Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-11-22 / 47. szám

GYŐZELEM! 1 Kor 15, 54—57 A HALÁL AZ UTOLSÓ SZÓ az emberi életben, s úgy tűnik, az utolsó szó is a halálé. Mors Imperator-nak nevezték a ró­maiak, császári fenségnek a halált, jelezve ezzel, hogy övé a hatalom megfellebezhetetlenül az életben. S halál, ez mindig tíart jelenti: múlandóság és pusztulás. Az egyiptomi fáraók rop- üúnt építményekkel kívánták emléküket megörökíteni az utó­kor számára. Hiú vállalkozás; „pár ezredév gúláidat elássa” — int Madách a Tragédiában. „Emléked örökké élni fog szívünk­ben” — vésetik a gyászolók szeretteik sírkövére. Ez az „örök­ké” legjobb esetben két három nemzedékig tart. A dédszüleire már senki sem emlékszik. Bizony por és hamu vagyunk, vall­ja a Halotti Beszéd prédikátora. Múlandóság és romlás, nyom­talan eltűnés az idő ködében, ez vár az emberre testi-szellemi mivoltában. ROMOLHATATLANSÁG ÉS HALHATATLANSÁG — vallja Pál apostol. Mire alapítja ezt a merész feltevést? Arra a való­ságra, hogy Krisztus feltámadott a halálból. Legyőzte az utol­só ellenséget, a legnagyobb hatalmat, amivel szemben ember mindig csatát vesztett. És ezt a győzelmet most Isten nekünk adja. Krisztus nem magának és magáért harcolt és győzött, hanem értünk és javunkra. Győzelmét, s annak gyümölcsét ne­künk adja ajándékba. Egy képpel fejezi ezt ki az apostol: Is­ten felöltöztet minket halandó és múlandó embereket, halhatat­lanságba és romolhatatlanságba. Mint akire lemállott, foszlott köntöse helyett újat, ragyogót, s elnyűhetetlent borítanak. Csakhogy itt ki kell lépnünk a képből: a halálban nem ru­hánk, földi porhüvelyünk esik csupán martalékul, hanem egész sajátmagunk_ Nem pusztán új test köntösét kell adni a testet­lenül didergő lélekre, mint ezt a Pál korabeli görög bölcsek vélték, hanem új embert kell teremteni. EZ AZ ŰJ EMBER valóban új teremtés a Krisztusban, hir­deti Pál éppen ebben a levelében. így is kifejezi: Krisztust öl- tözzük fel, az ő ábrázatát fogjuk hordozni abban az új élet­ben (44—49. versek). Hogyan? Ez Isten titka. Titok minden te­remtés, minden új élet. Csak annyi bizonyos — és éppen ez a döntő, nagy örömhír —, hogy ez az új ember: én leszek. Nem egy másik, hanem ugyanaz énmagam. Ez a feltámadás nagy Ígérete: elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatat- lanságban... (44. vers). Így „nyeli el”, emészti el Krisztus győ­zelme a halált, annak hatalmát, félelmetes fenyegetését. Igén, mert Krisztus elvette a halál ártó erejét, „fulánkját” — talán a Keleten oly gyakori Skorpió halált hozó mérges faroktüské­jére gondolt e hasonlatnál az apostol — a bűnt. A bűn, va­gyis az Isten ellen fordult élet keserű gyümölcse a halál (Rm 6, 23). A bűnt viszont elevenné, hatalmassá a törvény teszi. Hogyan értsük ezt? Hiszen Isten javunkra adta a törvényt. Azért adta parancsolatait, hogy rendet tartson életünkben. Igen ám, de mi ezt a jó adományt is visszájára fordítottuk. A pa­rancsolatokból ki ki a maga jogát, igazát, érdekét akarta ki­magyarázni és érvényesíteni a felebarát kárára és Isten előtti kérkedésre. Így vált alkalommá Isten jó akarata, parancsa is a bűn számára, pontosabban a bűnös ember számára, hogy rosz- szat rosszra tetézzen (Rm 7, 11—13). BŰN, TÖRVÉNY, HALÁL — ezt a felbonthatatlannak lát­szó láncolatot, végzetes bűvkört bontotta fel, törte szét Krisz­tus győzelme. Ezért illeti egyedül lsteút hála és dicséret. Ezért zendül meg az egyházi év utolsó vasárnapján a gyülekezet aj- ■ kán dicsérő ének: Hála legyen az Istennek, aki nekünk adta Krisztus győzelmét, s annak minden gyümölcsét. Ezért az utol­só szó ezen az utolsó vasárnapon így hangzik: Győzelem! Isten mondja ki ezt a szót, övé az utolsó szó az életünkben, a vi­lág életében is. S ez a szó: Győzelem, élet! _ _ . _ . ’ Dr. Groo Gyula IMÁDKOZZUNK Urunk, taníts minket napjainkat úgy számlálni, hogy bölcs szívhez jussunk. Add, hogy úgy nézhessünk halálunkra, mint akik Jézus Krisztus halálának győzelméből élnek. Mint akik­nek még üres a kezük most, de a szívük már tele van ezzel a reménységgel. És ezért túláradó hálával is. Tiéd a győzelem, s ezért miénk az élet, tiéd a dicsőség, s ezért a hálaadás, most és mindörökké. Ámen. Szüntelenül keresztel — éj­jel is. All a vízzel telt edény fölött, háttal az ajtónak és ke­reszteli a levegőt, a semmit — valakiket, akiket csak ő lát. A fiatal orvos nem jön a kémlelő nyíláshoz — számta­lanszor láthatta már ezt a görnyedt férfit, aki Keresztelő Jánosnak képzeli magát. Ke­zei vörösre áztak a lavórban, amely nélkül búskomor és nem nyúl az ételhez. Engem, az ápolókat sosem próbál megjelölni a vízzel, me­lyet időnként megmelegitünk hogy meg ne fázzon. Egy nap lement a patakhoz, amely a kertjük alatt folyik és keresz­telni kezdte az árnyékokat a parton. A hozzátartozói azt mondják, megháborodása előtt nem volt vallásos és nem tud­ják mi lett vele. Külön helyi­ségbe raktuk a viz miatt — a többi ápolt feldönti az edényt és ez igen felizgatja. Egyébként sosem hangoztatja, hogy ő a Kiáltó Szó — ha megkérdezik miért nem keresztel élő sze­mélyeket — nem válaszol. Né­ha azonban szorongás fogja el — ilyenkor Isten ítéletéről be­szél. szavai megragadóan köl­tőiek, szeme könnyes és feled­hetetlen. Egyszer kezelésről jövet észrevette a hullavivő kocsit a boncterem előtt — lerántotta a ponyvát a holt­testről és rákiáltott, hogy kel­jen fel. Percekig állt a kocsi mellett, majd zokogni kezdeti és néhányszor felkiáltott: nincs erőm — miért nincs erőm? Ezután úgy tűnt, mint­ha állapota javulna — felha­gyott a vízzel, sokat aludt és felelt, ha kérdezték. Aztán visszaesett, sebesre ázott uj­jaival kereszteket rajzol a fe­je körül, suttog és mosolyog. Elolvastam az Evangéliumo­kat, hogy többet megértsek. Mi tagadás, engem is megej­tett a Keresztelő, aki Krisztust kivéve a leglenyűgözőbb az Újszövetségben. De ez itt más. János zord volt — elkésett próféta, odúszagú és kímélet­len. Dühösen, sebtében ke­resztelt — cseppet sem örülve a megtéröknek, akik így meg­ússzák kiérdemelt pusztulásu­kat. Ez szótlan, közönyös, megszállott konoksággal hinti a vizet egy láthatatlan soka­ságra, amely ott szorong körü­lötte. Több lelkész meglátogatta számos felekezetböl — ijedten és tanácstalanul álltak ott, ahol most maga. Egyikük ezt, mondta: —■. a hit egyensúly ] két világ közt — de mégis ' csak súly. Es Istennek néha ’ úgy tetszik, hogy lényünk kö­zepe helyett, valahová a szélé- re helyezze, és így agyon nyom. ' Nap mint nap hallom a reccsenéseket ezen iszonyatos súly alól, mely valamiért a lé- j lek peremére tétetett.. • 6 Turchányi Sám? r — SÍRKŐ A V ATÁS. Kovács István, a csákvári, majd a szé­kesfehérvári gyülekezet 1968- ban elhunyt tagjának sírem­lékét november 1-én népes gyülekezet jelenlétében áldotta meg a székesfehérvári temető­ben Nagy Tibor lelkész. — ELADÓ egy komplett ebédlő­bútor (tiz darabos, intarziás, bie- dermaier). Budapest, XVI., Sasha­lom, Lillafüred u. 53. — KÉT kotnoly vidéki kislány részére (társként) szoba kiadó. „Rendes otthon” jeligére a 'kiadó- hivatalba. — 3 ES 4 EVES, óvodát most kezdő gyermekeinkhez gondozó­nőt keresünk. A gyermekek be­tegsége esetén napi 8, egyébként napi kétórai elfoglaltsággal. Bin­der. I., Gellérthegy u. 14. f. 1. Te­lefon: 162—909. — A BUDAI EVANGÉLIKUS SZE­RETETOTTHON azonnali alkalma­zásra keres öregek és gyermekek gondozására vállalkozó nőtestvére­ket, valamint konyhai munkásokat. Budapest, n a, Báthori László u. 8. Telefon: 365—705. EVANGÉLIKUS elet A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszd: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Koren Emil Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, vm.. Puskin u. 12. Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—vm. Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 János celláia Istentiszteleti rend BudaDesten. 1970. november 22-én Deák tér de. 9. (úrv.) dr. Hafen- scher Károly, de. 11. (úrv.) dr. Ki­ken András, du. «. Trajtler Gábor. Fasor de. 11. D. Kórén Emil, du. (. Szirmai Zoltán. Dózsa György út de. fél 10. D. Koren Emil. tllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Aradi András, de. 12. (magyar), du. 5. szeretetvendég- ség. Thaly Kálmán u 28. de. 10. Francisci Guido, de. 11. dr. Rédey Pál, du. 5. szeretetvendégség. Kő­bánya de. 10. Sülé Károly. Utász u. de. 9 .Veöreös Imre. Vajda Pé- Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rákosfalva de. 8. Boros Károly, tér u. de. fél 12. Sülé Károly. Gyarmat u. de. fél 10. Boros Ká­roly. Fóti út de. 11. Baranyai Ta­más. Váci út de. 8. Benczúr László. Frangepán u. de. fél 10. Benczúr László. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár Újtelep du. fél 3. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11. Matúz László. Kispest de. 10. Kispest We- kerletelep de. 8. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota MAV-telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Rákospalota Kistemplom du. 3. Rákosszentmi­hály de. fél 11. Karner Ágoston. Bashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11., du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 8. Rákoshégy de. e. Rákosliget de. 10. Rákoskeresz­túr de. fél 11. du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Csá­kó Gyula, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Várady Lajos, du. 6. Madocsai Miklós Torockó tér de. fél 9, Várady Lajos, öbuda de. 9. Fülöp Dezső, de. fél 10. (úrv.) Fü- löp Dezső. XII., Tartsay Vilmos u. de. 9. Csengődy László, de. 11. Csengődy László, du. fél 7. dr Benes Miklós. Budakeszi de. 8 Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de fél 11. Ruttkay Elemér. Kelenföld de. 8. (úrv.) dr Rezessy Zoltán, de. 11. (úrv.) dr. Rezessy Zoltán du. 6. Reuss András. Németvölgy: út de. 9. Reuss András. Nagyté­tény de. fél 9. Visontai Róbert Kelenvőlgy de. 9. Budafok de. 11 Visontai Róbert. Budaörs du. 3 Visontai Róbert. Törökbálint du fél 5. Visontai Róbert. Csillaghegj de. fél 10. Csepel de. fél 11. Még sokáig szolgálni... Aranyoklevelet nemcsak „megélni” kell, hanem meg is érdemelni, hiptay Aladár meg­érdemelten kapta néhány hete kézhez aranydiplomáját. J.920- ban indult el a pedagógus pá­lyára és nyugdíjazásáig hűsé­gesen, megszakítás nélkül for­málta a gyermekekből az egyé­niségeket. Nemzedékek egész sora emlékezhet most vissza szeretetére, naiv jóindulatára, melegszívű pedagógiájára. Egy titkos Hang duruzsolta állan­dóan fülébe: „Ilyeneké a mennyek országa”. És ő úgy tekintett a gyermekekre hosz- szú pedagógus-pályafutásán, mint akiké a mennyek orszá­ga. De nekünk nem is annyira mint pedagógus izgalmas most személye, hanem mint az egy­ház egyik hűséges szolgájáé. Mi nem tudunk arany-, ezüst-, vagy vasdiplomát adni, de sze- retetben szeretnénk viszonoz­ni 36 éves kántori szolgálatát. Nagy idő ez is. Több, mint egy emberöltő. 1934 ádvent el­ső vasárnapján ült először a harmonium mellé. Mindig a IX. kerületben mu­zsikált és úgy hozzánőtt a Fe­rencvároshoz, mint levél az ághoz. E hosszú idő alatt leg­alább ötezerre rúg szolgálatá­nak alkalma és legkevesebb 150 lelkésszel végezte az isten­tiszteletet. Igen, az istentisz­teletet! Mert Liptay Aladár úgy tekintett mindig az egy­ház muzsikájára, hogy az is istentisztelet. De ugyanakkor Liptay Ala­dár volt az igehirdetés legalá­zatosabb hallgatója. Lelke, mint itatós a tintát, szívta be évtizedeken keresztül az evan­gélium üzenetét Számára min­den vasárnap a szolgálat és a megajándékozottság ünnepe volt szüntelen. Művészetének fóruma volt a kis gyülekezet, de soha nem feledkezett meg arról, hogy Isten dicsőségére végzi munkáját. Amit pedig kapott, azért Neki volt hálás. A 36 éves kántori munka nem tette fáradttá. Elsőként ül mindig helyére és nézi, ho­gyan jönnek az emberek Isten házába. Bizony, voltak idők, amikor sűrűbben. S Liptay Aladár elmereng a ferencvá­rosi gyülekezet múltján: — Tömegekről itt a mi gyü­lekezetünkben soha nem volt szó. De hosszú szolgálatom alatt szinte teljesen kicserélő­dött a gyülekezet. Sokan, na­gyon sokan haltak meg a ré­giek közül. És sokan el is hagytak bennünket. Mégis van mindig együtt gyülekezet, amely előtt hangzik az evan­gélium és amellyel együtt éne­kelhetünk. — Az egyházközség külső képe is nagy változáson ment keresztül. Valamikor iskolák­ban tartottuk istentiszteletein­ket, ma saját templomunkban. S ez a kis templom második otthonunk. Nekem is második otthonom. Vasárnaponként ez­zel a családdal jövök erőt me­ríteni egy újabb heti munká­hoz. Mi azt kívánjuk Liptay Ala­dár aranydiplomája mellé, az egyház Ura adja meg az erőt és egészséget neki ahhoz, hogy vágya teljesüljön és még So­káig muzsikálhasson az ő di­csőségére. R. P. — Szentháromság után az utolsó vasárnapon az oltárterí- tő színe: zöld. A délelőtti is­tentisztelet oltári igéje: Mt 24, 37—51; az igehirdetés alapigé­je: X Kor 15, 54—57 (58). — SZARV AS-ÜJTEMPLOM. Október 25-én reformációi em­léknap volt a gyülekezetben. A délelőtti istentiszteleten és az esti szeretetvendégségen Ma- róti János acsai lelkész szol­gált. A szeretetvendégségen szavalatokkal, ének- és zene­számmal, énekkari számmal, elbeszéléssel a gyülekezet tag­jai és a helyi Zeneiskola nö­vendékei szolgáltak. — EGYHÁZASDENGELEG. A gyülekezet november 1-én köszöntötte Fehér Mihály kán­torát húsz éves hűséges szol­gálata alkalmából, életére és további szolgálatára Isten ál­dását kérte. — KONDOROS. A gyüleke­zetben egész napos vendégszol­gálatot végzett október 25-én Huley Alfréd páhii lelkész. Délelőtt a szlovák és magyar istentiszteleten igét hirdetett, a délutáni szeretetvendégségen Podmaniczky Pálról tartott előadást. — NAGYKANIZSA. Októ­ber 25-én igehirdetéssel szol­gált a gyülekezetben Sághy András vései h. lelkész. — HALÁLOZÁS. Pásztor Pál ny. postafőfelügyelő, a szarvas-ótemplomi gyülekezet­nék élete utolsó idejéig buzgó, templomjáró tagja, életének 84. évében október 31-én el­hunyt. A szarvasi új temetőben helyezték» örök nyugalomra Székács Sámuel, Kovács Pál és Pálfi István lelkészek szol­gálatával. Családját és munká­ját szerető igaz ember volt. Az elhunytban Pásztor Pál esperes édesapját gyászolja. — Az igaznak emlékezete áldott! „Legyenek a ti derekaitok elövezve és szövétnekeltek neggyújtva.” (Lk 12,35) VASÁRNAP. — „Várja lel­jem az Urat, jobban, mint az űrök a reggelt.” (Zsolt 130,6) Sok nyomasztó, nehéz gondolat epi meg az őrt éjszakai vigyá- :ása idején, mert az éjszaka iötét és félelmetes, szorongá­sokkal teljes. Sok nyomasztó, íehéz gondolat és sok szoron­gás lep meg bennünket is éle- ;ünk őrállásának idején, akár »karjuk akár nem. Mi adhat írót, reménységet? Az, hogy az Urat várhatjuk! Nem csupán a ■eggelt, melyből hamarosan is­iiét este lesz, nem is a „túlvi- lági életet” önmagában, mert 3Z álmodozóvá tenne és ide­genné saját világunkban. Az Urat várjuk, aki Jézus Krisz­tusban áll előttünk, akit követ­hetünk s akitől mindenben se­gítséget kapunk. HÉTFŐ. — „Egy angyal illet­te őt és mondta neki: Kelj fel és egyél.” (1 Kir 19,5) Amikor Illés e szókat hallotta, már minden reménységét elveszített ember volt, aki azt hitte, „le­teheti a fegyvert”, számára már nincs teendő. Még nem tudhat­ta, mi minden vár rá, hogy „ereje felett való utak” állnak előtte. Isten azonban tudta, ezért gondoskodik róla, ezért ébresztgeti, táplálja. Mi mind­nyájan hasonlítunk e tekintet­ben Illéshez: hamar, könnyen feladjuk „ama nemes harcot”, elveszítjük erőnket, reménysé­günket. Hála Istennek, hogy nem hagy így „szunyókálni” minket, felébreszt, ráébreszt tennivalónkra, táplál is erejé­vel, hogy ezt többé el ne fe­lejtsük! KEDD. — „Világosítsd meg arcodat a te szolgádon, tarts meg engem jóvoltodból.” (Zsolt 31,17) Istennel kapcsolatos gon­dolataink sokszor maradnak elrejtve szívünk legmélyén, mások által észrevehetetlen sö­tétségben (olyan mélyen, hogy már mi magunk se látunk oda!) Pedig e gondolatoknak mindig előtérben kellene lenniük, ott ahol életünk kérdéseiről dön­tünk s ahol cselekvésünk for­málódik! Modern színdarabok­ban nagy szerepe van a ref­lektoroknak, melyek fehér vagy színes fénnyel kiemelnek egy- egy személyt, vagy gondolatot. De jó lenne, ha mai imádsá­gunk nyomán Urunk arcának fénye rávetődne arcunkra s ab­ból mások is olvashatnának... SZERDA. — „A mi esztendő­inknek napjai hetven eszten­dő, vagy ha feljebb, nyolcvar esztendő és nagyobb részűt nyomorúság és fáradság.’ (Zsolt 90,10) őszinte és iga: mondat ez. A Szentírás soha nem fest hamis, idealizált ké­pet az emberi életről. Mégis azt valljuk, hogy a Szentírás optimista könyv, s az a zsoltár is, amelyből mai igénk csak egyetlen kiragadott mondat, nagy-nagy hitet, elpusztíthatat­lan reménységet áraszt. Sok küzdelmünk van: bűnnel, be­tegséggel, halállal. Sokan közü­lünk még ezt a határt, a het- ven-nyolcvan esztendőt sem érik meg, sem születésünk, sem elmúlásunk nem mentes fáj­dalomtól, a két időpont közötti idő pedig nyomorúságoktól és fáradságoktól terhes. Ennek el­lenére valljuk, hogy szép az élet, mert egyetlen nagyszerű lehetőség, melyet a Teremtő és Megváltó Űristentől kap­tunk s akihez az út végén visz- szatérünk, örök folytatásra. CSÜTÖRTÖK. — „Jövevény vagyok e földön.” (Zsolt 119,19) Folytatódhatnak tegnapi gon­dolataink: az élet nem meny- nyiségi, hanem minőségi kér­dés! Nem a tartama, hanem tartalma határozza meg értel­mét, értékét. Jövevények va­gyunk: nem idegenek, nem a halál által értelmetlenné válók, nem röghöz kötöttek. Többek annál! Olyanok akik valahon­nan jöttek s nem véletlenül, és valahová tartanak, ugyancsak nem esetlegesen, hanem Uruk ígéretére támaszkodva. Ez a tudat tartalmasítja életük min­den napját s óráját. PÉNTEK. — „Menjetek b« az ő kapuin hálaadással, tor­nácaiba dicséretekkel. Adjatok hálákat neki, áldjátok az ő ne­vét!” (Zsolt 100,4) Az egyházi esztendő végén jó visszaemlé­keznünk, hányszor tértünk be „az ö kapuin” s hányszor tá­voztunk el templomokból, ki* gyülekezeti termekből meggaz­dagodva, békességgel. Bűnbá­nattal gondoljunk arra, hogy mindennek éllenére hányszor hiányzott ajkunkról a hálaadás és dicséret; s hányszor veszett kárba rajtunk igéje, üzenete! Isten azonban új lehetőségeket készít: újra kitárja kapuit előttünk. SZOMBAT. — ,.A te Istened a te táborodban jár. hogy meg­szabadítson téged." (5 Móz 23,14) Advent küszöbére értünk ismét. Szívünk megtelik bol­dog várakozással. Isten örök üzenetének és közelítésének friss, mai átélésére. Nem bú­csúztatjuk a tegnapokat, ha­nem örülünk a holnapokra vo­natkozó ígéreteknek: Isten kö­zöttünk jár, a mi „táborunk­ban” is. azért, hogy megszaba­dítson, felszabadítson félelmek­től, bűneink terhétől, kishitű­ségtől. Ezért várjuk öt. Szirmai Zoltán Két pici fogas Kissé félszeg volt mindig. Hogy miért, ki tudná megmon­dani. Talán egy gyermekem­lék vésődött mélyen a tudat­alattijába és határozta meg énjét? Mindenesetre valahogy úgy érezte, hogy lassabban és bonyolultabban gondolkodik, mint másók és sok mihdent ésszerűtlenebbé csinál mint mások, amiért sokszor megmo­solyogták. Ezért hát inkább kerülte az embereket. Amikor belépett az épület­be, nem vette figyelembe a ru­határt, akkor sem jutott az eszébe, amikor a kezelő ajtaja előtt állt. A baj ott kezdődött, amikor belépett a szobába és kabátját le akarta tenni. A ke­zelő asztalán elhasznált injek- cióstü, hófehér szekrények, műszerek, de fogas sehol. Ügyetlenül forgolódott és egy­re zavartabban forgatta bűn­jelét, az egyébként tiszta, de mégsem steril ruhadarabot. Zavarát növelte, hogy a szo­bában többen is voltak, akik nézték. Egy percre átvillant raj­ta az iskolai felelések ideje, amikor beszélni kellett mások előtt. Lámpaláza egyszerre annyira felszökött, hogy a nagy csendben arra a kérdés­re, hogy hány nap van egy hó­napban, azt felelte: negyven. S belül most is megszólalt a jól ismert hang: „látod, látod emberke, ez vagy te. Merre kalandoztak a gondolataid, amikor a ruhatár előtt eljöt­tél.” Es mint nagyon gyakran, önkritikájában most it Jeész volt eljutni a végső következ­tetésig. Nem látta a szobában senki­nek az arcát, valaki azonban észrevette őt. Megértette za­varát és talán annál is többet. „Nézze, ott az ajtón van két pici fogas” — szólt egy kedves meleg hang. Az orvosi köpe­nyek helye volt... Jókedvűén ment haza. Az embereket barátságosnak lát­ta, a nap tisztán ragyogott. Jó­kedvű volt, mert egészséges­nek nyilvánították, de talán azért is, mert valaki megmu­tatta a két pici. fogast. Amikor az aluljárón kellett átmennie megint elfogta a szo­rongó érzés. Mi lesz, ha az emberek egyszerre tömeggé válnak és a Tömeg elindul, mindenkinek egyforma lesz a ruhája, arca, mosolya, beszé­de és a rohanásban eltapossák őt. És akkor eszébe jutott a meleg hang: „Nézze, ott van két pici fogas”. Szorongása el­múlt, biztosnak és felszaba­dultnak érezte magát. Tudta, hogy noha a dolgok olyan bo­nyolultak, mégis nagyon egy­szerű minden. Valaki meg­győzte arról, hogy a világban benne van a Jő, és ez minden injekciónál, gyógyszernél töb­bet jelentett neki. Tudta biz­tosan, hogy mindig lesz aki kilép a tömegből, aki tudva, vagy öntudatlanul, de hordoz­za annak szétszórt szeretetét, akire Pilátus nagypénteken rámutatottt IMS AZ EMBER. K. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents