Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-20 / 38. szám

Egy akarattal szolgálni Zof 3,9 Ki ne ismerné a muzsikát kedvelők közül Mozart halotti mi­séjét, a Requiemet. Az üstdobok tompa puffanásától kísérve a kar éneke kiáltássá szélesedik: Dies irae, dies illa... Ama nap a harag napja... — Aki hallja nyomasztó, borzongató hatása alá kerüL Ennek a félelmetes napnak, az Ür napjának izzó szavú hir­detője Zofóniás. Mindössze három fejezetből áll beszédeinek gyűjteménye, de szenvedélyes hangja erőteljes és harsogó. A kis északi állam Izrael már asszír fogságban van, de a déli Juda nem okul a történtekből. Ezért ,kinyújtom kezemet Juda ellen és Jeruzsálem minden lakosa ellen” — jelenti be Zofó­niás Isten elhatározását. A sok törvényszegésnek, jogtalanság­nak, visszaélésnek vége lesz. Az Űr napja megítéli a hűtlen né­pet. „Szedjétek össze magatokat, térjetek észhez érzéketlen nép, mielőtt megszületik a végzés. — Keressétek az Urat, mind ti alázatosak — Keressétek az igazságot, keressétek az aláza­tot: talán rejtve lesztek az Űr haragjának napján!” — Fogott rajtuk a kérő szó? Tudjuk, nem. Isten ítélete végigdübörgött a zsidóságon. Ügy látszott ez a nép egyszer és mindenkorra eltű­nik a történelem süllyesztőjében. Az igehirdetés alapjául rendelt ige, az első felcsillanó ígéret, biztatás ebben a komor próféciában. Készülő új fordításunk így adja vissza: „Akkor majd tiszta ajkat adok a népnek, hogy mindnyájan az Úr nevét hirdessék és őt szolgálják egy akarat­tal.” Nem önkényes ez a választás? A súlyos és drámai mondatok sorából kiválasztjuk azt, ami megnyugtat bennünket, amit jól­esik hallanunk, olvasnunk. így akarunk kibújni az elmaraszta­lás, az ítélet meghallása alól? Nem. Tudjuk, Isten nem tréfál, amikor ítéletét, megtorlását bejelenti. Zofóniás próféciája sem maradt puszta ijesztgetés. Mi azonban úgy halljuk, olvassuk ezeket a sorokat, mint akik már tudunk Jézusról. Róla, aki mint egy villámhárító, elhárította Isten haragját. Vállalta he­lyettünk a büntetést S tudjuk azt is, hogy szeretete visszatartja még Isten végső ítéletét. Most a kegyelem idejét éljük. Azt je­lenti ez a sokak által talán már alig érthető bibliai fogalom, hogy Isten lehetőséget ad nekünk. Időt és segítséget kapunk tőle, hogy akaratához igazodjon az életünk. Ezen a vasárnapon szószékeinken valamiképpen arról szól­nak az igehirdetések, hogy egyek vagyunk Krisztusban. Arra kapunk tehát ma bíztatást az igéből, hogy az egységre lehető­ségünk van. Az Isten gyermekeinek egysége nem utópia. Isten maga munkálja ezt az egységet. Ez derül ki a prófétai ígéretből. En „adok a népnek...” Jézus is imádkozott az egységért. Az elmúlt évszázadok szomorú bizonyságai annak, hogy mi keresztyén egyházak mennyi mindenről beszéltünk, tanítot­tunk. Bizony sokszor mellébeszéltünk. Valójában nem ö volt a témánk. Dogmává merevítettük kijelentéseit, rendszerré ride- gítettük akaratát. S fújtuk a magunkét. Széthúzó önzéssel jár­tuk külön utainkat. Felekezetek seregévé forgácsolódva hir­dettük, erőltettük világmegváltó elképzeléseinket. A vasárnap igéje ebben a két vonatkozásban most lehetősé­get ad nekünk a megtérésre, az újulásra. Lehet az ő neve a témánk. Lehet a lényeget, öt magát ke­resnünk. S egymástól messzire került keresztyének ebben a fá­radozásban közel kerülhetnek egymáshoz. A ökumené csak akkor valósul, ha mind tisztábban akarjuk megragadni és to­vábbadni kijelentését, üzenetét. És lehet „egyakarattal” szolgálni öt. Nem „egyformán”, ahogy sokan gondolkodnak a keresztyén egységről. Az egyet­len előbbre vivő út az, ha a keresztyénség felismeri: szolgálat­ra hivatott! Nem vezetnie kell az Űr nevében, hanem szolgál­nia az Urat azokban az „igaz istentiszteletekben” amelyek az irgalmasság és az emberszeretet cselekedetei. Dies irae, dies illa... Igen, számolunk ezzel a rettenetes nap­pal. De nem hat ránk nyomasztóan és borzongatóan. Csak sür­get, hogy boldogan ismerjük fel Urunktól kapott lehetőségein­ket. Te, aki olvasod ezeket a sorokat, imádkozz a keresztyének Krisztusban »aló egységéért és lehetőségeid között munkáljad azt. . Pintér Károly áSso---------------------—--------------------­Is tentiszteleti rend Budapesten, 1970. —i ROZSAK! Csodálatos színvál­tozatban, legjobb minőségben, csak nálunk. Kérésére árjegyzéket küld PALKÓ kertész. Budapest, XV.* Csillagfürt u. 8. HARANGOK villanymeghajtá­sának beszerelését jól bevált mód­szerekkel, jutányos áron, garanciá­val vállalom. Hívásra a helyszínre utazom és részletes tájékoztatással szolgálok. Kraszkó Jenő villany­szerelő mester. Békéscsaba, Gyulai út 22. Deák tér de. 9 (úrv.) dr. Kékén András, de. 11 (úrv.) dr. Hafenscher Károly, du. 6 Trajtler Gábor. Fasor de. 11 D. Koren Emil, du. 6 Szirmai Zoltán. Dózsa György út de. fél 10 D. Koren Emil. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/1». de. 10 (szlovák) Aradi And­rás, de. 12 (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 10 Francisci Guido, de. 11 dr. Rédey Pál, du. 6 Francisci Gui­do. Kőbánya de. 10 Pásztor Pál, du. 5 szeretetvendégség: Pásztor Pál. Utász u. de. 9 Pásztor Pál. Vajda Péter u. de. fél 12 Pásztor Pál. Zugló de. 11 (úrv.) Boros Károly. Rákosfalva de. 8 (úrv.) Boros Ká­roly. Gyarmat u. de. fél 10 Boros Károly. Fóti út de. 11 Baranyai Ta­más. Váci út de. 8 Benczúr László. Frangepán u. de. fél 10 Benczúr László. Üjpest de. 10 Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10 Virágh Gyula. Soroksár Újtelep de. fél 9 Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11 Matuz László. Kispest de. 10. Kispest We- kerletelep de. 8. Pestújhely de. 10 Schreiner Vilmos. Rákospalota MÁV telep de. 8. Rákospalota Nagy­— Szentháromság után a 17. vasárnapon az oltárterítő szí­ne: zöld. A délelőtti istentisz­telet oltári igéje: Lk 14, 1—11; az igehirdetés alapigéje: Zof 3 9. a BORSOD-HEVESI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége szeptember 14—15-én Hemádbüdön tartot­ta ülését. Áhítatot Rezessy Miklós és Túrmezei Sándor, előadást Veczán Pál, Pásztor Pál esperes, Tarjáni Gyula, Újhelyi Aladár, Péter Jenő és Abaffy Gyula tartott. Pásztor Pál esperes az új munkaév kezdetén tájékoztatót tartott és úrvacsorát osztott. Imádsá­got Nikodémusz János és Sze- bik Imre mondott. — MISKOLC. Augusztus utolsó vasárnapján Gyüleke­zeti Segély vasárnapot tartot­tak, amelyen Pásztor Pál espe­res hirdetett igét. — HATVAN. Pásztor Pál es­peres hivatalos látogatást tett a gyülekezetben, s szolgált Gyöngyösön is. Az istentiszte­letek után mindkét helyen is­mertette az egyházmegye idő­szerű kérdéseit. — LELKÉSZEK AZ ÁRVÍZ­KÁROSULTAKÉRT. Egy-egy hetes önkéntes munkával vet­tek részt egy szabolcsi sok- gyermekes család otthonának újjáépítésében B.árdossy Tibor kisvárdai, Lábossá László köl­esei, Zászkaliczky Pál magyar- bólyi és Zászkaliczky Péter szeptember 20-án templom de. 10. Rákospalota Kis- templom du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11 Karner Ágoston. Sashalom de. 9 ifj. Görög Tibor. Mátyásföld da. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Rá­kosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9 (úrv.) Várady Lajos, de. fél 11 (német, úrv.), de. 11 (úrv.) Madocsai Miklós, du. 6 Szita Istvánná. Torockó tér de. fél 9 Ma­docsai Miklós. Óbuda de. 9 Fülöp Dezső, de. 10 (úrv.) Fülöp Dezső. XII. Tartsay Vilmos u. de. 9 Csen- gődy László, de. 11 Csengődy László, du. fél 7 Takács Józöef. Pesthideg- kút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Ke­lenföld de. 8 Bencze Imre, de. 11 (úrv.) Bencze Imre, du. 6 dr. Re­zessy Zoltán. Németvölgyi út de. 9 dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7 Visontai Róbert. Nagytétény de. fél 9. Kelenvölgy de. 9 Visontai Ró­bert. Budafok de. 11 Visontai Ró­bert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. fél 11. csabdi lelkész gyülekezeti ta­gokkal együtt. — SIÓFOK. A gyülekezet szokásos évi „Szórványnapján” Fónyad Pál nagykanizsai lel­kész délelőtt igehirdetéssel, délután „Keresztyén egység” címen előadással szolgált. — VECSÉS. Augusztus 30-án a gyülekezet szeretetvendégsé- gén Bohus Imre fóti lelkész „Mi lesz ebből a templomból?” címen előadást tartott. Köztu­dott, hogy a vecsési gyülekezet templomot épít. Az építésre való buzdítást szolgálta a sze­retetvendégség és az előadás is. evangélikus Elet A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Koren Emil Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—VUL Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 70.2467 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató „Megjelentette neked, óh ember, mi legyen a jó, és mit kíván az Cr te tőled. Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Iste­neddel.” (Mik 6, 8). VASÁRNAP. — „íme, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel”. (Ézs 42, 1) A hét igéje azt a megnyugtató és egyúttal tetre serkentő híradást közli velünk ismét, hogy mit vár Is­ten a mai embertől. Azt, hogy Istent követve, igéjéhez mind­végig hűnek maradva nem fe­ledkezhetünk meg arról sem, hogy sajátos és örök küldeté­sünk van a világban. Ehhez a szolgálathoz ad biztatást mai igénk is oly módon, hogy Isten ígéretét közli velünk, hogy Ö velünk • lesz segítségével és erejével hétköznapjainkban is. HÉTFŐ. — „Mondta Jákob népének: Hányjátok el az ide­gen isteneket”. (I. Móz 35, 2) A a szolgálatot, melyet Isten ki­jelölt számunkra, itt hazánk­ban, egyházunkban, mindenna­pi életünkben csak úgy tudjuk jól elvégezni, ha feltétel nélkül elfogadjuk Isten vezetését. Ez azt jelenti, hogy nem állítha­tunk Isten elé magunk által teremtett „isteneket”, pénz, hírnév, és egyéb célokat, ha­nem egyedül és kizárólag Is­tenre tekintünk. Erre int és fi­gyelmeztet ma bennünket Já­kob. KEDD. — „örvendeznek benned, akik szeretik a te ne­vedet”. (Zsolt 5, 12) Akik egye­dül csak Isten vezetésére ha­gyatkoznak, csak Tőle várnak segítséget és útmutatást, azok­nak örvendező és szép lesz az a szolgálat, melyet Isten jelöl ki az ember számára még ak­kor is, ha az ember értetlenül áll vele szembe. Aki így tekint Istenre és egész életére, az nem pesszimizmussal, nem ke­seregve él és nézi egyháza és saját maga jövendőjét, hanem örömmel és bizakodva, hisz Is­ten követése öröm az ember számára. SZERDA. — „Fizessen meg az Űr a te cselekedetedért és legyen teljes a te oltalmad”, (Ruth 2, 12) Kettős kérés hang­zik el mai igénkben. Egyfelől Isten igazságos ítéletét, másfe­lől oltalmazó szeretetét kérjük. A kettő azonban összetartozik, mert senki se mondhatja el magáról, hogy mindent mindig úgy tett, a szolgálat, az élet területén, hogy annak eredmé­nye Isten jutalma és kegyelme lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy Isten naponkénti szeretete és oltalma ad lehető­séget arra, hogy újra kezdjük életünket. Ha elfogadjuk ezt az oltalmat, akkor cselekedhetünk Istennek tetsző módon. CSÜTÖRTÖK. — „Kicsoda állhat meg az Űr előtt, a szent Isten előtt”. (1 Sám 6, 20) Mai igénk halandó és gyarló vol­tunkra figyelmeztet minket. Hiába igyekszünk úgy élni, hogy az az emberek tiszteletét és csodálatát váltsa ki. Hiába mondjuk magunknak, hogy mindent megtettem, amit vár­nak tőlem. Hiába igyekszem szolgálatomat úgy betölteni, hogy dicséretet kapjak érte. Isten elé állva mindez kevés, hisz kontrasztként itt vannak bűneim. Isten előtt nincs és nem is lehet dicsekedni sem­mivel, hisz minden csak na­gyon halvány próbálkozás Is­ten hatalma mellett. PÉNTEK. — „Mondjatok éneket az Űmak, mert nagy dolgot cselekedett Adjátok tudtára ezt az egész földnek”. (Ézs 12, 5) Isten hatalmát és kegyelmét állítja elénk a pró­féta. Olyan dolgokat cseleke­dett, amikre az ember soha nem volt képes. Jézus Krisz­tuson keresztül ad nekünk is lehetőséget arra, hogy az ál­landóan elrontott életünket új­ra kezdjük. Ö ad lehetőséget arra, hogy fátylat borítsunk a múltra, bűnbocsánatán keresz­tül. Mindezért csak egyet tehe­tünk: dicsérjük Istent Szava­inkkal és cselekedeteinkkel di­csérjük! SZOMBAT. — „Napkelettől napnyugatig dicsértessék az Űr neve”. (Zsolt 113, 3) Ha igyek­szünk Isten gyermekeihez méltóan élni és szolgálni em­bertársaink közt, akkor nem­csak azt érjük el vele, hogy ránk néznek tisztelettel, hanem azt is — és ez a nagyobb — hogy Isten nevét dicséri a kör­nyezetünk is, az egész terem­tett világ. Ezzel a dicsérettel tartozunk is Istennek, hisz em­beri próbálkozásokon keresztül is ö az, aki meg tudja védeni egyéni életünket a súlyos meg­próbáltatások közt is. <5 az, aki meg tudja és meg is akarja védeni az egész emberiséget a súlyos és nehéz helyzetekben is. „Dicsértessék az Űr neve” mindezért! ifj. Kendeh György — HÁZASSÁGKÖTÉS, lttzés János segédlelkész és Balázsi Réka szeptember 16-án tartot­ták esküvőjüket a Bécsikapu téri templomban. — HALÁLOZÁS, Hoffmann Ernő pusztavámi lelkész életé­nek 71. évében szeptember 8-án Budapesten elhunyt. Temetése szeptember 15-én volt a rákos- keresztúri temetőben. IMÁDKOZZUNK Űr Isten, mennyei Atyánk! Áldunk és magasztalunk téged ke­gyelmedért, amellyel naponként lehajolsz hozzánk. Áldunk azért, hogy nem büntetsz minket, mint azt megérdemelnénk, hanem szolgálatodba állítasz bennünket. Add nekünk Szentlel- kedet, hogy tudjuk hirdetni a te nevedet, hogy tudjunk bi­zonyságot tenni rólad, s tudjunk szolgálni embertársainknak. Adj nekünk erőt szolgálatunk hűséges elvégzéséhez, s légy hoz­zánk kegyelmes a végső napon egyszülött Fiadért, Urunkért, Jézus Krisztusunkért, ámen. Az egyházfiról terjesztett temérdek anekdo­ta közül a legkedveltebb, hogy létrát támasz­tott a templomcsillárnak, mely akkor lendült ki alóla, amikor felért az üvegdíszekig. — Ha valóban így volt, sem butaságból tette — ha­nem biztonságtudatból, melyet csak itt érzett hiánytalanul — a nesztelen lakozó Isten sztea- rinillatú, ónüvegeken át derengő félhomályá­ban. Fél évszázada ügyelt az Ür hajlékának rend­jére — a földet, mely örökségként reászállt, átengedte mohó testvéreinek és asszonyt sem hozott haza, hogy semmi se zavarja megszál­lott buzgalmában. Együgyűnek tartották, mint mindenkit, aki boldog — nem hitték el, hogy ennyi is elég lehet neki. Az emberek úgy vé­lik, hogy a boldogsághoz sok minden kell, pe­dig mindig egy valamin múlik — ami csak bir­toklóinak olyan értékes. A pap, aki hosszan és orrhangon beszél, és hívei, akik évtizedek óta ugyanazokból a pa­dokból hallgatják — észre sem veszik például a szószéket díszítő evangélistákat — ő, aki tisztán tartja őket, mindent tud róluk, mert él, hangot ad — nyűgös vagy elégedett itt min­den. Az evangélisták közül János a leglompo- sabb, őt naponta sem elég megtisztogatni — Lukácsot viszont elkerüli a por, tisztán húzza vissza az ujját köntöse redői közül egy hét múlva is — hányszor kipróbálta már! És ott a csillár tucatnyi üvegdísze! A legapróbb hu­zattól is forogni kezd a temérdek prizma, csil­logó üvegfüggő —, de ki figyel fel egyikükre, mely meg sem rezdül soha, csak ha Vodalik presbiter úr hatalmas kopasz feje elhalad alatta. Az elmúlt tavaszon meghalt Vodalik, és a kis dísz megbénult azóta — az egyházfi ke­gyeletből levette, és elrejtette a sekrestye fali­szekrényébe, senkitől sem látott furcsaságok közé. • ♦-* Spp hogy ősz volt már, a hullás mérge még alig érintette a templomudvar tenyeres pia­Bojtár és tánlevelett — az egyházfi azonban már a ka­rácsonyra gondolt és előkereste a zseblámpa­elemmel működő bibliai Józsefet, mely buzgón fűrészelt a templom előcsarnokában ádvent hideg vasárnapjain. A lelkész ki nem állhatta a jámbor szerkezetet, mely valamelyik elődjé­től maradt itt — többször eldugta, elrontotta, az egyházfi azonban a legképtelenebb rejtek­helyen is megtalálta és megjavította. A pap végül is feladta az egyenlőtlen küzdelmet, és az agg templomszolga kedvére mozgásba hoz­hatta az egész Szent Családot. A hajszálvé­kony huzalok révén Mária idegesen rázta a bölcsöt, de reszkettek a háromkirályok, a pásztorok és a bárányok is. Az egyházfi kontárnak tartotta a papot, dü­hösen méregette viseletes Luther-kabátját, szá­mon tartotta leszakadt gombjait — haragudott, amiért túl gyorsan ment ki az oltárhoz, és mert nem tartott szünetet, miután elhallgatott az orgona. Olyasmit érzett vele szemben, mint a vén zupás őrmester a kis hadnagyok láttán — ő rég tudta mindazt, amit a másik csak ta­nult. Jogtalan előnyök birtokosának tartotta főnökét, és bizonyos volt benne, hogy mindent különbül csinálna, ha a helyében lenne. Tű­nődve állt a láncokon nyíló templomablakok szeptemberi fényjátékában, szomorúan nézte a megfakult szerecsen királyt és Józsefet, aki­nek sarkát kikezdték az egerek a hosszú há­nyódásban — amikor váratlanul egy lányt pil­lantott meg az oltár flott. Fejét a párkányra hajtva térdelt, olcsó, lakk kézitáskája a tér­deplőn hevert mellette, szőke kazal hajában csigavonalban járt az óarany verőfény. Csak a nagy bánatok hordozói szöknek be így a nyi­tott ajtajú Istenhez, hogy egyedül legyenek Véle, emberszabta fogadóóráin túl is — ami­kor kifigyelhetetlenül lehet sírni, neveket, vét­keket kimondani, hiszen csak ű van ott — bárányka érezhetőbben, mint mindenütt-valóságának bármely helyén. Az egyházfi megrökönyödött — ha öregasszonyt látott volna, még fel is hívja a figyelmet magára — de ettől a kis­lánytól tanácstalanná vált, nem mert mozdul­ni sem. Szikkadt vénségétől merőben idegen szomorúságokat sejtett a fohászkodóban, érez­te, hogy semmit sem tudna mondani neki, ha hozzálépne, pedig sajnálja, tehetetlenül és na­gyon sajnálja. A lány most felnézett, tekintete, mely az oltárkép székely ámbituson üldögélő Jézusa felé fordult, őt is útba ejtette, de nem riadt meg — arca könnyes és nyugodt volt, mint azoké, akik túl vannak félemeiken. Az egyházfi kedve ellenére odament, úgy ahogy tüzekhez, balesetekhez megyünk — nemcsak kíváncsiságból, nem hogy mindenképpen se­gítsünk, hanem tanúként, élő kereteként má­sok bajának. — Ne bánkódjék, mondta ügyetlenül — el­múlik, minden elmúlik ezen a világon. A lány ránézett, a szeme talányos volt, mint a szülő asszonyoké, akik szenvednek, és örülnek egy­szerre. Az egyházfi valahogy illetlennek talál­ta ezt, és félrenézett — az aranyozások, a té­rítők csipkéi megnyugtatták, erőt adtak neki szokatlan helyzetében. Aztán rájött, hogy az imádkozó lány — nem magyar. A saját fajtá­juk közt is idegenek, a lesajnáltak furcsa ké­pességével sejtette meg ezt az idegenséget és megijedt. Hirtelen tűrhetetlen szükségét érez­te a papnak, aki művelt, tud más nyelveken, és eligazodik a váratlan helyzetekben. Egy­szerre megalázóan tudatára ébredt tanülatlan- ságának, templomos jártassága ijesztően cser­benhagyta, és szeretett volna a kopaszodó, ál­mos hangú pap mögött állni, mint mindig, ha el kellett intézni valamit. A vigasztalni akarás kínja rég elfelejtett mondatokat hozott elő be­lőle — német vezényszdvakat a Monarchia idejéből — melyekre sorakozni, puskát szegez­ni, elindulni vagy megállni kellett a mundér­ba varrt parasztnak egykor. Együgyű, erejét visszaálmodó boldogsággal kurjantotta el őket ennek a gyönge, szomorú teremtésnek — mert szerinte a külföldi csak német lehet, és ez volt minden, amit ezen a nyelven tudott. Akarta, hogy szavak hangozzanak el az anyanyelvén egy idegen országban, ahol így elszomorodott, és hitte, hogy ettől megkönnyebbül és boldog lesz majd. A lány felnézett rá, elmosolyodott — nevet­ni kezdett, aztán kacagni, végül hahotázni, el­fúlón, kezével csapkodva a térdeplő korlátját. A templom komoran jajgatássá torzította a nevetését, a zugokban örvényes morajjá sűrű­södött a hang — az orgona sípjai halkan fel- jajdultak a magasban. Az egyházfi megdermedt, iszonyat fogta el — a rosszul bemutatott áldozat ősi félelme, melyre csak villámcsapás vagy a megnyíló föld felelhet. Rohant a papért, az egyetlen em­berért, aki még segíthet — akit nem szeretett, de akinek titkos hatalmát sóvárogta. A pap épp zölddiót tisztított, elfeketült kézzel gör­nyedt egy lavor fölé, és semmit sem értett az egészből. De azért nyögve feltápászkodott, és elindult a feldúlt, kifulladt, vénember után. A templom üres, sötétedő és hideg volt, csak az oltár aranyozása csillant fel még a magába- gyűjtött délutáni ragyogástól. A pap mogor­ván méregette az egyházfit, aki gyöngén, rá­szedve meredt a félhomályba és nem magya­rázkodott. A pap sem szólt — a méltatlanok­tól csúffá tett komolyak felsőbbségével meg­fordult és kiment a zölddióval teli lyukas la­vórhoz a parókia hervadó kertjébe. Az egyházfi még sokáig állt ott értetlenül, de belül — olyan belül, amilyenről eddig nem is tudott, rádöbbent, hogy ö csak bojtár, aki egyszer — egyetlen egyszer majdnem pásztor lett, mert egy bárányka egyenesen hozzásze­gődött — de ö bután elriasztotta és ezt már sosem tudja jóvátenni. Turchányi Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents