Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-16 / 33. szám

Bizalom és elidegenedés Zsid 3, 12—14 Ha majd jó néhány emberöltő múlva bírálat tárgyává teszik korunkat, a XX. század emberének viselt dolgai alapján, nem kifejezetten társadalmi, politikai, tudományos vagy az uralkodó egyéb típusirányzatok tekintetében, hanem átfogó értelemben, nagyon valószínű, hogy e szavakkal is fogják regisztrálni: „A nagy bizalmatlanságok kora.” Bár mióta ember él a földön, mindig is bizalmatlanság volt a legfájóbb tövis, amely éket vert közte és az Isten, valamint közte és a másik ember között. Tünete a felelősség alól való sokféle bujkálás s ama biblikus értelemben vett „célegyenes” irány szüntelen való kerülgetése, melyre egyébként nagyon ta­láló kifejezés napjainkban az elidegenedés. A házassági válá­sok, a bizalom tömeges méretű megrendülései, szülők és gyer­mekek között feszülő és a társadalmat feszítő ellentétek éppen úgy erről tanúskodnak kicsiben, mint ahogy nagyban földünk számtalan helyén megsokasodott antagonisztikus kiéleződöttsé- gek. Világunknak e mostani felszabaduló, kirívó tüneteiben szinte inkább elszabaduló állapotában különös hangsúly esik a szavak és cselekedetek közötti kapcsolatokra. Mert csak ott remélhető bizalom és megtartás, ahol a kettő egészséges párhuzamát ta­pasztalni. Minden más esetben bizalom helyettt a bizalmatlan­ság szellemét keltjük életre. „Vigyázzatok atyámfiai...” Viszont hallgatni sem szabad. Mert a világ és az emberek szüntelenül kérdeznek. És e kérdések elől nem lehet a megalku­vás csendjébe eltemetkezni. A kérdések egyébként is mindig az­zal az igénnyel teljesek, hogy megválaszoljuk őket. Ezért keresz- tyénségünk csődjét jelentené, ha félszegségünkön nem mernénk erőt venni, hogy szólhatnánk szabadon a körülöttünk lüktető élet jelenségeiről. Lehetetlen annak elképzelése, hogy Jézus és az apostolok valaha is mérsékelték volna magukat a tapintat v-agy a félelem hangjára halkitva az igazságot, abból a megfon­tolásból, hogy hallgatóik között voltak, kik ellenkező alapállás­ból figyelték őket. Hiszen Jézus legnagyobb fájdalma, könnye­kig megrendítő szomorúsága az embereknél tapasztalt bizalom hiánya volt. Holott erre az alapérzésre, a bizalomra épülhet fel minden, aminek értelme van ezen a földön. S az is nyilvávaló, hogy az Isten iránti bizalom, mely a földinél sokkal hosszabb távra való felkészülést jelent, méginkább nélkülözhetetlen. Mint világteher nehezedik ma sokak lelkére a krisztusi fáj­dalom: „Ti nem hisztek nekem!” Akinek nem hisznek, arra nem hallgatnak! Akire nem hallgatnak, azt nem követik! Akit nem követnek, azt nem tisztelik! Akit nem tisztelnek, annak hátat fordítanak, azt megmosolyogják, azt kinevetik! Istennek úgy tetszett, hogy üdvizítő lcegyelme a Jézus Krisztusban jelent meg, aki ma emberek, testvérek képében közelít hozzánk. Ha nincs bizalom, akkor nincsen kapcsolat, jövőt ígérő, érlelő, gyü­mölcsöző. Mert nincs, ami kondicionáljon, kiegyenlíthessen for­ró és hűvös ellentéteket. Ha nincs bizalom, megszürkül, tartal­matlanná lesz az élet, kétség, döntögeti fundamentumainkat, megerőtlenedik a türelem, a várakozás, a reménység. Ezért oly döntő, hogy a bizalom szemszögéből vizsgáljuk szüntelenül az életünket, tegyük naponként mérlegre s ebben a készenléti állapotban tartsuk számon egyéni, családi és kö­zösségi feladatainkat. Mert a bizalom alapján vetődnek fel oly kérdések, hogy mások milyen szemmel nézik magatartásunkat és mi milyen reménységgel hordozzuk szivünkön mások életét. Vagy hogyan alakítja emberi kapcsolatainkat a bizalom és a türelmetlenség, hogy ember és ember között van-e jövőt ígérő párhuzam, vagy mindketten kitérő egyenesek halálra és elide­genedésre ítélve, melyek a geometriai törvényszerűség alapján sohasem találkozhatnak?! Pedig még a bizalom sem lehet a teljesség, ahonnan ne lehet­ne még előbbre lépni. Érzésem, hogy az apostol nem véletlenül használ leveleiben bizalom helyett bizodalmát. Mert amíg a bi­zalom csak szemvillanásnyi hirtelen fellángolás, sarjadó érzés, a „csakugyan”, a „hát mégis...” álmélkodó eleresztettsége, a dolgok és események gyermekded naiv szemlélete, addig a bi- zodalom rendíthetetlen tartás és eltökéltség, nem csupán felis­merés, hanem körültekintő szilárd meggyőződés, nem csupán elindulás, hanem végleges tájékozódottság, a „tudom, kiben hi­szek” megváltása és életgyakorlata! Valahogy úgy, mint a hit­ből fakadó hűség kipróbáltsága! De a bizodalom is csak olyan, mint kincs a cserépedényben, kitéve a párolgás, a megsemmisülés veszedelmének. Szolgála­tunk formagazdagságának a birtokában és lehetőségeivel élve kell „inteni egymást, míg tart a ma!” Balgaság lenne komoly­talanul venni vélt, vagy elképzelt helyzeti előnyökért, mert sohasem tudni, hogy meddig tart s mikor ér véget ez az isteni időegység. Ezért a „ma” sohase fektessen el, hanem indítson, serkentsen a bizodalom talentumának kiásására és kamatozta­tására. Sárkány András Haydn opera Fertőrákoson Nagyszerű kulturális ese­mény színhelye volt a Sopron melletti Fertőrákos. A kőfejtő egyiptomi sziklatemplomokra emlékeztető kazamatáiból ki­tűnő akusztikájú, varázslatos hatású színházat alakítottak a lelkes soproniak. Itt került színre az 1777-ben Eszterházán bemutatott Haydn opera: Az ember a Holdon. Nem kell hangsúlyoznunk mennyire idő­szerű a kétszáz éve heverő mű, s még időszerűbbé tette azt Huszár Klára remek, mai ízű fordítása. Az eseménnyel kapcsolatban két dolog jut eszünkbe. Nemrég ünnepeltük felsza­badulásunk negyedszázados évfordulóját. Itt a kőfejtőben is sok ártatlan ember sínylő­Megjelerrt Túrmezei Erzsébet: ÍGY leszel áldás című verseskönyve II. kiadás Ára: 38,— Ft Megrendelhető a Sajtóosztályon dött a fasizmus utolsó napjai­ban, és a szomszéd faluban végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Fertőrákoshoz nagyon közel van Fertőd, a hajdani Észter- háza, ahol Haydn élete nagy részét töltötte, s ahol ezt a mü­vet is bemutatta, örülnénk, ha az idegenforgalmilag is kitűnő helyen lévő kastélyban végre rendszeres Haydn előadásokat tartanának, és vezető zenemű­vészeink felfigyelnének az Európa-szerte megfigyelhető Haydn újjászületésre. Egyébként mind a két elő­adás telt ház előtt játszódott, sőt érzésünk szerint még leg­alább két előadást lehetett vol­na tartani a népszerű vígope­rából. Természetesen ebben nagy részük volt a közremű­ködő művészeknek, a budapes­ti Operaház szólistáinak, a győri filmharmónikusok, és nem utolsósorban a vezénylő kitűnő fiatal karmesternek, Petró Jánosnak. Reméljük sok szép esemény színhelye lesz még az idén megnyitott bar­langszínpad, és hogy Haydn operája sem merül feledésbe az itteni felújítással, reméljük hallunk még róla. F. D. Az irodalomtörténetíró lelkész — Wallaszky Pál emlékére — Wallaszky Pál 1742. január 29-én, a Hont megyei Bagyán- ban született. Édesapja eg> - szerű jobbágy volt, aki élete és munkája során nemcsak a földesúri önkényt, hanem ez ellenreformáció erőszakosságát és brutalitását is megérezte. Középiskolai tanulmányait Selmecbányán kezdte el, azu­tán — hogy a magyar nyelv­ben is járatosabb legyen — egy évet a rimaszombati gim­náziumban töltött. 1757-ben Pozsonyba került, hogy ott fe­jezze be gimnáziumi tanulmá­nyait. Amikor elérkezett a pá­lyaválasztás ideje, úgy dön­tött, hogy teológiai tanulmá­nyokat folytat és lelkész lesz. A teológiát is Pozsonyban végezte. Ezután Losoncra ke­rült nevelőnek. Már diák korában jól értett minden magyar, szlovák, né­met, latin, görög és héber nyelvű szöveget. Később tanít­ványával együtt visszatért Po­BÚCSÚ Ágyő, gyermekkor, te furcsa szerzet, ágyő bolondság, sok régi álom; megkomolyodtam, felnőtté lettem s az életet most másképp csinálom. Kidobni minden kacatot, lomot. .. Játék? Mi haszna? Vesd tűzbe őket! Ürítsd a lomtárt, a sok fiókot s feledd el gyorsan a tűnt időket! .. . Egy repedt kürt, zsinóros, sárga, meggörbült, horpadt, megfakult bádog. Valaha zen^ő, édes hangjától visszhangzottak a csendes árkádok. Rikoltó hangja bátran kihívta az ellenséges, sötét világot s egy kis hős büszkén, felemelt fővel a meghódított bástyákra hágott. Berekedt régen, hangja nyöszörgés, hiába minden próbálgatásom, de ma is milyen jó a fogása!.., Ezt el nem vetem és el nem ásom! És mennyi rajz, sok színes papírlap, mennyi ügyetlen vonás és forma! Ez itt a házunk. . . á vén eperfa . .. jó apám és a templomunk tornya. Ha tűzbe vetném, már soha többé nem jönne vissza a régi óra. Ó, nincs szívem, hogy csinált közönnyel, könnytelen nézzek a hamvadóra... Régi életem dobnám máglyára, ha ezeket mind a tűzbe vetném. Hűtelen lennék, ha mélabúval ezt a sok papírt már nem szeretném. Itatós között az Epreserdő néhány levele, száraz virága: kis herbárium ... Emlékek csendben életre kelnek ... Emlékek... Mind drága! És életre ikel a régi erdő. Már rég kipusztult minden tölgyfája, kis madárfészke, templomi csendje, illata, árnya s fényének bája. Maradjatok csak, ti régi semmik, te is Andersen, tépett, kopottka! De jó lenne, ha sok, sok meséd ma szívemen újra végigkopogna, s ellepne újra öröm, extázis és kicsiny szobám benépesülne, ha ágyam szélén száz aranytündér, sárkány, óriás és törpe ülne.„ zsonyba, ahol volt tanárainak, most már atyai jóbarátainak útmutatása szerint folytatta történelmi és irodalmi tanul­mányait. Ezt nemcsak tudás­vágyból, hanem hazafiságból is tette: mindig fájt neki, ha idegen nemzetiségű tanulótár­sai közül valaki lekicsinylőig szólt a magyar irodalomról. Németországban a lipcsei és a haliéi egyetemeken nemcsak teológiai ismereteit gyarapítot­ta, hanem bölcsészéttel, régi nyelvekkel, történelemmel is foglalkozott. Lipcsében külö­nösen nagy hatással volt reá Bél Mátyás fia, Bél András professzor, aki egyháztörténeti tanulmányaiban irányította. Eljutott Wittenbergbe és Ber­linbe is. Adatokat gyűjtött könyvtárakban és levéltárak­ban. 1769 novemberében a tekin­télyes tótkomlósi egyházköz­ség hívta meg lelkipásztorá­nak. Agilis tótkomlósi szolgá­lata után 178Ö-ban az ugyan­csak tekintélyes cinkotai gyü­lekezet lelkipásztora lett. Itt az irodalmi életbe is jobban be­kapcsolódhatott. 1783-ban rész­ben egészségi okokból elfo­gadta a jolsvai gyülekezet meghívását, és mint az ottani gyülekezet hűséges lelkipász­tora halt meg 1824 szeptember 29-én. Még Németországban diák­korában írta meg első, nagyobb tanulmányát Hunyadi Mátyás­ról, és a korabeli hazai mű­veltségről, 1768 69-ben. Igaz, hogy azóta sokkal többet tu­dunk erről a korszakról, mint amennyit az ifjú Wallaszky is­mertetett, de elismerjük tudá­sát és éles logikáját, amellyel megtalálta azokat a történel­mi igazságokat, amelyeket ké­sőbbi kutatók igazoltak. Már itthon írta meg kiemel­kedő életművét. Címe: „Cons­pectus Reipublicae Litterariae in Hungária...” (a magyar irodalom országának áttekin­tése ...) A Conspectus nem csupán irodalomtörténet, amit a címe mond, hanem inkább kultúr­történet. Bőven tárgyalja az is­kolák működését, irodalmunk kiemelkedő egyéniségeinek a tevékenységét. A könyv két nagyobb rész­ből áll: az első a mohácsi csa­táig (1526), a második a mohá­csi csatától tárgyalja az iroda­lom és kultúrtörténeti anyagot. Wallaszky észrevette pl. hogy Bessenyei György tevékenysé­gével szellemi újjászületés kö­vetkezett be a hazai kulturális életben. Rámutatott arra, és ezt különösen, mint lelkipász­tornak kell méltányolnunk —, hogy a magyar nyelv fejlesz­tése és a világi jelleg fejlesztése egységben adja a nemzeti jel­leg fejlődését. Wallaszkynak a Conspectus mellett még tizenegy kisebb- nagyobb dolgozata, irodalmi értekezése, tanulmánya kéz­iratban maradt. Mint lelkipásztor is kezébe vette a tollat: 1782-ben a Tü­relmi Rendelet védelmében terjedelmesebb röpiratot írt. Wallaszky Pál hűséges lelki- pásztor volt. Mindhárom gyü­lekezetében buzgón és lelkiis­meretesen ellátta szolgálatát: pontosság, alaposság, tapintat, tudás, egyszerűség, alázatosság jellemezte. Mint gömöri ales- peres, az 1791. évi pesti zsinat tagja volt. Esperes korában jelölték a szuper-in tendensi (püspöki) tisztségre is, de visz- szalépett. Családját is példá­san nevelte. Hűséges hazafi is volt. Mű­veit latinul írta, szlovákul és magyarul prédikált, és egész életében- a különböző emberek nyugodt, békés és alkotó együttmunkálkodását szorgal­mazta. A nemzetiségi kérdés kiélezését igyekezett tapintato­san áthidalni vagy elkerülni. Két értékelő vélemény róla. Kazinczy Ferenc: „. . . a nem­zeti becsület szerencsés és ügyes védője...” Kölcsey Ferenc: honá­nak és századának kitűnő tu­dósa .. Barcza Béla MARSHALL ÜJBÓL EGYHÁZI ELNÖK Az Amerikai Lutheránus Egyház újból dr. Robert Mar­shallt választotta meg elnöké­vé. A 3,2 milliós egyház elnö­két 4 évenként válasszák újra. Marshall tagja az Egyházak Világszövetsége Központi és Végrehajtó Bizottságának, va­lamint a Lutheránus Világszö­vetség Végrehajtó Bizottságá­nak is. Ó. mennyi szalag, bot, lánc és fácska, bádogautócska, kocsi... mind csorba. Préselt csőkor is. Erdőn virágból régen vajon ki szedte csokorba? Jaj. elmúlt! Talán csak akkor kaptam az első halk, szép, ügyetlen bókot... Ágyő, sok emlék. Maradjatok csak! S csendben becsukom a sok fiókot. Gyarmathy Irén MEGHALT DR. NILES Dr. Niles ceyloni lelkész, a szöveség eviani nagygyűlésén Keletázsiai Keresztyén Konfe- méltatta az elhunyt érdemeit, rencia elnöke és az Egyházak aki elsősorban a keresztyén és Világtanácsának egyik elnöke nem keresztyén vallások vizs- rövid betegség után váratlanul gálatával tűnt ki a nemzetközi elhunyt. A Lutheránus Világ- keresztyénségben. Az autóbusz utasai a csoma­gokkal és búcsúzó családtag­jaikkal viaskodnak. A begyúj­tott motor puffogva rázza a kocsit. A kalauz fellép és eré­lyesen bevágja az ajtót: —In­dulhatunk! Kikanyarodunk a főútra. Az integető kezek lehanyatlanak. — A fiam, meg a menyem volt — mondja a szomszédom, egy termetes asszony. — Hiába erősködtem, csak kikísértek! Kényszeredetten mosolygok: nincs kedvem beszélgetni. Minden igyekezetem arra irá­nyul, hogy kivédjem az autó­busz támadásait. A hátsó kerék akkorát rúg alattam, mint egy megvadult igásló. És szólnak a táskarádiók, szól a szomszéd, és szól bennem egy hang: ré­mes! — De csak Gyöngyösig. A Mátra nyári pompája min­dent felejtet. — Nézze azt a tisztást! — ujjong valaki. — Nézze azokat a lágyan redőzött vonulatokat! Mi az a gyönyörű, sárga virág? — Parádfürdő, végállomás! AZ UTOLSÓ ZSEBKENDŐIG Kézfogások. Ismerkedés. — Mari vagyok — mondja egy fiatal lány, és délelőtti sétára indul elegáns nadrágkosztüm­jében. Sikere van a vajsárga ingblúzzal, arasznyi szoknyá­val is, amiben ebédhez ül, csak akkor leszünk egy kicsit idege­sek, mikor délután ismét más ruhában, este pedig, mint egy csillogó, fémszálból szőtt köl­temény, ezüst saruban vonul be az ebédlőbe. — Ez mindenütt így van az első napokban — mondja a szobatársnőm. — Majd meg­nyugszanak, ha már meglobog­tatták az utolsó zsebkendőjü­ket is — és közben észvesztő türelemmel, szinte szálanként rendezgeti a haját, önkénte­lenül az asztalára nézek: tük­rök, púder, rúzs, szempilla- és szemhéjfesték, körömlakk, csi­peszek. — Én pihenni jöttem — mondom kelletlenül. — Az arc­bőrömet is pihentetni szeret­ném ... — Pihenni? — és a szeme sarkából végigmér. — Jól áll magának ez a hülye kis ing­ruha. Nekem kevés ruhám van. én az arcomat öltöztetem. Fe­dők Sári azt mondta ... — Ismerte Fedákot? Legyint. — Az nem érdekes. Azt mondta, ha nincs szerep, jól kell kinézni. Én meg azt mondom, ha nincs ruha, az ar­cot kell öltöztetni — és festeni kezdte a szemét. Első este volt. Olvasni akar­tam, de lementem a portára, és bedobtam egy lapot: — Megérkeztem. A rúzst, púdert, krémet küldjétek utánam ... HEHE Minden üdülőhelyen van egy Hehe, aki fényképezi a nyaralókat. — Hehe — mondja, és egy arcizma sem rándul. — Itt csinálunk egy jó képet. Kicsit közelebb — int a mester. — Hehe... Csak a kezdő nyaralók mo­solyognak. — Hehe — hangzik most már erélyesebben, de ez sem használ. A fényképész megadja magát: — Arisztid és Tasziló találkoznak — kezdi szinte szo­morúan, és a csoport egyszerre felélénkül. — Képzeld, mondja Arisztid. A feleségem a felesé­ged __— A nők kuncognak, He he unottan belenéz a kere­sőbe és egy lépést hátrál. — Nem értelek, mondja Arisztid. A te feleséged az én feleségem... — Hangosabban! — kiált egy asszony, és a társaság har­sányan nevet. A fényképezőgép abban a pillanatban elkattan. — Köszönöm — bólint Hehe, és megy. — És a vicc? — kiált utána valaki. Hehe szemrehányóan vissza­néz. — Én nem érek rá viccel­ni! Nekem dolgoznom kell, ké­rem ... LÁTJÁTOK, FELEIM Az üdülők napoznak. A sa­rokban, papírcsákóval a fején, magas, energikus nő ül. Időn­ként nagyot ránt az öklömnyi gombolyagon és elégedetten húzgálja, nyújtja a térdén azt a sima, egyenes darabot, ami már készen van. — Látjátok, feleim? — Mi lesz ebből? — kérdezi bizalmatlanul valaki. — Ebből? Semmi. Csak ta­nulok. Majd, ha nyugdíjba me­gyek ... — Hol dolgozik? — Én? — hangzik kevélyen. — Egy üzemi konyhát vezetek. Hatszáz embernek főzünk na­ponta. A mosoly lefoszlik az arcok­ról. Van ebben a nőben vala­mi meghökkentő. Talán az a szinte kézzelfogható elszántság. — A háború előtt hol dolgo­zott? — Az Üdvhadseregnél! A tekintetek bizonytalanná válnak. Senki sem tudja, hogy ez tréfa vagy komoly. — Ügy ám — és a lábával megbillenti a parányi kosarat, amiben a gombolyag van. — Hatszáz embernek főzünk na­ponta. — A gombolyag vége már a levegőben van, az utol­só centik kicsúsznak az újjai közül. — Kész! — mondja elége­detten, és a papírcsákóval együtt beteszi a táskájába. — Majd délután elfejtem. — Tanul — magyarázza va­laki. — Így van. Látjátok, feleim — és kemény, energikus lép­tekkel elmegy.., Kopácsy Margit Nyári színek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents