne miatt jogos volt Isten haragja és véglegesnek látszott ítélete. De Jézus eljövetelével új reménység ébredt: nem a harag és az ítélet Isten utolsó szava, mert Isten szeretet» erősebb mindennél. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten népe megújul: Jézus jövetele óta már nemének csak egy nép, hanem minden nép számára nyitva az út Istenhez (Rom 15,12). Jézus tanítványai, a keresztyének látják, hogy a pusztulás és rombolás nem Isten igazi akarata. Isten nem akarja, hogy az emberek, egy nép, vagy népek pusztuljanak el. Ezért fejezték ki magukat a régiek úgy, hogy a pusztulásban a „sátán ereje” nyilvánul meg, amely borzalmas, de nem lehet erősebb Isten jó és szerető akaratánál. Ezért látjuk ott minden ítéleten túl „Jessze vesszejét”, a reménység új hajtását. Ez ad erőt ahhoz, hogy minden gonosz ellen harcoljunk, hogy Isten szeretetének jó hírét hordozzuk az emberek között és hogy ezzel a szeretettel szolgáljunk mindenkinek. Mi keresztyének úgy nézünk „Jessze vesszejé”-re, Jézusra, hogy ö számunkra a halálon és Isten ítéletén túl az örök élet reménységét jelenti. Jogos lenne rajtunk Isten haragja. Megérdemelnénk azt, hogy örökre elszakadjunk Tőle, megérdemelnénk a poklot és kárhozatot. De még az utolsó ítéletben is van reménységünk: Jézus, aki úgy jelent meg ebben a világban, mint a prófétai látomásban az elpusztult fa csonkjából kihajtó friss vessző. Így énekeljük ádventi, énekünket: ő. Jöjj el, Jessze vesszeje, Ne ártson sátán ereje. Mentsd meg pokoltól népedet, Hogy dicsérhessen tégedet Montag Andor Kél teolőgnsnnk házi tárlata A Teológus Otthon egyik földszinti helyiségét kiállítóteremmé alakították ált A falakon körben képek. Előttük állványokon fából faragott kis szobrok. A terem közepén, mindjárt szemben a bejárattal, paravánon sárga tónusú Golgota függ, előtte állványon kis szobor. Egy kiáltó ember arca bontakozik ki ijedt vonásokkal a faragatlanul hagyott tuskó- bói. Nem lettek volna teológusok, ha a két témát nem így kapcsoljáík a kiállítás elrendezésekor. Gergely Péter 18 festményét és grafikáját mutatta be. Kicsit sokfelé ágazón kísérletezik technikával, anyaggal, stílussal és témákkal. (Jézus és Pilátus, Hegyi Beszéd, Az Akadémia kéményed, A láger lázad, Csendélet, Élet és halál). Foltin Brúnó kisplasztikáját a szenvedélyes mozdulatok (Az én igazságom, Favágó, Mammon) és a formák egyensúlya (Mag, Déli harangszó, Fohász) iránt tanúsított érdeklődés jellemzi. Ügyes keze gyorsan küzd meg saját köszörülésű vésők segítségével az ellenálló anyaggal, a fával. Mindketten másodéves hallgatók. Középiskolás korukban rajztanáraiktól kapták első indításukat. Mindketten szerepeltek már nagyobb kiállításon is: Gergely Péter kétéves katonai szolgálata idején a Néphadsereg kiállításán hat képével, — Foltin Brúnó a soproni diáknapok alkalmával két szobrával. „Mindig voltak teológusaink között olyanok, akik a képzőművészet iránt érdeklődtek” — mondta D. dr. Ottlyk Ernő püspök a kiállítás megnyitásán, november 5-én. Utalt saját soproni tanulmányi korának diáktársára, a korán elhunyt tehetséges Révész Istvánra. Mégis ez az első eset, hogy házi tárlat keretében mutatkozik be két hallgatónk. A házi tárlat megnyitása egybeesett az elsőéves hallgatok, a „baglyok” fogadására rendezett ismerkedési esttel. A megjelent professzorokat és hallgatókat dr. Nagy Gyula dékán és dr. Selmeczi János igazgató köszöntötték. Tehetséges fiataljaink munkáit Benczúr László amg^líöldi lelkész ismertette. A szerkesztő postája Ezen a címen jelent meg a múlt évben Kardos László könyve. A dunántúli Bakony- csernye községben 1965-ben végzett kutatásainak eredményét adta közre a szerző, hazai néprajztudományunk jeles művelője. A könyv különböző magyar folyóiratokban, többek között a Társadalmi Szemlében, a Kortársban igen megbecsülő kritikát kapott A legutóbbi napokban sor került hivatalos megvitatására, miután szerzője kandidátusi értekezésnek nyújtotta be a Magyar Tudományos Akadémiához. Az Akadémia főtitkára, Erdei Ferenc elnökletével ült össze a bíráló bizottság nyilvános ülésre. Két néprajz szakos egyetemi tanár adott részletes véleményt a műről, a szerző válaszolt az elhangzott bírálatokra. A vitaülés végén a bíráló bizottság elfogadta az értekezést az akadémiai tudományos fokozat elnyerése alapjául. Mindez világosan mutatja, hogy a mű marxista tudományos életünk értékelt eseménye. Annál jelentősebb kérdés számunkra, hogy egyházi szempontból mit szólunk megállapításaihoz. Bakonycsernyén a lakosság többségét — amint a könyv írja — ma is az evangéOlvastuk A „Zwiastim” című lengyel evangélikus újság körkérdést intézett olvasóihoz és feleletet kért, többek között, arra a kérdésre: „Hogyan képzelem el egy mai lelkész tevékenységét?” — Néhány választ idézünk rövidítettem Egy tisztviselő: „Olyannak képzelem a mai idők lelki- pásztorát, mint aki nem árasztja el a híveket a szószék villámaival, hanem valóságos barátjuk. A lelkésznek sok nehéz helyzettel kell számolnia, de tartsa meg mindig nyugalmát és uralkodjék önmagán. Végezzen sok házi látogatást.. Eljött az az idő, amikor fáradtsággal ugyan, de keresni kell az egyháztagokat, hogy megnyerjék őket.” Egy munkás: „A lelkésznek ma nagyon keresnie kell a találkozást az emberekkel és nem szabad elrejtenie magát a templom falai között. Beszédei legyenek átgondoltak, hittel teljesek, de kedélyesek is. Nagyon fontos a személyes élettartalom.” Egy leány: „Olyan nyelven beszéljen a pap, amelyet a mai ember megért. Azt várjuk tőle, hogy Isten Igéjével világítsa meg azokat a problémákat, amelyek a mai embert állandóan szorongatják. Vagyis: álljon közel az élethez! Bár a lelkész a szószéken és mindenütt reflektorfényben áll, ne felejtsük el, hogy ő is ember. Csak a mennyei Atya tökéletes.” Egy egyetemi hallgatónál „Napjaink evangélikus lelkészét változatlanul Isten szolgájának tekintem. Nekem az ún. modern pap, aki különféle újításokkal akar híveinél sikert elérni, nem mond semmit. Azt szeretem, ha a lelkész környezetének értékelését belső magatartással nyerj el, azzal a felelősségtudattal, amely rajta nyugszik.” Egy asszony: „A lelkész ne csak teológus, hanem egyben pszihológus és pedagógus is legyen. A szószéken túl családjával együtt mutasson jó példát életével a hirdetett Ige tekintetében. A papnénak is fontos szerep juthat különösen a gyermekek gondozásában.” Egy jogász: „Rosszul áll a dolga annak a lelkésznek, alti azt gondolja, hogy mindent neki kell csinálnia. Nem jó az a pap, akinek nincsen bizalma világi munkatársaihoz.” Egy egyetemi hallgató: „Lényegesen nehezebb minden papi tevékenység a szószéki igehirdetésnél. Az adott lehetőségek keretei között keressen a lelkész új utat az ifjúsági munkában. A mai ifjúság nem nehezebb és nem rosszabb, mint a régi volt, csak éppen egészen más.” Egy ifjúsági csoport véleménye: „Mi azt várjuk a papunktól, amit 6 vár tőlünk. Kétségtelen az, hogy bizonyos távolság van közöttünk, ezért legyen számunkra az idősebb testvér és barát. Így építhetjük közösen az egyház és a haza jövőjét.” ELSŐ HÓPEHELY Kintjártam a kifosztott réteken, Vadvíz könnye buggyant lábom nyomába. A katángról lehullt a kék selyem És pitypang verte bús fejét a sárba. A part fel-felnyögött talpam alatt, Alvadtvérszín levélcsomókra léptem. (Talán épp itt ölték meg a nyarat.) Meztelen füzek jajgattak a szélben. Nyugtalanul az égre kiabált A vér, a vád, a vágy vad zűrzavarja S kínban vergődve hívta a halált, Hogy amije maradt még, néki adja. De egyszerre csend lett. A jaj lehullt, Nesztelenül, mint megsebzett madár. A szél elült és minden elsimult És elcsitult a lázadó határ. A szerkesztő feltomyosult válasz-adósságaiból megpróbál ezen az úton törleszteni ott, aihol röviden megteheti. Boldog álom terült beteg szívére, Már édes békét lélegzett a hely S mint suhanó angyalszárnyak pihéje Lassan leszállt az első hópehely. Rumi Erzsébet Kemenesalján jártunk H. 1. Csorna. Köszönjük a javaslatot, hogy rendszeresebben emlékezzünk meg az előttünk jártakról. A megvalósítás útján járunk. Valljuk, hogy elő kell venni az egyház múltjából főleg azokat, akiknek életműve segít a mában is. A javasoltak közül nem mindenki ilyen. A békéscsabai szeretetotthon rajzát sajnos nem tudjuk közölni, mert a környező fák miatt fényképezhetetlen és lerajzolhatatlan. Hasonló leveleket továbbra is várok. B. B. Zomba. A Magyar árvíz c. vers lapunk számára túl hosszú volt. De gyülekezeti alkalmakon köszönettel felhasználtuk. Prózai írásait mindig örömmel várjuk. Kistó Laitila Kajaani. Finnország. Köszönöm nyári leveledet. örülünk, hogy az Evangélikus Élet a kapcsolatot fenntartja közöttünk. Sokat gondolunk rád, imádkozunk érted és számítunk rád. Cs. L. Pécs. Jól esett lapunkról írt méltatása, de főleg örülünk, hogy minden sorát elolvassa. Mi is arra törekszünk, hogy áldás fakadjon belőle. A rádiós prédikációk közlése kérdésében megoszlanak a vélemények. Egyes olvasóink nem igénylik, mert már hallották. Mások Szeretnék írásban is látni Ha közöljük is, csak részleteiben tehetjük, mert a teljes prédikáció meghaladja lapunk kereteit Sok más cikket kiszorítana. Ezt voltunk kénytelenek tenni tavasszal D. Káldy Zoltán püspök igehirdetésével is, amit pedig kedves Olvasónk teljes terjedelmében szeretett volna olvasni. B. L. Schwerin. Köszönjük ezt a mondatot: „nagy élvezet így messziről is olvasgatni az Evangélikus Életet, amely szinte az egyetlen információforrásom hazulról.” Az egyre szigorúbb őssszel dacolt az a napsugaras szombat délután, amikor november 14-én dr. Selmeczi János ott- honlgazgató vezetésével hat teológus elindult Kemenesalja felé. A vidék központja, Celldömölk az elmúlt hetekben az egyházi érdeklődés előterébe került: itt tartották a Gyülekezeti Segély jubileumi ülését. Megérkezésünkkor a gyülekezet lelkésze, Józsa Márton, a tőle megszokott jókedéllyel és munkakedvvel osztotta ki a ránk váró feladatokat. A régebben artikuláris hely szerepét betöltő Celldömölkön vasárnap délelőtt dr. Selmeczi János igehirdetéssel, majd ezt követően a presbitériumnak tartott előadásával szolgált. Időközben a hat teológus a környező gyülekezetekben hirdette Isten igéjét. Az egésznapos gazdag program méltó befejezése volt az est folyamán megrendezett színvonalas ünnepség. Ennek keretében hangzott el dr. Selmeczi János előadása, amely az egyházi esztendő végén a gyülekezet figyelmét a halál és az örök élet kérdései felé irányította. Mi, teológusok beszámoltunk arról, miként folyik ma egyházunkban a jövő lelkésznemzedék képzése és nevelése. Szavalatok, orgona- és oboaszámok hangzottak el, amelyek mind-mind a bensőséges légkör megteremtését segítették. Lehel László likus gyülekezet foglalja magában, a meglehetős szép számú katolikusság leányegyházat alkot, kisszámú református szórvány is él, viszont vallási szempontból igen jelentős a faluban működő szabadegyházak szerepe, közöttük a legerőteljesebb „kisegyház”, a pünkösdiek közössége. Kardos László az egyes vallási felekezetek, csoportok történetét és jelen életét, a vallásos tudat és gyakorlat mai megnyilvánulásait, mérvét vizsgálja, különös figyelemmel az utolsó negyedszázad alatt végbement változásaira, társadalmi vonatkozására. Megállapításait a közvetlen tapasztalatra, megfigyelésekre, s helybeliek és kívülállók megnyilatkozásaira építi. Közel 300 oldalas könyvéből elénk táruló helyzetkép — akár saját gyülekezetünkre, akár a többi keresztyén közösségre nézünk — annyira megbízható, tárgyilagos, hiteles és szemléletes, hogy olvasása közben állandóan a valósággal találkozás meggyőző érzete tölt el bennünket. Igaz, teljesen igaz, amit feltár egy falu mai ke- resztyénségéről. Ezért tanulságos nekünk, egyházi embereknek, a könyv olvasása, tanulmányozása. Hű tükör a vizsgált község vallási helyzetéről, mind a vallásos hit belső, lelki gyökereit, gondolkozásbeli. érzelmi képét illetően, mind pedig a hitnek a mindennapi életre való kihatásában, társadalmi megnyilvánulásában, politikai állásfoglalásában. A szerző művének nemcsak az eredményével, hanem a módszerével is teljes mértékben egyetérthetünk. Mi magunk is úgy tartjuk, hogy a vallás és a hit minden megnyilvánulását lehet és kell a társadalomtudomány és a lélektan eszközeivel vizsgálni, hiszen a vallásos tudatnak és magatartásnak megvannak az emberi tényezői, egyéniek és társadalmiak. Egy keresztyén gyülekezet vagy közösség alakulásának, hitéletének a megismeréséhez nélkülözhetetlen tudnunk azokat a történeti, társadalmi viszonyokat, amelyek hatottak rájuk és amelyek között élnek. Sőt, az egyes vallásos ember hitének tartalmát, magatartását sem lehet megérteni, ha nem vesszük figyelembe élettörténetét, körülményeit, emberi környezetét, mint ahogyan a könyv is teszi, amikar kisebb hivő közösségeik egy-egy tagjának személyes életrajzát, vallásos portréját adja. „Regénybe illő emberi sorsak bontakoznak ki előttünk” — írja erről egyik kritikusa. Egyházi teológiai felfogásunk szerint ezek a világi tudományos módszerek nagyon alkalmasak a vallási jelenség, képződmény emberi folyamatának, földi oldalának megvilágítására. Az így kapott képhez keresztyén hitünk azt teszi hozzá, hogy a társadalmi, élettör- téneti, lélektani tényezőkön át az Isten dolgozik láthatatlanul a hit és az egyházi közösség megszületésében és megújulásában. A könyv íróját mély humanizmus, emberi megértés jellemzi a lebilincselő szép magyar stílus mellett. Bizonyság rá, amit egyik opponense, bírálója hangsúlyozott, hogy nincs a művében egyetlen olyan mondat sem, amely vallásos emberek érzékenységét bánthatná, így jött létre egy olyan jelentős tanulmány, amelyet egyszerre tud üdvözölni a mai magyar marxista tudományos és közélet, s az egyházi gondolkozás. A kölcsönös látás abban is megnyilatkozott, hogy a szerző a vitaülésen mondott válaszában pozitív módon, helyeslö- leg hivatkozott egyes egyházi sajtókrítikusaink megállapításaira; így például jelen sorok írójának a Lelkipásztorban megjelent írásából is felhasznált álláspontja megvilágítására néhány részletet. Kardos László könyve tárgyi mondanivalóján túl arról tanúskodik, hogy marxista és materialista szociológia, néprajzi mű is képezhet azonos értéket hívők és nem hívők szemében éppen a valóság hűséges elemzése folytán. Ugyanakkor pedig az ő munkájuk is felhasználhat becsületes szívvel nyújtott egyházi segítséget, mint jelen esetben többek között az illető falu evangélikus lelkészének számos információját Jó nekünk őszintén szembenéznünk, hogy miként hatja át a hit az evangélikus emberek mindennapjait, van-e életformáló ereje, és milyen gyülekezeteink közösségi élete, valamint a társadalomban végzett szolgálata. Ebben segít minket ez a könyv. Készen kell lennünk a tanulságok levonására. Veöreös Imre Egy néma pap Beszelni ezüst, hallgatni állt, mintha látott volna valaarany — mondja a közmondás. De megnémulni baj. Különösen ádventben baj, ha megnémulsz, ha nincs kedves szavad az emberekhez, ha nincs ének és imádság ajkadon Istenhez. Isten tervét azonban még ez sem tudja feltartóztatni. Erről lesz ma szó. Nem sokkal Jézus születése előtt élt Jeruzsálem közelében egy pap. Zakariásnak hívták, feleségét Erzsébetnek, öregek voltak. Nem volt gyermekük. Zakariásnak gyakran kellett Jeruzsálembe utaznia, hogy a templomban Istennek szolgáljon. Ilyenkor egy hétét töltött ott. Egyszer bement a templomba. Akkor más volt a templom, mint most. Megállt az oltár előtt. Az oltáron egy arany tálacska állt, alatta parázs iz- zott. A tálacskába néhány szem tömjént hintett A tömjén illatos fa gyökere. Izzani kezdtek a tömjéndarabok. Magasba szállt a füst. Jó illat töltötte be az egész templomot. Zakariás közben imádkozott. Imádsága a tömjén füstjével emelkedett a magasba Istenhez. Amint Zakariás az oltár előtt mit, amit nem lehet lefényképezni. Isten angyala állt az oltár jobb oldalán. Zakariás megijedt. Az angyal így szólt: Ne félj Zakariás. Isten meghallgatta imádságodat. Erzsébetnek, a te feleségednek gyermeke lesz, akit majd Jánosnak nevezzél. Ez a gyermek Isten szolgája lesz. Ö fogja majd megmondani az embereknek, hogy készüljenek, mert közel van a Megváltó, jön Jézus. Akkor majd sokan örvendeznek. Zakariást elfogta a kétség. Örvendezés helyett több kérdést tett fel: hogyan lehetséges ez? Hiszen mi már öreg emberek vagyunk. Adj valami jelt, hogy hinni tudjak. Az angyal erre így válaszolt: az én nevem Gábriel (ami azt jelenti, hogy „erősségem az Ür”). Isten küldötte vagyok. Mindaddig megnémulsz, amíg fiad meg nem születik. A nép csodálkozott odakinnt, hogy miért tölt Zakariás annyi időt a templomban. Végre kijött. Felemelte kezét, hogy megáldja a népet. De egy szó se jött ki a száján. Mikor letelt a hét, hazautazott. Otthon is néma maradt. Egy táblácskára írta fel mindig amit mondani akart. Két dolgot jegyezzél meg: 1. Bizalmatlan kérdésekre nem kapsz Istentől feleletet Zakariás se kapott. Meg kellett némulnia. 2. Isten azt akarja, hogy bizalommal hallgass küldöttei szavára. Ha bízol benne, imádságod és éneked úgv emelkedik a magasba hozzá, mint oltárról az áldozat ezüstös füstje.
