Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-05 / 27. szám

Levél Finnországból Egy esztendeig tanult Teoló­giai Akadémiánkon, s ismer­kedett egyházunk életével Risto Jääskeläinen fiatal finn lelkész. Sok gyülekezetünkben megfordult, tervszerű beosz­tással felkereste hazánk és egyházunk minden tájegysé­gét. Mosolygós egyéniségével, a hivő ember nyílt őszintesé­gével megnyerte azokat, akik között megszólalt. Átmeneti nyári szolgálatra hazatérése után Nurmes gyü­lekezetében kapott beosztást, ahonnan egy gyermekbiblia- óra s egy esti szeurat között levelet írt magyarországi útjá­ra emlékezve. „Magyarorszá­gon sok gyülekezetben emlé­keztek meg imádságban és ál­dáskívánásban a mi egyhá­zunkról és gyülekezeteinkről — írja levelében. — Tegnap este egy születésnapi szeura- ton szólhattam rólatok és egy­házatoknak arról a szereteté- ről, amellyel minket finneket mindenütt fogadnak. Igazán nagy hálával emlékezem arra az elmúlt téli évadra, amikor egyházatok körében lehettem... Remélem, hogy magam is ápolhatom majd a magyar és finn egyházak közötti jó kap­csolatokat ... Olyan egyházat ismerhettem meg nálatok, amely bátran és előítéletek nélkül, a múlt terheitől meg­szabadulva él, bizonyságot té­ve az evangélium megújító erejéről, Isten áldásairól és szeretetéről. Megismétlem, amit az Evangélikus Életben karácsony táján írtam. Az ak­kori látásaim azóta csak elmé­lyültek .. Szeretettel emlékezünk Ris­to barátunkra, aki nyári gyü­lekezeti szolgálata után ősszel ismét Helsinkibe megy, tudo­mányos felkészülésének foly­tatására. Ugyancsak szeretet­tel emlékezünk elődjére, a má­sik Ristora (Laitila), aki Ka- jaaniban végzi lelkészi szolgá­latát, s lapunk olvasásán ke­resztül is kapcsolatot tart egy­házunkkal. Abban a bizoda- lomban élünk, hogy mindket­tőjük szolgálatával tovább épül szeretetünk és jó kapcso­latunk a finn testvéregyház­zal. Áldások napja JÜNIUS 14-ÉN verőfényes reggel, majd hamarosam nyári, meleg nap öltöztette ünneplő­be a pásztor és nyáj frigykö­tésére készülő kertai gyüleke­zetét. kiskamondi és karakó- szörcsöki filiáival együtt. Kö­zel egy év óta üres volt a lel­készi állás. A szolgálatot ugyan hűségesen, sokszor — a téli hófúvások idején — nagy erőfeszítéssel végezte Mátis István, a „szomszédos” ajkai lelkipásztor, de a kertai hívek mégis csak saját, külön lelki- pásztor után vágyódtak. Az el­árvult templom és üres pap­iak majd egy év óda keserítet­te is, meg ösztönözte is a gyü­lekezet buzgó felügyelőjét, Sü­lé Lajost és gondnoktársait, hogy megfelelő fórumokon szorgalmazzák vágyuk teljesí­tését Jó volt látni, amint a hívek körülvették szeretetükkel Blatniczky Jánost, röviddel ezelőtt még cinkotai segédlel­készt, a Kertára egyhangúlag meghívott fiatal, új lelkészt feleségét és pici gyermeküket. Érezni lehetett, hogy megta­lálta egymást és kölcsönösen szívébe fogadta egymást a pásztor és nyáj. A HARANGOK HÍVÓ SZA­VÁRA templomba vonuló hí­vek ajkáról ezért is szárnyalt oly buzgósággal az ének: „Di­csérd én lelkem a dicsőség örök Királyát..majd a pásztorért való könyörgés: „Adj erőt szent hivatalá­hoz ...” Éreztük, hogy e nap az egymásért való könyörgés napja. A VESZPRÉMI EGYHÁZ­MEGYE beiktatást végző es­perese I. Péter 5:2—3 alapján hirdette az igét az új lelki­pásztornak és a gyülekezet­nek. „Akit Isiten megszólít és akinek megbízatást ad, azt az Ür nemcsak megáradja, de fel is emeli. Téged is felemelt az Űr, de nem a gyülekezet, vagy az emberek fölé, hanem a gyülekezetben azzal, hogy az ő tulajdon követévé tett. Ügy kell mindig szólnod és vi­selkedned, hogy meglássák rajtad: az Ür küldött ide. Ez az Isten pedig a szeretet Iste­ne. Azt mondta Fiáról, hogy benne gyönyörködik és mégis úgy szerette a bűnös világot, hogy legfőbb Gyönyörűségét is odaadta érte... Azért hi- vaittattál ide, ez ősi gyüleke­zetbe, hogy pásztori munkád nyomán visszhangra találjon, hitet ébresszen, szeretetre gyúllasszon Istennek ez az egész világot magához ölelő szeretete.” Intette és kérte a gyülekezetei is arrai, hogy új lelkészét Isten követeként sze­resse, tisztelje és becsülje. BLATNICZKY JÁNOS, az új kertai lelkész a vasárnap epistolai igéjét vette alapul. I. Péter 5:6—11. Szólt arról, hogy minden szorongató érzést, amelyet kölcsönösen érezhet az „új” lelkész és „új” gyüle­kezet, a jövendő miként s ho­gyanja felől, felold Istennek igéje: Minden gondotokat öreá vessétek, mert néki gondja van reátok. így indul Istenre fi­gyelve, őbenne bízva pásztor is, nyáj is. Éreztük, hogy e nap új kez­detet akar jelenteni minden jelenlévőnek: őreá figyelve, Őbenne bízva. Ezt húzta alá Mátis Istvánná szép szóló éne­ke is. A CONFIRMA ősi dallamá­val és szövegével dicsérte hét luther-köntösbe öltözött lel­kész az Egyház Urát s kérte áldását e szent munkánkra. Ez az áldás folytatódott tovább a közgyűlésen elhangzottakban is: az esperes köszöntésében az egyházmegye és a lelkészi fra- ternitásé; Blatniczky Jenőében az édesapáé, szülőké és a nagy számban képviselt cinkotai gyülekezeté; Győri Jánoséban az apósé, a családé; Mátis Ist­vánéban, a helyettesként elődé és az ajkai gyülekezeté; Bo­ros Bajoséban a somlószőllősi Bókkon Lajoséban a vesz- prémgalsai gyülekezeté... Éreztük, hogy az áldások nap­ja is volt ez a nap. Bár lenne sok áldás további forrása! Síkos Lajos Szeretetotthonaink életéből Otthonaink beteg gyermeki­nél sokáig, talán évekig rejtve maradnak szeretetük jelei. Így történt Erzsikével is. Másik otthonba kellett áthelyezni. Ügy tudtuk, közömbös részére a környezete. Egykedvűen vet­te tudomásul az indulást. Ne­vetgélve, beszélgetve ült az autóban, amíg át kellett száll­nia az idegen kocsiba Ekkor szinte teljesen megváltozott. Keservesen sírt, görcsösen ka­paszkodott kísérőjébe, vigasz­talhatatlan volt. Könnyesen néztük a ragaszkodásnak és a szeretetnek meglepő megnyi­latkozását. De későn volt már, el kellett válnunk. Mindenkinek az életében le­hetnek ilyen késői megnyilat­kozások. Későn ébredünk rá, hogy szeretnek bennünket, és későn, hogy szeretnünk kellene másokat. Ezért fontos, hogy sohase halogassuk szeretetünk megmutatását. Muncz Frigyes ÜJ TEOLÓGIAI PROFESSZOR HELSINKIBEN A Finn Köztársaság elnöke a helsinki egyetem teológiai ka­rán rendkívüli tanárrá kine­vezte Kalevi Tamminent, aki a gyakorlati teológia tanszékén, a valláspedagógia tárgyköré­ben működik. Tamminen professzor 1928- ban született. 1952-ben szentel­ték lelkésszé. A filozófia s a teológia doktorává 1967-ben avatták. Éveken át vallásta­nárként működött, kilenc évig a finn egyház nevelésügyi tit­kára volt, tíz éven át a gyakor­lati teológia tanszékén asszisz­tens, majd a neveléstudomány docense volt, 1968 óta pedig tanársegéde. Falrahányt sípok — Foton FALRA HÁNYT BORSŐ ... Sajnos, elég jól tudjuk, mit je­lent. De mit értsünk falra hányt sípokon? Pedig ilyen is van. Saját szememmel láttam — Foton, a Mandák Intézet­ben, kántorképzésünk otthoná­ban. Nem peregnek le a fal­ról. Szépen egymás mellett so­rakoznak. A nagyobbak közel másfél méteresek és zömökek. Az apróbbja, mint a kisujjam. Orgonasípok. Szorosan a fal­hoz és egymáshoz simulnak. Feszes vigyázzban állnak a szélládán. Azt is a falra erősí­tették. Alattuk kottatartó. Fe­hér-fekete billentyűk sora. Or- gonapad. Pedálok. Egy kis „mini-orgona”. Űjszülött. Néhány napja értesültem csak születéséről. Alig vártam, hogy láthassam. A Mandák- ház kapuján belépve, első utam a magas előcsarnokba vezetett, ahol falépcső kanya­rog az emeletre. Bal kéz felől, a nagy előadóteremtől elvá­lasztó falon megcsillantak az ón sípok, az új orgona „falra hányt” sípjai. Egy szőke, ti­zenhat év körüli fiú játszik rajta. De milyen jól! Nyirö Jó­zsef szentgotthárdi lelkész unokája. Szablocs Kati csak nézi és fülel. Milyen kedvesen csilingelnek a hangok. Még sohasem ült orgona mellett Most jött először Fótra. Szülei is elkísérték. Próbáld meg, Katikám! — biztatom. — Játszd el a zongoravizsgád egyik darabját. Kicsit furcsa. Itt más a billentés. De meg­szólal a darab. örül. MI TÖRTÉNT? Egy harma­dik orgona született a fóti ott­honban. A Gerényesröl múlt évben ide költözött orgona új játékasztalt kapott, kétmanuá- losat. Megmaradt a régi egy- billentyűsoros játékasztal, egy sípsor is megmaradt az új be­építéskor. A nagyobb sípok nem fértek be a terembe. Le kellett vágni belőlük. Néhány más alkatrész is felszabadult. Kiss János, az otthon fáradha­tatlan és leleményes gondno­ka, a kántori tanfolyamok ve­zetője Trajtler Gáborral ösz- szefogott. Megépítették az új orgonát. Meglepetésnek szán­ták. Tizenkétezer forintba ke­rült. Egyesek és néhány gyü­lekezet külön adakozása biz­tosította az összeget. Most már három orgonán gyakorolhat­nak a jövendő kántorok. JÜNIUS 23-ÁN, kedden szentelte fel az új gyakorló hangszert Várady Lajos espe­res, a Gyülekezeti Segély or­szágos vezetője. Az első nyári kántori tanfolyam hallgatói töltötték meg a halvány zöld színre újonnan kifestett, ma­gas előcsarnokot. A földszin­ten helyezkedtek el a lányok. Az emeletre kanyargó falép­csőn — akár Jákob létráján az angyalok — végig a fiúk áll­tak. Várady esperes Luther-ka- bátban, kis asztalka mellett I. Kor. 12, 4—5. alapján hirdette az igét. Különös gyülekezet van most itt jelen — mondotta. — Az ország legkülönbözőbb tá­jairól jöttünk össze. Örömben vagyunk együtt és szolgálatra készen. Ügy kezdődött, mint egy mese: volt egyszer egy or­gona ... És úgy folytatódott, mint valami álom: most há­rom orgonánk van. A SZOLGÁLAT EGYSÉGÉ­RŐL beszélt. A harang meg­húzása, az orgona megszólalta­tása, az ige hirdetése más-más szolgálat, de mindegyikkel az egy Ürnak szolgálunk. A Lé­lek ennek az Ürnak a Lelke. Lélek nélkül csak emberi szen­vedély és önmagunk dicsősége jut szóhoz az orgonánál. Lé­lektől vezetve Isten szereteté- nek tanúi leszünk. Nemcsak az HELSINKI Testvér, ki ott laksz messze északon, szeretnék hozzád hazamenni. Testvér, te jó és hűséges rokon, szeretném a szíved bevenni. Melegedni jó az égő jónál: melletted ülnék, karolnálak, s beszélgetnénk csendes pipaszónál, nálad, ahol a nagy fenyők állnak. Ó, hányszor érzem, szívem inti az üzenetet, szép Helsinki! Testvér, de sokszor üzen a nyírfa, szívemmel sokszor alig bírok, ha kezembe jut egy szép kis irka, vagy hogyha finn papírra írok. Papírod hozza hozzám az erdőd, sok ezer tiszta tó vidékét, a téli szélben rohanó felhőt, a havas tájat és a békét, amely rátok a nagy fényt hinti, s ragyogsz a fényben, szép Helsinki. Tenálad tán a gyümölcs se férges, vetésednek semmi sem ártott, két dolgos kezed kemény és kérges és nem a szíved, amely áldott. Drága finn testvér, de nagyon kár, hogy olyan messze van a házad, mert hogyha érne kegyetlen fagykár, napot küldenék — tízet, százat S ha orcád melegünk érinti, sokkal szebb leszel, szép Helsinki. Gyarmathy Irén orgona mellett, hanem a mi egész mai társadalmunkban is Isten gyerekeiként élünk. Fo­gadjuk nagy alázattal ezt a méltóságunkat. Elhangzott az áldás. Megszó­laltak a „falra hányt” sípok. Trajtler Gábor prelúdiumot játszott. Azután együtt énekel­tük: Dicsérd én lelkem a di­csőség örök királyát... A TANFOLYAM ÜNNEPÉ­LYES MEGNYITÁSA után Kiss János elmondta a két új orgona történetét. Trajtler Gá­bor jól ismert, kedves humo­rával így mutatta be őket: anya és leánya. Közel vannak egymáshoz. Egy fal választja el őket csupán. Egyik nem za­varja a másikat. Mindkettőt közös motor látja el levegő­vel. Tulajdonképpen így kellene hírt adnom olvasóinknak a két orgonáról: anya és gyermeke jól érzik magukat Foton. Hogyne éreznék jól magukat, hiszen rendeltetésüket tölthe­tik be. Egy kívül-belül meg­újított otthonban lakhatnak. Űj ereszcsatornák. Ajtó, ablak, rács újra mázolva. Szobák frissen festve. Még az újonnan felállított orgona is új színt kapott. Egy építési és renová­lási ügyekben járatos édes­apával megszemléljük az épü­letet. Az elvégzett (nagyrészt házilag végzett!) munka leg­alább 200 ezer forint értékű. Legjobban mégis azon ör­vendezhet a két új orgona, hogy a tanulás készségével né­pes hallgató sereg és az okta­tók lelkes gárdája veszi őket körül — és nem hagy nekik nyugtot. Benczúr László Negyvenévesek Nem azokról írunk, akik negyven évvel ezelőtt látták meg a napvilágot, hanem azokról, akik negyven éve, 1930-ban végezték el tanulmá­nyaikat az akkor még Sop­ronban működő Teológián, s szereztek lelkészi oklevelet. Mert még ilyenek is vannak lelkészi karunkban, még hoz­zá nem is kevesen, amint er­ről a június 17-iki évfo­lyam-találkozó tanúsko­dott. Az utolsó teológiai szigor­lat és az eredményhirdetés negyvenéves fordulóján talál­kozóra gyűltek egybe a Te­ológiai Akadémián lelkészi karunk „veteránjai.” Méltó, hogy név szerint is felsoroljuk őket. Mintha katalógust olvas­nánk, ábc sorrendben: Breuer Oszkár, Detre Lajos, Erős Sándor, Farkas Lajos, Fülöp Dezső, Garam Zoltán, Kiss Gyula, Kotyinszky Károly, Lehoczky László, Matuz Pál, Mikler Gusztáv, Murányi Ár­pád, Novák Elek, Dr. Rezessy Zoltán, Rusznyák Ferenc, Rutt- kay-Miklian Géza, Szalay Sán­dor, Szepesi István, dr. Streck Laura, dr. Terényi Pál. Igen, negyven év után is húsz élő lelkész! Isten meg­tartó kegyelme ez! A húsz kö­zül csak kettő nyugdíjas. Mik­ler Gusztáv és Murányi Árpád, akiket a szórvány-szolgálatban megromlott szívük kényszerí- tett idő előtt nyugalomba. El­jöttek Szlovákiából is az oda­kerültek: Kotyinszky Károly és felesége, Lehoczky László és Dr. Terényi Pál is. Bizonyá­ra ott voltak „lélekben” azok, akik levélben köszöntötték a találkozót, de azon megjelen­ni akadályoztatva voltak: dr. Gubcsó András, dr. Kása Pál, Lukácsy Dezső, Németh Zoltán és özv. Rozsondayné, Pröhle Irén is. No és valósággal 6 papné. Délelőtt 9 órakor Erős Sán­dor áhítatot tartott és úrva­csorát osztott az egybegyűltek­nek, majd a találkozás fölötti kötetlen örvendezés után meg­emlékeztek azokról, akik már elmentek, mert elhangzott fö­löttük: „Szolgám, elég” Nagy Gábor, Moravcsik Sándor, dr. Holló Árpád, Kühár Ferenc, Rettmann Farkas, Farkas Zol­tán, Gáspár László, Hartmann Róbert, Bárány László és Friedrich Lajos, ők már nem voltak ott a névsorolvasáson. A találkozót levélben kö­szöntötték D. Káldy Zoltán és D. dr. Ottlyk Ernő püspökök, s az évfolyam még életben lévő két professzora: ár. Kiss Jenő és dr. Karner Károly. A délelőtt a hosszú élet- és szolgálati pályák ismertetésé­vel telt el, azután közös ebé­den folytatódott az együtt-ör- vendezés. Amikor pedig eljött az elválás ideje, nagyon nehe­zen engedtek fel az ölelő ka­rok és a testvéri kezet szoron­gató kezek, hiszen negyven év után már időszerű beiktatni a búcsúzásba ezt a gondolatot: vajon lesz-e még viszontlátás? rmg FORSSELL FINN PÜSPÖK NYUGALOMBA VONUL Karl-Erik Forssell, a finn iasztják utódát, akit a válasz­evangélikus egyház egyetlen táson a legtöbb szavazatot ka- svéd nyelvű kerületének püspö- pott három jelölt közül a Köz­ke bejelentette a Finn Köztár- társaság elnöke nevez ki. saság elnöki irodájában nyug- Forssell püspök 64 éves. A díjba vonulási szándékát. A finn püspökök alsó nyugdíj­bejelentést elfogadták. A püs- korhatára 63 év, de hivataluk- pök ez év december 1-ig marad ban maradhatnak 72 éves ko- hivatalában. Addig megvá- rukig. Régi egyházi tisztségek Evangélikus egyházunk nem a papok egyháza, hanem a nepe. A lelkész a gyülekezet életét vezeti, irányítja ugyan, de mellet­te ott áll a hívek köréből választott munkatársak egész serege. Vannak egyházi tisztségek, amelyek minden gyülekezetben is­meretesek, mint pl. a felügyelő, a gondnok (kurátor), az egy­házfi és a presbiterek tisztsége. Egyes gyülekezetekben azonban régebben akadtak különleges, másutt nem ismert, vagy már elfelejtett egyházi tisztségek is. Voltak ilyenek Békéscsabán is. Ezekből ismertetnék a következőkben hármat. 1. Sáfárok Kisebb helyeken a gyülekezet anyagi ügyeit egyedül intézi a gondnok, a kurátor. A rohamosan naggyá fejlődött békéscsa­bai egyházban ez képtelenség lett volna, ezért kapott a kurátor segítséget az ún. sáfárok személyében. Általában öt, ill. hat sáfár volt Csabán (akiket az első idők­ben „egyházi esküdteknek” neveztek), egy volt közülük a „gaz­da”, a többiek voltak az adószedő sáfárok. A sáfári hivatalban egy hosszú, közös asztaluk volt, melynek egyik végén karosszék állott a kurátor rendelkezésére, másik végén volt a gazdasáfár helye, az asztal két oldalán pedig ült a két-két adószedősáfár. A gazdasáfárság volt a legrangosabb, rendszerint a volt gazdasáfárok közül választották a kurátorokat. A „gazda” ke­zelte az egyház földbirtokát, rendelkezett a két kocsissal és a két pár lóval. Az adószedősáfárok munkakörét jelzi már maga a nevük is. Mivel az adófizetés rendszerint csak ősszel-télen történt, a sá­fároknak az év többi részében elég kevés tennivalójuk lett vol­na, ha nem lett volna mindegyiküknek egy-egy külön reszortja is. De volt. Az egyik sáfár volt az ún. pincesáfár, a másik a magtáros (magazinos), a harmadik a templomsáfár, a negye­dik a harangozósáfár. A pincesáfár — a gazdával együtt — gondoskodott az egyházi szőlőskert megműveléséről és kezelte az egyház pincé­jét, amelynek mélyén nem egy évben rejtőzött ezer liter pálin­ka és kettő-háromszáz hektó bor is. — A magazinos sá­fár az egyházi búzát kezelte, mely egyfelől adóból, másfelől az egyházi földek bérlőitől folyt be, évente öt-hatezer mázsa. — A templomsáfár a templomok takarításáról gondos­kodott, ő ürítette ki a templomi perselyeket és kezelte az isten- tiszteleti offertóriumokat. — A harangozósáfár temetési ügyekkel foglalkozott. Sírhelyeket adott el, a sírásókat utasítot­ta a megrendelt (egyszerű, pallós, tokos, vagy falazott) sír meg- ásására, a gyászoló család rendelkezésére bocsátotta a gyüle­kezet gyászkocsiját, intézkedett a temetési harangozás dolgá­ban. (Innen a neve is: harangozó sáfár.) Fizetésük nem volt, csak jelentéktelen tiszteletdíjuk. A sáfárság a megválasztottak számára nagy megtiszteltetést jelentett. A templomban külön padba ültek s volt egy sajátsá­gos hivatali jelvényük: egy gömbfejű faragott bot, a sáfári pálca, szlovákul: a buganka. Csabai parasztember az utcán nemigen járt bottal, legfeljebb, aki sánta, vagy aki vak volt, a sáfárok azonban büszkén viselték hivataluk e jelvényét. Ami egykor a királyok kezében a jogar volt, azt jelentette a csabai sáfár kezében a sáfári bot: megtiszteltetést, hatalmat, a közért hordozott felelősséget. Szolgálati ideje leteltével a sáfár is letette kezéből hivatala jelvényét, de nem dobta el, nem adta másnak. Megőrizte. Sok­sok csabai parasztház szobájának a sarkában ma is ott áll fal­hoz támasztva a „buganka”, hangtalanul is hirdetve, hogy a ház jelenlegi, vagy egykori gazdája valamikor sáfár volt, hivatal­viselt, megbecsült ember, aki önzetlenül, szerétéiből szolgálta egyházát. Az egyházi tisztségek megbecsülését mutatja, hogy néha még a síremlékeken is megörökítették. Id. Dedinszky Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents