Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-22 / 25. szám
Keresztyenek a társadalomban A család — az élet tűzhelye (2) Korunkban kissé romantikusnak látszik ez a megfogalmazás. Az „élet tűzhelye” kifejezésből csendes boldogság és nyugalom árad, ezek pedig nem a legjellemzőbb vonásai a családi életnek manapság, sehol a világon. Inkább a házasság válságáról és a család széthullásának jeleiről beszélnek s a tények sokszor igazolni látszanak ezt. A családi élet kérdései mégis elsőrendűen érdeklik az embereket. Ha a lelkész igehirdetésében idetartozó dolgokról beszél, érzi, hogy a figyelem feszültté válik. Ha a rádió vagy Tv ilyen műsorokat sugároz, vagy vitákat indít, levelek özöne érkezik a szerkesztőkhöz, másnap még a munkahelyeken is folytatódik a vita a felvetett kérdésekről: milyenek is a családok a modern világban? Mik az okai a szülők és gyermekek elhidege- désének, meg nem értésének? Mi lesz a családhoz tartozó, ám a családi kötelékeket elutasító fiatalokkal? stb. A nagy érdeklődés jó jel. Arra mutat, hogy a válságjelenségek leküzdhetők és, hogy széleskörű az igény: javítsunk a családi életen, oldjuk meg azokat a kérdéseket, melyek gátolják, hogy a család betöltse feladatát és igazi közösséggé váljék, annak minden örömével és gondjával együtt. A keresztyén etikát is érintő idevonatkozó kérdések közül vegyünk szemügyre néhányat: 1. A házasság értéke és fenntarthatósága. — A családi élet alapfeltétele a házasság. Ezt sokan kétségbevonják. Fiatalok egy rétege például világszerte csoportokba verődve, minden külső kötöttséget elvetve teljes „érzelmi szabadságban” kíván élni, így pótolva két ember házasságát. Sajnos e csoportokból azután kiégett, lelkesedni már senkiért nem tudó koravén emberek kerülnek ki, elzárva egy alapvető emberi felismeréstől az étetnek e területén: egy több, mint a sok! Egy, aki nemcsak ma, de még holnap s holnapután is mellettünk lesz! Azonban nemcsak lázongó fiatalok, de házasságban élő felnőttek is kérdésessé teszik a házasság értékeit és fenntarthatóságát. Nem szavakkal, hiszen elvileg senki nem tudna mást, jobbat ajánlani, de tettekkel. Sokszor váratlan, magyarázhatatlannak tűnő tételekkel. A válások ézáma ijesztően magas világszerte, hazánkban is. S nem is csupán a „fiatal házasok” között, de jelentős százalékban iskoláskorú gyermekekkel rendelkező, hosszú éveket, évtizedeket együtt megélt középkorúak között! Hol keressük az okokat? Vajon elég csupán mindezt a külső körülményekkel magyarázni: mindkét fél munkábaállá- sa, munkahelyi ismerettségek, állandó időhiányból eredő el- hidegedés? — A házasság becsületének visszaállításához sokkal mélyebbre kell hatolnunk: már a házasságkötés előtt lelkében hordja későbbi elégedetlenkedéseit az, aki például „vadász- területnek” tekinti az életet, ahol a legfőbb jó a hódítás, a győzelem elérése másokkal szemben, akik mind az ő boldogságát hivatottak szolgálni. Folytatódik azzal a szemlélettel, midőn a felek a házasság- kötést egyféle szerződésnek tartják, mely anyagi-, lakás- és szekszuális szempontból két embert érdekközösségbe von. Aki így gondolkodik, hamar rájöhet, hogy lennének jobb anyagi feltételek s többet Ígérő szekszuális lehetőségek is ... — A következő ok már magukban a válságbajutott házastársakban mutatkozik: túlságosan is könnyen feladják a harcot, lemondanak a megújulás lehetőségéről — az egymással való beszélgetésről, önmaguk megváltoztatásának, hibák kiküszöbölésének „kényelmetlen erőfeszítéseiről”. Aki ezeket nem kísérli meg, valószínűleg már korábban is ezt vallotta: a család — én vagyok, a boldogság az én igényem, a vágyak az én vágyaim. Mindezen okok — noha súlyosak — kiküszöbölhetők. Csupán néhány elfelejtett, mostohán kezelt fogalomnak kellene újra értelmet adni: egymás megbecsülése, türelem, megbocsátanitudás, alkalmazkodás. E fogalmak iskoláját minden házasfélnek végig kell járnia, de az eredmény olyan családi közösség lehet, amelyben már nem az elválasztó, hanem sokkal inkább az összekötő és bizalom légkörét megteremtő tényezők vannak túlsúlyban. Jó eredmények az élet egyetlen területén sem születnek komoly fáradozás nélkül, miért éppen a házasságtól várnánk ezt? A fáradozás viszont azt igazolhatja, hogy a családi életnek ma is egyedüli alapja és formája a két ember egymást megismerni és szeretni kész szövetsége, a házasság. 2. Gyermek a családban. — Keresztyén etikai problémáink nem a gyermek megszületésével kezdődnek, hanem épp ott, ahol nem születnek meg a gyermekek. Igaz, hogy korunkban az élet minden területén bizonyos tervszerűség érvényesül, sok házaspár elfelejti azonban ázt, hogy a gyermek- áldásban az élet nagy titkáról van szó, mely által Isten teremtő hatalmának eszközeivé válnak. Ezért ezt a kérdést nem lehet csupán gazdaságikényelmi alapon átgondolni és „családtervezés” címszó alatt hosszú éveken keresztül „sorrendet változtatni” az Élet s az életet járulékosan kísérő szükségletek felcserélésével. Természetes, hogy Isten e kérdésben is megengedi, sőt kívánja, hogy használjuk értelmünket, melyet ö adott és felmérjük a felelősséget, melyet egy-egy gyermek születése jelent. De azt is hasonlóképpen kívánja, hogy az Élet ajándékával kapcsolatban a szívünket is használjuk s az életet a szolgáló szeretet mérlegén lássuk. Nem felejthetem el annak a boldog szülőnek arckifejezését, aki nyolc gyermekét szólította be egyenként, hogy mindegyikről mondjon valamit... A megszületett gyermek valóban megváltoztatja a család életét. Ez a változás azonban a szeretet ezernyi új lehetőségét kínálja a szülőknek egymás iránt és gyermekük iránt is. Gyermekeikről különböző okok miatt lemondó szülők aligha mérik fel igazán, miről is mondtak le. A családi élet így válik „műhellyé”, az em- berréformálódás műhelyévé, ahol szülők (nagyszülők!) a gyermeken keresztül naponként új meg új izgalmas feladattal találják szembe magukat. S ahol nem a vak tekintély vagy uralkodni vágyás tölti meg a szülők szivét, ott még az un. „nemzedéki kérdések” is szere- tetben oldódhatnak. 3. Család nélkül maradt „családtagok”. — A magánosság korunk egyik égető kérdése. S az egyedülmaradottak nagyrésze is családi életből szakadt ki, háborúk nyomán, a megöregedés természetes következményeként, vagy volt családjának közönyössége és hidegsége miatt A családi „tűzhelyet” még a társadalmunkban olyan komolyan vett szociális intézkedésekkel sem lehet pótolni. Mégis tehetünk családjukat vesztett „családtagokért” valamit: őszinte barátsággal, segítőkészséggel, elszakadt családtagokat egymáshoz visszavezető, hidegséget, közönyt, gyakran csak büszke- ség-táplálta görcsösséget megszüntető szolgálattal. Gyülekezetben s azon kívül sok ilyen alkalom kínálkozik. S ez éppen olyan krisztusi parancs, mint családon belüli szolgálatunk. Az „élet tűzhelye” kifejezés végülis valóban csendes boldogságot rejt magában, de ez már a megharcolt boldogság és nyugalom. Sőt bölcsesség, erő és szeretet kell hozzá... Szirmai Zoltán A SAJTÖOSZTALY KÖZLEMÉNYE A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy a Keresztyén Énekeskönyv új, nagy alakú kiadása nyomda- technikai okok miatt csak a nyár végén jelenik meg. A megjelenést annak idején hirdetni fogjuk. Az énekeskönyvre előjegyzést nem fogadunk el, a megjelenés után korlátlanul áll a gyülekezetek rendelkezésére. p1 zerkilencszáznegyvenhét ta- ^ vaszán, pontosan május 20- án és a következő napokban 30 evangélikus család érkezett Csehszlovákiából, a mátyusföl- di Alsószeli községből a Tolna megyei Zombára. A magyarszlovák lakosságcsere-egyezmény sodorta őket ide szülőföldjükről, hogy ott helyet adjanak a Tótkomlósról áttelepült szlovákoknak. Tótkomlósra is került néhány alsószeli család, s az ország más vidékeire is, de a mintegy 600 magyar evangélikus áttelepített közül legtöbben Tolna és Baranya kitelepített német lakosainak helyén kaptak új otthont az alsószeliek. A Zombára került 120 főnyi evangélikusság a letelepülés gondja közepette is folytatni kívánta gyülekezeti életét. Zombán nincs evangélikus templom. Eleddig szórványa volt a kitelepítés következtében megcsappant létszámú szomszédos kétyi gyülekezetnek, s a kétyi lelkész tartott időnként a zombai iskola egyik termében istentiszteletet. Az intenzív egyházi élethez szokott 1600 lelkes alsószeli gyülekezet zombai töredéke már 1947 nyarán a kétyi egyházközség fiók-gyülekezetévé alakult, s az ugyancsak idetelepült igazgató-kántortanítójának szolgálatával rendszeres vasárnapi istentiszteleteken találkozott, hogy őrizze a múlt emlékeit, s erősítse az együvétarto- zás öntudatát. 1951 óta a kétyi lelkész szolgál kéthetenként. A zombai evangélikusok már kezdetben megtalálták azokat a szálakat, amelyek a nagy alföldi gyülekezetét, Orosházát új otthonukhoz, Zombához fűzik. Darvas József: Egy paFelvétel a Teológiai Akadémiára Evangélikus Egyházunk lelkészeinek kiképzése a budapesti Teológiai Akadémián történik. Akik a Teológiai Akadémiára felvételüket óhajtják, felvételi kérvényüket — az Akadémia Felvételi Bizottságához címezve — legkésőbb augusztus 15-ig küldjék be a Dékáni Hivatalhoz (Budapest, VIII., Üllői út 24. II.) A felvételi kérvényhez a következő okmányokat kell mellékelni: a) születési bizonyítvány, b) a legmagasabb iskolai végzettség bizonyítványa, c) helyhatósági vagy más bizonyítvány, amely a kérvényező lakását, szociális helyzetét, szüleinek foglalkozását és kereseti, ill. szociális viszonyait feltünteti, d) orvosi bizonyítvány (részletes), e) keresztelési bizonyítvány, f) konfirmációi bizonyítvány, g) részletes önéletrajz, mely feltárja a kérvényező családi és társadalmi körülményeit, valamint a lelkészi szolgálatra indulás okait, h) esetleges egyházi működésről szóló bizonyítvány. A felvételhez szükséges továbbá az illetékes lelkésznek és esetleg még a vallástanító lelkésznek részletes bizonyítványa, mindenesetre annak a lelkésznek a jelentkezőt részletesen jellemző bizonyítványa a lelkészi pályára való alkalmasságáról, aki a folyamodónak a legutóbbi években lelkipásztora volt. Ezt a lelkészi bizonyítványt a lelkészi hivatal a kérvénnyel egyidejűleg levélben, közvetlenül az Akadémia dékánja címére küldje meg. Az okmányokat eredetiben kel] beküldeni, de indokolt esetben hiteles másolatban is lehet mellékelni. A másolatot „egyházi használatra” megjelöléssel egyházközségi lelkész is hitelesítheti. Az akadémiai tanulmányi idő öt esztendő. A felvételi kérvénnyel egyidőben a jelentkezők kérjék felvételüket a Teológus Otthonba is, ahol az Akadémia hallgatói lakást és ellátást kapnak. Ez a kérvény is a dékáni hivatalba küldendő részletes önéletrajz kíséretében. A budapesti felhívás értelmében — Dr. Pálfy Miklóst újból titkárrá választották — A Keresztyén Békekonferencia Nemzetközi Kérdésekkel Foglalkozó Bizottsága megtartotta alakuló munkaülését a nyugatnémetországi Georgsma- rienhüttében június első hetében, amelyen a magyarországi tagegyházakat dr. Pálfy Miklós teológiai professzor, ökumenikus főtitkár képviselte. Bujevszkij nemzetközi titkár (Szovjetunió) elnökletével megtárgyalta a 22 küldött az ösz- szes jelenleg aktuális nemzetközi problémát és többoldalas jelentést készített a Keresztyén Békekonferencia elnöksége részére a megvitatott kérdésekről. Különösen is fontosnak tartották a jelenlévők, hogy az európai biztonság kérdéseinek megtárgyalására tervezett konferencia a budapesti felhívás értelmében mielőbb létrejöjjön és hogy a vietnami háború sürgős befejezése valamint a közel-keleti problémák megoldása érdekében a nagyhatalmak minden erővel és jószándékkal dolgozzanak együtt. A Bizottság megválasztotta új tisztikarát. Elnöke dr. Renate Riemeck professzornő (Nyugatnémetország), titkára pedig egyhangúlag dr. Pálfy Miklós professzor lett, aki már az előző bizottságnak is titkára volt 5 évig. Fogadta a bizottság tagjait Osnabrück főpolgármestere Ferch, aki azt a kívánságát és reményét fejezte ki üdvözlő beszédében, hogy mielőbb beérjenek a mozgalom gyümölcsei. Köszöntötte a bizottságot Degener hannoveri szuperintendens és átadta D. dr. hilje hannoveri evangélikus püspök jókívánságait. rasztcsalád története című szociográfiájában hiteles történetét olvashatták annak, miként vándoroltak el két évszázaddal azelőtt a zombai evangélikus jobbágyok a földesúri önkény és a vallási türelmetlenség miatt. A „futásra” kényszerült akkori 30, majd később 70 családra szaporodott zombai „sza- badmenetelű takszások” a mai Orosháza helyén elterülő pusztaságon vetették meg lábukat, hogy sátraikkal megalapozzák a későbbi „legnagyobb magyar falut”, majd virágzó várost és gyülekezetét. De Veres József: Orosháza című monográfiája is kézbe került, s a történelmi tények egyre jobban táplálták, erősítették az új társadalmi rendet építő zombaiak önbizalmát. Egyre határozottabban és büszkébben énekelték: „Ne csüggedj el kicsiny sereg!” A régen megszakadt történelmi kapcsolatot fölelevenítették. Ebben segítségükre voltak az iskolás gyermekek, akik levelezést kezdtek orosházi tanulókkal. A történeti szakkör fölkutatta a régi zombai evangélikus imaház maradványait, s egyes tagjai érintkezést tartottak fenn Orosházáról Zombára látogató néprajzosokkal, többek között Nagy Gyulával, a Szántó Kovács János Múzeum igazgatójával, aki több alkalommal vizsgálta az Orosházán továbbélő népszokások és hagyományok nyomait. Az évről évre jobban összefonódó barátságot aztán megpecsételte az a nemrégiben megjelent kétkötetes hatalmas mű, amely Orosháza történetét és néprajzát Nagy Gyula szerkesztésében tudományos alapon foglalja össze. Ennek a nagyszabású monográfiának egyes fejezeteiben a Mátyus- földről Zombára telepített evangélikus magyarok magyarázatot és bizonyítékokat találtak a történelmi rokonság igazolására. Tudvalévő, hogy az 1743—44 években Zombáról elvándorolt jobbágyok néhány évtizeddel azelőtt a Kisalföld északi részéről húzódtak le Tolnába. Tehát eredeti lakóhelyük a Csallóköz és Mátyusföld tő- szomszédságában volt. A Kisalföld tájai akkor, és még nagyrészt ma is, néprajzi egységben éltek. Hagyomány, szokások, viselet, nyelv tekintetében közel álltak egymáshoz. A Kisalföldről egészen Orosházáig a történelmi útszakaszokon nem kallódtak el a népi jellegzetességek, s a hit sem. Sőt élnek ma is, és egyes ismertető jegyei föllelhetők ezen útszakasz állomásain is, például Zombán, ahol az Alsószeliből származó lakosság tovább éli és ápolja a közös hagyományokat. Az „Orosháza néprajza” című kötetben a tanyai települést, föld- mívelést, állattartást, táplálkozást, népviseletet, néphitet, népszokásokat tárgyaló fejezetek sorra föltárják azokat a közös vonásokat, amelyek jellemzők az alsószeliek életére — a mai Zombán. De legdöntőbb bizonyítéka a néprajzi rokonságnak az a fejezet, amelyet Csizmadia Lajos írt „Az orosházi nyelvjárás néhány hangtani sajátossága* címen, felsorolván 16 könyvoldalon azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek hasonlóságukkal, vagy azonosságukkal összekötik a „volt” és a jelenlegi zombai népcsoportot 'T'udni kell azt is, hogy Zom- bára — hosszú hányattatás után — az 1946. évben bukovinai székelyek is települtek. Elődeiket 1764-ben (Mádéfalvi veszedelem) űzte ki Magyarországról Mária Terézia önkényes rendelkezése. Tehát húsz évvel a zombai „futás” után. Ma mintegy kétszáz székely család él Zombán, ebben a 3000 lelkes közösségben, amelynek tagjait most már mindjobban erősödő vérségi kötelékek is egymáshoz láncolják. A 120 főt számláló evangélikus népcsoport megőrizte életmódbeli sajátosságait, ápolja családi (alsószeli) kapcsolatait, emlékeit, ragaszkodik ősei hitéhez, s úgy vesz részt a közösség társadalmi életében, hogy amit régi otthonából magával hozott, ahhoz hű marad. Ez a hűség is jellemző közös vonás az Orosházára elköltözött elődökkel. Nem akarunk méltatalan utódok lenni! Orosháza megalapításának 225 éves fordulója Zomba községének is ünnepe. Nemcsak a fiókegyházközségnek. Orosháza városi tanácsa meghívta a zombaiakat a lezajlott ünnepségükre, amelyen Zomba községet öt tagú küldöttség képviselte, köztük egy az „utódok” közül. A találkozás örömteljes volt, s hatásában lendületet adott a zombaiaknak a további építő munkához. Orosházán utcanév jelzi és örökíti meg a zombai múltat, s egy megrepedt harang hirdeti az impozáns evangélikus templom szószéke tövében az ősök lelkiismereti szabadságát. De mindezeken túl Orosháza lakossága, fejlődő ipara, társadalmi és kulturális intézményei a nagyszerű jelen és a biztató jövő szószólói. És egy kicsit magukban hordozzák a régi, haladó, forradalmi „zombai” szellemet is. 'J ombán már van „Orosháza” utca és — szerény keretek között bár — indulóban van egykét iparág, s termelőszövetkezete szilárd talajon áll: az emberek becsületes munkáján. Az első termelőszövetkezetnek a községben (1949-ben) voltak orosházi tagjai is. Ma is vannak nehányan, akiknek bölcsője Orosházán ringott. Zombán, a Völgység szépülő községében új lakóházak, középületek beszélnek a lakosság jómódjának emelkedéséről. A külső különbségek eltünedeztek, s az élet évről évre munkálja, alakítja az emberék belső egységét. A kertekben itt-ott felmagasodó felvidéki fenyők — amelyeket 1947-ben kis cserepekben hoztunk át — arról susognak, hogy a természet törvényeit az emberek is követik: megerednek, megkapaszkodnak a jó magyar földben, s az élet gyümölcseit termik mind az orosházi síkságon, mind a zombai völgyekben. Boros Béla Komplikált szereposztás Aki engem bánt, az Kain. Ábel természetesen én vagyok. Tegyük a szívünkre a kezünket: bevallatlanul is valahogy így gondolkozunk. Az élet szereposztását lehúzzuk a primitív egyszerűség szintjére, hogy tetszésünk szerint képzelhessük magunkat is, másokat is olyannak, amilyennek éppen akarjuk. S ez általában nem tudatos tervszerűséggel történik így: sokkal inkább valami bennünk működő sötét automatika műveként, mely finom szálakkal cinkosává szervezi érzésvilágunkat. Ezzel már kész is az a leegyszerűsítő alapbeállítottság, amely önmagában kiosztja a mindenkori mártír szerepét, másokat pedig a tőle való távolságnak megfelelően minősít aránylag fehérnek, szürkének, vagy feketének. S ugyan miért? Dr. Jacobi Jolán pszichiáter írja A személyiség-fejlődés útja című könyvében: „Olyan emberek, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni, mi minden tartozik még lelkükhöz tudatos énükön kívül, saját ismeretlen .lelkirészeiket’ ki szokták vetíteni a külvilágra — mert ami tudattalan, azt először is a kivetítésben élik át, mint más tárgyak tulajdonságát. Ezek azok a jól ismert egyének, akik mindig úgy vélik, hogy igazuk van, akik magukat mindig kifogástalannak, sőt gyakran csodálatosnak tartják, viszont úgy találják, hogy egész környezetük rossz, nehezen elviselhető, szörnyű, és mást sem okoz nekik, mint kellemetlenséget. Mert senki sem szeretné elismerni a saját sötét oldalát; ezért a legtöbb ember még az orvosi lélekelemzés alkalmával is ellenállással telve ágaskodik árnyoldalának tudatosítása ellen.” József Attila talán ugyanezt mondja így: „Világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.” Ezt persze igen könnyű másokon meglátnunk; magunkon annál kínosabb, bár a kiegyen- súlyozódáshoz nélkülözhetetlen. Mert amíg ezt elszántan el nem kezdjük, vállalva, hogy egyre kisebbek leszünk a magunk szemében s mind mélységesebben .. kiábrándulunk önmagunkból, addig szüntelen működik bennünk az a „boszorkánygyár”, mely futószalagon termeli azokat a „bűnösöket”, akiket voltaképpen saját lelkünk „hozott anyagából” produkálunk napról napra. Közösségileg is érvényes ez, sokat megmagyaráz például a középkori eretnek-perekből. Van „kollektív boszorkánygyártás” is, mert minél vakabb egy közösség saját hibáival és hajlamaival szemben, annál elfogultabban kritizál kifelé. Erről főként azért jó tudnunk, hogy saját magunk megközelítő ismeretének birtokában kellő alázatossággal, de hathatósan tegyük meg a magunkét a közszellem minél egészségesebbé tételére, családban, gyülekezetben s társadalmi életben. Amikor negatív szerepeket nagy könnyedén másokra „vetítünk”, nem is gondoljuk, hogy ezt önismeret és bűnbánat helyett tesszük, s hogy ezzel súlyos belső energiavesztésre, őrlődésre, érthetetlen indulathullámzásra ítéljük magunkat. Ez aztán idővel megrögződik s „bosszút áll rajtunk ezer formában apró, de izmosodó mániák, váratlan dühki- törésék, emésztő elégedetlenség és kisemmizettségi érzés, általános „felhúzottság”, fáradékonyság, esetleg egészségi panaszok szervi baj nélkül, durvaságok és önzések, melyeket belső kényszerből mégis védelmezünk, vagy rendkívüli sér- tődékenység, a vele járó túlzott udvariassággal — s ki sorolhatná végig mindet... Kain nem közöttünk — Kain bennünk van! És pontosan abban fog szólni és cselekedni, belső és külső rombolást végezni, ölni, vagyis valamilyen formában életpusztító hatalomnak bizonyulni, aki nem ismeri fel Káint önmagában és nem veszi fel vele a harcot. „Ó én nyomorult ember!” — rendült meg Pál magába nézve. De ea nem valamiféle sképlélek tetszelgő póza volt. Ezért követhette feloldódó hálaadás (Rm 7, 25) — gyakorlatilag pedig egy ragyogó élet, mely az e földi bonyolult szereposztásban megtalálta a szolgálatát. Bodrog Miklós I ZOMBAI VISSZHANG
