Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-20 / 38. szám

ÚTON - ÚTFÉLEN Száguldó kerék Suttyó gyerekkoromban lát­tam egy feledhetetlen benyo­mást! filmet: a Száguldó kerék, Abel Gance-nak, a nagy fran­cia filmművésznek a rendezé­se volt A vasút romantikáját hozta vászonra, a száguldó tűzparipáét — abban az idő­ben, a húszas évek elején szá­mos hasonló filmalkotás szüle­tett, s aratott sikert, egyiknek éppen ez volt a címe: Tűzpari- pa, az amerikai Pacific-vasút építéséről szólt Nem véletle­nül. Akkoriban állt tetőpont­ján, vagy inkább ért végéhez a vasút diadalmas története. A földgolyót behálózó acélfona- lak, a sínpárok s a rajtuk szá­guldó expresszek diadalútja közel háromnegyed évszázadig tartott. Azután átvette szerepét s ma hovatovább kiszorítja az országúti gépjármű, a gépko­csi. Visszatért az országutak s a postakocsik, a gyorsparasz­tok és furmányos szekerek ko­ra, a vasút előtti kor, persze mérhetetlenül megváltozott módon. Megvan a romantiká­ja, — s persze a nagy gazda­sági, társadalmi jelentősége is — az autópályák betonszalag- janak is. Őrisöje vagyok Az új korszak felvetette er­kölcsi kérdések, azonban csak napjainkban kezdenek — vi­lágszerte — a körmünkre égni. A közlekedés városban és or­szágúton egyre bonyolultabbá válik; világszerte egyre telítet­tebbek az utak és a várakozó­helyek, s egyre több áldozatot követel a közúti közlekedés. Egy-egy országban, évente tíz­ezrekre, világviszonylatban milliókra nőtt a halálos áldoza­tok és sérültek száma. Mindez nem pusztán technikai, közigaz­gatási és rendőri kérdés, hanem mélyen erkölcsi is. A világke- resztyénségben sokfelé felfi­gyeltek az egyházak s prédiká- ciós téma lett az emberséges közlekedés. Útközben lett ége­tő a kérdés: „örizője vagyok az én felebarátomnak?” Miről is van voltaképpen szó? Pró­báljuk meg a kérdést módsze- szeresen megközelíteni. Újkori pallosjog? A technika fejlődése hallat­lan lehetőségeket adott az em­ber kezére, a velük való élés olyan felelősségtudatot kíván, amire az elmúlt századokban — legalábbis ebben a vonat­kozásban — egészen egyszerű­en nem volt szükség. A közle­kedés országúti változatában ez kiváltképpen érvényes. Gyorstüzelőágyú, lézersugár, röntgengép vagy — uram bo- csá’ — atomfegyver szerencsére nem akadhat a közönséges föl­di halandó háztartásában. Gépjárműje, motorja, autója vagy akár kerékpárja azonban elvileg majdnem mindenkinek lehet A használatukhoz szük­séges engedélyhez aránylag könnyen —- talán túlságosan is könnyen — hozzáférhet. S ezzel egy többmázsa, esetleg — tonna súlyú szerszámot kap a kezébe, amivel száz, vagy több kilométeres sebességgel vehet részt a közlekedésben. S ezzel szinte élet-halál úrává lesz. A középkorban csak né­hány fejedelemnek, kiváltsá­gos főúmak volt pallosjoga. Ma annak is van, aki akárcsak egy kismotor nyergében ÜL Ez nagy felelősséget jelent s en­nek nem mindenki van tudatá­ban. Sokan visszaélnek a tech­nika nyújtotta lehetőségekkel, méghozzá tudatosan. Persze itt meg kell jegyezni: aki gyalo­gosan „közlekedik”, annak is felelősséggel kell ezt tennie. Ma már az iskolásokat is ok­tatják a közlekedés tudomá­nyára. Mert ha megbomlik az összhang, a fegyelmezett, egy­másra is tekintő — tehát kö­rültekintő — eljárás a közle­kedésben, könnyen bekövetke­zik a katasztrófa. Garázdák Lélektan és társadalomtudo­mány kutatja már évek óta a balesetek okait. S persze a gépjárműipar is fáradozik a járművek minél biztonságo­sabbá tételén. A balesetek kö­zött a legritkábban — egyre ritkábban — szerepel a géphi­ba. Legtöbbször az emberben van balesetet kiváltó ok, s ez is sokféle lehet. Egyszerű fi­gyelmetlenség, fáradtság, ki­merültség, betegség mellett egyre több figyelmet szentel­nek újabban az időjárásválto­zás befolyásának. Mindezek mellett azonban van egy je­lenség, amivel most közelebb­ről is foglalkozni szeretnénk. S ez a közlekedésben résztvevők magatartásának az a vonása, amit így lehet megjelölni, ag­resszió, agresszivitás. A kifejezés a nemzetközi po­litikai szóhasználatból ismerős. Itt szoktak agresszorról, ag­resszív politikáról beszélni. A jelenség azonban az egyéni életben sem ismeretlen, sajnos. Támadó, kötekedő, garázda, civakodó, ellenkező kedv és szándék, magatartás és csele­kedet — így lehetne magyarán visszaadni az idegen kifejezés értelmét. Néha tudatosan jele­nik meg falurosszák, hírhedt verekedők személyében, néha azonban az illető maga sem tud róla — vagy legalábbis nem vallja be —, hogy miféle lélek lakozik benne. Kisebb a veszély, ha csak egy bugyli­bicska akad a garázda kezébe, — tömegszerencsétlenséget okozhat, ha többtonnás, száz­lóerős gépszömyeteg. Mi van az agresszivitás mögött? Lóerővel? A lélektan ezt is kiderítette. Legtöbbször elégedetlenség. Az ilyen magatartási! ember elé­gedetlen — tudva-tudatlanul — önmagával, előmenetelével, élete sorával, környezetével: családjával, munkatársaival, munkájával. Elnyomottnak, gá­toltnak, sikertelennek érzi ma­gát, pontosabban ott szorong mindez a tudata alatt, homá­lyosan, ki nem fejezetten. Esetleg csak az bántja, hogy a termete nem magasabb másfél méternél; talán papucshös odahaza, vagy zsarnokoskodó, basáskodó főnök keseríti az életét A válasz minderre: az agresszió, az ingerültség, a tá­madókedv. S ha az ilyen em­ber járműre ül — kész a ve­szedelem. Testi, vagy lelki ere­jét; nagyságát, illetőleg mind­ezek hiányát, elszenvedett, vélt, vagy valódi sérelmeit, veresé­geit lóerőkkel akarja pótolni. Mindannyian találkoztunk már vele, úton-útfélén — s örülhe­tünk, ha ép bőrrel úsztuk meg a találkozást, ök az utak ré­mei, akikről újságcikkek pa­naszolnak, a mindenáron, mindenkit megelőzni akarók, a kíméletlenek és erőszakosok. Figyeljük meg sokszor min­dent eláruló arckifejezésüket a szélvédő mögött! Sajnos megtalálhatók a közlekedésben résztvevők minden rétegében; a kismotorost mintha az gyö­törné, miért nem versenygépen ül — és ezért „megmutatja”! Az újdonsült autóst szétfeszíti az újság lehetősége, — némely teherkocsivezető elszántan gyűlöli a személyautókat, —- «miért nincs neki is?, — a gya­logos az összes jármuveseket, — s így tovább. így válik csa­tatérré az országút, az utca, ahol mindenki harcol minden­ki ellen. Szabad az út Szerencsére ez nincsen egé­szen igy. Mindnyájunknak vannak, naponta szinte, fel­emelő, üdítő tapasztalatai az ellenkezőjéről. Arról, hogy nem „jogot” érvényesítenek autósok és gyalogosok, hanem a józan ész, a belátás és — az emberség — érvényesül. Egy barátságos kézintés, — tessék, mehet, átengedem, szabad az üt, egy mosoly, egy íőbólintás: köszönöm, megértettem, — szívesen máskor is. Lehet így is — miért ne lehetne, — miért nem lehet mindig így?! Van, mert lehet kölcsönös segítség, szívesség, mondjuk ki a nagy szót: lovagiasság, mindeneset­re értelmes emberség az utcán is. Mi köze mindennek « ke- resztyénséghez? Csupán annyi, hogy keresztyén ember, — ha nemcsak nevében az — nem lehet agresszív. Azon egyszerű okból, mert szabad. Isten meg­váltott szeretett gyermeke. Az élet terhei, kellemetlenségei ugyan őt is nyomják, bosszant­ják, de ezeket sem kénytelen viszonozni úgy, hogy visszaüt — a felebarátnak. Nem kény­telen mindegyre meggyőzni önmagát és környezetét erejé­ről — lóerővel —, teljesítmé­nyeiről, képességeiről, hiszen ettől a szörnyű kényszertől megváltotta a Szabadító. És felszabadította a szeretetre. Az együttélésre a felebaráttal. Ar­ra, hogy az Emberfia nyomá­ban és erejéből Ember legyen. Tessék. Szabad az út. Igazán szabad. Értettem. Köszönöm. Hiszen annyi köszönnivalóm van. Menjünk együtt, hiszen úf'-H-rbpn vagyunk. Űtitársak, embertársak. Az utcán is, úton-útfélén. Dr. Groó Gyula ŐSZI LEVEL Asszonyi Tamás érmei Elfér tenyerünkön. Mégis egy egész világot tartunk markunkban, amikor kézbe vesszük. Ez az érem. Rég le­tűnt időkről nem maradt fenn sokszor más néhány érménél. Mennyi mindent mond el mégis koráról egy-egy előke­rült váltópénz vagy tallér. Az érem által a jelen üzen a jövőnek. — Ilyesmiket hallot­tunk az érem művészi és tör­ténelmi jelentőségéről augusz­tus 27-én a TV Galéria című pompás adás keretében. A köz­vetítés a Fővárosi Képcsarnok Derkovits termébe vitte el a nézőket, Asszonyi Tamás szob­rászművész kiállítására. Nemcsak érmeit és néhány kisplasztikáját láttuk. Műter­me is megjelent a képernyőn és az öntöde. Láttuk, amint a művész ujjai alatt formálódik a gyurma. Láttuk, mint ömlik az izzó fém az elkészült for­mába s az öntvény cizellálását. Friss, közvetlen beszélgetésbe kapcsolódhattunk technikai és művészi kérdésekről. D. Fehér Zsuzsa dr. művészettörténész jó bevezetéssel szolgált. Elmé­lyült tudása és biztonsága me­derbe tartotta a riporter és a közönség kérdéseit. A fiatal művész kedvesen, póz nélkül válaszolgatott, néha vitatkozott is. Tavaly még itt lakott köze­lünkben Asszonyi Tamás a Dózsa György úton. Tető alá, padlástérbe épített egykori fényképészműteremből alakí­totta ki lakását és a maga mű­termét. Egy éve elköltöztek. A szent­endrei művésztelepen kaptak egészen új, modern műtermet, és lakást. Felesége, Jávor Piroska, fest és zománctáblá­kat készít. Különben Jávor Pál ceglédi lelkészünk leánya. öt éve végezte Asszonyi Ta­más a Képzőművészeti Aka­démiát. Évről évre közelről fi­gyelhettem tehetségének ki­bontakozását. A tévé képer­nyője most felnagyította a ki­állításon bemutatott érmeket. Ismerőseim. Közelről mégis mások. Kivált, ha kézbe vehet­jük, forgathatjuk. Érzékeljük súlyát, felületéin a fény játé­kát. Mennyi téma! Mi minden fér el egy 5—10 centiméter át­mérőjű bronzkorong felületén. Felületén? Ez a felület elválik a korong síkjától. Néha szelí­den hullámzik, majd szeszé­lyesen gyúródik, megtörik és egyszerre több teret érzékeltet. Áttöri a korong síkját és az érem másik oldalán lép ki. Va­lami mással találkozunk, mint amit a „plakett” fogalma rög­zített tudatunkban. Találé­konyság, ötletgazdagság mind­egyik érme, de nem öncélúan. Élményeket, gondolatokat, élet­érzést, a valóság mélyen átélt gazdagságát, a felületi látszat mögé látást tükrözi valameny- nyi. Az élményt sok minden in­dítja el. Szentendre sajátos vá­rosképe, történelmi hangulata. Kórházi emlékek. Az antik vi­lág. Lenin alakja. Picasso ké­pei. Fonott falusi szék. Vitor­lás a Balatonon. Templomto­rony. Évfordulók és ajándéko­zás alkalmával adott megren­delések. Hiábavaló az érmek címeit felsorolni, ha nem lát­juk őket. Egyet evangélikus vonatkozása miatt megemlí­tek. „Pro charitate” a címe. Áldásra felemelt kezű férfi stilizált alakja. Egyházunk rendelte a művésztől. A ki­sebbségi evangélikus egyházak budapesti konferenciájának rendezői kapták ajándékul. A kiállítás megnyitásán jelen voltam. A jó barátság jegyé­ben egy érmet is kaptam. Ré­gimódi, asztalra állítható bil­lenős ovális tükör az egyik ol­dalán. A másikon felirat: „Nosce te ipsum — ismerd meg magadat”. Többek között ezt is szolgálja Asszonyi Ta­más érmészete — mert művé­szet a javából. Benczúr László „Megteremtette a világét, aztán öngyilkos lett az Isten, azért születtünk árvaságra, azért nincs, és nincs, és nincs” Súlyos cseppek vallatták végig a falu sötét útjait azon az estén, Zoltán testvérem, még a jegenyék alatt is esett, kukoricatöréstől — szürettől cserzetten, de ők ültek és vártak az imateremben, csapzottan, ázott gúnyában gőzölögve. Ézsaiás próféta körül. A meddő Jeruzsálemről szólt az Ige — hogy’ álmélkodott seregnyi gyermekén: Hát ezeket ki adta, s ki tartja el? „Lásd: a két tenyerembe véstelek be téged!” A meszelt falra kipirult arcok festettek rózsát, ínségükből előragyogtak s a terem megtelt bővölködéssel. Az ö átszegzett kezén pihentünk midnyájan, azén, aki szeretetből halt meg és feltámadott szeretetből. Anna-Maija Raittila után: Bodrog Miklós AMERIKAI METODISTÁK AZ NDK ELISMERÉSÉÉRT Az amerikai metodisták egy csoportja úgy nyilatkozott, hogy az USA-nak el kellene is­mernie a Német Demokrati­kus Köztársaságot a nemzet­közi jognak megfelelően, tá­mogatnia kellene mindkét né­met állam fölvételét az Egye­sült Nemzetek Szervezetébe és úgy nyilatkoztak, hogy az NDK-ban nagyobb szabadság van, mint azt az átlag ameri­kai elképzeli. SVÉD EGYHÁZI NAPOK A svéd ökumenikus bizott­ság elhatározta, hogy 1972. augusztusában egyházi napo­kat rendeznek Göteborgban az összes keresztyén egyházak és csoportosulások részvételével. A konferencia témája: „A hol­nap ma születik”. Igen nagy számban hívnak meg 25 éven aluli fiatalokat a konferenciá­ra. NYUGAT-BERLIN Nyugat-Berlin volt vezető polgármestere lett az egyik evangélikus gyülekezet lel­késze. H. Albertz feladata nem egyszerű a gyülekezetben. A gyülekezett idősebb embe­rekből álló vezetősége kitiltot­ta az ifjúságot a gyülekezeti teremből, mert azzal vádolja, hogy kommunista propaganda célokra használta föl összejö­veteleit. Albertz volt polgár­mesternek kell most összemé- kítenie a két nemzedéket a gyülekezetben. Lelkészek emlékeznek Az utolsó felszabadult város Mint város, Sopron szaba­dult fel utolsóként. És mint város, Sopron egyike a legtöb­bet szenvedett városoknak. A már említett december 6-i lé­gitámadás borzalmas pusztítást végzett. Műemlékek és lakóhá­zak, iskolák és középületek egyaránt estek áldozatul. De ez csak a kezdet volt. E városon keresztül menekült nyugatra nemcsak a polgári lakosság, hanem a megvert német had­sereg is. Ezért vasútvonalai és útjai szüntelen támadások cél­pontjai voltak. Az első nagy légitámadást amerikai gépek végezték. Később azonban az üldöző szovjet hadsereg légi­ereje nyomult előre. Nagyszer­dán kapta a város az első orosz légitámadást. A közeli állomá­son katonai szerelvények és menekült vonatok vesztegel­tek. Azok voltak a támadás fő célpontjai, — írja Mitykó Zol­tán, emlékezéseiben. — Amit eddig nem tapasztaltunk még, az elsötétített város nappali fényben úszott a Sztálin-gyer- tyáktól. Nagycsütörtökön egész nap kisebb-nagyobb megszakí­tásokkal, aknák és bombák hulltak a városra. Lótetemek és emberi hullák temetettenül hevertek az utcákon.” Ilyen egy ostromlott város! De milyen azoknak a lelke, akik mindezt látják és átélik? Bizony, dermedt a félelemtől és az idegrendszer felmondott szolgálata következtében csak sírni és jajveszékelni tudnak. Kevés biztatás kell csak ah­hoz, hogy a háborúnak e So- domájából menekülésre szánja magát az ember. És bizony, erős lélekre volt szükség, hogy kiállják a megpróbáltatásokat. „Közben az a hír terjedt el, hogy ajánlatos az egyetem épü­letéből kiköltözni, — írja ugyancsak Mitykó Zoltán ak­kori teológus —, mert akiket benn találnak, azokat ki fog­ják szómi az utcára. De sok fölösleges izgalomtól menekü­lünk meg, ha akkor tudjuk, hogy a szovjet csapatok első dolga az épület és lakói védet­té nyilvánítása. De hát ml hit­tünk a rémhíreknek, s vagy tizenhatan vettük cókmókjain- kat s elindultunk aknák és bombák robbanása közben, be­behúzódva egy-egy kapualjba, új biztonságosabbnak látszó szállást keresni magunknak.” De lesz-e biztonságos hely e néhány árva Ifjúnak, aki ma­radni akart hazájában, marad­ni akart a teológián ? Éhezés, kiszolgáltatottság és egyedüllét érzése vette körül őket. „Az ágyúdörgés egyre fokozódott, s rajtunk, leendő papokon nyil­ván a nyilas propaganda be­érett gyümölcseként valami ködös és szomorú halálravárás lett úrrá ... Rövidesen aztán oroszokkal is találkoztunk. De hát arról a jósolgatott vérfür­dőről szó sem volt. Fiatalok voltak, mint mi, vidámak, mo­solyogtak. Kézzel-lábbal ma­gyarázták, hogy a pincéből menjünk ki, nem kell már fél­ni, lehet emberhez méltó életet élni, mert a mi számunkra a háborúnak vége van. Húsvét vasárnapja volt. A harangok némán és riadtan hallgattak még. De a város apraja-nagyja kinn tolongott az utcán, fuva­roztak és cipekedtek. Jóma­gunk is vissza a fakultásra, s ez a nagy vidám nyüzsgés a meleg áprilisi napfényben mégiscsak a feltámadás boldog fényét, a Feltámadott örök ha­talmát hirdette harangzúgás nélkül is.” Húsvét vasárnapja április elsejére esett. Alig néhány nap választotta el Sopron felsza­badulását az egész ország fel- szabadulásától. Ezen a vasár­napon, akik kijöttek az áprili­si napfénybe, romokat, hajlék­talanokat, holttesteket, állati tetemeket láttak. A szivek ösz- szefacsarodtak ennek láttán. Az életben maradottak első nagy, boldog érzése az volt, hogy számukra vége a háború­nak. De környezetük láttán mégiscsak felfakadt szívükből a kérdés: lesz-e ebből új élet és feltámadás? Ez volt a buda­pesti embereknek a kérdése is, amikor mint összegubancoló­dott dróthalmazt szemlélték hídjaikat és nézték összero­gyott házaikat. A szörnyű vi­har elsodort nemcsak egy kor­szakot, de mindazt, ami szép, ami kulturális érték, ami meg­menteni való. „A teológus ifjúság az első időkben a város megmaradt lakosságával együtt fogott hoz­zá a romeltakarításhoz. A köz­munkákban éppen úgy vett részt, mintha tősgyökeres sop­roni bennszülött lett volna. Két és fél évtized kevésnek bi­zonyult ahhoz, hogy mindazt helyreállítsák, amit elpusztí­tott a háború. De ma ez az idegenforgalmi nevezetesség, vagyis Sopron, amikor turistá­kat fogad, amikor hemutatja a már helyreállított város szép­ségeit, hallgatólagosan is meg­emlékezik arról, hogy sok teo­lógus munkája, törődése is benne van szépségében. Tartozunk még egy kérdésre válasszal. Nevezetesen arra, hogy mi lett azokkal, akik el­menekültek? Akik megretten­tek a nehézségektől? Nos, ezek is visszajöttek. Kissé szégyen- pírral az arcukon, bűnbánaf- tal a szívükben, de előbb- utóbb ők is beilleszkedtek ab­ba az országot és társadalmat építő munkába, amelyben ve­rejtékeztek mindazok, akik itthon maradtak. Az új haza és az új társadalom magához ölelte őket és fehér lappal in­díthatta mindenki újra életét. Sopronban megszakítás nélkül folyhatott továbbra is a teoló­giai munka és Isten kegyelmé­ből sok fiatal lelkész állhatott szolgálatba. A háború még dúlt. Igaz, most már német földön. De itt, hazánk nyugati határszélein már megszűnt a fegyverropo- gás, az ágyúdörej. A parasztok újra a mezőre mentek, hogy a mindennapi kenyérről gondos­kodjanak. A munkások ott sü- rögtek a gyárakban, hogy be­indítsák berozsdásodott gépei­ket. Az értelmiség újra felke­reste hivatalát és letörölte a port íróasztaláról. A templo­mok kinyithatták kapuikat, a harangok újra szólíthatták a nyájat Isten igéje elé. Megin­dult az élet és erőssé lett az Ige: „A földön békesség és az emberekhez jóakarat.” R. P. • • Önzetlen szeretetszolgálat Muncz Frigyes diakóniai lel­készünk jelentéséből közöljük az alábbi részletet. Otthonainkat nyár idején sok vendég keresi fel. Leg­többjük látogatása rövid időre szól. Akadnak azonban olya­nok, akik nemcsak bekukkan­tanak, hanem hosszabb időt töltenek nálunk. Ilyen volt két fiatalember, távoli gyülekezet­ből. Ök nemcsak szemlélődtek, hanem munkához is láttak. Az Otthon bejáratának két olda­lán sziklakertet építettek. Föl­det hordtak, köveket mozgat­tak meg, megváltoztatták a ré­gi képet. Szebbé, csinosabbá tették. Más gyülekezetből egy kislány jött, hogy segítsen a beteg gyermekeket gondozni. Játszott velük, a tehetetleneket megetette, a szükségesekkel ellátta a rászorulókat. Kedves vendégek! Sokat kaptunk tő­lük. A legnagyobbat adták: magukat, munkaerejüket. Mindezt nem pénzért, nem munkabérért. Mégis, úgy hi­szem, nem távoztak üres kéz­zel. Elvihették magukkal a ta­pasztalatot: érdemes szol­gálni és szeretni az embert. Kívánjuk, hogy őrizzék is meg ezt életük végéig. EVANGÉLIKUS ÉS ORTODOX PÁRBESZÉD Jó lehetőségeink vannak az ortodoxokkal folytatott párbe­szédre — jelentette ki dr. Her­mann Pitters nagyszebeni evangélikus docens, aki most fejezte be a strasbourgi Öku­menikus Intézetben hosszabb tanulmányútját. Az erdélyi evangélikusok számára ugya­nis az a helyzet jellemző, hogy ortodox keresztyének közvet­len közelében élhetnek. A két egyház nagyszebeni teológiai főiskolái között már eddig is jó volt a viszony és még szoro­sabb együttműködésre lehet számítani a szeptemberre ter­vezett evangélikus-ortodox teológusok találkozója követ­kezményeként

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents