Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-05 / 27. szám
Rendhagyó riport egy lelkésziktatásról CSÖMÖRRE mindig a derű kedves szemléletével nézek. Nemcsak azért, mert amikor Budapest felől, az országúton ráereszkedik az ember a falura, gondozott kertek s a mező színes, mosolygós világa fogad. Nem is csak azért, mert a szlovák eredetű lakosság megőrizte színpompás népviseletét, s ha csoportokban mennek a falu utcáin a lányok és menyecskék, olyan mintha gyönyörű mezei virágcsokrok életre mozdulva sétálnának. Nem is csak azért, mert a most nyugdíjba vonult lelkész mondataiban mindig ott bujkál a kedvesen incselkedő éle — hanem azért, mert maga a nép mindig derűs. Én legalábbis mindig ilyennek láttam. Akár finn vendégekkel toppantam be váratlanul a háziszőttest készítők kapuján, akár ünnepi istentiszteleten néztem végig az áhítatos arcokon, akár a piacon lestem el csömöriek beszélgetését. Azt hiszem, ez a derű a hitben kiegyensúlyozott lelkek elvehetetlen kincse. Ügy tapasztaltam, hogy a derű a hit bizonyosságának is fokmérője. Sőt, minél biztosabb valaki a hitében, meggyőződésében, annál inkább mer önmaga fölött is humorizálni. * BARMI TÖRTÉNIK IS Csömörön, nekem mostanában egy már egyháztörténeti anekdotává érő kedves eset jut eszembe. Tavaly húsvét hétfőjén történt, hogy Erkkí Kario finn barátunkkal látogattam el Csömörre. Űtközben magyaráztam a finn testvérnek a lo- esolkodás szokását, ami náluk ismeretlen, s aminek keretében kiváltképpen falun a férfinépet koccintásra kínálni is szokták. Amikor megérkeztünk a csömöri parókiára, a harangozó bácsi már túl volt a koccintáson. A lelkész kedvesen köszöntötte a finn vendégeket, amit tolmácsoltam. Ám előállt a harangozó bácsi is, és ékes szlovák nyelven takaros beszédet vágott ki. Sajnos, nem értek szlovákul, s így nem tudtam tolmácsolni. Erkki Kario hamar átlátta a helyzetet, s olykor nagyokat bólintott, mint aki érti. AZTÁN MEGINDULTUNK a templomba. Elöl a lelkészt kísérte a harangozó, mögöttük mentünk mi. A beszélgetésben a következő mondat ütötte meg a fülemet: — Nagytiszteletű úr mindig azt mondta, hogy a finn s a magyar rokonnyelvek. De lám, a magyart tolmácsolni kellett, s amikor én szlovákul beszéltem, a vendég tökéletesen megértette. A finn és a szlovák a rokonnyelvek! így a harangozó. Aztán a templom hűs áhítatában eltelt az istentisztelet órája. A végén Kario barátunk köszöntötte a gyülekezetei. Tolmácsoltam. Közben láttam, hogy hátul a harangozó bácsi mindegyre csak forgatja a fejét rosszaló- lag. — Mi baj volt? — kérdeztem tőle utána. — Tetszik tudni, reggel, amikor beszéltem, a finn vendég mindent megértett tökéletesen. Most meg, hogy ő szólt, nem értettem egy szót se. Valami baj van itt a rokonsággal. Lelkészeink emlékesnek Alba Regia és Gyúró Budapest után az egyik legtöbbet szenvedett városunk Székesfehérvár volt. 1944. december 7-től március 23-ig többször cserélt gazdát. Magát a várost kéthetes ostrom után sikerült birtokába venni a szovjet hadseregnek. Bombázás, ágyú és aknatűz pusztította az egyik legszebb műemlék városunkat Pótolhatatlan kulturális értékek mentek veszendőbe. Azt a kárt, amelyet 16 hét heves harcai okoztak, nem lehetett 25 év alatt tökéletesen kiheverni. Igaz ugyan, hogy a műemlék város, ahol számtalan királyunkat koronázták meg, s ahol országgyűléseket tartottak valaha, ma jelentős ipari központ, de a belváros, az István korabeli bazilika romjaival, középkori műemlékeivel, loggiás patríciusházaival, barokk templomtornyaival, szűk kis sikátoraival a hagyomány tiszteletét ötvözi a forradalmi újszerűséggel. így kellett volna természetszerűleg fejlődnie pusztító háború nélkül is e városnak. S mindebben az a heroikus, hogy megmentjük a múlt értékeit és roppant áldozattal feszülünk neki az újnak, a mai kor követelményeinek. Nagy Tibor akkor még segédlelkész volt Emlékein ma is átparázslik a közel négyhónapos ostrom és a harcok keserűsége: „Székesfehérvár először december 23-án került a szovjet hadsereg kezébe ... Sajnos azonban a városban tovább folytatódtak a harcok. A harcok folyamán a város többször gazdát cserélt. Az állandó bombázások miatt sokan életüket vesztették, sokan váltak hajléktalanná és sokan elköltöztek városunkból... Fehérvár végleges felszabadítása március 23-án volt... íme, néhány rövid mondat, de ezeknek a mondatoknak drámaiságát az érti meg igazán, aki legalább néhány napot töltött a háború poklában. De volt Nagy Tibornak mégis „a harci zaj, az áldozat és szenvedés közben” olyan élménye, amely mai szolgálatát is hitelessé, sőt gazdaggá teszi: „A szovjet parancsnok, XJszkov alezredes mindent megtett, hogy a város lakosságát a háborúval együttjáró atrocitásoktól megkímélje. Ezen idő alatt a parancsnokság szovjet pecséttel ellátott igazolást adott nekem, mint a gyülekezet gondozását egyedül végző segédlelkésznek, hogy lelkészt szolgálatomat zavartalanul végezhessem ... Az ittmaradt csekély számú evangélikus testvéreknek a lehetőségekhez képest tartottam istentiszteleteket és szolgálatom végzése elé soha akadályt nem gördítettek.” Ma, ha hazai és külföldi turisták gyönyörködnek e bájos és megkapóan szép városban, Székesfehérvárban, arra is gondolhatnak, hogy az evangélikus segédlelkész szolgálata, munkája, verejtéke, aggodalma és szeretete szintén beleépült a város köveibe. Székesfehérvár és Budapest között az évmilliók szelétől lekoptatott őshegyek szelíd lankái között van Gyúró. Ma már ezek a hegyek is dombok inkább, amelyeknek lejtőin szőllők és gyümölcsösök vannak. Nincs főforgalmú útja. Falu a sok magyar falu közül, ahol egyszerűen éltek az emberek mindig, és ahol ritkán történtek nagyobb események. A történelem viharai is megkímélték. Utoljára az 1848-as szabadságharc idején volt a közelben kisebb csata. A pá- kozdi csatát, amikor a születő magyar honvédség Jellasicsot megverte — ha látni kívánták volna a gyuróiaik —, néhány órai gyalogút után végignézhették volna a Velenceitó fennsíkján. De 1944 december közepén megváltozott itt is a világ. Tüzérségi és aknatűz jelezte, hogy viharos események színtere lesz a csendes község. „A jegyző szekéren vitte családját és hirtelen összekapkodott értékeit. Menekült a Vértes-hegy felé, vagdalva erősen a lovakat az emelkedő úton. A lelkészék (Nagy Lajos) felé búcsúképpen így kiáltott: Menekülni! Menekülni! Jön az orosz és itt kutyavilág lesz!” Hát persze, a „kutyavilág” talán inkább addig tartott, mert nem így kezdődött és folytatódott: „Az orosz katonák. barátságosak voltak. Egyre azt hajtogatták, nem kell félni. Ruszki katona jó ember. Amikor pedig megtudták, hogy pappal van dolguk, ezt mondták: „Dobre papa!” Majd így folytatódik a „kutyavilág”: A Gyúró határában lévő fehérvári káptalan, Dréherék és József főherceg uradalmát kiosztották a földigénylök között. A kiosztott föld annyi volt, hogy minden igényt ki tudtak elégíteni. Szinte ünnepszámba ment, — írja Sikter László, a mostani lelkész — amikor a munkásinduló hangjai mellett verték a nincstelenek az első karókat a káptalani birtoktest földjébe.” R. P. Eddig a história. De én azt hiszem, nincs itt semmi baj a rokonsággal. Mert a rokonság alapja a kölcsönös szeretet, s az itt bőven megvolt. S ahol szeretet van, ott derű is van. * MOST AZONBAN nem a tavalyi húsvétról van szó, hanem az idei lelkésziktatásról. Solymár János csömöri lelkész nyugdíjba ment. Beteg lábai nem bírják már a szolgálatot, s talán a szív koszorúsereire is vigyázni kell. Ám, ha a szívet a derűvel mérnénk, akár kezdhetné is a szolgálatot. De ő átadta a pásztorbotot a fiának, SOLYMÁR PÉTER-nek, akit 25 évvel ezelőtt majd hogy nem pólyás korában emeltem fel a vagon tetejére, amikor az akkor még kissé fiatalabb Solymár családdal együtt utaztunk Budapestről Nyíregyházára. Mert akkor így utaztunk. Ma fájós lábbal nyugdíjba ment Solymár János. De 25 évvel ezelőtt öregebb volt az arca, mint most. Akkor háború volt. Voltak, akik akkor a papok „fölszámolásáról” káráltak. HÁT NEM DERŰS DOLOG, hogy most az akkori csöppnyi gyermeket beiktatjuk apja örökébe? Hát nem derűs dolog, hogy vészmadarak egykori károgása ellenére fiatalok, akik ebben a mi rendszerünkben nőttek fel, leikészi szolgálatra indulnak? Hát nem derűs dolog, hogy az egyház halódása helyett ma a csömöri gyülekezet, és a csömörihez hasonló gyülekezetek élnek, ahol úgy tudnak szólni az érett hit szavával, mint Fazekas Mi- hályné, aki a bibliakörösök nevében mondott, több mint köszöntőt: bizonyságtevést. Közben hogy, hogy nem, kicsúszott a bibliajelző, s nem lelte a keresett igét Feszült, néma, s nagyon hosszúra nyúlt pillanatok következtek, s én e „kínos” percek alatt éreztem meg az egyház erejét. Már egyre többen kezdtek feszengeni, csak Fazekas Mihályné nem, kendővel a fején és bő redők- ben harangként lengő szoknyában a dereka körül. Nyugodtan lapozgatva kereste az igét. Benne volt ebben a nyugalomban a biblia ismeretének — biztonsága, de benne volt az is, hogy most várjon a püspök, a papok, az ünneplő sokadalom, a gyülekezet, mert nincs most annál fontosabb, mint hogy egy igét adjon át búcsúzóul a papjának, s támaszul az újnak. S hogy arról keresetlen, komoly szóval bizonyságot tegyen. Igaza van, Fazekas Mihályné testvérem, nincs most ennél fontosabb! Hát nem derűs dolog az ige szeretetének ilyen erejében élni? S ahogy Bódis István fordult 21 évi szolgálat hálájával az apához s az édesanyához — s hagy adták a szolgálat folytatására a fiukat. S ahogy Pitlik Pál szólt a gyülekezet ifjúsága nevében a szinte a körükből pappá nőtt új pásztorhoz. Hát nem derűs dolog? HIT, SZERETET, REMÉNYSÉG, erő van ebben, s ez együtt: derű. Hát derűsen szép dolog, hogy háromfelől néznek Solymár Péterre így: a mi fiúnk! Az apa és anya, akik nevelték — a gyülekezet, amelyben megérett —, s az útra talált egyház, amelyben ő Is megtalálta a szolgálat útját. Erről szólt igehirdetésében D. KÁLDY ZOLTÁN püspök, aki a szolgálat pályáján futók, s a lelátókon nézők: az elődök, ősök egységéről szólt Zsid. 12, 1—3. alapján. A gyülekezet pedig nem kívülálló néző, hanem együttfutó, biztatva és lelkesítve, kísérve és maga után vonva. S ez magában véve is szívet melegítő, derűsen szép dolog. És nem derűsen szép dolog, hogy ez az egység „fogja” az új lelkészt is? így foglalta össze beköszönő igehirdetését: „Fiú maradok. Szeretetre szeretettel felelek szüleimnek, gyülekezetnek, feletteseimnek, akiktől kaptam azokat a felismeréseket, hogy Krisztussal a szívben, hogyan lehet ma szolgálni egyházunkban __” * VÉ GÜL, ÍME AZ ÜNNEPSÉG ADATAI. Padokban és padok között, kóruson és a lépcsőjén a gyülekezet s a vendégek: az angyalföldiek az eddigi szolgálati helyről, cin- kotaiak a szomszédból. Lelkészek harmincán. Oltárnál az igehirdető püspök mellett a szolgálatot átadó édesapa, s Detre László esperes, aki az iktatás szertartását végezte. A közgyűlésen Gubek Mihály felügyelő elnökölt. Köszöntést mondtak az előbb említetteken kívül D. Káldy Zoltán püspök, Eszlényi Gyula egyházmegyei felügyelő, Detre László és D. Koren Emil esperesek, Benczúr László lelkész, dr. Selmeczi János, a Teológusok Otthona igazgatója és Zátonyi János teológiai hallgató. Solymár Péter válaszolt. Mindenkinek, aki köszöntötte őt. S a végén még egy valakinek, akiről eddig nem esett szó, de ez az egy mondat a gyülekezeti egyszintűség melegét vitte tovább: „és végül köszönök mindent Rell János- né harangozónak.. A parókia kapui pedig megnyíltak a vendégek előtt D. Koren Emil HA FELHARSAN A KÜRT Hol leszek én, ha a harsona fölzeng? Hol leszek én, ha a kürt szava szól? Ha holtakat ébreszt dördülő hangja! Hol leszek én, ha a kürt szól? Ó, testvér, hol leszel te, ha a harsona fölzeng? Hol leszel te, ha a kürt szava szól? Ha holtakat ébreszt dördülő hangja! Hol leszel te, ha a kürt szól? Ű, testvér, milyen is lesz, ha a harsona fölzeng? Milyen is lesz, ha a kürt szava szól? Ha holtakat ébreszt dördülő hangja! Milyen is lesz, ha majd az szól? Fordította: Bodrog Miklós TESTAMENTUM (Fenyvesi László ev. lelkész, testvérem emlékére, ki 31 éves korában halt meg 1968. június 29-én.) galamb a vállamon: szerelmed, vállalom! nap lépte a havon. hát siess, akarom, galamb a vállamon szerelmed, vállalom! sírásod bánatom ... osztódó fájdalom... galamb a vállamon: szerelmed, vállalom! s hiszem, tárt karom szivembe zárt nagyon s nem ereszt el, tartom, te állsz a parton, majd folytasd, rád bízom! utánam semmi nyom! Fenyvesi Félix Lajos Hozzászólásunk az egyház küldetésének kérdéséhez A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG nyári nagygyűlésének kitűzött kérdéseivel foglalkoztak az elmúlt hónapokban a tagegyházak. Magyarországi Evangélikus Egyházunk is hosszantartó tudományos előkészülettel foglalkozott a témával. A Hozzászólás elkészültének folyamatához tartozott a gyenesdiási lelkészkonferencia is, amelyről legutóbb hírt adtunk. Az elkészült anyagot Sajtóosztályunk német és angol nyelven is kiadta, és meg- küldötte a Nagygyűlésen részt vevő delegátusoknak előzetes tanulmányozás végett. Alább ennek a német és angol nyelvű kiadványnak az előszavát közöljük. A gyűlést eredetileg a brazíliai Porto Alegrébe tervezték, de később a franciaországi Evianba tették át a színhelyét A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS (LUTHERÁNUS) EGYHÁZ Isten iránti hálával adja közre hozzászólását a Lutheránus Világszövetség Porto Alegre-i nagygyűlésének főtémájához: „ELKÜLDVE A VILÁGBA.” Egyházunkban hagyomány, hogy a Luthéránus Világszövetség nagygyűléseinek főtémáihoz hozzászólást készítünk. így történt ez legutoljára a helsinki nagygyűlés alkalmával, ahová szintén elküldtük a „megigazulásról” szóló hozzászólásunkat. Ezt a hagyományt nem azért ápoljuk, mintha mindenáron hallatni akarnánk hangunkat, hanem elsősorban azért, mert a Lutheránus Világszövetség nagy családjában a mi „kisebbségi egyház”-unk sem akar tétlen családtag lenni — akit mindig csak kiszolgálnak —, hanem el akarja végezni a családban a ráeső munkát. Ezenkívül arra is gondolunk, hogy egy olyan egyház szolgálata és hangja, amely az utolsó negyedszázadban teljesen új történelmi körülmények között él, érdeklődésre tarthat számot a nagy családban, sőt, talán a család többi tagjainak is segítséget adhat. TÉNY AZ, HOGY a magyarországi evangélikus egyház a második világháborút követően, az utolsó huszonöt évben, vállalta a történelem kihívását, hogy adjon választ azokra a kérdésekre, amelyeket az új történelmi körülmények és az azokban élő keresztyén emberek, családok és állampolgárok tesznek fel neki. A történelem kihívása mögött elrejtve Isten kihívását láttuk meg és éppen ezért a történelem kihívására adandó válaszainkat nem a történet-filozófia, hanem Isten teljes kinyilatkoztatása talaján kerestük. Az Ö- és Üjszövetségnek, az egyetemes és evangélikus hitvallási iratoknak olyan lázas kutatása indult meg, amire alig volt példa magyarországi egyházunk életében. Az így nyert feleleteket szembesítenünk kellett új helyzetünkkel és végig kellett gondolnunk, hogy mit jelent ma egyház lenni, mi ma az egyház szolgálata és hogyan kell ma betöltenie az egyháznak szolgálatát népünk és az emberiség nagy családjában. Közben kitűnt, hogy „atyáink” feleletei a hitvallási iratokban nem mindig elegendőek az új helyzetben és ezért szolgálatunkban nem elegendő a „tegnap” feleleteire támaszkodni. Bátraknak kell lennünk új feleletek adására is. így indult el és folyik egyházunkban egy eleven teológiai munka, amelyben nemcsak a püspökök és teológiai tanárok, hanem lelkészeink összessége vesz részt. Ezért joggal mondhatjuk el, hogy a nagygyűlés főtémájához való hozzászólásunk nem pusztán a püspököknek és teológiai tanároknak a hozzászólása, hanem a magyarországi evangélikus egyházé, még akkor is, ha a téma feldolgozásában nem mindenki egyenlően vett részt. A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG MAGYAR NEMZETI BIZOTTSÁGA 1969 elején egy Tanulmányi Bizottságot állított fel a Porto Alegre-i nagygyűlés témájának feldolgozására. A Tanulmányi Bizottság célul tűzte ki, hogy a nagygyűlés témájával kapcsolatban egyfelől tanulmányozza a lutheránus egyházak mai teológiai irányzatait és állásfoglalásait, másfelől tudatosítja egyházunk felismeréseit és tapasztalatait, hogy ezeket összefoglaló hozzászólásban vigye a nagygyűlés elé. A tanulmányi munka széles alapokon folyt azzal a kettős céllal, hogy minél több lelkész ismerkedjék a világméretű problémákkal és minél szélesebb egyetértésre épüljön egyházunk hozzászólása és így valóban egyházunk hangja szólalhasson meg Porto Alegrében. A TANULMÁNYI BIZOTTSÁGBAN mintegy 50-en vettek részt, köztük teológiai tanárok, gyülekezeti lelkészek, segédlelkészek és laikus munkások. A munka szervezését D. Káldy Zoltán és D. dr. Ottlyk Ernő püspökök irányításával dr. Prőhle Károly, a budapesti Teológiai Akadémia professzora végezte. A tanulmányi munka a nagygyűlési tematika szerint három csoportban folyt, amelynek vezetői dr. Pálfy Miklós, az ószövetségi tudományok professzora, dr. Prőhle Károly, az újszövetségi tudományok professzora és dr. Nagy Gyula, a rendszeres tanszék professzora voltak. A tanulmányi csoportok a rendelkezésre álló irodalom alapján foglalkoztak a nagygyűlési témák anyagával, dolgozatokat, vázlatokat, tételsorozatokat ké- készítettek és beszéltek meg szűkebb, vagy tágabb munkaértekezleteken. Több mint 30 hosszabb tanulmány készült így el, melynek egy része egyházunk sajtójában napvilágot is látott. A csoportok a Genfből érkező tanulmányi anyaggal is konfron- tálták munkájukat, de arra nem törekedtek, hogy ennek a tanulmányi anyagnak minden részletéhez hozzászóljanak. VÉGÜL IS az itt közreadott magyar hozzászólást a csoportok vezetői fogalmazták meg éspedig az 1. csoport „Elküldetünk az evangéliummal” témáját dr. Pálfy Miklós, a 2. csoport „Ökumenikus felelősségünk” témáját dr. Prőhle Károly, és a 3. csoport „Felelős részvételünk a mai társadalomban” témáját dr. Nagy Gyula professzorok. A szöveget 1970. márciusában zártuk le. Kérjük Istent, hogy hozzászólásunkat tegye gyümölcsözővé a nagygyűlés munkájában. Budapest, 1970. április 20. D. KÁLDY ZOLTÁN elnöklő püspök A ROMÁNIÁI evangélikusok ÉS ORTODOXOK jó viszonyáról nyilatkoztak Argay György és Albert Klein evangélikus püspökök Géniben. Amíg 1948 előtt az ortodoxia, mint államegyház szerepelt, a jelenleg érvényes törvény nem különböztet az egyházak között. Bár az evangélikusok száma alig egy százaléka a lakosságnak, az állam az egyházakat egymás mellett állónak és egyenlőnek tekinti. Klein püspök megállapítása szerint a lelkészképzés és az egyházi élet állami támogatása komoly segítséget jelent, s alapját képezi az egyházak egymásközti jó viszonyának is. Ugyanígy foglalt állást Justinian patriarcha, s kölcsönösen reményüket fejezték ki, hogy „a két egyház jó viszonya az EVT-ben való összetartozásuk folytán erősödni fog és a teológiai dialógusok során még inkább megalapozottabbá lesz.” Tájékoztatásaikban kitértek azokra a problémákra is, melyet a vidéki lakosság ipari centrumokba áramlása ■ jelent az egyházak számára. Egyrészt próbálják megőrizni az elnéptelenedett falvak gyülekezeteinek egyházi önállóságát annak ellenére, hogy lelkészük egyszerre több helyen szolgál, másrészt a városokban megpróbálják az odaköltözöt- teket beépíteni az ottani gyülekezetbe. A püspökök egyébként hangsúlyozták, hogy az evangélikus egyházban nincs lelkészhiány. A 32 000 magyar nyelvű evangélikus gondozását 34 lelkész és két teológiai professzor végzi, a hatszor akkora német ajkú evangélikusság között pedig 183 lelkész szolgál. (Iwb)
