Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-27 / 39. szám

/ Egyházának és hazájának szolgált — Száz éve halt meg Máday Károly — Egyházunk történetébe arany betűkkel írta be nevét Máday Károly, a volt tiszai egyházkerület egykori püspö­ke. Késmárkon született 1821. május 30-án. Apja gombkötő mester volt. Már korán felfi­gyeltek a gyermek szorgalmá­ra és fejlett értelmi képessé­geire, de a szegény szülők csak nagy anyagi áldozatok árán tudták fiúkat iskoláztat­ni. Szülővárosában, majd Eperjesen tanult. Itt társait tanította, hogy ő is tanulhas­son. Majd nevelő volt Berze- viczy Gergely unokái mellett. A berlini, greifswaldi, majd a jénai egyetem hallgatója lett. Beutazta Németországot, Dániát, Svédországot, Svájcot és Itáliát. Amikor hazajött, elfogadta a miskolci algimná­zium igazgató-tanári állását. Mint tanár, a lelkész távollé­tében gyülekezeti szolgálato­kat is végzett. 1847-ben a gyü­lekezet lelkipásztora lett. Elérkezett 1848 tavasza. Má­day Károly sem vonta ki ma­gát a márciusi események sodrából: a városháza udvarán hazafias beszédet mondott, és növendékeivel együtt beállt nemzetőrnek. A szabadságharc leverése után csak Berzeviczy Titusz közbenjárására menekült meg a súlyos ítélettől, és azzal, hogy elfogadta a szepesbélai gyülekezet meghívását. 1859. szeptember 1-én je­lent meg a pátens, amely a bécsi udvar durva beavatko­zása volt a hazai protestáns egyházak életébe. A pátens szinte egyöntetű felháborodást váltott ki. Tá­madták a sajtóban és gyűlése­ken egyaránt. A tiszai egy­házkerület 1859. szeptember 27-én Késmárkon pátens elle­ni tiltakozó gyűlést tartott. Másnap Zsedényi Ede kerületi felügyelő javaslatára tiltakozó feliratot intéztek a bécsi ud­varhoz. A feliratot Máday Ká­roly állította össze. A megtor­ló válasz nem késett: mind­kettőjük ellen eljárást indítot­tak, a gyűlés résztvevőit pedig lázadással vádolták. Zsedényi Ede visszautasította a vádat, Máday Károly pedig kemé­nyen megcáfolta. Nemsokára Szepesbélán lefoglalták a gyű­lés jegyzőkönyvének példá­nyait és Mádayt felfüggesz­tették. Gyülekezeti lelkészi szolgálatait a szomszéd lelké­szek látták el, hívei pedig egy- egységesen szeretett lelkipász­toruk mellé álltak. Zsedényit és Mádayt a kassai törvényszék elé idézték. Má­day december 28-án, méteres hóban utazott Kassára. Az ott elmondott beszédét így fejezte be: „... Gott helfe mir! .Ich bin zwar kein Luther, aber ich bin Lutheraner!” 1860. március 7-én — a kö­zelben elhelyezett egy század katona fedezete mellett — öt katona letartóztatta parókiá­ján. A börtönben találkozott Zsedényivel. Fogsága idején szlovákul tanult. Amikor Thun miniszter* megbukott, május 15-én kiszabadultak. Visszaté­résük diadalát volt. Amikor a tiszai kerület püs­pöki tisztségére választást ren­deltek el, 117 szavazatból 74- gyel Mádayt választották püs­pökké, Zsedényit pedig kerü­leti felügyelővé. Miskolcon, augusztus 1-én Székács végez­te a beiktatást. 1861 tavaszán újra a miskol­ci gyülekezet lelkipásztora lett. Itteni működése alatt fej­lődött az algimnázium és a templomhoz torony épült. 1863-tól már dobsinai lelki- pásztor. Gyülekezeti munkája mellett lelkiismeretesen kormányozta nagy egyházkerületét: 8 alka­lommal tartott nagyobb ca­nonica visitatiót. Figyelemmel kísérte a felügyelete alá tar­tozó eperjesi kollégium mun­káját is. 1867. szeptember Il­lő között tartották a kollé­gium fennállása 300. évfordu­lójának emlékünnepélyét, ahol nagy hatású beszédet mondott, Áldásos, munkás életét ko­rán, 1870. szeptember 28-án fe­jezte be. Életműve és szolgálata múl­tunk értékes része. Elnöktársa, Zsedényi Ede így emlékezett meg róla: v- épp oly .hű papja volt egyházának, mint hű fia ha­zájának . Barcza Béla Az EVT európai titkára Magyarországon Dr. Heinrich Puffert, az Egyházak Világtanácsa Egy­házközi Segély Osztályának európai titkára felesége kísé­retében útban Romániába át­utazott Magyarországon, és rö­vid ideig Budapesten tartóz­kodott. Dr. H. Puffert látoga­tást tett Dr. Bartha Tibor re­formátus püspöknél, az öku­menikus Tanács elnökénél, és megbeszélést folytatott Dr. Tóth Károllyal, a Református Zsinati Iroda Külügyi és Saj­tó Főosztályának vezetőjével, valamint Dr. Pálfy Miklóssal, az ökumenikus Tanács főtit­kárával. Amire kríszíushitiink íelszólít bennünket — Mikko Juva elnöki székfoglalója Evianban — Ez a nagygyűlés fontos ha­tárkő a LVSZ történetében. Válság és súlyos vita támadt a nagygyűlés helye körül; gyakran juttatták kifejezésre a kudarcot mind a nagygyűlés lefolyására, mind annak ered­ményeire vonatkozólag; volt azután egy sereg kritikai meg­jegyzés és néhány beható vita is a teljes üléseken. Ha vala­mikor, hát most ugyancsak megtapasztalhattuk, hogy „a világba küldettünk”; hogy a világ maga kényszerítette ma­gát reánk, és tanácskozásaink alatt egyetlen percre sem volt lehetséges, hogy a világ reali­tásairól megfeledkezzünk. Krisztus az evangéliummal „küldött el minket a világba”. Ez a kijelentés nem új, már őseink is ismerték. Ugyanígy ismerték atyáink és anyáink. Ennek a Lutheránus Világszö­vetségnek az alapítói kezdet­től fogva tudták, és aszerint cselekedtek. Életre hívták a közös segítségnyújtást a szen­vedőknek és rászorulóknak, az együttműködést a misszióban, az egyházközi segélyt és a teo­lógiai tanulmányi munkát, — mindazt, ami a saját progra­munknak fontos része marad. Elkezdték az egyházak együtt­működését a tömegkommuni­káció terén, melynek segítsé­gével Jézus Krisztusnak, a mi Űrunknak, örömüzenetét min­dennap és ebben az órában is szétsugározzák á világ négy égtája felé. Elkezdték a szük­séges párbeszédet más feleke­zetű testvéregyházainkkal, és annak az egységnek a keresé­sére indították, amely minden Krisztusban hívőt magába fog­lal; de olyasvalamire is utal, ami több az egyházak egysé­génél; minden ember egységé­re, akiket Isten megteremtett és Krisztus megváltott. Illendő, hogy ebben az órá­ban lerójuk tiszteletadásunkat a LVSZ megalapítói iránt, akik most fiatalabb kezekbe adják a Szövetség vezetését, melyet oly sokáig hozzáértéssel irá­nyítottak, A négy elnök — An­ders Nygren, Hanns Lilje, Franklin Clark Fry és Fredrik Schiotz — mind az alapítók nemzedékéhez tartoznak. Há­lásak vagyunk bátorságukért, bölcsességükért és előrelátásu­kért, mellyel az evangélikus egyházakat valamennyi világ­részben kivezették elszigetelt­ségükből és elvezették a má­sokkal való együttműködésre, a közös szolgálatra a világban és a nyilvánvaló ökumenikus kötelességekre, melyek vala­mennyiünk előtt világosak. Ez az alkalom külön is arra indít, hogy a „négy nagy ember” kö­zül a sorban legutolsót, Fred­rik Schiotz elnököt, méltassam, aki ebben a Szövetségben kez­dettől munkálkodott: először hosszú éveken át a Világmisz- sziói Bizottság elnökeként, s az utolsó hét évben mint elnö­künk. Feladatává lett, hogy a múlt hagyományait, kihívásait és teljesítményeit közvetítse a jelen számára, mely nyitott a sokféle lehetőség előtt és ígé­retteljes jelen, ö ezt olyan alá­zattal, bölcsességgel és ráter­mettséggel végezte, hpgy ezért mindannyian őszintén hálásak vagyunk. Most mindegyikünk a jövő­be tekint. Ha ez a nagygyűlés elért valamit, arra a tényre mindenesetre újra figyelmessé tett minket, hogy a világ nem olyan, amilyennek lennie kel­lene, és hogy keresztyéni hiva­tásunk, hogy tegyünk valamit. A LVSZ-nek az egyik feladata az, hogy segítse tagegyházait abban, hogy jobban felkészül­tek legyenek bizonyságtételük ŐSZI CSILLAGOK Lehull a lomb, a szél harap, felhők mögött nyugszik a nap. Ősz lesz s mi is megőszülünk, ezer gondba elmerülünk. Ilyenkor csak ül az ember, lenyűgözi a szeptember. Könnyünk apad s nevetésünk, elvégezzük számvetésünk. Ezt megtettük, azt nem tettük. Szerettük őt? Nem szerettük? Sok fontosat elfeledtünk, könnyet nyeltünk, gondot ettünk. Olykor hideg volt az ágyunk, de szép volt az ifjúságunk. Májusfákon színes szalag, ó az élet hogy elszaladt! Gondra, búra mért gondolunk? Derűs lehet öregkorunk! Csak vigyázzunk, el ne essünk, s mindig legyen, kit szeressünk: a fiatalt, az aggokat, és az őszi csillagokat. Gyarmathy Irén és szolgálatuk végzésére. Igen nagy jelentősége van a LVSZ egesz jövendő munkája számá­ra annak, hogy itt az egyházak hangját hallottuk: nemcsak egyházi vezetőkét, hanem a lelkészekét, laikusokét és az if­júságét is. A párbeszéd és az ellentétes álláspontok vitája e nagygyűlés vonásai közé tarto­zik. Hogyan ismerhette volna meg az új Végrehajtó Bizott­ság azok gondjait és várakozá­sait, akik a legelső vonalban állnak, ott ahol az egyház a vi­lággal találkozik, ha Önök nem lettek volna jele*n, hogy hall­hassuk hangjukat? A Lutheránus Világszövet­ségnek, tisztségviselőinek, bi­zottságainak és vezetőségének sohasem lenne szabad elfelej­teni ők, hogy nem az a legfon­tosabb, ami a Szövetségben, az egyházi hivatalokban vagy a gyűléseken történik; hanem az, ami az evangélium frontvo­nalában történik, ahol Isten, igéje és a szentség által, talál­kozik az emberrel, s ahol az ember Krisztus jelenlétében találkozik az embertársaival. Ha itt csődbe jutunk, akkor mindenütt csőd vár ránk. Ha az egyház küldetése nem az evangéliumtól áthatott külde­tés, mely személyes el kötele­zettségekre és közös felelősség­re szólít fel minket, akkor el­áruljuk azt a feladatot, melyet Urunk adott: hogy elmenjünk a világba az evangéliummal. A Lutheránus Világszövet­ségnek újra meg újra gondol­nia kell arra, hogy az igazán fontos dolgok az emberi és he­lyi szinten történnek; ott, ahol élet és cselekvés van. Mi a Szövetségben, a Nagygyűlésen, a Végrehajtó Bizottságban és a vezetőségben másfajta szol­gálatra vagyunk elkötelezve. De ez a szolgálat nemkevésbé fontos: valamennyiünk javát, a „keresztyén egyházak javát szolgálja. Újra meg újra fi­gyelmeztettek bennünket — különösen az ifjúság — arra, hogy világunk beteg, a szenve­dés, az éhség és elnyomás uralkodik benne. Az is világos valamennyiünk előtt — vagy legalábbis világosnak kellene lennie — hogy az igazságtalan­ságnak ebben a szövedékében a legsúlyosabb kérdés a kivált­ságosak és félretaszítottak, a gazdagok és szegények, az ipa­ri és a fejlődő országok közti szakadék. Tudunk a fejlődő országok bajairól és a törekvé­sekről, hogy segítséget nyújtsa­nak fejlődésükhöz. De azt is tudjuk — s ez az egész dolog keresztje —, hogy az igazi probléma nem a szegénység és nyomor, mely alatt a világ két­harmada gyötrődik; hanem az a kapcsolat, amelyben ez a vi­lág áll a másik harmaddal, a bőség világával, amelyben kö­zülünk a legtöbben élnek. Vagyis az emberiség közössé­gének rémitöen igazságtalan struktúrája. Az igazi probléma nem a szegények szenvedése, hanem a gazdagok magatartá­sa. Az a tény, hogy a keresz­tyének és az evangélikusok túlnyomó többsége a gazdag országok polgára, minket, az evangélikusok Világszövetsé­gét, szembesít azzal a külön felelősséggel, hogy tagegyhá­zainkat felhívjuk arra, szeré­nyen, a valóságnak megfelelő­en és bátran vizsgálják meg, mit kell és mit lehet tennünk együttesen. Mindenki tudja, könnyű eze­ket a nézeteket Evian bizton­ságában kimondanunk. Nem gondolom, hogy valami újat és eredetit mondtam. De ezeket a dolgokat az evangélikus egy­házakban és ezeknek mindig újra ki kell mondanunk; mert — legalábbis tagegyházaink nagy részére ez érvényes — még mindig nem vagyunk tu­datában, milyen sürgős szük­ség van arra, hogy az ipari or­szágokban élő keresztyének megváltoztassák gondolkodá­sukat, felébredjenek és levon­ják a gyakorlati következmé­nyeit annak, amire Krisztus­hitünk ebben a helyzetben fel­szólít minket. Ezzel kapcsolatban szeret­nénk utalni egy különösen fontos szolgálatra, melyet a LVSZ tagegyházainknak és ne­künk személyesen tehet. A köl­csönös és szabad informálás szolgálatáról beszélek. Itt Evi­anban tapasztaltuk, milyen ne­héz valamilyen különleges helyzettel kapcsolatban nyilat­koznunk, ha legalább a leglé­nyegesebb tényekkel nem ren­delkezünk és valamennyi ér­dekéit fél szempontjait meg nem hallgattuk. Tudjuk ter­mészetesen, hogy sok informá­ció, mely sokféle csatornán el­ér bennünket, különféle for­mákban és célokból át van alakítva. Igazi szolgálat lenné egyházaink és döntő testületé- ik számára, ha a LVSZ na­gyobb mértékben, mint ez ed­dig lehetséges volt, és rendsze­resen ellátna minket objektív és pontos információkkal. Az Ilyen tájékoztatások nyugod­tan lehetnének egymással vi- tázók Is, és nemcsak az egyhá­zak belső kérdéseivel kellene foglalkozniuk. Hogy megfelelő-, ek lehessenek, ezeknek a tájé­koztatásoknak időszerű anya-1 got kellene közölniük azokról a súlyos problémákról is, ame­lyekkel korunk emberisége a történelemben szembenéz és amelyekre az egyházaknak is kell, hogy gondja legyen. Ez lényeges, ha el akarjuk érni, hogy világosan megértsük a világhelyzetet, a szemünk előtt álló, alapvető problémá­kat és hatalmi struktúrájuk hatásait. Csak ilyen tájékoztatások alapján lehet helyesen értékel­ni és felelősen dönteni. A tájékoztatások, szabad ter­jesztéséért dolgozva az egyház már a béke és igazság szolgá­latában áll. És ez is hasonló­képpen egy része küldetésünk­nek, mely szerint a világba küldettünk el. Miközben tovább haladunk előre a közös erőfeszítés útján az egyházaknak ebben a lutheri közösségében, az Önök együtt­működését és támogatását ke­resem, annak az Ümak a szol­gálatában, aki valamennyiün­ket egyesít. Állok a parton és nézem a vizet. Fodrozódó tükre olyan, mint egy hatalmas redőny. Igen, az ősz, a nagy betakarító, megfújta a takaró­dét s lehúzta a redőnyt. Víg napok, hónapok! Hol vagytok? Nyár, vendégsereg, vakító, csil­lámló víztükör, száguldó vitorlások, mind a múlté. A part kihalt, kopár. Velem együtt sóhajtod: be kár! Merengek a parton csendben, egyedül. Fe­jem felett vadludak éke repül. Récék, halak csobbanását hallom. Susog a nád, fácán hang­ja szól... Loccsan a víz a parton, a sziklán, darabokra hull, majd lassan újra elsimul. A víz pajkos játékát nézem s közben a nyár morzsáit szedegetem. Elhagyott tárgyak: kilyukadt úszóövek a nádban, magános csónak a parton, hazafelé vonuló halászhajók, eldobott horgászbotok szóljatok! Beszéljetek velem, hangotokat fi­gyelem ! ŰSZÓÖVEK... Formák, színek tarka sere­ge. Egyszerű autó belsőgumitól a felfújható agyig minden van itt. Egyik csak úszni segít, a másik már kényelmet ad. Vannak bátor, jó úszók, akik öv nélkül sze­lik a vizet. Halakkal versenyeznek. Lemerül­nek, pillanatokra láthatatlanok; messze bent úsznak, alig láthatók. Ha partot érnek, mell­kasuk úgy jár, mint egy fújtató. Ők a nagyok, a bátrak, a hősök! Nem könnyű e győzelem. Nagy a súrlódási felület, az ellenállás. Leküz­deni mindezt, erő kell s hősi helytállás. Tel­jesítményét nem kíséri taps! Sokszor gyanak­vó, szeretetlen bírálat, amit kap! önmagán ta­pasztalja Nitsche aforizmájának igazát: „A közönség azt, aki a zavarosban halászik, köny­nyen összetéveszti azzal, aki a mélyből merít.” Van, aki túlméretezi erejét és ráfizet. A nyári Balaton sokakat eltemet... Mégis ők azok, akik előbbre viszik az életet... a bátrak és merészek ... kik vizen, szárazon, levegőégben keresik a boldog holnapot. Van, ki szerény övvel úszik, óvatosan. Nem visel nagyot, csak akkorát, mivel fönt tarthat­ja magát. Nem vállalja a messze távolok koc­kázatát. Vállal terheket is, de mértékkel. Ál­dozatot is hoz ha kell. Csak biztosra megy. Egy lapra nem teszi fel életét; magának ala­csonyra állítja a mércét. Másokkal kapartatja ki a gesztenyét. Középszerű ember, józan, becsületes, óvatos. „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok..” vallja. Szürke is marad, mint a veréb, mert mindig kicsiket lép. Ara­szolva járja a világot, mint a hernyó, a pillan­gó röptét nem éli meg. Mint sok színes kis játékcsónak, úgy ringa- nak a felfújt ágyak. Sokakat veszedelmes álomba ringatnak. Van, kinek nem a víz kell, csak a napsugár, de abból töménytelen s úszik úgy a víz színén, hogy teste vizet sem ér. Az élet vizén is vannak ilyen ügyesek. Kerül minden súrlódást, minden nehezet. Élni csak fent szeret, lent sohasem. Mélytől, sártól, baj­tól irtózik. Mindig fenn a habokkal úszik. Könnyen és jól élni: ez a jelszó. Könnyűt ne­hézzel nem cseréli el. Agyát mindig kemé­nyebbre fújja, már alig éri a vizet, szinte le­beg .. míg egyszer csak füstbe megy. Igen, mert üres volt... A legtöbb áldozat itt szüle­tik, szárazon is, vizen is. Ne irigyeld őket. a kérkedőket. Üres kalász, polyva az egész. Olyan, mint egy tiszai kérész. Ma irigyelten, magasan fenn ül, holnap üresen örökre elme­rül... CSÓNAKOK.,. ’’Hullámzó Balaton tete­jén...” Nemcsak a nóta, csónak is kell! Min­denki álma, csónakba szállni, evezni, el a parttól messzire. Mikor a köldökzsinór elsza­kad s a ringó csónak szelni kezdi a habokat, minden szív megremeg s félni kezd. Fél, de ugyanakkor bátor hajósok mersze űzi, hajtja beljebb, csak beljebb, mindig messzebb. Mint réten a lepkét, úgy kergeti a hullámokat, a nap tüzét, mely millió csillagként csillog a tó tükrén. Bolondos gyerekként játszani a ve­széllyel, igen: ez mindenkinek kell. E nélkül a gyenesi nyár nem múlhat él! Csónakom minden reggel eloldom. Csak azt tudom, hogy elindulok. Partot érek-e? Kérdés. Az elinduláshoz bátorság kell. A megmara­dáshoz bölcsesség. A visszaérkezésMtegyelem. Minden reggel indulok s néha messzire is el­jutok. Minden este újra és újra tapasztalom: kikötni fáradt, hányatott csónakom, Istenem! ...ez kegyelem! A hit próbája és bizonysága ez, Mindenki megtapasztalja, ki napról napra újra evez. Élni merni kell! Hinni és élni oly összetartozó, mint csónak és evező. Vízi em­berek mondják: „bontsd vitorlád, ha Isten nagy szelet ód.” Evezz a mélyre, amig lehet! 'Az idő sürget, az élet siet. HAJÚK ... Hatalmas test, százakat elnyel, mindenkit megigéz a „tenger”. Úszó ház a vi­zen ... az egyház ősi képe ez. Sok-sok ember, mind egy cél felé megy. Kelet bölcsét kérdez­ték a tanítványai: „Mi az erő?” — így vála­szolt: „Az erő, az amikor 12 ember ugyanab­ban a pillanatban egy csillagra néz.” Sok em­ber, azonos cél — hatalmas erő! Ki Keszthe­lyen hajóba száll s Badacsonyba tart, a közös­ség áldásából hatalmas élményt kap. Hirdesd életeddel, hogy élni szép, élni jó... HORGÁSZOK... Sokan így érkeznek: hor­gászfelszereléssel, mert számukra nincs na­gyabb élvezet, mint a gyenesi hajnali csend­ben kiülni a nádas szélibe... bedobni a hor­got s várni, lesni a szerencsét türelmesen. Csendes vadászok ők, puskájuk nem csinál zajt. Nem verik fel a hajnalt... ők a türelem élő szobrai a parton s nem öli meg őket az unalom. Ügyes csalétekkel horogra csalják ál­dozatukat. Be is etetik a helyet, hová kiülnek minden nap... A kísértő is így tesz velünk. Olyan csendes, észre sem veszed, csak mikor csalétkét lenyelted. Van, amikor sikerül min­den erődet összeszedve elszakítani a fonalat, mellyel magánál fogva tart. Máskor hiába minden. Elbuktál, foglya lettél s elvesztél. Vi­gyázz ügyes csalétkek úsznak a vízben, lenn a mélyben! Légy éber! Messzire kerüld el! Hideg van, fúj a szél. Remeg a víz tükre, fázik, libabőrös, mint az én karom. Végigfut a hideg rajtam, fázom. Susog a nád, jön a tél. Nyári emlékek, Isten veletek! Hernád Tibor SZÁZ ÉVES AZ ÓKATOLIKUS EGYHÁZ dók az első vatikáni zsinaton kihirdetett pápai csalatkozha- tatlanság elfogadására. Az Ökatolikus Egyháznak jelenleg 10 önálló egyházrészében 19 püspöksége, 625 gyülekezete és kereken 570 ezer híve van. Több mint 600 hivatalos képviselőt vártak a szeptem­ber 3—6 között Bonnban meg­rendezett Ókatolikus Nemzet­közi Kongresszusra. Az Ókato­likus Egyház 1870-ben szerve­ződött azokból a katolikusok­ból, akik nem voltak hajlan­Gyenesi morzsák BARCZA BÉLA CIKKE HÚSZRÓL ) A Berlinben megjelenő „Die 3 Zeichen der Zeit” című teoló­giai folyóirat ez évi 6. száma Barcsa Béla tési lelkészünk tollából tizennégy hasábos ta­nulmányt közöl Húsz Jánosról.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents