Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-26 / 30. szám

ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP

XXXV. ÉVFOLYAM, 30. SZÁM 1970. július 36.

Ára: 2,— forint

Araikor a népek hitet tettek

Egy szó, egy kép, egy szám

San Franciscóban, amelyet az 1906-os földrengés majdnem teljesen elpusztított, huszonöt évvel ezelőtt ötven állam aláírta az Egyesült Nemzetek Alapokmányát. Huszonöt éve, amikor itt Európában még az utolsó bombák robbantak, és még utoljára fúródtak keresztül élő emberi testeken a gyilkos golyók, Amerika napsütötte partjain együtt ültek azok, akik egy tartós béke felett „ábrándoztak”. Mert kezdetben mindaz, amiről San Franciscóban tárgyaltak, ábránd és sóvárgás volt csupán, hiszen ki tudta, hogyan és mint végződik az a szörnyű világégés, amely a második világháború néven került be a történelembe.

De az az ötven állam, amely az április 25-től június 26-ig fogalmazott és kidolgozott alapító okmányt aláírta és ratifi- káltatta, hitt a jövőben és megszállottja volt a békének és korunk legégetőbb kérdésének megoldását — az együttélést földünkön — egy nemzetközi szervezettől várta, az ENSZ-től. És ha voltak is problémák a huszonöt esztendő során e szervezettel kapcsolatban, az emberiség mégis bizakodva tekintett reá, és várakozással tekintett intézkedései elé.

Mi tette szükségessé és mi hívta létre a nemzeteknek ezt a szervezetét? Nem okultak-e abból, hogy korábban a Népszövetség teljesen lejáratta a közösen megoldható kérdések tekintélyét? A családdá tömörülés vágya érett volt. A háborúba belecsömörlött népek vágya is közös volt: garanciát nyerni ahhoz, hogy soha ez meg ne ismétlődjék. A reménység is osztatlan volt: ha egy asztalhoz ülnek a népek, ki lehet a lelkek- böl törölni a bizalmatlanságot, szelíd szóval, a tárgyalóasztalok stílusában meg lehet oldani a legnehezebb kérdéseket. A népek nincsenek arra predesztinálva, hogy faj, világnézet, vallás és egyéb más érdek vérontásra serkentse őket. De ehhez szükség van egy „világparlamentre”, ahol nincs kicsiny és nagy, ahol testvérek tárgyalják meg egyetértésben ügyes-bajos dolgaikat.

Ez a lélek vezérelte San Franciscóba a hatalmakat. És hogy bepillantsunk a háborútól való félelmek lelkivilágába, idézzük Churchill feljegyzéseit 1944-ből. „Sztálin kijelentette: mi azonban (a három szövetséges, a szerző) a békét legalább ötven esztendőre szeretnénk biztosítani. A legnagyobb veszély a közöttünk levő konfliktusban rejlik, de ha mi egyek vagyunk, a német veszély is jelentéktelen. Ezért szükséges megfontolnunk, hogyan tudnánk egységünket a jövőben is biztosítani és milyen garancia szükséges ahhoz, hogy a három nagyhatalom, és talán Kína és Franciaország közös frontot tartson fenn. Ki kell dolgozni egy olyan rendszert, amely a nagyhatalmak közötti konfliktust kiküszöböli.” Sztálinnak ez a kijelentése abból a félelemből fakadt, hogy „a mai vezetők a következő tíz évben eltűnnek, új nemzedék fog hatalomra kerülni, amely már nem személyes élményből tudja, milyen volt a háború, mint mi.”

Tehát már a háború befejezése előtti években keresték a nagyhatalmak a „garanciát?’ egy következő háború elkerüléséhez. Ennek a „garanciakeresésnek” és békevágynak manifesz- tuma az Egyesült Nemzetek Alapokmánya. Idézzük e néhány- soros alapokmányt a huszonöt éves jubileum alkalmából!

„MI, AZ EGYESÜLT NEMZETEK NÉPÉI elhatároztuk azt, hogy megmentjük a jövő nemzedéket a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre,

hogy újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett,

hogy megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek mellett az igazságosság és a nemzetközi szerződésekből, valamint a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti tisztelet fenntartható,

hogy előmozdítjuk a szociális haladást és nagyobb szabadság mellett az életnek nagyobb színvonalra való emelését,

ÉS HOGY EBBŐL A CÉLBÓL

türelmet gyakorolunk, és egymással jó szomszédként békességben élünk együtt,

hogy egyesítjük erőinket a nemzetközi béke és biztonság fenntartására és,

hogy alapelvekben való megegyezés, valamint eljárási módszerek létesítése útján biztosítjuk azt, hogy fegyveres erő alkalmazására, hacsak közérdek nem kívánja, sor többé ne kerüljön,

hogy nemzetközi szervezetet alkalmazunk valamennyi nép gazdasági és szociális előrehaladásának előmozdítására,

MEGÁLLAPODUNK ABBAN, HOGY E CÉLOK MEGVALÓSÍTÁSÁRA ERŐFESZÍTÉSEINKET EGYESÍTJÜK.

Ennek folytán kormányaink, San Francisco városában összegyűlt képviselőik útján, akik jó és kellő alakban talált meghatalmazásaikat bemutatták, megegyeztek az Egyesült Nemzetek ebben az alapokmányban, és ezáltal nemzetközi szervezetet létesítenek, amelynek Egyesült Nemzetek lesz a neve.”

Az alapokmány ezután 19 fejezetben és 111 cikkben részletezi céljait és elveit. Külön érdemes kiemelni az első cikk 3. bekezdését: „Az Egyesült Nemzetek céljai a következők: ... gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbaráti jellegű nemzetközi feladatok megoldása útján, valamint az alapvető emberi jogok és szabadságok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletbentartásának előmozdítása és támogatása.”

Az emberiség ünnepélyes pillanatai közé tartozott az a nap, amikor kihirdették a jó szándéktól és jóakarattól vezérelt szervezet megalakulását. A huszonöt év gyakran tette próbára ezt a szervezetet alapokmányával együtt. Gyakran volt tehetetlen határozatainak végrehajtásában, gyakran szenvedtek csorbát e magasztos elvek és célok. De valahogy mindenkor átvészelte a kritikus időket. És a világ, kis és nagy nemzetek bizalma újra meg újra visszatért abba a székházba, amely New York atlanti partjához közel áll. S ha bonyolult, nehéz kérdések feszülnek a nemzetek között, e palotában is keresik a megoldásokat.

Egyházunk küldöttei a finn—magyar barátsági héten

Egy hét van mögöttünk, s oly sok emlék, hogy oldalakat lehetne összeírni róla, cikksorozatot, amely értékelné a firm— magyar barátsági hét eseményeit és eredményeit, útiélményeket adni, amelyek kitennének egy hónapot is, s mi egy hétre sűrítve kaptuk, emlékeket, amelyeket kedves pillanatok örömében ragadtunk meg, de talán egy életen át hordozzuk.

Eseményekről, tájakról, elhangzott nyilatkozatokról, a barát- kozás társadalmi-politikai aktusairól a Magyar Rádió, a Televízió és a napi sajtó útján olvasóink is bőven értesülhettek. Hadd emeljük most ki ezekből az egyházi összefüggésű emlékeket.

Amint hírt adtunk róla, egyházunk részéről D. Káldy Zoltán püspök, D. Koren Emil püspökhelyettes és dr. Vámos József teológiai professzor utaztak Helsinkibe, valamint a református egyház részéről Komjáthy Aladár budapesti esperes. A barátsági hét védnökei között finn részről ott láttuk D. Ahti Aura- nen esperes nevét, de a hét széppé és tanulságossá tételében sok finn egyházi barátunk vállalt szerepet.

Valamikor az volt a büszkeségünk, hogy mi evangélikusok szinte egyedül ápoljuk a finn— magyar kapcsolatokat. Most az az örömünk, hogy a kapcsolatok az egész társadalmat átka- rolóvá lettek. Mi pedig mai magyar társadalmunk legkülönbözőbb rétegeit képviselő háromszázas csoportban ott lehettünk, a finn—magyar népi barátság soha nem volt hangtávú skálájának zengő, harmonikus akkordjaként.

Erről a gazdag hétről csak szavak, képek, számok rapszo- dikus felvillanásaival lehet beszámolni.

*

EGY SZÓ. Itt minden olyan tiszta — összegezte valaki a benyomásait. Tiszta. Por nincs, mert minden szikla. Tiszták az utcák, tiszták az otthonok, tiszta a víz és tiszták a távlatok. Messzire látni. Éjszaka is. Az időben eltévedsz, mert sötét nincs, csak tündöklő derengés. Az is csak másfél óráig, s csak arra jó, hogy a kontúrokat élesebben lásd. Tiszták az emberek, világos rózsaszín a bőrük. Talán a szaunától. Tiszták a tekintetek, mint Talvitie Simo János kicsi lányáé, Marjalisáé. Talán a lé- lektőL

EGY KÉP. Sziluett. Férfialak a szálloda kapujában. Bent félhomály, kint ömlik a

fény, így csak sziluett az alak. Finn családokhoz viszik csoportunk tagjait kettesével-hárTőlük ballagunk haza éjfél után Reischl építészprofesz- szorunkkal, s míg vendéglátónkról, az egykori néptanítóról esik a szó, megképzik bennem József Attila bizarr rigmusa: „én egész népemet fogom — nem középiskolás fokon — tanítani”.

EGY SZÁM. Harmincöt millió. Forintra átszámítva ennyit fordítottak annak a templomnak az építésére, amely ma Helsinki, sőt Finnország egyik legérdekesebb épülete. Nem is épülete: furata. 35 méter átmérőjű henger alakban lefúr- tak-robbantottak egy monumentális sziklatömbbe 10 méter mélyen. A vájatra rézkupolát emeltek, s kész a templom. (November 30-i számunkdiáklányok. Valamikor büszkék voltunk, hogy tizenhat lelkészünk beszél finnül. (Ma már húsz.) De hogy itt menynyien értenek magyarul! Bájos, ahogyan finnes hanglejtéssel törik a magyar szót, s szerényen mondják: Pesten tanultam. Az egyikük megkérdezte tőlem, hogy mikor tanultam meg magyarul. Mondtam, hogy vagy 56 éve. Vicces ember maga — válaszolta, s láttam, hogy nem hiszi.

EGY KÉP. öreg lelkész áll a szoba közepén Marviala karnagyék vendégszerető otthonában, míg mi körös-körül ülve esszük a pompás kékáfonyás tésztát. Két kézzel nagy marék puukkót tart, a híres finn tőrt. Emlékül ad egyet-egyet mindannyiunknak. „Emlékül — hangsúlyozza —, mert valamikor a haragos finnek ezzel verekedtek is, de ma már nekünk is csak emlék. Olyan jövőt építsünk, amiben nemhogy harcolni, de szúrkálni sem fogjuk egymást.”

EGY SZÁM. 120 fok. Ennyit mutatott a hőmérő a szaunában. Jó volt. Mármint a hőmérő. De a szauna is. Aki nem hiszi, járjon utána. Ám, amikor még ezután is ráloccsantottak a tüzes kövekre egy rocska vizet, s a felszálló gőz sütött, mint a parázs, nem éppen büszke nacionalizmusból jegyeztük meg, hogy mi magyarok vagyunk, nem finnek.

*

Ezek a szavak, képek, számok bőséges eseménysorból villantak fel. Az eseménysornak természetszerűleg nagyon kis hányada volt az egyházi program, amit a finn egyház külön nekünk, egyházi embereknek szervezett. Ez a kis hányad a következőkből állt. Ünnepi ebédet adott Simojoki érsek, amelyen a finnek közül jelen volt még Lauha püspök, Juva professzor és Sinnemäki lelkész, az érsek titkára. Más alkalommal Yrjö Massa tábori püspök a finn KIE-ben, majd Arhinmäki lelkész az egyik tapiolai étteremben. Sétákon kalauzoltak Eino Marviala karnagy és Martti Voipio lelkész. Városnézésre vittek Massa tábori püspök és Sinnemäki lelkész. A hivatalában fogadást adott, majd a lakásán szau- náztatott Yrjö Massa tábori püspök. Otthonukba látogatásra hívtak Arhinmäki, Sinnemäki, Saarinen, Talvitie, Voipio lelkészek és Marviala karnagy, akinek az otthonában a szauna hatunknak volt egyszerre nagy élmény. Juva professzor az egyetem egyháztörténeti intézetén vezetett végig. Mindez pedig csak töredékes része annak a programnak, amelyben részünk volt.

masával, hogy ne csak utcákat, épületeket, gyárakat, intézményeket lássunk, hanem otthonokat is. Sorban megyünk, válogatás nélkül. Most én következem. Bemutatkozunk a sziluettnek, s ő a meglepetés örvendező kiáltásával ölel meg: hiszen mi régen ismerjük egymást! Heikki Hosia, volt kultuszminiszter. A képhez tartozik könyvekkel teli otthona, magyar festők művei a falakon, s az is, ahogy ömlik a szó Kalevaláról, épületekről, régi ételekről és szép emlékekről.

Nemeskéri templomunk

Valamikor fél Sopron vármegye evangélikussága a nemeskéri artikuláris templomunkba járt igét hallgatni. Harminc kilométeres körzetben télen-nyáron e templom volt hétezer evangélikus lelki otthona.

E csodálatosan szép műemlék templomunk most is áll. Kívülről nem is nagyon mutat. Olyan, mint egy hatalmas magtár. Az építés idején élő nagy urak csak így engedélyezték az építését. Granarium stílusú a nemeskériék messze földön híres temploma. E latin szó magtárt jelent.

De amikor az ódon ajtón belép az ember, szeme, szája élcsodálkozik, eláll a lélegzete. Mert belülről minden fa. Erdőt kellett kivágni a 14 öl hosszú és 8 öl széles templom mennyezeti gerendázatának megépítésére. Hát még a karzat és a szószéket tartó faragványos oszlop kialakításához mennyi fa kellett. Külön kell megcsodálni a szószék körül elhelyezkedő négy evangélista faszobrát a szimbólumokkal. (Angyal, oroszlán, bika, sas). Utazgató régiséggyűjtők mesébe illő összegeket kínáltak már a szobrokért, de e szobrok a világ semmi pénzéért sem eladók. A hataanas tartó oszlopokra különös „fapipákat” helyeztek el, amelyek régen a viaszgyertyákat tartották. A sekrestyében egy külön gyertyatartó látható — ez volt az un. artikuláris gyertyatartó. Még egy labanczászlót is őriz a híres templom, bizonyítva, hogy őseink valamikor karddal vívták ki a haza és a hit szabadságát.

Nemeskér reges régen kétszer is volt püspöki székhely. A templom kriptájában alusz- szák örök álmukat Perlaky József templomépítő és Balogh Ádám a „híres végvári vitéz fia” — szuperintendensek. A világiak közül Wietnyédy János kerületi felügyelő, Káldy Mihály, az artikuláris eklézsia felügyelője, valamint Mester- házy Nagy Pál.

Különös templom a nemeskéri. Ha este beül az ember a templomba, úgy érzi, hogy mellette ülnek a 300 évvel ezelőtt élt atyák. Kalapunkat arra az akasztóra tehetjük fel, amely halat ábrázol. A hal görög nevében Krisztus Urunk monogramja olvasható.

Művészi egy szerű sédében

megdöbbent ez a templom és áhítatot ébreszt bennünk. Ha valaki belép e templomba, önkéntelenül is imádkozni kezd.

Fülöp Dezső

ban közöltük a rajzát s írtunk róla.) Ülőhelyei, kényelmes puha borszékek, fala nyers szikla, levegője kondicionált. 630-an ülhetnek le benne, s egyéves fennállása óta nem volt isten- tisztelet, amelyen üres hely lett volna. Igaz, 14 000 lélek tartozik a gyülekezethez, — meg hát ez ma Helsinki legérdekesebb temploma. (Viszont a hatalmas dómban ottlétünk vasárnapján 150-en voltak istentiszteleten.)

De láttunk más templomokat is. Az egyiknek a képét itt közöljük. Parabóla-hyperbóla templom. Mint egy sátor, hiszen vándorok vagyunk, „nincs itt maradandó városunk”.

Vagy láttunk ideiglenes, szétszedhető templomot is, az egyik elővárosban. Nagyon csúnya volt. Lábon állt a domború sziklafelületen, mint egy feltámasztott cipőskatulya.

Roppant vidám lelkésze roppant érdekes számot mondott:

60%. Ennyi a 15 éven aluli fiatalok arányszáma ebben a gyülekezetben. „Gyermeteg

gyülekezet vagyunk” — mondta, s kacagott. Azt hiszem, itt hamarosan állandó templomot fognak építeni.

EGY SZÓ. Tolmács. Hogy itt mennyi tolmács van! Minden csoporthoz jutott egy-kettő.

Hosszabb-rövidebb ideig Pesten tanult firm diákok, fitos

Arhinmäki barátunk háromhasábos hosszú cikket írt a „Kirkko ja kaupunki” lapban ezen a címen: „Evangélikus testvéregyházunk Magyarországon”. Nem a barátsági hétre szánta, de akkor jelent meg, s ez kissé jelképes is. Ügyesen ismerteti egyházunk történetét, mai helyzetét, teológiai irányvételét. „Az a nézetem — írja —, hogy a magyar evangélikus egyház alapkérdései ugyanazok, mint például a finn egyházéi. Az egyházak változásokon átmenő társadalomban élnek, s a döntő változásokban a magyar egyház vezetői arra törekedtek, hogy megtalálják az egyház számára az igazi, az evangéliumnak megfelelő utat. S ez a szolgálatban bizonyítani tudó egyház útja.”

Hadd adjuk vissza a tételt. Barátaink a finn egyházban, akik velünk voltak népeink barátságának jelképes nagy hetén, a közös nagy célok egyetértő felismeréseinek és törekvéseinek nagy demonstrációján, szolgáló szeretetükkel bizonyítani tudtak.

Dr. Rédey Pál

D. Koren Emil