Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

„Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát...

Részletek ífj. Rendeli György kerületi lelkész igehirdetéséből, amit a Magyar Rádióban mondott el július 19-én, Máté 7, 21 alapján.

Azt kéri Jézus, hogy a másik embert, a testvéremet, legyen az akár hivő keresztyén, akár nem hivő, helyezzem előtérbe. Saját személyes ügyünk is jobban halad előre, ha nem az „én’' van a középpontban.

Konkrétan mit jelent ez?

Vannak közöttünk szép számmal egyedül maradt életek. Olyan öregek, árvák, özvegyek, betegek, akiknek senkijük sincs. Az ilyeneknek különösen is jól esik, sőt várják is tölünk a jó szót, a segítséget, vigasztalást. Nem elég azt mondani, hogy „együtt érzek bánatodban”, hanem sokszor saját magunkat is legyőzve, saját fáradságunkat is félretéve vegyük magunkra terhüket. Ez a figyelmeztetés talán éppen a legjobbkor hangzik el felénk, akkor amikor ezekben a hetekben töltjük jól megérdemelt szabadságunkat. Jézus éppen ebben a „gondtalan” szituációnkban figyelmeztet bennünket: vannak elhagyott és árva, beteg és öreg életek is, akik várják a mi segítő szolgálatunkat.

Ez azonban nemcsak az egyes embernek a feladata, de az egyháznak, mint egyháznak is komolyan kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel. Egyházunk ezt a szolgálatot vállalta és anyagi, fizikai és szellemi fáradságot nem kímélve végzi ezt a munkát szeretetintézményeinkben. De ez a tény nem veheti le a felelősséget egyetlen keresztyén ember válláról sem. Ezt mindenkinek vállalnia kell; de ez nagyon kevés!

Jézus sokkal többre gondolt, amikor azt mondta: „cselekedjetek ...”

A cselekvő, szolgáló élet fogalmában kiszakíthatatlanul benne van a becsületes munkának a kérdése is. Nagyon sokat beszélünk ma arról, hogy a munkamorállal több helyen baj van. összeegyeztethető Jézus tanításával az, hogy immel-ámmal végezzük a munkánkat? Ha azt mondom magamról, hogy hivő keresztyén ember vagyok, nem tehetek mást, mint hogy végzem becsületesen munkámat ott, ahova Isten állított. Többet is annál, amennyit elvárnak tőlem. Érhetik a becsületesen dolgozókat is kudarcok, csalódások, sikertelenségek, de ezek ellenére sem feledkezhetünk meg arról, hogy becsületes keresztyén élet nem lehetséges odaadó munkavégzés nélkül.

Itt sem állhatunk azonban meg. Szélesebb körben is van feladatunk. Hazánk, népünk szeretete, szebb és boldogabb jövőjének a munkálása is elengedhetetlenül hozzátartozik mennyei Atyánk akaratához. Nem elég, ha mondogatjuk, „szeretem hazámat, hisz én is magyar vagyok”, hanem annak jövőjén, boldogabb holnapján mindennapi életemben is munkálkodnom kell. Keményen, kitartóan és felelősséggel dolgoznunk kell egész népünkkel együtt azon, hogy a problémákat minél jobban és gyorsabban oldjuk meg.

Nemcsak helyi, nemcsak hazai, egyházi és társadalmi viszonylatban, hanem világméretekben is van küldetése és feladata az egyháznak és az egyes keresztyén embernek is.

Feladatunk kiterjed arra is, hogy csökkentsük azoknak a szakadékoknak a mélységét, melyek elválasztják a népeket és nemzeteket egymástól. Munkálkodnunk kell azon, hogy a világ bármely részén élő felebarátunk ne csak egyszerűen egy ember legyen, hanem igazi testvér, akinek minden gondja és problémája a mi gondunk is.

Ezzel összefüggésben kitartóan és nagyon komolyan meg kell mindent tennünk azért, hogy végre egyszer elhallgassanak a fegyverek és béke uralkodjék a földön. Az egyházak és keresztyének nagyon sokat tudnának segíteni ebben a kérdésben, ha..., ha... komolyan vennék Jézus tanítását és valóban olyan keresztyének lennének, amilyeneknek mondják magukat.

As eUómagyar laikus lelki pásztor

Sóvári Soos Kristóf halála 350. évfordulóján

A reformáció évszázadának utolsó évtizedében Eperjes szomszédságában, Sóvárott egy buzgó, hitben és népének sze- retetében élő nemesember: Soos Kristóf, két írásmagyarázati könyvet írt és nyomtatott ki a bártfai Klösz Jakab nyomdásznál. A másfél ezer oldalnyi két művet a kor ünnepelt költője: Bocatius (Bock) János eperjesi rektor, később kassai bíró látta el latin nyelvű ajánló versekkel. Az első, az 1598-ban megjelent 500 oldalas Posti Eás kötet, az óegyházi perikóparend epistoláit dolgozza fel. A másik pedig, egy tervezett nagyobb munka első kötete: a kispróféták magyarázata (Hoseás, Jóéi, Amos), kerek homiliákba tagoltan 1601- ben látott napvilágot.

Elsősorban a prédikátorok, tanítók részére készítette, de a hívek építésére is. Szívén viselte evangéliumi egyházát, a gyülekezeteket és népének jövendőjét. ízig-vérig lutheránus és magyar volt. E kettő úgy összekapcsolódott, eggyé lett írásaiban, hogy szinte el sem választható! Keményen hirdette a törvény ítélő szavát mindenféle bűn felett, de meleg hangon tudott szólni a bűnbánóknak az evangéliumról: van kegyelem, ingyen, Krisztusért!

Tájékozott ember és merészen őszinte. Nem átallja leleplezni korának vezetőit, a birtokos nemesek visszaélését, jobbágynyúzását, s a háborús idők aljas konjuktúra-lovag- jainak dőzsölését, üzelmeit. A prédikátorokat nemcsak védi és támogatja, hanem inti és noszogatja is. Különösen a kispróféták magyarázatában kapunk színes bepillantást kora szokásaiba, életformájába. Virágénekek címét, kezdő sorait említi műveiben, s rengeteg közmondást idéz. Gazdagon utal egyházatyákra, a reformáció korának írásmagyarázóira és ókori bölcsekre egyaránt. Kora eseményeit, elsősorban a török támadásait, várvívó csatáit többszörösen belefűzi illusztrációként prédikációiba.

Nyelvezetében le friss és közvetlen.

Soos Kristóf a XVI. sz. egyetlen írója — Magyari István mellett —, aki műveit nem mások támogatásával, hanem javarészt saját költségén adta ki. Tele volt tervekkel. Szerette volna folytatni a kispróféták magyarázatát, sőt Ézsaiás- hoz, meg az újszövetség egyikmásik könyvéhez is szeretett volna prédikációkat készíteni. Határozott szándékának jele az a ránk maradt záloglevél, amely szerint a szepesi káptalantól 5 könyvet vett kölcsön tanulmányozásra 100 magyar forintért Tervét — talán éppen a szabadságharcok kitörése miatt nem válthatta valóra. Téves az a Magyar irodalom- történeti lexikonban megjelent adat, hogy 1601-ben meghalt. Soos Kristóf még húsz esztendőt élt hazánk ez izgalmasan szép korszakában. Sorsa egyre nehezebb lett. 1616-ban fiát veszítette el s ő maga kiskö- vesdi birtokán (Zemplén m.) halt meg 1620. augusztus 15. táján, viszonylag fiatalon: 54 éves korában.

Bőd Péter azt írja róla Magyar Athénásában (1766): „Nagy úri ember volt ez Magyarországon, szép tudománynyal is bírt, aki a vitézség helyett a tudományoknak megtanulásokra adta magát”. Szombatid János sárospataki könyvtáros pedig 1794-ben azt gyanította, hogy a Bártfán 1607- ben megjelent bibliának a vizsolyitól való eltérése „ama tanult s kegyes vén ember. Sóvári Soos Kristóf’-tói való.

Azóta bizony annyira megfeledkeztünk róla, hogy még alapos irodalomtörténeteink is csupán egy-két soros általános, s leginkább félreértéseken alapuló megjegyzéssel említik.

Halála 350. évfordulóján úgy tekinthetünk reá, mint az első magyar laikus prédikátorra, akit a maga korában haladó evangéliumi és igaz magyar gondolkodása példaképpé tehet a mi számunlr-a is.

Bencze Imre

Vietórisz József emlékére (II.)

Életútjáról szóltunk legutóbb, s az egyházi irodalomban kifejtett jelentős munkásságáról. Most megpróbálunk szólni róla, mint akadémikus műfordítóról és tudós nyél- részről.

„A római és a hetién klasszikus nyelvek megszereléséhez és a tudományos nyelvészeti munkásságomhoz a nagy indítást és a szárnyakat a Budapesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumban kaptam, ahol olyan kiváló nyelvtanáraim voltak, akik abban a korban az ország legnevesebb nyelvészei. Érettségim után, rövid néhány esztendőn belül, mindegyik tanáromat a budapesti tudományegyetemre nevezték ki a nyelvtanszékek vezetőivé s mindnyájan a Magyar Tudományos Akadémia halhatatlanjai lettek.” — írja emlékirataiban Vietórisz József.

Első, latin nyelven írt tudományos tanulmánya 1890-ben jelent meg, s ebben Báthori István erdélyi fejedelem udvarában élt Brutus velencei humanista „Historiae Hungari- cae” munkáját vizsgálta. Legnagyobb szeretettel s legterjedelmesebben a latin és a görög költőkkel foglalkozott. Mint költő és mint tudós nyelvész rendkívül belemélyedt a két nép történelmébe és nyelvük szépségeibe. Dr. Vietórisz Józsefnek köszönhetjük az első teljes magyar Vergilius és az első teljes magyar Phaedrus fordításokat. Dr Huszti József akadémikus írja: — „Ércnél maradandóbb emléket állított magának Vietórisz József azzal, hogy megbirkózott az óriási feladattal.” Ha nem akadályozza meg a második világháború vihara a kulturális kiadványok megjelenését, a világirodalomnak ezt a két örökbecsű remekét magyar nyelvű kiadásban is élvezhettük volna már 1944-ben. Még szerencsének mondható, hogy Vietórisz József előrelátása és szerzői féltése, a nyomda bombapusztulása előtt visszakérte kéziratát az Akadémiától, a kinyomtatás megkezdése előtt. Öröm tölt el, hogy ebben, fölkérésére, még idejében és eredményesen segítségére lehettem a szerzőnek. Horatius „Ars poetica” tankölteményét, legszebb ódáit, szatíráit, epistoláit, Herodotos történeti munkáit görögből, továbbá számos klasszikus költő remekét mesteri fordításban jelentette meg 1923-ban és 1928-ban. „Hungária in parabolis”, latin nyelven a magyarokról írt történelmi könyvét, ugyancsak egyedül Vietórisz fordította le magyarra, teljesen. E munkát 1952- ben, 84 éves korában fejezte be.

Saját, eredeti költeményeiből öt önálló verseskötete jelent meg könyv alakban. Első kötete 1896-ban jelent meg „Giuseppe költeményei” címen, ezt az „Orgonazúgás” kötete követte, önéletrajzi jellegű nagy verses regénye, a „Senki Pál” a Magyar Tudományos Akadémia Nádasdy- díját nyerte el 1924-ben. Az „Ars poetica mea” verseskötete 1930-ban jelent meg és irodalmi körökben nagy elismerést. aratott. A Kisfaludy Társaság tagjává választotta. Utolsó nagyobb könyve a „Sóhajok hidján” kötetének költeményeiről Szász Károly írja bírálatában 1944-ben: „ ... a derűlátás, a boldog megelégedettség árad a költőből, nem félelem szorongatja keblét, hanem inkább bizalom dagasztja s szive mindig szereA KIS ASZTAL MELLETT —

Hallgatunk némán a kis asztal mellett

Odakünn a szél falevelet perget S mintha anyánkat mellettünk a széken Látnánk kaláccsal ölbe tett kezében És egy piciny morzsát szája széliben Kávézgatás közben ahogy elpihen ...

Merengve néz a csöndes félhomályban Szemében szelíd sugarazó nyár van S nagy szenvedések őszi bús beszédje Felszáradt könnyek színtelen visszfényed Búcsúzó csókját a Nap ideszórja S olyan megint e kedves alkonyóra Régi meghittségek jól ismert kora,

Mintha nem változott volna meg soha...

Pedig az évek mindent kicseréltek Azóta egymást kergették a képek Csak a kis asztalkánk melletti békét Élvezzük s nézzük a nagymama székét Uzsonna tájon így alkonyat fele S míg halkan szálldos kint a fa levele Csillogó emlék színes fátyolén át Anyánk megbékélt szelíd szeme párját Látjuk ragyogni pár tűnő perc alatt,

Ahogy ideszórja aranyát a Nap. , . ,

Sárkány András

tettel van tele!” Ez a megállapítás és méltatás csendül ki Geduly Henrik, későbbi tisza- kerületi evangélikus püspök bírálatából is már 1896-ban, Vietórisz első verseskötete megjelenésekor: „Mindig szívesen olvassuk költeményeit, melyekben alak és tartalom egyaránt szépen találkoznak. Az ő költészete tiszta, mint a napsugár. Melegség, fény ömlik ki belőle, úgy, hogy verseit olvasva, lehetetlen fel nem üdülnünk a léleknek ama harmóniáján, mellyel költeményeiben találkozunk. A családot, a hazát szerető, a nagy természet szépségein elandal- gó, vallásos kedélyű ember ér- zésvtiága árad belőle mindenütt. Lírikus, kinek alapvonása a boldog megelégedés, a he- vülő szeretet és a tiszta remény.” Jellemző Gyallay Domokos, az erdélyi írók és költők, nemrég elhunyt nesztorának megállapítása Vietórisz költőd nyelvéről: — „Mestere és művésze a magyar nyelv tömör kifejezéseinek, szépségének, bájának, költői színességének és megjelenítő erejének. Fordulatos, színpompás, ragyogó stílusú, a klasszikus műfordításaiban helyenként szójátékokkal ízesített zengő magyar nyelv, mely az idegen nyelvű költői kefejezéseknek megfelelően találó, ötletes és szép.” — Költőink közül Arany János volt eszményképe, kinek lelkületéhez s életbölcseletéhez igen közel állónak érezte magát, a magyar költői nyelv népies zamata s művészi kezelése tekintetében pedig a legmelegebben vonzódott hozzá. „Messze vitte tőlünk Vietórisz Józsefet az életkora, a 86 esztendő. Közben két széles nemzedéken is át kell pillantanunk, hogy őt lássuk. Költők keltek s írók bontottak szárnyat azóta számosán, amióta, a múlt század végén, megjelent első verseskötete. Más versek muzsikálnak bennünk azóta s korszakos történelmi vihar bontotta ki az irodalom új, szélesen lengő zászlaját, ö csendesen verselt magának. Így történt, hogy időn, nemzedéken és irodalmi irányokon át kell ma már felé pillantanunk. Az idők hátán messze vitte tőlünk a történelem szele. De közel maradt mindig a szíve!” — írta róla elihunytakor, 1954ben, az Evangélikus Életben Koren Emil.

Nyelvészeti tudományos tanulmányai és értekezései a múlt század 90-es éveitől jelentek meg. A Magyar Filológiai Társaság egyik legtevékenyebb tagja s nyelvésze volt „Tollából szinte ömlik a sok és értékes tudományos értekezés, a kitűnő pedagógiai tanulmány és a remek tankönyv”, — írta róla dr. Hittrich Ödön.

A budapesti tudományegyetemtől 1940-ben bölcsészettu- dori „Aranyoklevelet” és 1950- ben „ Gyémántoklevelet” kapott. Számos hazai és külföldi, tudományos és irodalmi társaságnak volt megválasztott s tiszteletbeli tagja, Akadémiánknak koszorús kitüntetettje.

Evangélikus egyháza hűséges és szolgáló tagja, tiszteletbeli örökös presbitere s tiszteletbeli egyházfelügyelője volt, kit bármikor kértek, rendelkezésére állott egyházáinak. Mélységesen szépen és igazan írja a család által kiadott gyászjelentése: „... Költészetében vallott eszményeit végső percéig igyekezett életével megvalósítani.”

„A bölcső és koporsó közti űr” dr. Vietórisz József életében 87 esztendőt jelent... Nyíregyházán kezdődött el az élet és Nyíregyházán fejeződött is be, „az egykori, áldott nádfödeles kis szülőháztól csak pár száz lépés távolságra levő” új otthonában. Szülőföldjéről, szülővárosából nem mozdult el, „bármily kecsegtető ajánlatokkal hívogatták is sokfelé, az ország fővárosába is, sokkal fényesebb tanintézetekbe” és jobban javadalmazott állásba. „Itt maradok a Nyírségen, Szabolcsban, ahol bölcsőm ringott, mert itt is kell a kiművelt emberfő és szükséges a becsületes életpéldát adó tevékeny ember.” — írja. „Bölcs, valóságos apostoli igaz ember!” — mondták a Nyírségen róla.

Hó borította, hideg téli napon, 1954. december 6-án pihent meg sokat munkált, megfáradt teste hűséges hitvese hamvai mellett. A Nyíregyházai Evangélikus Egyházi Luther Énekkar az ő egyik legszebb egyházi énekét zengte a nyitott sírnál: „Uram, Te tudod!...”

Dr. Knbacskhay Béla

A BIBLIAI IRATOK 1413 NYELVEN

A Londoni Egyesült Biblia- társulat legújabb fölmérése szerint eddig 1413 nyelvre fordították le a Bibliát vagy annak egyes részeit. A teljes Szentírás 244 nyelven van meg, egyes részei pedig 845 nyelven. Afrika vezet a bibliafordítás terén 438 nyelvvel, őt követi Ázsia 373 nyelvvel. Az Egyesült Bibliatársulathoz tartozó 49 Bibliatársulat 1969-ben 145 millió Bibliát vagy bibliai iratot adott el. egyharmadával többet, mint 1968-ban.

Halálfélelem-oldó

Senki sem veszi piacon ezt

a megalázó szorongást — ne „vágjon fel” hát az, akit még soha nem tepert le. Ott lapul lelkünk ősi mélységeiben, s minél jobban szeretnénk letagadni, annál váratlanabbul robbanhat elő. Éjszaka temetőben hetvenkedő ittas fiatalemberek esetéről írja Ignace hepp lélektanprofesszor A hálál és titkai című könyvében (Arena Verlag, Würzburg, 1967), hogy egyiküket szívbénulás ölte meg, a másikat, aki ettől távol posztolt, hosszú pszichiátriai kezelésben kellett részesíteni. Az őket rémítő fantomók „alighanem saját tudattalan lelkirétegeikből szálltak fel s nem a sírokból” — jegyzi meg a professzor. Effajta szorongásairól a nagy skót költő, Burns is beszélt, bár ezt kétkedésének hangsúlyozásával vezette be. Montaigne ugyan azt mondta, hogy ő nem a haláltól fél, hanem a meghalástól, de el lehet választani egymástól a kettőt?

Az egészséges idegenkedés minden életromboló hatalommal, veszéllyel szemben teljesen szükséges és jó, hiszen az élet megbecsülésére tanít és segít. A primitív pogányság rossz lelkiismeretét jellemezte, hogy az elhaltak szellemeit rögtön ártó szándékúnak feltételezték, (ennek elhárítását célozta a néhol máig fennmaradt tüntető siratás 1) s általában isteneikről is úgy vélték, hogy irigylik az életörömöt. Ez különben olykor mintha keresztyén álöltözékben is jelentkezne. Most azonban az embert tipró, életerejét bénító szorongással szemben keressük a védőállást. Mi erősíthet vele szemben? Például:

A „TELJES" ELET. A széles skálán, derűs hittel, nyugodt és önzetlen erőbevetéssel dolgozó élet, mely egyéni haszonnál többre vágyik és azért cselekszik is. Az örömtelen életűek általában igen hajlamosak a halálfélelemre., függetlenül attól, hogy mennyire volt szükségtelen, vagy csapásszerű ez az örömtelenség, vagyis hogy mennyire hibásak ebben ők maguk. Lepp az 1944-es párizsi bombázásos időkre visszatekintve megállapítja, hogy a pánik majdnem mindig az öreg-otthonokban és a gyógyíthatatlan osztályokon volt a legnagyobb; roncsolt egészségű, iszákos férjű takarítóasszonya fejvesztetten rohant a pincébe első szirénaszóra, pedig emberileg ugyan mi vesztenivalója volt? Viszont a 21 éves, csinos Anne, aki az egyetemen filozófiát tanult, de sportolt is és táncolt, sőt, mi több, szenvedélyesen szerelmes volt vőlegényébe, a bombázások közben mentőszolgálatot látott el, szülei könyörgése ellenére, egyszerűen azért, mert kötelességének tartotta, hogy másokért tudjon veszélyt vállalni. „Akiknek élete tartalmatlan és feszültségtelen, azok arra nem képesek, hogy haláluknak tartalmat és értelmet adjanak” — hangzik a szakember okfejtése.

Az élvhajhászok is ebbe a

kórveszélyes csoportba tartoznak, mert a „teljes élet” egyáltalán nem azonos a kiéléssel, ök ugyanis igen rosszul szeretik az életet. Okkal rettegnek az öregedéstől, mely meghagyja nekik a sajátmaguk által kitenyésztett vágyakat, de megtagadja azok teljesülését. Sírt dühében az öreg donjuan, akit Lepp emleget, eltékozolt férfiúságának romjain, de magam is ismerek diplomás, jómegjelenésű, pénzes élőhalottat, aki nem is agg még, csak idősödik, de állandó halálpánikban és önsiratásban él.

A kánai menyegzőn szemléltető oktatást adott Jézus többek között az élet derűs megbecsüléséről is. Nem vonakodott a világ legszolidabb italát már akkor „rovott múltú” borrá változtatni. Mennyire mássá lesznek az ö kezében a dolgok! S akik bűnbocsátó szeretetében megújultak s így végre el tudták fogadni sorsukat és rendeltetésüket, azok ne fogadhtanák el a múlandó ajándékok ráadását? Pál is nemegyszer igyekszik gyógyít- gatni az aggályos öngyötrőket (Kol 2, 20; 1 Tim 4, 4). ami határozottan lélekgyógyászati szolgálat is.

ELETÖSZTÖN-HELYRE- TAMOGATÁSRA van szükségünk nem egyszer, kinél milyen oldalon. Egy fogékony lelkű fiatalemberbe például egy prédikátor annyi gátlást és

rettegést sulykolt bele, hogy

az súlyos és hosszú lelkiválságot okozott, mert „Isten nevében” összekuszálta a világhoz s önmagához való viszonyát. Ez bizony komoly műhiba volt, nehezen lehetett helyrehozni. (Halálfélelmi rohamai voltak, ideges szívpanaszokkal.) Vannak, sajnos, „egyházi eredetű” lelkibajok is, például az ösztönélet nem ismerése, illetve rajongó kezelése miatt, ami persze nem is biblikus! Nem csodálni, hogy erre külön műszót alkotott egy pszichiáter: ekkléziogén neurózis. Nem új dolog ez persze: 1 Tim 4, 2- ben világosan ilyen torzult lelkűekről van szó, akik „exportálják” is etayoroorodottsá- gukat.

Két nagy főfeladatát különbözteti meg az életnek dr. Jacobi Jolán, a nagy profesz- szor, Jung nyomán, pszichológiai szempontból. A természeti cél: testi-szellemi önállósulás, felnőtté válás akaratban és tettben, anyagi egzisztenciateremtés és társadalmi beilleszkedés — ez az élet első felének követelménye. A „kul- túrcél” viszont: a lelki érés, belső világunk megismerése s a mélyebb kérdések iránti fogékonyság az élet második felében feltétlen követelménye a lelki egészségnek.

Nagy s remek dolog komolyan vennünk Isten tettre és elmélyülésre indító szereletét, mely olyan programot ad időre s örökkévalóságra nézve, mely a halálfélriem egyik nagyszerű görcsoldójának is bizonyul.

Bodrog Miklós