Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-09 / 32. szám
Lerázhatatlan utitársak Jel 14, 13 Nincs felejtés, csak átmeneti nem-emlékezés. Nyíró profesz- szor írja Psychiatria című egyetemi tankönyvében, hogy még a tudatosan nem érzékelt ingerek is emléknyomot hagynak hátra, „melyeknek hozzáférhetősége az akarat számára kétséges. Reichardt emlékezik meg egy patikai alkalmazottról, aki nem nem volt gyógyszerész, s fogalma sem volt, mit jelentenek a tégelyre felírt szavak, hypnosisban mégis mindannyit felsorolta.” Nem egy irodalmi mű beszél róla, hogy nemcsak az ember formálja döntéseit de döntéseink is formálnak bennünket, mivel tetté lettek s így beleépültek életünkbe. „Megnyugosznak fáradságuktól és cselekedeteik követik őket” — írja az Ige az Ürban meghatókról. MÁR EBBEN AZ ÉLETBEN IS persze meghatározó szerepük van tetteinknek. Gazdag praxisából elmond eigy esetet Jung, melyet maga is felejthetetlennek minősít. A magát megnevezni nem akaró hölgy, mint mondta, orvosnő. Amit közölni akart, gyónás volt: 20 évvel azelőtt megmérgezte legjobb barátnőjét, hogy férjéhez hozzámehessen. Neki a gyilkosság semmit sem számított, ha nem jönnek rá. Erkölcsi aggálya nem volt. És aztán? Felesége lett ugyan a férfinak, de az nagyon hamar, fiatalon meghalt. A rákövetkező években különös dolgok történtek: e házasságából származó leánya, mihelyst felnőtt, igyekezett elszakadni anyjától Fiatalon férjhez ment és mind jobban visszahúzódott. Végül eltűnt látóköréből s anyja minden kapcsolatot elveszített vele. Az asszony szenvedélyesen szeretett lovagolni s több hátaslova volt. Egy nap felfedezte, hogy a lovak kezdenek idegessé lenni alatta. Még kedvenc paripája is visszahőkölt tőle és levetette. Ettől fogva kutyákra tért át. Volt egy különösen szép farkaskutyája, melyet nagyon szeretet. A „véletlen” úgy akarta, hogy pont ennek kelljen bénulást kapnia. Ezzel a mérték betelt, „morálisan elintézettnek” érezte magát. Gyónnia kellett, ezért jött. Gyilkos volt, de ezen túlmenően önmagát is meggyilkolta. Mert aki ilyen bűnt elkövet, szétrombolja a lelkét. Felfedezetlen maradt a bűntény, de a büntetés mégis elérhette a tettest, mint esetünk mutatja. Ez a nő a gyilkosság által még az állatoknak is idegenné lett és elviselhetetlen magányosságba került. Meg kellett érnie, hogy emberek és állatok elhagyják, s hogy további elítélést már el sem tudott volna viselni. „Talán öngyilkos lett” — jegyzi meg a professzor, aki soha többé nem látta az illetőt — „el sem tudom képzelni, hogyan élhetett volna tovább ebben a végső magányosságban.” (Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung, Rascher, Zürich, 1967, 129. o.) TETTEINKKEL FORMÁLJUK SORSUNKAT — minden* döntésünk és, cselekedetünk azt jelenti, hogy egy bizonyos irányra ítéljük önmagunkat, s egyre inkább arra leszünk kénytelenek menni, közben automatikusan igazolni igyekezve magunkat. Korántsem mindig úgy mutatkozik meg a bűn és bűn- hődéá, mint a fent idézett'esetiben, vagy egy Shakespeare-drá- mában, de valahogyan, éspedig szörnyű kérlelhetetlenséggel, „bevág”. A „kis” bűnök is megbosszulják magukat — mindegyikük egy-egy önboldogtalanító tett. Azért keres Isten hatalmas irgalma, hogy feloldozzon s megújítson, hogy a szeretet birodalmába áthelyezve szent energiáinak oxigénsátorát borítsa ránk, s ezt az éltető atmoszférát lehelje az életünk. Így lehet „az Ürban” élni, szabadon minden jóra, s az Urban meghalni”, a minden fantáziát meghaladó kiteljesedés eljegyezettjeként. Bodrog Miklós NYÁRI VENDÉGEK MAGYARORSZÁGRÓL címen a finn Kotimaa közli D. Káldy Zoltán püspök és D. Koren Emil püspökhelyettes képét, akik a finn—magyar barátsági hét résztvevőiként jártak Helsinkiben, valamint Detre László és Nagy István esperesek képét feleségestül, akik a LVSZ finn nemzeti bizottság meghívására s a finn lelkészegyesület szervezésében három hetet töltöttek Finnországban. Korábban hírt adtak a hasonló meghívásra telöbb indult Ponicsán Imre és felesége érkezéséről is. A FINN LELKÉSZEK SZÁMA meghaladja a kétezret. Ez első esetben most fordult elő a finn evangélikus egyház történetében. A lelkészek számát a legutóbbi, hét évvel ezelőtt megjelent névtár 1659-ben állapította meg. Az akkor még erőteljesen fennállt lelkészhiányt a mostani, több mint kétezres létszám sziRte teljesen eltüntette. Mit olvastak a régi békéscsabaiak ? tého, azaz: Az egész Szentírás Bizonyosan úgy van az minden gyülekezetben, hogy a hívek otthonaiban ott porosodnak különféle régi áhíta- toskönyvek, melyeket valamikor szorgalmasan olvastak eleink, ma azonban már senki sem veszi azokat kezébe. Így van ez az egy nyelvű, magyar gyülekezetekben is, de sokszorosan így Békéscsabán. Itt száz évvel ezelőtt a hívek túlnyomó része még szlovák anyanyelvű volt, szlovák egyházi irodalmat olvasott, a mai unokák és ükunokák, ha kezükbe vennék is e könyveket, mit sem értenének belőlük. Holt kincs ez a sok kedves könyv. Éppen ezért, jó pár évvel ezelőtt szószékről felkértük gyülekezetünk tagjait arra, hogy a birtokukban levő, apáiktól örökölt régi könyveket ne tüzeljék el, ne dobálják szét, ne is temessék el a nagyszülőkkel együtt a sírokba, hanem ajándékozzák a gyülekezetnek, amely megőrzi ez értékeket. A felhívás nyomán tekintélyes könyvanyag gyűlt össze, amelyik a maga némaságában is hangos szóval beszél eleink könyvszeratetáről, elmélyült hitéletéről és nagyon világos választ ad a címünkben fölvetett kérdésre is. Valóban: mit is olvastak tulajdonképpen a régi békéscsabaiak? E rövid cikkben én természetesen csak egynéhány könyvről számolhatok be, azt is csak futólag. Itt van előttem az asztalon egy írásmagyarázatos óriásmű. Címe: Summowní a gi'untow- ní wyklad celého Písma Swateljes és alapos magyarázata. Négykötetes mű. A kezemben levő első kötet egymaga 1324 oldal, a négy együtt, szerényen számítva is 5000 oldalnyi lehet. A szerző nem árulja el nevét, csak annyit közöl, hogy a tübingeni egyetem teológiai dékánja és professzorai nézték át és igazították ki a szöveget 1709-ben. A Csabára került cseh nyelvű példány 1730-ban jelent meg. A könyv nem valamely tudós pap, hanem egy tanyai parasztember, Bagyin- ka János tulajdona volt. Ba- gyinkáéknál a környező tanyák lakói vasárnaponként összegyülekeztek s a házigazda ebből a könyvből olvasott fel nekik egy-egy szakaszt. Háziáhítatot tartottak. Vajon érezzük-e ez alkalmak különlegességét? Tübingeni híres professzorok tudományát ízlelgetik békéscsabai tanyák lakói, egyszerű szlovák parasztok. Aztán egy másik különlegesség. A könyv címe: Puto- wáni swatyoh, vagyis: A szentek utazásai. A szerző, Bunting, az előszóban Vilmos braunschweigi fejedelemnek ajánlja művét. A Békéscsabára eljutott cseh nyelvű fordítás 1592-ben, Prága-óvárosban jelent meg. A háromrészes, 1500 oldalnyi terjedelmű könyv sorra tárgyalja a biblia nagyjainak, Mózes, a próféták, Jézus, Mária, az apostolok stb. útjait, s adja az általuk bejárt országok, hegyek, városok stb. leírását. A csabai nép ért a könyvet annyira szerette, hogy mivel csak elvétve aka-dit belőle példány a városban, sokan a nekik legkedvesebb fejezeteket kézírással lemásolták, s így biztosították a maguk számára. A könyv tulajdonosai drága kincsként őrizték és adták át ezt az érdekes művet utódaiknak, amint arról az egyik szlovák nyelvű, itt magyar fordításban adott bejegyzés is tanúskodik: „Őszinte szívből és igaz rokoni szeretettel adja emlékül ezt a könyvet, A szentek utazásait, Csetnegi Teréz Csetnegi Juditnak. Az Űr 1886. esztendejének február 14-én.” E két könyv természetesen inkább csak amolyan ritka csemegének számít, bőven akadtak azonban Csabán olyan áhítatos könyvek, amelyek nagyjából ott voltak minden evangélikus család otthonában. A prédikációs könyvek közül ilyenek Luther, Spener és főiként Arndt János németből fordított posztillái, az eredeti szlovák prédikációsgyűj- temények közül pedig leginkább Sartorius Dániel, egykor besztercebányai lelkész posztillája. A régi csabaiak nagyon kedves olvasmányai közé tartoztak még Ambrosius: Schola Christi c. elmélkedései és Langhaus gyermekprédikációd. Ez utóbbi mű németül 1700-ban jelent meg, de 1712- ben már cseh nyelvre is lefordították. A gyermekeik keresztyén nevelésére sokat adó csabaiak oly nagyra értékelték ezt a könyvet, hogy amikor többé már nem volt kapható, Kojnok János és Styaszny Pál vezetésével egyszerű parasztemberekből alkalmi könyvkiadó vállalatot alapítottak és a prédikációskö- tetet saját költségükön kinyomatták. Az imádságos könyvek közül legtöbbet használták Arndt Édenkertjét (Záhradka rajská), továbbá a szerző megnevezése nélküli Studnice wody zivé (Élővíz forrása) c. könyvet, mégis leginkább azt az imakönyvet, melyet szerzőjéről, a pongyeloki Glosyus Jánosról egyszerűen „Gloziusnaik” neveztek a csabaiak. E minden kritikát kiálló, klasszikus egyházi művek mellett azonban a régi csabaiak nagyon kedvelték a fantáziájukat megmozgató, látomásokat, jóslatokat tartalmazó írásokat is. Ilyen volt a „Kotter Kristóf látomásai és jelenései, melyeket látott az 1616-tól 1624. évig” c. németből fordított könyv. Ennek terjesztéséért a hivatalos egyház nem lelkesedett, ezért Styaszny Pál egyháztag 1889-ben a saját költségén nyomatta ki. Még kedvesebb olvasmányuk volt a régi csabaiaknak a „Miehalda”, vagyis a Sába királynőjének a jóslatait tartalmazó könyv, melyeket ő — a bevezető szavak szerin t— Salamon királynak mondott volna el jeruzsálemi látogatásakor három egymás utáni napon. E keresztyén szempontból értéktelen könyv olvasását a lelkészek tiltották, prédikáltak ellene, hiába, a régi csabaiak ennek ellenére is valósággal második bibliájuknak tartották s amikor elfogyott, kinyomtatásáról óik maguk gondoskodtak. Csak ezek, a jelen rövid írásomban említett könyvek is kitesznek a Bibliával és a Tranosciussal együtt egy kisebb házikönyvtárat, de ezeken kívül természetesen sok más könyvet is olvastak a csabaiak. Nem volt ritka az olyan ház, ahol 20—30—50, vagy annál is több hasznos, építő könyv sorakozott a polcon, vagy várt sorára az ablak alatti pad sarkában. Bizonyosan így volt ez nemcsak Békéscsabán, hanem sok más gyülekezetben is. Amikor most így felidéztük az előttünk élt, régi evangélikusok betűszeretetét, olvasottságát, jó volna tudatosítani magunkban, hogy az egyházi könyveik, lapok olvasása nem valamiféle hobby, nem kedves időtöltés csupán, hanem a hivő keresztyén élet tartozéka, a rendszeres igehallgatás szükséges kiegészítője. Id. Dedinszky Gyula Megjelent a korAliskola n. Kántorok részére preludiumgyűjtemény Ara: 50,— Ft Kapható a Sajtóosztályon LEHETŐSÉGEINK V. A.-nak második lóbamputációja után Lehet láb nélkül bejárni a világot s lehet ép lábon magunk körül forogni és maradni. Lehet láb nélkül elveszettet keresni, s lehet ép lábon ráérősen, tempósan sétálgatni. Ép lábbal beszűkülni, és láb nélkül távlatokat kutatni! Lehet... lehet Krisztusunktól láb helyett szárnyat kapni! Túrmezei Erzsébet Atombombákkal játszani szigorúan tilos! A nagynevű magyar tudós, az Amerikában élő Nóbel-dí- jas Szentgyörgyi Albert a tudomány fegyverével épp úgy, mint az alábbi megrázó erejű írásával keményen harcol a szebb, a jobb életért, a boldogabb jövendőért és harsány hangon szól az emberiség és egyes felelős személyek lelkiismeretéhez, amíg nem késő: „Miközben az emberiség nagyobbik része segítségre szorul, mi megszámlálhatatlan miíliárdokat herdálunk el és arra pocsékoljuk az emberi leleményességet, hogy menetjegyet váltsunk az utolsó ítélet napjára. Máris számtalan fogantyú és gomb működésbe- lépésétől függ az emberiség léte. De az emberek és a gépek is hibázhatnak. Ezért bombáink — akárcsak az ellenségeink bombái — létünket fenyegetik. Rossz úton járunk! És most nem az a fő kérdés, hogy miként tértünk rá, hanem az, hogy mi módon térhetünk le róla, és kezdhetünk mindent elölről. Néhány évtized alatt váratlanul mindent megváltoztatott a tudomány. Megszüntette a távolságokat. A tüzet felváltotta a világmindenséget alkotó félelmetes erők egyikével, az atomerővel. Értelmünk elegendő volt ahhoz, hogy felszabadítsuk ezeket az erőket, de megértésükhöz nincsén megfelelő mechanizmus az agyunkban. Teljesen összezavarjuk a kozmikus és a kis emberi méreteket. Kicsiny bolygónkon szabadjára akarjuk engedni a kozmikus erőket. S könnyed humorral beszélünk legnagyobb városaink hamuváváltoztatásáról, honfitársaink százmillióinak megsemmisüléséről — és az életbenmaradók sorsáról, mely rosszabb lenne a halálnál. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni az emberek százmilliószorosra felfokozott szenvedéseit, mert gondolkodásunk és érzelmeink épp olyan primitívek, mint barlangi őseinkéi voltak. Ahhoz, hogy életben maradhassunk, új világban, teljesen új módon kell kiépítenünk az emberi kapcsolatainkat! Bár még mindig a barlangi ember módjára gondolkodunk, és nem vagyunk képesek megváltoztatni gondolkodásunkat, azért elkerülhetjük a katasztrófát, ha legalább valamit megértünk — nevezetesen art, hogy a tudomány megszüntette a távolságokat. és most valamennyien egy barlangban élünk! Az összezsugorodott kis földgolyón csak egy család, az egységes emberiség számára van hely! És legalábbis időt nyerhetünk, ha egyszerűen kifüggesztünk egy ilyen feliratú táblát: „EBBEN A BARLANGBAN ATOMBOMBÁKKAL JÁTSZANI SZIGORÚAN TILOS!” B. Gy. Milton a Körszínházban 1958 óta minden nyáron megnyitja kapuit a budapesti Városligetben a „körszírtház”. Az első években görög tragédiák kerültek színre, stílszerűen a három oldalról nézőtérrel körülvett színtérhez. Az antik kor drámái az ókori görög színpadmegoldás modern változatában egészen különös ősi hangulattal keltek életre. A felidézett antik varázs összeolvadt Szophok- Iész és más görög tragikusok örök emberi mondanivalójának modern ízével. Azután kevésbé szerencsés évek következtek, míg az utolsó három nyár olyan alkotásokat teremtett, amelyek világviszonylatban egyedülálló kísérletet és megoldást jelentenek. Dante Isteni Színjátéka hat és félszáz éves, sok ezer soros költemény. Belőle lett színházi előadás, amely teljesen megőrizte a hűséget az eredeti műhöz, s ugyanakkor lélegzet-állí- tóan drámaian pergett. Tavaly a Kalevala következett, a finn népi eposz. Sohasem volt színpadi mű, de azzá lett itt magyar földön —. annyira igazian, hogy amikor az elmúlt télen a magyar színészek Finnországba vitték, az előadások végén színpadra tóduló küldöttségek, a meghatottságtól könnyes tekintetek vették körül felejthetetlen lelkesedéssel és szeretettel a gárdánkat. Az idei nyár forró, majd hideg júliusi napjaiban újabb nagy kulturális tett színhelyévé lett a Körszínház. Milton háromszáz éves „Elveszett paradicsom '-ját, ezt a tíz és félezer soros költeményt dolgozta át színpadra Kazimir Károly Kossuth-díjas rendezőnk, s vitte vele diadalmasan tovább az előző évek merész vonalát, sikeres úttörő lépéssorát. A fordítás és a kiválogatás, összeállítás Jánosy István műve. Nemrégiben könyvalakban jelent meg tollából a teljes fordítás, amely az angol drámai verselés magyarra való áttételével hazai műfordításunk legkiválóbb alkotásai közé emelkedett. A színpadra vitelben irodalmi tanácsadóként Szenczi Miklós működött közre, aki a könyvben Milton életmunkájának elemzését és az eposz megvilágítását végezte. Az Elveszített Paradicsom az emberi lét gyötrő kérdéseire keresi a választ a bibliai emberpár teremtése és bűnbeesése elbeszélésének költői fantáziával való kibontásával A mai néző előtt Isten és a sátán, angyalok és ördögök küzdelmét ábrázoló részek — bár érdekesek, mozgalmasak a modern eszközöket, színpadi megoldásokat, zenei aláfestést és ügyes rendezői ötleteket mindvégig érvényesítő előadásban — inkább csak egyes mondataikban bírnak jelentőséggel. E nagyszabású küzdelem helye, szerepe a műben, értelmezése az írói szándék keresésével — máig is vitatott az irodalomtörténetben. Néhány hatalmas mondata azonban közvetlenül érint bennünket Közöttük, keresztyén szemmel és füllel, a legmegrázóbb Miltonnak az az írói fordulata, hogy a sátán nem bírja elviselni az Atyaisten végtelen irgalmát. Ezzel válik az ábrázolás önkényuralom látszatából Isten irgalma nagyságának hirdetésévé már ebben a mitologikus eszközökkel megfestett földöntúli küzdelemben is. „ Egészen közellép ott a mű a mai emberhez, ahol az emberi életet sújtó valóságokkal néz szembe, az „elveszített paradicsom”, a teljes, zavartalan boldogság hiányával. Válasszuk inkább önként a halált, hogy megmentsük magunkat és utódainkat az emberi lét szenvedéseitől — idáig jut el Milton Ádámja és Évája. De visszatartja őket az élet eldobásától — lám, megint csak Isten szeretete magasodik fel a drámai költeményben — az Űr megtapasztalt jósága a bűnesetet sújtó ítéletében is. S vállalják a létet, a jövőt minden kemény zordságával, küzdelmével együtt: „Hogy hő vagy fagy ne bántson, ő előre / kéretlenül gondot viselt reánk: / keze ruházott, bár nem érdemeltük, / büntetve inkább szánt. Ha imádkozunk, / mennyivel inkább nyitva lesz füle, / s hajlik szíve irgalomra, megtanít, / mi lészen oltalmunkra zordon évszak, / eső, hó jég ellen, miket az Ég / szeszélyes arca” kezd mutatni már / a bérceken; metszőn fújnak szelek ...” S az első emberpár ,,őszinte bűnbánat”-tal „s szelíd alázat”-tal Isten bocsánatát kéri! „ . . . hisz derült szemében / még mikor zordnak véltük is, komornak, / csak kegyes irgalom fényeskedett.” Közben hangzik a kör- színházbeli előadásban az ősi latin bűnbánati ének a háttérből: könyörülj rajtam Uram! S feltűnik a színen, miként az egész műben az Újszövetségből előrevetülve, Krisztus váltsága. Isten irgalmának tudatában indul el az emberpár az édertkerten kívüli küzdelmes emberi sorsra. Az előadás Milton művének válaszát az emberi élet boldogtalan terheiből adódó kínzó miértre és hogyanra világosan adja tovább: vállaljuk engedelmesen sorsunkat; bízzunk Isten irgalmas gondviselésében; „szépen éljünk” halálunk Istentől rendelt órájáig (a végső keresztyén reménységgel — teszi hozzá az eposz) ; és ez különösen erős nyomatékot kap — „kéz a kézbe”! Az emberi sorsot szebbé és könnyebbé teszi, hogy Isten az egymást szerető férfiben és nőben társat teremtett a magány helyett. Az emberi lét öröme nem egy helyen sugárzik fel a darabban, s ez megint a rendezés Miltonhoz hű érdeme: a Teremtő ajándékainak megláttatása a természetben és a másik emberben! Madárdal, bohókás állatok, a férfi és a nő egymásban gyönyörködése, általában az a gyermeki, ámuló, kedvesen naiv felfedezése az élet éS a világ szépségeinek, amely az Ádámot és Évát alakító színészek játékában mos oly os derűt árasztóan történik — a túlságosan felnőtt, sokszor már közönyös mai emberrel megéreztethet valamit az életet körülvevő, Istentől adott szépségek gazdagságából. A mi Madáchunk, e mű hatására, ott folytatta kétszáz év múlva, ahol Milton abbahagyta; az emberi történelem képeivel. Így válik az Elveszett Paradicsom bevezetéssé Az Ember Tragédiájához. (Erre az összefüggésre utal a rendezés az előadás végén sejtelmesen fel- villantot jelzéssorral Madách drámájából, vitathatóan, mert ezzel más század, más szellemisége lép be a Milton eposzba.) Veöreös Imre
