Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-09 / 32. szám
Mindennapi beiiy erünkérf A napokban egy nagyon régi gyermekkori emlék jutott az eszembe. Forró nyár volt, hajladoztak az aranysárgára érett gabonatáblák a határban. Elérkezett az aratás, a betakarítás ideje. Minden épkézláb férfiember kaszát fogott, hogy részt vegyen az aratásban. Szinte most is magam előtt látom a verítéktől fényes homlokú, ráncos arcú parasztembereket, a nincstelen zselléreket, akik végre egy kis munkához juthattak, hogy legalább részben biztosítsák családjuk részére a szükségeseket. Suhogott a kasza, haladt az aratás, a betakarítás, fis szinte ott cseng fülemben az elaggott cséplőgépek különös dallamú éneke, ami mindig egy kis reményt, egy kis bizakodást öntött azoknak a szívébe is, akiknek évről évre sok nélkülözésben volt részük. A mindennapi kenyérért dolgoztak fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok sokszor kora hajnaltól késő éjszakáig. Sőt nemegyszer úgy hozta az élet sora, hogy éjjel holdvilágnál, csillagfénynél is folyt az aratás minden embert próbára tevő kemény munkája. A mindennapi kenyérért dolgoztak megfeszített erővel azok, akiknek az asztaláról pedig de sokszor hiányzott a mindennapi kenyér. Azután egyszerre csak megváltozott a világ. Eltűntek a mindent maguknak megkaparintó, sokszor kegyetlen földesurak, de eltűntek az éhezéstől csontsovánnyá száradt nincstelen zsellérek is. A másé helyett a magáén kezdett dolgozni a paraszt- ember. Persze ez nem ment egyszerűen, máról holnapra. Sok munka, sok veríték, sok okos szó és meggyőzés kellett ahhoz, hogy elérhessünk a mába, megérhessük az idei esztendőt. Ha csak az elmúlt hét hónapot tekintjük, ami oly gyorsan tovaszállt ebből az esztendőből, akkor is azt kell mondanunk, hogy állandóan változik körülöttünk az élet■ Hogy vártuk a hosszú tél végnapjait, hogy számolták a napokat városon és falun, hogy megindulhasson az élet. A tél után szinte minden átmenet nélkül nyár következett. Későn nyitott a természet, I megkéstünk a munkában. Volt tennivaló hirtelen Szabolcstól Zaláig, Soprontól Békésig. Ismét munkába indult mindenki, fiatal és öreg, mindenki megtalálta helyét a munkában. És szinte hallani lehetett a munka gyors ritmusú dalát. Reménységgel, bizakodással. Azután mintha egy pillanat alatt mindnyájunk torkára -forrt volna a tavasz, a munka éneke. Ügy látszott, hogy a váratlan, hirtelen jött árvíz elsodor mindent. Nemcsak kicsi házakat, családi tűzhelyeket, bútorokat és állatokat, hanem a bizakodást, a reményt is. Óráról órára remegő szívvel hallgattuk' az árvízi jelentéseket, hallgattuk a kitelepítésekről szóló híreket, láttuk a televízióban azoknak arcát, akik szinte mindent elvesztettek. De részesei voltunk annak a hatalmas erőfeszítésnek is, amelyik az élet megmentéséért folyt. És láttuk az árvíz utáni órákban meginduló hatalmas folyamot, amelyik a bajba jutottak megsegítésére egyre szélesebben hömpölygőit. Hatottuk a pénzt, a társadalmi segítséget, a szorgos munkáskezet felajánlók nevét, láttuk azokat, akik elkezdték építeni a romba dőlt otthonok helyén a szebbeket, a jobbakat, a biztonságosabbakat. Az országos összefogásban tovább hangzott a szeretet, a segítés, a munka dala. De nemcsak azok vállaltak részt ebből a hatalmas munkából, akik az árvíz sújtotta területekre utaztak, hanem azok is, akik a munkahelyükön, az ország különböző részein álltak helyt. Az egész országban most azok helyett is dolgoznak a földeken, akiknek más tennivalójuk van annak érdekében, hogy minden család fedél alá kerüljön még a tél beállta előtt. A Somogybán, Hevesben, Vasban aratók most a szabolcsiak, a csongrádiak helyett is aratnak. Azért, hogy meglegyen az ország kenyere. Megfeszített erővel végzik mindenütt a munkát a földeken, hogy az árvíz sújtotta sebek mielőbb begyógyuljanak. A mindennapi kenyérért végzett munka napjait éljük. Mégis teljesen más a mai kép, mint a régi gyermekkori emlék. Tizenháromezer kombájn dolgozik szerte az országban, s kicsépelve ontja a magot a teherautókba. És ki tudná összeszámolni az aratógépek számát, amelyek szinte megállás nélkül végzik munkájukat. Napbarnította arcú kombájnosok és aratógépesek, széltől és gyakori vihartól cserzett homlokú parasztemberek fáradoznak mindenütt a mindennapi kenyérért. A napokban hallottam a közleményt, hogy kétszázhúszezer vagon kenyérgabona kerül az idén felvásárlásra. És hallottam a biztató, reményt keltő hírt arról, hogy biztosított az ország kenyere. Megvan a mindennapi kenyerünk, amelyért földeken és kombájnokon, pöfögő gőzmozdonyok izzó kazánja mellett, vagy gyors villanymozdonyok vezetőfülkéiben, teherautók kormánya mellett, vagy malmok gépóriásainál, gyárakban, üzemekben, vagy íróasztalok mellett mindnyájan együtt dolgozunk. És nem akárhogyan dolgoznak azok, akik ebben az országos összefogásban részt vesznek, hanem minden erőt bevetve, fegyelmezetten. Mert máshogy nem lehet dolgozni. Csak úgy, hogy minden erőnket, értelmünket, testi és szellemi adottságunkat latbavetjük. Az ország egyik részén folyik a szorgos munka a földeken, a másik részén építőanyaggal megrakott vonatok és teherautók száguldanak. És együtt dolgozunk mindnyájan. Az aratás, a betakarítás napjait éljük. Nem könnyűek ezek a mostani napok, nem könnyű ez a munka, de ha egy kicsit elcsendesedünk, és nyitott füllel és nyitott szívvel élünk, meghallhatjuk a közösen, az eredményesen végzett munka boldog dalát. Amelyben ott cseng a bizakodás, a reménység. Mindennapi kenyerünkért dolgoznak szerte az országban. Nem beszélhetünk másképpen azokról, akik a forró földeken dolgoznak, akik az árvíz sújtotta területeken a normális élet mielőbbi helyreállításán fáradoznak, vagy saját munkájukat végzik becsületesen, csak a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés hangján. Ne feledjük el ezekben a napokban se, hogy azok, akik a mindennapi kenyérért dolgoznak, a boldog életért, hazánkért és a békéért is fáradoznak. Harkányi László Emberek vigyázzatok! 1945. augusztus 6-án, a kora reggeli órákban robbant az első atombomba lakott terület fölött. 1970. augusztus 6-án. huszonöt éve annak, hogy Hirosimában néhány pillanat alatt közel nyolcvanezer efnber halt meg egy addig ismeretlen bomba robbanása következtében. Ebben az esztendőben emlékezett meg nem csak Európa, de az egész világ'arról, hogy huszonöt éve fejeződött be az a világégés, amit második világháborúnak nevez a történelem. Ezt az örömünnepünket árnyékolja be még ma is a hirosi- mai és a nagaszaki atombomba-robbanás emléke. . Igaz,. hogy erről a ..tragikus napról évről évre megemlékezett a világ és megemlékezett egyházunk is. És nagyon sokáig meg fog erről emlékezni az egész emberiség, hisz még a napokban is halnak meg olyanok, akik az atomtámadás következményeként szerzett sugárzás áldozatai. Teológusok, keresztyének néhány évig vitatkoztak arról, milyen bűn, ha egyáltalán az, ez a támadás, az atombomba robbantása. Nagyon hamar eljutott azonban oda minden jóérzésű ember és teológus, hogy egyértelműen azt mondja: ilyen nagy méretű bűnös pusztítás még nem érte az emberiséget. Ezt a megállapítást, nekünk, ma élő, a huszonöt éves évfordulóra emlékező magyar evangélikusoknak is meg kell tennünk. És ehhez nem kell semmiféle különösebb magyarázat. De nem állhatunk meg azon a ponton, hogy elítéljük, és „nagyon sajnáljuk” az áldozatokat és á nyomorékokat. Bűnbánatot kell tartania ma is az egész emberiségnek. Bűnbánatot kell tartanunk, mint emberéknék, kollektíván az egész emberiségnek, főleg az ún. civilizált világnak, hogy ilyen borzalmat és ilyen állandó rettegést szereztünk a világnak. Bűnbánatot kell tartanunk különösen is nekünk keresztyéneknek, akik nagyon jól. ismerjük Isten életet védő parancsolatait, hogy nem fogtuk le azoknak a kezét, akik parancsot adtak és végrehajtották az atomtamadást. Bűnbánatot kell tartanunk kollektiven, mert ma is vádolnak a halottak és a nyomorék életek. De nem elég csak bűnbánatról beszélni. Ma, a huszonöt éves évforduló alkalmából is, ismételten tovább kell lépnünk. Meg kell látnunk azokat a feladatokat és kötelességieket, amelyeket a mai kérdések állítanak elénk. Vagy talán ma nem fenyegeti hasonló katasztrófa az emberiséget? Nem fenyeget bennünket ilyen nagy világégés? Sokat ír a sajtó, beszél a rádió arról, hogy milyen meny- nyiségben van ma felhalmozóvá atom- és hidrogénbomba. A mai készletekhez képest a hirosimai bomba egy egészen kicsi és jelentéktelen mennyiség volt. Állandóan hallunk és olvasunk arról, hogy ma is folynak — megállapodások ellenére is! — légköri atombomba-kísérletek. Mindez tudat alatt is állandó rettegésben tartja az emberiséget. Rettegésünk még inkább megalapozott lesz, ha arra gondolunk, hogy néhány felelőtlen ember egy gombnyomásra elpusztíthatja egész földünket. Az állandó feszültség és a ma is dúló háborúk Közel-Keleten, Dél-Vietnamban, Kambodzsában csak fokozzák bennünk a feszültséget, hisz naponta világos lesz előttünk, hogy az imperializmus képes minden eszközt felhasználni elnyomó és agresszív céljainak eléréséhez. Az első atombombát már olyan helyzetben használták, amikor még hadá- szatilag sem volt indokolt. A sók jogos kudarc, ami állandóan éri az agresszorokat, mind csak azt a félelmet növeli, hogy nem nyúlnak-e ismét ezekhez a fegyverekhez, hisz napalmot és más biológiai fegyvereket már használnak! A mi korunk légköre olyan, hogy állandóan, a fejünk felett lebeg az atom veszélye, amit, ha békés célokra használnak, nagy áldás az emberiség kezében,. Huszonöt éve hasított bele az emberiség szívébe és életébe az első atom-villám. Olyan nyomokat hagyott; olyan pusztítást végzett, aminek nyomait ma is viseli nemzedékünk. Olyan nyomokat hagyott, melyek ma is kísértő fantomként vannak jelen közöttünk. Azóta is érte és éri katasztrófa és megpróbáltatás az emberiséget, de ilyen hatású nem volt még soha. A kollektív felelősségről sokszor volt már szó, de most ismét ez elé a kérdés elé kerülünk. Nem elég a bűnbánat, hanem a mi korunkban, a mi hétköznapjaink között is felelősséggel tartozunk, hogy többet ilyen katasztrófa ne követe kezzék be. Minden ember, minden egyház egyik legfontosabb feladata, hogy azon munkálkodjék, hogy lefogja az agresszorok kezét, hogy ne kísértsen fantomként a háború és ezzel összefüggésben egy újabb atomkatasztrófa réme. Nem elég ezt a munkát a politikusoknak végezniük, hanem nekünk is végeznünk kell állandóan. Ma már olyan mentségünk se lehet, hogy nem tudjuk mit jelent az atombomba. Az emberiség és a mi létünk, hazánk jövője fordul meg azon, hogy mennyire érezzük át felelősségünk súlyét, és mennyire kjizdünk azért, hogy béke legyen földünkön. Huszonöt éves5 évfordulókat ünnepelt a világ ebben az évben. Huszonöt éve fejeződött be a második világháború, de huszonöt éve annak is, hogy egy újabb pusztulás réme lebeg felettünk. Emlékezzünk meg úgy ezekről az évfordulókról, hogy hálát adunk Istennek azért, hogy vége lett a háborúnak, és kérjük Istent, hogy bocsássa meg azt a sok felelőtlenséget, ami Hirosimához vezetett. Kérjük Istent, hogy ilyen vagy ehhez hasonló katasztrófától őrizze meg földünket. És tegyünk meg mindent mi Is, -hogy olyan béke lehessen földünkön, amelyben nem kell állandóan egy újabb Hirosimától rettegnünk. Kiáltsuk állandóan a figyelmeztető szót: Emberek vigyázzatok! If J. Kendeh György Hazaérkezett egyházunk küldöttsége A Lutheránus Világszövetség július 14-től 24-ig tartotta ötödik nagygyűlését a franciaországi Evianban. Ezen a nagygyűlésen egyházunkat D. Káldy Zoltán és D. Dr. O.ttlyk Ernő püspökök és Dr. ■ Pálfy Miklós professzor, valamint tanácsadóként Dr. Prőhle Károly és Dr. Nagy Gyula professzorok képviselték. Egyházunk küldöttsége július 25-én hazaérkezett. A Lutheránus Világszövetség ötödik nagygyűléséről lapunk későbbi számaiban számolunk be olvasóinknak. Alábbi képünk a konferencia színhelyét ábrázolja. Juva professzor a lutheránus Világszövetség új elnöke A Lutheránus Világszövetség ötödik nagygyűlése a finn Mikko Juva professzort választotta új elnökévé. Juva profesz- szor eddig a Világszövetség teológiai bizottságának az elnöke volt. Tavaly több napot töltött hazánkban, teológiai konferenciákon vett részt és előadásokat tartott. Bodonhely Kisbabot filiája, alig két km-re az anyagyülekezettől. 70 ülőhelyes templomát 70 lélek számára építette a buzgó kis gyülekezet 1957-ben. 180 000 Ft-ba került, amelyből 80 000-et maga a gyülekezet adott össze, 40 000 Ft értékben társadalmi munkát végeztek, s 60 000 Ft-ot kaptak külső segítségképpen. A templomot kéthetenként használják istentisztelet tartására, s az átlagos részvétel 40 lélek. Az anyagyülekezet lelkésze Bárány Gyula. ARANYDIPLOMA ERDŐS PROFESSZORNAK A Bécsi Egyetem Evangélikus Teológiai Fakultásának dékánja, D. dr. W. Dantine aranydiplomát nyújtott át dr. Erdős Károly nyugalmazott teológiai professzornak abból az alkalomból, hogy 50 évvel ezelőtt doktorált a Bécsi Egyetem Teológiai Fakultásán. Az aranydiploma átadására június 23-án került sor Debrecenben, a Debreceni Református Teológiai Akadémia tanévzáró ünnepélyének keretében. SVÁJCI SEGÉLYEK A svájci evangélikus egyházak segélyszerve más világi és katolikus segélyszervekkel együtt tekintélyes mértékben nyújtott segítséget a természeti katasztrófákkal sújtott területek lakosságának. Az anatóliai (Törökország) földrengés sújtotta falvak felépítésére 396 000 svájci frankot, o romániai árvíz sújtotta lakosságnak eddig 20 000 frankot, a perui földrengés sújtotta területek Lakosságának pedig 50 000 svájci frankot juttatott el eddig a fenti segélyszerv. NYUGATNÉMET KÉPVISELET ELLEN A Német Demokratikus Köztársaságban működő Evangélikus Bibliatársulat elhatározta, hogy a jövőben önálló társulatként képviselteti magát a Bibliatársulatok Világszövetségében. Eddig az Evangélikus Bibliatársulatoknak Düsseldorfban (NSZK) székelő szövetsége képviselte az NDK- ban működő 14 evangélikus Bibliatársulatot a Világszövetségben.
