Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-26 / 30. szám

Várjunk, vagy kezdjünk? Felbecsülhetetlenül értékes ajándék a nyugodt természet. Akkor kezdtem tudatosan nagyra tartani, amikor két eszten­deig láttam a kutunkról vizet hordó szomszédunkat: addig is valósággal táncot járt a kútkáva mellett, amíg elmerült a vö­dör. Még fütyült is közben. Látni is idegesítő volt. Gondolom, csinálni is. Sakkozó barátaim nyugalomba merült képét vetítem a víb- rálóan nyugtalan arc mellé. De azt mégsem tudom mondani, hogy csak a topogó barátom nyugtalanít. Sakkozó barátaim ki­várása is nyugtalanít. Mégpedig azért, mert magatartásuk jel­képpé válik. Kivárásuk a tábla mellett természetes. Csak sok­szor a táblának már nyoma sincs. Nem játékos, hanem életbe­vágó, vagy ha úgy tetszik, halálosan komoly lépések várnak ránk. Mi pedig lépés helyett lesünk, várunk: mit lép a másik? Mi majd csak utána! így aztán a ^Fogadj’ Isten”-t az „Adjon lsten”-hez lehet igazítani. Jézus szava nem abban új, hogy az önző kivárás helyett a kezdeményező jó lépést várja népétől. Lehet, hogy már sokan és sokszor elmondották ezt előtte is. Tanítás gyanánt, intésként, aranyszabálynak szánva, ö úgy mondotta el, hogy közben lé­pett is. Méghozzá irgalmasan. Egyáltalán nem befolyásolta az, hogy valaki felveszi-e ennek a lépésnek az ütemét, vagy ke­resztbe lép elébe. Az egész élete, szava, tette egészen a keresz­tig összefüggő, mások lépésétől nem függő irgalmas kezdemé­nyezés. Amikor tehát Jézus mondja el az „aranyszabály”-t, nem já­ratlan útra nógat. Senkinek sem az „Isten neki, rászánom ma­gamat” mártíromkodásával kell nekicihelődni. Csak azt kel­lene meggondolni, hogy a nevünk Krisztus-követőt jelent. Kez­deményező szeretete azonban sohasem csupán ösztönzés, hanem mindig az egyetlen, de elégséges képesítés és erőtartalék is az ilyen lépésekre. Számtalan sokszor átváltunk topogó idegesség­ből cinikus kivárásba és vissza, míg egy szer-egyszer lépni me­rünk ezzel a kezdeményezéssel. Pedig ilyenkor nem az arany- szabály betartásából, hanem Jézus meleg emberszeretetéből vizsgázunk, vagy vizsgázunk le. Amikor egyházunk elkötelezettnek tudja magát arra, hogy Jézus Krisztus kezdeményező szeretetének a felelősségével jár­ja szolgálatának útját népünk között és az egész emberiség kérdései terhének felvételével, akkor ezt nem a viszonzás óhaj­tásával, hanem a krisztusi késztetés erejével szeretné tenni. Ettől semmi sincs távolabb, mint a számító kivárás. Néha Isten egy villanásnyira megmutatja a kezdeményező, irgalmasan kezdeményező lépésnek nemcsak az indulását, ha­nem a célbaérését is. Magas poszton álló tudósunk vallott né­hány éve egy egyházi folyóiratban volt tanáráról. Elmondotta, hogy az egyetemi évek során útjaik elváltak ugyan, egymás elvi álláspontjait sem tudták osztani, de annak a tejnek a jó ízét, amelyet ez a professzor számára és az abdai tömegsírba lökött Radnóti számára adott, most is a szájában érzi. A cél sohasem az, hogy valaki visszafizessen vagy legalább törleszt- gessen, hanem az, hogy kivárásba ne tokozódjék, amit Jézus mozgásba akar hozni. Rajtunk keresztül is. Eddig is arról volt szó, de végül kereken is hadd szólaljon meg: amikor a keresztyén ember Jézus kezdeményező szerete­tének erejével és példájára mozdul, lépése nem érme valami­féle boldogság-automatához. Ha „bedobjuk”, egyáltalán semmi biztosíték nincsen arra, hogy a másik oldalon azonos értékű hull elénk. Ha így lenne, üzletnek lenne jó csak keFesztyépsé­günk. Nem úgy áll a dolog, hogy én állok az egyik oldalon, teszek valami jót és szépet, és várom a viszonzást. A dolog úgy áll, hogy Krisztus áll az egyik oldalon. Beveti minden ir­galmát, szeretetét és méltán várja tőlünk, mit „dobunk be” ennek az erejével. „Amit akartok, hogy az emberek tíveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.” (Mt. 7, 12j. Várjunk, vagy kezdjünk? Fehér Károly SZOROSABB KAPCSOLATOKAT! D. Schönherr püspök, a Né­met Demokratikus Köztársa­ság Evangélikus Egyházszö­vetségének elnöke szorosabb kapcsolatok megteremtését sürgette a keletnémet egyhá­zak és a szocialista országok egyházai között Jelentésében, melyet az Egyházszövetség potsdami zsinata elé terjesz­tett június 30-án, azt a remé­nyét hangoztatja a püspök, hogy „sikerül helyreállítani a szomszédos egyházakkal, első­sorban is a szocialista orszá­gokban élő egyházakkal a köz­vetlen és szoros kapcsolatot.” „Sex”: tabu, közpréda, vagy micsoda? „Kivel beszéljek kínzó gon­dolataimról? Ha szólnék pa­pának, leintene: ne beszélj örö­kösen mindig szamárságokat! . .. Megkérdem a káplánt. He­beg, mosolyog, összevissza be­szél, végezetül kijelenti, hogy ezt mi még nem érthetjük, de a kellő időben úgyis megtud­juk.” Kodolányi János emléke­zik így vissza gyermekkori ta­nácstalanságára a Süllyedő vi- lóp-ban, részint az élet értel­Istentíszteleten az éneklés az időnek majdnem a felét veszi igénybe. Sokan azt hiszik, hogy ha a szomszédjukat túl­harsogják, „áténeklik”, szépen énekelnek. Pedig az erőltetett, feszített hang nem szép ének­lés, nem elégíti ki lelkünket, s bizonyára Istennek sem tetsző. Az éneklésnél is, mint minden más zeneműnél, vannak jelek. Pianisszimó: nagyon csendes. Piano: csendes. Mezoforte: középerős. Forte: erős. Fortisz- szimó: nagyon erős. És ezeken túl is vannak hangszínezések. Elsősorban az ének tartal­mától, hitbeli mondanivalójá­tól, hangszálainak épségétől, kedvtől, akaratunktól, testi­lelki szükségtől, a levegő tisz­taságától, az akusztikától (han­gok visszaverődése a falakról) függ, hogy hangosan vagy hal­kan énekelünk. Sem templomban, sem bib­liaórán vagy otthon, éneklés közben ne nézzünk állandóan az énekeskönyvre, mert ez a mód kimeríti, fárasztja a szem" idegeket, különösen ha nincs elég világosság a templomban. Rápillantással sorokat emlé­kesünk, egyébként fejünket mét, részint a szexualitást il­letően. Vajon múlté-e már ez a za­vart titkolózás, felnőttek kis­korú viselkedése kiskorúak előtt? Ez a méltatlan és kínos bujócska, amikor „maxi-témá­vá” nőtte ki magát a nemiség? Hiszen a régen szőnyeg alá se­pert problémák ma aztán iga­zán „szőnyegre kerültek”. Tet­szik, vagy nem — mérlegre kell tennünk múltat és jelent. kissé megemelve az oltár felé, vagy oldalt fordítsuk. Azok, akik baloldalt ülnek, kissé jobbra, akik jobboldalt ülnek, kissé balra, hogy a hangok ke­reszteződjenek a levegőben, így fonódik egybe gyülekezeti énekké a hangunk. Fontos a templom szellőzte­tése. Állandóan, tehát télen is. Közismert dolog a tiszta leve­gőnek a kedélyre gyakorolt hatása, ami biológiailag indo­kolt folyamat. Egyenlő ritmus­sal vegyünk lélegzetet. Sorkez­dés előtt mélyen, mintegy „hasba” belélegzünk, s az egész sort folyamatos egyenle­tességgel, egy kilégzéssel éne­keljük. Váltakozzék éneklésünkben a hangszín. Szép szokás sok helyen, hogy a kezdő és a fő­ének utolsó előtti versét hal­kan, az utolsót erősen éneklik. A bűnvalló ének mindenkép­pen halkan, a kegyelemhirde­tés utáni ének erősen éneke­lendő, Isten dicsőségére. Isten óvjon minden jó em­bert, minden külső és belső bajoktóL Molnár Emil Kremnic—Szlovenszko A TABU-SZEMLELET: a nemi problémák következetes és rettegő kerülgetése még nagymértékben ható tényező. (A „tabu”: primitív törzseknél mágikus, halálos tilalom tár­gya, ha van értelme, ha nincs.) Mennyi széttipró félelem, be­váltatlan bizonytalanság, éle­teket tudattalan mélységekből folyamatosan mérgező szoron­gás származott, sőt származik is még belőle! Dr. Theodor Bő­vet orvos, a teológia tiszteletbe­li doktora írja tavaly megjelent H ázasságtani kézikönyvé ben: „Erotikus problémákról beszél­ni abszolút tabu volt, s a gye­rekek kérdéseire a legostobább mesékkel válaszoltak, úgyhogy a gyerekek már óvakodtak at­tól, hogy további kérdéseket tegyenek föL A mai gyerekek persze épp ellenkezőleg sze­xuális ingerhullámnak vannak kitéve, s tájékozottságuk e té­ren mennyiségileg gyakran na­gyobb, mint szüleiké. Közben mostani „túl sok” oka ugyanaz, mint a korábbi „túl kévésé”, vagyis a nevelők elfogultsága az egész szexuális-erotikus problémával szemben, úgyhogy képtelenek azt tárgyilagosan és módszertanilag helyesen fejte­ni ki gyermekeik előtt.” (Kom­pendium der Ehekunde, Katz- mann, Tübingen.) Ugyanő szá­mol be arról a tapasztalatról, hogy hány „keresztyén” házas­ságban gomolyog valami rossz lelkiismeret-féle a testi szere­lemmel szemben. „Tudom, mi­lyen gyakran zavarhat és ve­szélyeztethet az elszerencsétle- nedett erotika különben jó há­zasságokat, s milyen sok érté­kes erő nem bontakozhat ki soha az erotikus területen el­szenvedett tartós megfosztott- ság miatt, mind férfinál, mind nőnél.” Az a szakember mond­ja ezt, aki a zürichi Házasság- és Családtudományi Intézetnek egyik vezetője. Hozzá hasonló szakavatottak a megmondhatói elsősorban, hány házasság szét- rázódásáhan, hány egziszten­ciális válságban, hány lelki- bántalomban van lényeges szerepe ennek, de többnyire nem tudatosan. S ez benne a legveszélyesebb, mert szexuális kérdések elfojtása (letagadás- szerű elmázolása) nem olyan mutatósán és felismerhetően bosszulja meg magát, mint pél­dául az iszákosság, hanem sok­szor — főként nőknél — any- nyira áttételesen, hogy az, aki ezeknek a problémáknak a szakirodaimába alaposan bele nem kóstolt, nem is igen sejti, mi az igazi hibaforrás. Dr. W. Zander számolt be a Wege zum Menschen c. folyó­iratban (1969/9) egy észak- rajna-vesztfáliai kérdőíves fel­mérés eredményéről, melyből kiderül, hogy ott a fiúifjúság- nak több mint a fele, a leá­nyoknak pedig bő egyharmada csupán az utcán kapott felvi­lágosítást (melynek minősége elképzelhető), és legalább min­den negyedik kislány felvilá- gosítatlanul esik át az első menstruáción. Emellett a szü­lők kétharmada úgy nyilatko­zott, hogy felvilágosításra nem képes, de nem is hajlandót (Micsoda felelőtlenség!) Mind­ehhez egy ottani statisztikai adat: leszámítva a gyógyítha­tatlan betegség miatt életüktől megváló, jobbára idős embere­ket, az öngyilkosságoknak több mint negyedrésze szexuális fé­lelmekre vezethető vissza. A torzulást és kóros veszé­lyeket a mi kultúrterületün- kön egyrészt a test lenézése okozta, mely a görög idealiz­musból szüremlett be a keresz­ténységbe (és nem biblikus!), másrészt az a módszer, mellyel az egyház jórészt hatalmi po­zícióból próbálta közkinccsé tenni erkölcstanát. így „tömeg­cikké” az elfojtás lett, melynek legjellemzőbb megjelenése a múlt század kispolgári ÁL- SZEMÉRMESSÉGE volt. JOBB-E ENNÉL A VALÓDI SZEMÉRMETLENSÉG? Iga- zolja-e egyik véglet a másikat? Megoldás-e ha minden szabad, vagy majdnem minden? Dr. Arno Plack kifejti például „A társadalom és a rossz” c. köny­vében, mely 2 év alatt 30 000 példányban fogyott el Nyugat­ul émetországban, hogy (szerin­te) a „szigorú egynejűség” nem lehet az ember természetes életformája, s hogy a szexuali­tásban, akárcsak az evésben, számolni kell a változatosság igényével. Csakhogy akkor: Mit hoz a kiélés? A szovjet I. Sz. Kon megállapítja: „Ha a szexualitás a társadalomban első helyre kerül, az a társa­dalom válságát jelzi. Mennél több viszonyt sző valaki, an­nál kevesebb bennük az egyé­ni jelleg.” Ignace Lepp pszi­chiáter-professzor A lélek fé­nyei és árnyai című könyvében (Aubier, Paris, 1956; Arena, Würzburg, 1968) ismerteti egy fiatalember esetét, aki a nagy­városban nyomasztóan egyedül érezte magát, főleg gyöngédség utáni vágyában. Orvosi tanács­ra a megvásárolható szerelem piacán kísérletezett, de szoron­gásai csak fokozódtak, és vég­zett magával. Nem csupán tes­ti ügy tehát a „sex”! Meg is jegyzi Lepp, hogy akik csak ösztöneiket elégítik ki, minden szerelem-érzés és szellemi részvétel nélkül, azok „töbhé- kevésbé heves megaláztatást és kiábrándulást éreznek utá­na”. Ahol a sex csak fogyasz­tási cikk az egyszemélyes élet­stílus jegyében, ott az elmagá­nyosodás melegágyává lesz. Olyanok keresik így az igazit, akik maguk soha komolyan meg nem próbáltak valaki szá­mára igazivá válni. Ez bizony csak a pók „szerelme” a légy iránt. A SZEXUALITÁS AZ EM­BERSÉGNEK TALÁN LEG­ALAPVETŐBB VIZSGÁJA. Ennek előzetes gyakorlótere a család és a társadalom, már ami az edzést, önfegyelmezést illeti. Milyen találó Makarenko megállapítása: „Ha a fiatalem­ber nem szereti szüleit, társa­it és barátait, sose fogja sze­retni menyasszonyát és felesé­gét.” Erről és sok hasonló ide­vágó kérdésről érdemes lesz még elgondolkoznunk. Bodrog Miklós ÉLŐ FOLYÓID PARTJÁN Tikkasztó nyári alkony, Szétárad halmon, völgyön, Lankaszt a nyári hőség '• Bus, aszályverte földön, Nincs most virág a réten, Csak egy-két fonnyadt, árva Egek harmatját szomjas, Sóvárgó kelyhe várja, De itt a Galga partján, Üdén, virulva, telten, Virágerdő kacag rám. Virágerdőre leltem. S köröskörül hiába Tikkaszt a nyári alkony. Itt járok énekszóval Virágos Galga parton. És zengve zúg zenéje Egy drága szent igének Az Isten súgja ... hallom . ^ Csak víz mellett van élet! Élő vizekre vágyom, Lelkem szomjazva várja, Hogy elborítson, Jézus; Élő folyóid árja! S erősebb, mint a szikla, A szent, csodás ígéret, Hogy míg a Nap körültem Mindent kopárra éget, Élő folyóid partján 'örökre együtt Véled Virágos lesz az út és Virágos lesz az élet! Haluszka M. Rózsa Tudunk énekelni? Ember a civilizáció máglyáján — Gondolatok az Egészségügyi Világszervezet adatai nyomán — Századunk városi magyarjának elkeseredé­sét senki sem fejezte ki drámaibb hangon, mint Szabó Lőrinc, akit valóban a legőszin­tébb költőnek keU minősítenünk. Az igazság érvényesülését kereste és a boldogságot, ame­lyet nyilván nem csupán önmagának kívánt. Erezte, hogy igazság és boldogság teremti meg az ember legkitűnőbb közérzetét, amely köz­érzetben könnyedén szállhat magasabb, szelle­mibb célpontok felé. De a város ezt nem en­gedi, lehúzza, letöri az embert. Szemlélődünk, összehasonlítunk, minden világos. „Mert mint­ha rabszolgája volnék, a pénz s a város vasra vert.” A költő nem marad adósunk a részle­tekkel sem. Verseiből kiderül, hogy bírhatat- lan az a hajsza, amelyet az életért a városban folytatni kell. Szabó Lőrinc még csak e haj­száért érezte magát rabszolgának, mi már mindazért érezzük ezt, amivel a város az anyagi hajszán kívül megmérgezi lakóit. Né­hány hónapja adatokkal megerősítve közölték a világgal, hogy Európa egyik legcsábítóbb idegenforgalmi látványa az olasz Velence, lassan, de biztosan a tengerbe süllyed. A világ adakozik egy város megmentésére. De képle­tesen süllyednek mind a városok a világon. Egy általános élettani, légköri s erkölcsi süly- lyedés kortársai vagyunk. Megbomlott az em­ber és környezete közötti egyensúlyállapot. A második világháború óta ez az emberiség legnagyobb veszedelme. Az Egészségügyi Világszervezet végrehajtó bizottsága ez év elején megállapította, hogy a világot olyan civilizációs betegségek lepték él, amelyek leküzdése az egész emberiség közös feladata. A civilizációs betegségek között a városok képezik ma a legveszedelmesebb góc­pontokat. Az ember legfejlettebb környezete válik az ember legfőbb ellenségévé. Az el­múlt évek roppant népességszaporulata együtt jár egy hirtelen arányú városképződéssel. A világ gyorsan növő nagyvárosai nem képesek emberhez méltó feltételeket biztosítani lakóik­nak. Nagyvárosokban a legnyomorúságosabb odúkban, elképesztő körülmények között, em­berrontó környezetben élnek emberek. Akik sokkal méltóbban és emberhez való egészsé­ges körülmények közt éltek nemrég falun. Nincs lakás, s ami hirtelen, szorongatott hely­zetben megépül, csak arra jó, hogy képtelenül összeszorítsa az embert. Az összeszorított em­ber idegállapota szivárog át a képtelen iro­dalmi és művészeti alkotásokba, ott sikít és bömböl a nagyvárosi éjszakák zenéjében. A tömeg ellepte azokat a helyeket, amelyeket félszázad előtt az európai egyén jellemzett. A tömegből az embert kell kihámozni, mert csak emberhez lehet szólni, csak emberrel lehet megértetni a világot. A tározókban elromlott a levegő. Az, amit a városi ember tüdeje beszív, nem embernek való levegő. Az ipari termelés percenként óriási mennyiségű oxigént von el a levegőből. Senki nem gondol azzal, hogy egy gyufaszál meggyújtásakor a Föld oxigéntartalmának egy kis részét használta el. A gyárak, a gépek el­szippantják az oxigént és beszennyezik a leve­gőt. Az ülepedő por a századforduló óta roha­mosan megnövekedett. Ma a városi por-átlag több száz tonnára becsülhető. A por egy része korom és füst, amelynek rákképző hatására cáfolhatatlanul rámutattak az orvosok. A nagyvárosok ipari negyedeiben fokozódik a levegő mérgező fémtartalma is, főként az ólomszennyezödés nagyon ártalmas az emberi szervezetnek. A benzint használó gépjármű­vek a legnagyobb mérgező hatással vannak minden járókelőre, ezt is orvosi vizsgálatok derítették ki. A modern kémiai ipar, amely hihetetlen arányokban terjed, az emberi szer­vezet legborzalmasabb kártevője. A por- és koromszemcsék elősegítik a ködképződést és a felhőket, amelyek rátelepülnek a városokra s elvonják az emberektől a napfényt. Mérgező gázok is felhalmozódnak a városi levegőben, mint például a kéndioxid és a szénmonoxid. A levegő szennyeződését hatvan százalékban gépjárművek okozzák. Ezer kilométernyi autózás egy ember egy évi tiszta levegőszük­ségletét emészti fel. Az autók hihetetlen sza­porodásából mindenki kiszámíthatja a jövőt. Idegbénító módon szennyeződnek a folyóvi­zek. Az európai folyók, amelyekről múlt szá­zad végén még idillikus hangulatot keltő da­lok, keringők, sót szimfonikus költemények, a tájat átszeüemítö lírai vallomások, s monu­mentális tájképek szóltak, ma egész hosszúsá­gukban hömpölygő szennycsatornává változ­tak. A szintetikus mosószerek gyártása és használata megmérgezi a folyamok vízét. A Szajna gátjain és zsilipjein valóságos torla­szok keletkeznek a tisztítószerek habjából. A Rajnán egy méternyi vastagságú habréteg úszik, amely megöli a halakat, akárcsak nem­rég a Balaton halállományát pusztulással fe­nyegette a Zalából beömlő rovarirtó szer. Az emberi szervezetbe az ivóvízzel jut el a mér­gező anyag. Az ivóvízzel, mely hihetetlen mér­tékben fogy az egész világon. A műtrágyázás a felszínközeli taltjvizeket salétromsókkal mérgezi meg. Ha ilyen salétromsavas víz az emberi szervezetbe kerül, súlyos megbetege­dést okoz. Kimutatások szerint évenként kö­rülbelül négymillió tonna klórtartalmú rovar­irtó mérget szórnak és permeteznek szét a világon. Felbomlott tehát az ember és környezete között az egylcori egyensúly. A városi zaj, a közlekedés idegroncsoló hatása, és a közúti balesetek rohamosan emelkedő száma a leg­nagyobb veszély az ember számára. Szinte te­hetetlenül kell néznünk egymás pusztulását az utcán, lassú idegmorzsolódást a lakások­ban, ahová a zaj feltartózhatatlanűl behatol. Egykor ez a környezet virágokkal hódolt a városi lakónak, ma pusztítja. A megművelhető területek és a menekülés­re alkalmas erdők és hegyek is az ipari hódí­tás fenyegetésében élnek. A kitermelés leta­rolta az erdők kétharmadát a Földön, a mi életünkben már százötven állatfaj pusztult eL A talajpusztulásról már régóta írnak a szak­emberek. Petőfi még himnikusan köszöntötte a vasú­tat s a városiasságot, mi megrémülve nézzük, s elkeseredve, mint Szabó Lőrinc. Az emberi­ség rátért arra az útra, mely műszaki fejlődé­sével és vívmányaival atomháború nélkül is előidézheti pusztulását. Az ember a civilizáció máglyáján ég, melyet maga rakott fel teste alá. Itt az ideje, hogy a békéért folytatott erő­feszítések ne csak a fegyveres békétlenséget célozzák meg, hanem az emberiség jólétét fe­nyegető civilizáció imperializmusát. Nem ad­juk fel a reményt és hitet, hogy a világot, ha akarjuk, megmenthetjük. Szalatnai Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents