Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-16 / 33. szám

ELFELEJTETT ŐSÜK „Benne van nemzeti törté­netünkben, de — mindnyájan érezzük — még nem a helyén.” E szavakat Illyés Gyula írta le Bajcsy-Zsilinszky Endrére em­lékezve. Nekem is az volt az érzésem, dr. Szeberényi Lajos Zsigmond, volt békéscsabai főesperes, sincs a helyén. Ben­ne van egyháztörténetünkben, de talán nem a helyén. Elsőéves teológus koromban tagja lehettem annak a kis csapatnak, akik D. Koren Emil esperes vezetésével teo­lógus napot tartottak Békés­csabán. Már akkor felvetődött bennem a gondolat, hogy ér­demes lenne komolyan fog­lalkozni a Szeberényiek egy­háztörténeti és történeti sze­replésével. Ez az érdeklődé­sem alkalmat adott arra, hogy Szeberényi Andor gyógysze­résszel, dr. Szeberényi Lajos Zsigmond fiával folytatott be­szélgetésemről hírt adjak. Csendes kis alföldi faluban él az utód, Szeberényi Andor. Mindennapi munkája mellett fáradhatatlan lelkesedéssel gyűjti és rendszerezi édesapja levelezéseit, beszédeit, kora­beli újságokban, folyóiratok­ban megjelent különböző cik­keit. Dr. Szeberényi Lajos Zsig­mond 1859. november 4-én született Békécsabán. Atyja és nagyatyja hivatását válasz­totta, lelkész lett. Lelkészá pályafutását a Torontói me­gyei Aradácon kezdte, majd atyja, a nagynevű püspök pa­rókiájára Békéscsabára hív­ták meg, s itt szolgált 1941. szeptember 21-én bekövetke­zett haláláig. A bécsi egye­tem doktora, az arad—békési egyházmegye főesperese, a magyar országgyűlés tagja volt. Sokoldalú, rendkívül ér­dekes egyéniség. Kiváló pap, tudós, egyházi és szociálpoli­tikai író. öt-ihat európai nyel­ven beszélt, s bejárta egész Európát. Hatalmas könyvtára, mely dolgozó szobájának fa­lait egész a mennyezetig meg­töltötte, a hazai és külföldi irodalom, valóságos kincses­házának bizonyult. Itt dolgo­zott, itt üldögélt legszíveseb­ben, ahol egymásután megje­lenő könyveit írta. Szinte úgy élt ott, mint a bitbliafordí­Víg lakodalom, fényes me­nyegző ma is sok van, de a koporsóig való hűség annál ke­vesebb. Korunkban a nászvi­rágból sokszor lesz gyászvirág. A mi századunk a válóperek­ben is világrekordot teremtett. Egy angol író a mai bírósá­gokat, amelyek házassági ügyekben döntenek: „válóper- malmok”-nak hívta. Nekünk is „előkelő” helyezésünk van a világ válási statisztikájában, évi 20 000 válás. Mi az oka annak, hogy ama bizonyos „örök hűség”, nem ér gyakran meg két tavaszt sem, miért alszik el oly sok tűz­hely, melynek lángját „holto- míglan-holtodiglan” gyújtották meg? Szokták mondani, hogy a há­zasságok az égben köttetnek, de sajnos a földön élő bűnös, gyarló emberek között. Régen a családok szétzüllésének első nagy szociális alapoka a nyo­mor volt: a megélhetés iszo­nyú nehézsége, az állástalan- ság és az állandó kenyérgond. Ezért régen a házasság alapja sokszor nem az erény, hanem ftz erszény, nem a jóság, ha­nem a jószág volt. A válások nagy része a sta­tisztika szerint a fiatal háza­sok köréből kerül ki. Itt a döntő ok legtöbb esetben a meggondolatlanság, elhamar­kodottság. Meglátni és meg­szeretni nálunk nemegyszer most is egy pillanat műve, de az elhidegülés is ennyi. Üjabban, az utóbbi években elszaporodtak a régen kötött házasságok felbontásai is. Az évi 20 000 válásból majdnem 10%-a jut a régebben kötött házasságokra, számszerint több mint 1500. Ennek okát a Pesti Központi Kerületi Bíróságon a családjogi és bontóperes cso­port vezető bírója többek kö­zött ezekben látja: „A nők munkába állása döntően befo­lyásolja „a kompromisszumos”, régi házasságok sorsát Az utóbbi években 40—50 éves asszonyok is munkát vállaltak, akik azelőtt 15—20 évig mos­tak, vasaltak, gyermekeket tó Luther Wartburg várában. Mint papnak, messzeható csengést adott mély hite, erős meggyőződése. Egyházi beszé­dei keresetlen egyszerű nyel­ven, a mély evangéliumi igaz­ságokat tükrözik, kerüli a kül­ső hatásokat. Szónoklataiban, mindig a belső tartalommal és meggyőzés .erejével hat. Szeme örökké a múltat kutat­ta. Nem azért, mintha a jövő már nem érdekelte volna, ha­nem, mert a múlt letűnt ide­jéből újra és újra értékes ta­nulságokat szűrt le, s adott tovább népének. Mint író, nem a stílus szép­ségével, hanem bátor, igazsá­got kereső érveivel, alapos forrástanulmányaival nyűgözi le az olvasót. Művei érdekes, feltűnő visszhangot keltettek bel- és külföldön egyaránt. Luther vagy Loyola, Luther ultramontán ócsárlói, Gusztáv Adolf svéd király, Parasztmoz­galmak Magyarországon — hogy csak néhányat említ­sünk. Legnagyobb tevékeny­ségét azonban publicisztikai téren fejtette ki. Sokat fordí­tott Kierkegaard-tól és tanul­mányokat is írt róla. Népe iránt érzett felelőssége egész életre összekapcsolta a pa­rasztsággal. Társadalmi és közéleti szereplését népe irán­ti végtelen szeretete irányí­totta. Az első falukutatók egyike volt. Kora társadalmi rendszerét bírálva egy anké- ton vitája kerekedett Tisza Kálmánnal, amikor azt fejte­gette, hogy az amerikai ki­vándorlást nem lehet meg­szüntetni adminisztratív ren­deletekkel. A kivándorlás okait kell csökkenteni földre­formmal, iparosítással, szociá­lis reformokkal és méltányo- sabb közigazgatással. Kemé­nyen sürgette a földreformot, s a nép szociális helyzetének javítását. Következetesen a nyelvi to­lerancia híve volt. Így vall erről 1918. évi visszaemlékezé­seiben. „A nyelvkérdést ke­resztyén alapon elintézte Pál, amidőn azt mondta: ,Ha em­bereknek vagy angyaloknak nyelvén szólnék is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyahná lettem, miint a zengő érc és pengő cimbalom’ és neveltek otthon. Most a csa­ládi tűzhelyet felváltották ke­reső foglalkozással. S ami­kor a gyermek már nagy­korú, az évtizedekig beletörő­dő asszony rádöbben, hogy már nem feltétlenül szüksé­ges, hogy kikapós, goromba, esetleg soha nem szeretett férj oldalán maradjon. A vi­dékről felkerült, városi mun­kát vállaló asszonyok pedig igen gyorsan felismerik, hogy az egykori „pater familias” egyeduralmi rendszere fel is számolható. A társadalmi át­alakulás, — az utóbbi 55 év, — eredményezi ezeket a szemlé­leti változásokat, kísérője an­nak a természetes igénynek, amely a házasságot két egyen­rangú fél mély és őszinte ér­zelmi kapcsolatára kívánja alapozni.” Mi ezeket a meg­állapításokat Pál apostol igé­jével egészíthetjük ki: „Adja­tok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevé­ben, és engedelmeskedjetek egymásnak a Krisztus félel­mében: az asszonyok a férjük­nek, mint az Urnák, a férfiak pedig szeresssék feleségüket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte. (Ef 5, 20—22. 25.) Paul Bourget francia író mondotta: „Minden felbomlott házasság — egy lebontott ol­tár.” Sajnos a világtörténelem­ben még a római hanyatlás korában sem találkoztunk any- nyi lebontott oltárral, annyi felbomlott házassággal világ- viszonylatban mint napjaink­ban. És minden felbomlott gyermekes házasságnál a leg­nagyobb vesztes mindig maga a gyermek. Már a régi po- gányok is drágának tartották a családi tűzhelyet és amel­lett állították fel oltáraikat. Tartsuk mi is rendkívül ko­molynak Krisztus Urunk igé­jét minden házasságra vonat­kozólag: „Amit tehát Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza.” (Máté 19, 6) Sikter László meg is oldotta, midőn azt mondja: .Nincsen sem zsidó, sem görög, nincsen sem szol­ga, sem úr, nincsen férfi, sem nő; mert ti • mindnyájan egy vagytok a Jézus Krisztusban.’ Az egyházi téren a nyelvkér­désben én a teljes nyelvi to­lerancia álláspontján állok és ez nem politikai vagy szocio­lógiai nézet nálam, ez hitbeli legszentebb meggyőződésem melyet megtagadva úgy érez- ném, hogy megszűnnék Krisz­tus egyházának tagja lenni.” Különösen meleg szálak fűz­ték a szlovák néphez. „A protestáns hit fő elve anya­nyelven oktatni a népet, s így evégett is már nekem a tót nyelvet elhanyagolnom nem szabad, sőt inkább szorgalom­mal kell azt tanulnom” — ír­ja édesapjához egyik levelé­ben. Harcos egyéniség volt, de megvolt belső békessége, ki­egyensúlyozottsága is. Ezt emelte ki Kuthy Dezső akkori egyetemes főtitkár gyászbe­szédében : „... kiegyensúlyo­zott ember volt, akiben az agy és a szív, a tudás és a hit, a föld vándora és a menny örö­köse, a fegyverforgató harcos és a szelíd pap tökéletes har­móniában egyesült.” Mi fiatalok is kötelessé­günknek érezzük, hogy őseink példáját követve bennünket is a népünk, hazánk, társadal­munk iránti segítőkészség ve­zessen. Kötelességünknek érezzük azt is, hogy műveljük magunkat a szlovák nyelv és irodalom terén is, s így ezzel is egymáshoz közelebb vezes­sük a világ népeit. Zátonyi János Kaj Műnk: KÖVETNI TÉGED. SEGÍTS Mester, nehéz töviskoronával! Nem tudok a Te utadon járni, mert hívogat a papiak, ahol élek, a meleg feleség, meg a gyermekeik is várnak. Mester, nehéz töviskoronával! Aki ebbe a világba jöttél, adtál, gyógyítottál, megmentettél tudom, nem lehet könnyebb, mint lelkésznek lenni, mégis cipeled nehéz töviskoronádat, s megfeketedtek a vércseppek sírodon. Fülembe cseng fájdalmas szavad: vétkeitekért áldozat lettem én. Mester, nehéz töviskoronával! Ima is a parancsod: kövess! Igen. Pedig... Te már dicsőséged trónjáról nézheted Atyád világát — ugye milyen szép. Mester, nehéz töviskoronával! „Aki elveszti életét, megnyeri azt.” Követlek — halálból kiragadott fiad ... csak segíts nekem, segíts — a papiak ellenére is. Kaj Műnk 1898-ban született Dániában. Költő volt, drámaíró. Fiataion komoly irodalmi sikereket aratott. Bibliai tárgyú mű­veket írt. A tárgy rabul ejtette. 1917-ben teológus, majd falusi lelkész. Kierkegaard foglalkoztatja és az irodalom. Ír és igét hirdet. A Krisztus követés drámáját írja és éli. Életének ez a fő művészi kérdése. Amint a versnek is. A töviskoronás király követése, meg a kispolgári millió. De a papiak nemcsak a polgári környezetet, hanem a hivatalos egy­házait is jelenti. Államegyházat. Meg a világ kérdése... A világ szép, s Krisztus az Atya jobbjáról nézi a szép világot. Nekünk mégis a töviskoronást kell követni? A válasz: „aki elveszíti az életet, megnyeri azt.” 1944 január. Országút kígyózik Vanderső, dán városka felé. Német fasiszták „tartanak rendet”, s az országút közelében egy halott néz üresen az ég felé. Lelkész, a dán ellenállási mozga­lom lelke. Kaj Műnk a költő, a lelkész, aki verseivel és minden mozdulatával szervezte az antifasiszta mozgalmat a megszállás ellen, halott. „Aki elveszti az életét...” írta és a műfordítást Hjaelp míg at folge dig c. vers alapján végezte Ruttkay Levente A száraz hantok mohón nye­lik el a nyári záport — a kőan­gyalok szeméből esővíz-könny pereg. Márvány galambok, pu­cér gránit gyermekek áznak türelmesen a felszakadozó eső­függöny mögött. Az újra felragyogó napfény­ben felizzanak a márványla­pok, ragyognak az aranyozott, kőbe vésett sorok: „Elköltöz­tél, nem vagy többé — de szí­vemben élsz örökké.” — „El­mentél, itt hagytál, tőlem el sem búcsúztál. Még élek — szeretlek, — soha el nem fe­ledlek!”. — „Soha”, „Örökké”. „Mindig” — mindenünnen az időtlenség fogadkozásai har­sognak, mintha a gyászolók halhatatlanok lennének. Az egyik vadonatúj síremlék előtt (nyitott márvány könyv, lapja­in arannyal vésett magyarnóta szöveg) szerszámládával fel­szerelt zöld pad, támláján tin­taceruzával írt figyelmeztetés: „Tartsuk tiszteletben a mások szeretteinek a sírját: A lába­kat ne a pótkeretre tegyék, mert a pad a hozzátartozóknak és nem rakodó térnek, meg nem az idegenek pihenésére készült. A pótkeret a sírkő alapzatára, nem pedig taposás­ra készült! Tartsák be!!!” Kosztolányi még azt ajánlot­ta a kezdő Íróknak, hogy csak azt vessék papírra, amit érde­mes márványba metszeni. Nos a temetőkben mindez érvény­telen. „Nagy bánat érte a mi családunkat, mert az Űr elvet­te a mi drága jó apukánkat, anyukánkat”. „Az én áldott édesanyám dallal nevelt fel engem, azért volt az, hogy én a dalt oly nagyon szeret­tem .. .” Miért van, hogy rövidke éle­tünk ritka, ünnepélyes pilla­nataiban csak holdfényről, megrepedő szívről, síron túl is epekedő hűségről szavalunk, elsuttogjuk, betűnként tizenhat Forintért, kőbe vésetjük, tarka, negédes rigmusainkat, tényleg csak ez jut eszünkbe szerétéi­ről, halálról — feltámadásról? Akár csak az életben, itt is akadnak különcök, zavaros tu­dálékos vélekedések a nagy titokról, melynek minndannyi- an részesei immár: „A fizika mai törvényei szerint nem le­hetetlen, hogy mint elektro­nok (az anyag végső részei) a kozmikus térben és időben ta­lálkozni fogunk. De e fizikai folyamatról akkor már semmit sem tudnak a VOLTAK”. Az azonos parcellák síremlékei legalább úgy hasonlítanak egy­másra, mint a villanegyedek házai, a sirversek egyezései a vikkendházak homlokfeliratait juttatják az ember eszébe. Jézus-szobor is akad jócs­kán, a kőfaragó bizonyára be­hunyt szemmel is megcsinálná az átdöfött szívét mutogató, kecses keresztjét egyensúlyozó Krisztusokat, melyek ugyan­olyanok, mint a hitvesi ágyak fölött függő széria nyomatok. Igéje, két évezredet átfogó sza­va alig-alig csillan föl valahol. Csak elképzelt, úntig sokszo­rosított alakja álldogál árván bevésett bordalok, kínrimes istenhozzádok fölött. A szivet- tépő rigmus halmaz modoros, önmagát ismétlő, mint a falvé­dők, törülközőtartók versikéi. Annak, Aki a feltámadás és az élet — alig akad itt szava. Elet és halál megkerülik öt — ide- genség, botránkozás, éles sze- geletkő maradt, ahogyan meg­mondta álmélkodó tanítványai­nak. Turcsányi Sándor A Kisalföldet átszelő, roha­násukban megfékezett folyók, a Rába, a Rábca, a Marcal, stb. takaros falvacskák széleit nyaldossák. Nyáron fűzfák lombjai szomorkodnak a fo­lyók fölé és simogatják bár­sonyos ágaikkal az apró tara­jokat. Tavasszal, ősszel min­dig veszélyekkel rémítgetik a környező falvak lakóit, mert a gátak, ha itt-ott átszakad­nak félrevert harangok riaszt­ják a békés,- nyugodt lelkű embereket. 1945 tavaszán, amikor a ve­tés már araszolható volt, más­ként szakadtak át a gátak. A lelkekben hosszú hónapok óta zúgott a félrevert harang félelmet idéző hangja, mert hiszen rémhírekkel volt tele a levegő. E falvakat keresztbe- kasul járták már az ország keleti feléből ide, vagy tovább menekült emberek, s hozták magukkal félelmüket, vacogá- sukat és ezt mint ragályos kórt terjesztették. Volt, aki azt mondta: „eddig és netovább!” Ezek tették okosan! De a pá­nik sokakat magával ragadott. Voltak hajlékok, ahol meghú­zódtak üldözött zsidók és ha­ladó baloldali emberek. Ezek ma is hálával emlékeznek meg egykori rejtegetőikről, legyenek azok csendes papi hajlékok, vagy paraszti ottho­nok. Tej, kenyér mindig akadt és jó szívben sem volt hiány. Az a gátszakadás, amely azután 1945 tavaszán bekövet­kezett, mégsem pusztulást, ha­nem szabadulást hozott. Már­cius végére már alig volt el­lenállás és a Győr környéki falvak: Győrújfalu, Tét, Rába- szentandrás, Sobor, Szilsár­kány, Bezi és Győrság szaba­dultak fel. Győrújfaluban köz­vetlen harcok nem voltak. A felszabadulást harangzúgás köszöntötte és a bevonulókat megvendégelték. Lukácsy Dezső téti lelkész arról számol be, hogy a gyü­lekezet területén harc nem volt. Egyetlen ház sem égett le csupán, amely lőszert szállító teherautó felrobbantásától gyulladt ki. „A lelkészlakáson sebesült orosz katonák részére rendeztek be kórházat és itt végeztem ápolói szolgálatot több gyülekezeti taggal együtt és ez nem akadályozhatott más lelkészi szolgálat végzésében.” íme, a diakónia a háború utolsó napjaiban. Lukácsy De­zső lelkészünk sebesülteket ápolt. Minden bizonnyal ké­sőbb is ugyanezt végezte, ami­kor „lelki sebesülteket” kellett a gyülekezetben ápolnia. Sághy Jenő arról tudósít, hogy Bezin sem voltak hábo­rús cselekmények, sőt korábbi állomáshelyén, Győrságom is csak kisebb harci cselekmények voltak. Rábaszentandrás és Sobor közös lelkésze Hülvely Sándor. A szomorú emlékeket később szedegette össze. S ezek között az emlékek között van egy olyan, amelyre ma nem kis büszkeséggel gondolunk mind­annyian: „Patyi Sándor sobori kántortanítónk a Szálasiék ál­tal Németországba parancsolt ifjakat akarta visszatartani az elhurcolástól. Arra hivatkozott, hogy tifuszjárvány miatt le van zárva a falu. Szétoszlatta a már egybegyűjtött ifjakat és hazaküldte őket. Estére már tábori csendőrök kísérték a Rába-töltés felé és orvul tar­kón lőtték. Történt pedig mindez 1945. március 26-án.” Patyi Sándor evangélikus kántortanító mártírja lett az igaz ügynek. Ma már nem tud­juk megállapítani, hogy halá­la hány ifjú életét mentette meg, de hősies cselekedete örök példa marad. Rábaszentandráson és Sobo- ron a halotti anyakönyvek ta­núsága szerint kilenc személy halálának oka így van beje- jegyezve: „lelövés.” És noha e községben nem volt különö­sebb ellenállás, mégis barbár és kegyetlen eljárásról beszél­nek e bejegyzések. Akad köz­tük olyan 80 éves asszony, aki tehénkéjét akarta menteni, s eközben lőtték le orvul. Az új élet az egyházban is nehezen indult meg. Hülvely Sándor arról számol be, hogy „sok munkára és az efezusi kérges tenyérre volt szükség, hogy a holtpontból kimozdul­jon a gyülekezet és az ígére­tes jövőt maga is munkálja.” Szilsárkányról Ferenczy Vil­mos tudósít néhány sorban: „Március 28-án délelőtt tör­tént a község felszabadítása, A gyülekezeti élet csak május hónapjában, áldozócsütörtöktől kezdve indult meg.” Kicsiny, jelentéktelen közsé­gekről volt szó. Sezek a jelen­téktelen községek kerültek bele világtörténelmi események sodrásába. Ahogy a történelem szekere átdübörgőit rajtuk, egyéni tragédiák maradtak nyomában. A sebeket bekötöz­te az idő. S ma a Kisalföld eme falvaiban folyik a békés ter­melőmunka. Kenyeret termel­nek az országnak. De vajon ha e sorokat olvassák, visszagon­dolnak-e híveink e megrázkód­tatásokkal teli hónapokra? R. P. NYÁRESTI ORGONAMÜZSIKA lesz a Bécsikapu téri templomban augusztus 21-én, pénteken este fél 7 órakor. HÄNDEL ORGONAVERSENYEI L B-dúr, g-moll, B-dúr. Orgonái: PESKÓ GYÖRGY orgonaművész Közreműk ödik; a Postás Szimfonikus Zenekar. Vezényel: várnái péter Előadó: FÖLDES IMRE főiskolai tanár Jegyek ára: 12,— Ft. Lelkésziktaíás Meszlenbcn Augusztus másodikén ra­gyogó szép napra ébredtek a meszlenacsádi gyülekezet hí­vei. Kint a határban arany­sárga kalászokat lengetett a szél, kombájnok várakoztak a gabonatáblák végén, hogy mi­helyt az éjszakai eső után megszikkad a gabona, nyom­ban megkezdhessék az ara­tást. Bent a faluban megszólal­tak az evangélikus templom harangjai. Lelkésziktató isten- tiszteletre hívták a gyülekezet tagjait. A gyülekezet Weitler Sándor kőszegi segédlelkészt hívta meg lelkészéül. Szabó Lajos, a Vasi Egyház­megye esperese János evan­géliuma 15 része 26—27. verse alapján hirdette az igét. Kér­te a gyülekezetét, hogy be­csülje meg lelkészét, figyel­jen a pásztor hangjára és sze­resse őt. A lelkészt pedig arra intette, hogy mindig hűsége­sen töltse be szolgálatát. A beiktatás után Weitler Sándor lelkész 1 Mózes 15,1— 6. alapján prédikált. „Ha a jö­vőbe nézünk — mondotta — hit és bizakodás tölti el a szí­vünket, mert a pásztor és a nyáj közös úton jár. A re­ménység útján.” Az istentiszteletet ünnepi közgyűlés követte, amelyen Takács Sándor felügyelő kö­szöntötte a lelkészt, majd több köszöntés hangzott el. A kis gyülekezet tagjainak szívét ünnepi öröm töltötte el. Horváth György presbiter LUTHERÁNUS—ORTODOX KONFERENCIÁT terveznek jövő év januárjában a finnországi Turkuban, ame­lyen a mintegy húsz meghívott résztvevő között a szovjet­unióbeli ortodox egyház kép­viselőit is várják. Az ötnapos­ra tervezett konferenciát a tur­kui Teológiai Akadémia öku­menikus és szociáletikai tan­széke szervezi, a svédországi Sigtunában működő északi ökumenikus intézettel karölt­ve. Aranvbetük hivalkodása ... ember azt el ne válassza... Lelkessel: emlékeznek A Rába partián

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents