Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-06-08 / 23. szám

Keresztyénség és emberség a forradalomban A Lutheránus Világszövet­ség Teológiai Bizottsága az el­múlt nyáron Genf ben tartott ülésén dr. Prőhle Károly elő­adást tartott a forradalom ke­resztyén etikai kérdéseiről. Előadása most teljes egészé­ben megjelent a Világszövet­ség folyóiratában német és an­gol nyelven. Ez ad alkalmat arra, hogy egy nehéz bibliafor­dító nap után beszélgetést folytassunk vele a Teológiai Akadémia dékáni szobájában. — Miért vette fel munka- programjába a Teológiai Bi­zottság a forradalom kérdését? Egyházi és teológiai körök­ben újabban lényeges hangu­latváltozás történt a forrada­lom értékelésében. Azelőtt a forradalmat többnyire a törvé­nyes felsőbbség elleni láza­dásnak, és ezért istenellenes vállalkozásnak tekintették. Most azonban az emberiség olyan politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális kérdé­sek elé került főként a harma­dik világgal kapcsolatban, me­lyeknél nem remélhető az, hogy folyamatos fejlődéssel, evolúcióval oldódnak meg. Ezért egyre többekben érle­lődik az a meggyőződés, hogy a forradalom olyan szükség- szerű eleme az emberiség fej­lődésének, amelyből a keresz- tyénségnek is kötelessége részt vállalni. így most szinte di­vattá vált a teológiában forra­dalomról beszélni. Hangoztat­ják, hogy Isten, aki mindig Újat alkot a világban, nemcsak nem ellenzi, hanem akarja a forradalmat, ezért a keresz- tyénségnek nemcsak részt kell vennie benne, hanem a forra­dalom élcsapatává kell lennie, annál is inkább, mert a legra­dikálisabb forradalmi maga­tartást a keresztyénség képvi­seli a megtérés követelésével. Mivel a „forradalom teológiá­ja”, ahogyan ezt nyugaton ne­vezik, sok új kérdést vet fel, jónak látta a Teológiai Bizott­ság, hogy a forradalom kérdé­sét megvitassa a keresztyénség és a humanizmus szempontjá­ból. — Hogyan értékeli „a forra­dalom teológiáját” a mi ta­pasztalataink és teológiai fel­ismeréseink szemszögéből, amelynek kimunkálásában már jó ideje munkálkodik? Az az egyetértés, amellyel újabban a teológusok a forra­dalom mellett hajlandók ál­lást foglalni, tulajdonképpen látszólagos, mert a forradalom fogalmát annyira kitágították, hogy abba minden elfér, az anarchizmustól az ellenforra­dalomig, a tudományos-tech­nikai forradalomtól a megté­rés hirdetéséig. Ez azzal ma­gyarázható, hogy általában el­méleti alapon foglalkoznak a forradalommal. Tapasztalatuk alig van és nem is lehet róla, mert olyan országokban élnek, amelyek elzárkóznak a forra­dalom elől, és így a szocialista forradalomról inkább csak hallomásból értesültek. A mi feladatunk tehát igen jelentős, mert amikor mi forradalomról beszélünk, akkor húsz—hu­szonöt éves tapasztalatunk alapján szólunk. Mi ezért nem is foglalkoztunk azzal, hogy kidolgozzuk a „forradalom teológiáját”, a forradalom va­lamilyen keresztyén igazolását és elméletét, hanem azt kér­deztük, és kérdezzük, hogy a keresztyénségnek mi a szolgá­lata a társadalom forradalmi átalakulása közben és érdeké­ben. Éppen ezért új és érdekes a nyugati teológusok számára az az évek során kimunkált utunk, hogy mint egyház és mint keresztyének veszünk részt a szocialista társadalom építésében, anélkül, hogy vala­mit is feladnánk egyházi szol­gálatunkból. Mi ezzel a ta­pasztalatunkkal tudunk a töb­bi egyház segítségére lenni, annak tudatában, hogy maga Isten az, aki minket ebbe a szolgálatba állított, és minket ezekre a felismerésekre elveze­tett — Hogyan látja az egyház helyzetét és feladatát a forra­dalmi változásokban? Az egyház helyzetét és fel­adatát mindig a történeti és társadalmi realitások figye­lembe vételével kell mérlegel­nünk. Akik a forradalom teológiáját hangoztatják, sok­szor túlságosan könnyen be­szélnek arról, hogy a keresz­tyénségnek kell a forradalom élcsapatává lennie. Nem ve­szik figyelembe sem azt, hogy a keresztyénség az emberiség egészében kisebbséget alkot, sem azt, hogy jórészt az embe­riség jómódú rétegéhez tar­tozik, s így többnyire ösztön- szerűen idegenkedik az olyan forradalmi megmozdulásoktól, amelyek kétségessé teszik ki­váltságos helyzetét. Ez egye­bek között abban is megmu­tatkozik, hogy a hagyományos egyházi teológia az erőszak alkalmazását az államhatalom részéről igazolja, a forradalom részéről viszont kétségbe von­ja. Ez a megkülönböztetés azonban nem tartható, mert nemcsak az államnak, hanem minden embernek van hatal­ma, s így az ember embersé­géhez hozzátartozik a hatalom helyes használata is. Ha tehát az állam egy kisebbség érdek- képviseletévé válik, akkor a széles néprétegek jogáért folyó forradalmat az államhatalom­mal való visszaélés korrektú­rájának kell tekintenünk, és ebben keresztyén embernek nemcsak lehet, hanem köte­lessége is részt venni. Tegyük hozzá: hátrányt szenvedő em­bertársai iránti szeretetből. S aki eközben lehetetlennek tartja a forradalmi erőszak alkalmazását, annak követke­zetesen az állami és közélet­ben való részvételtől is el kell tiltania a keresztyéneket. — Hogyan érvényesül el­gondolásaiban az a tény, hogy az Újszövetség professzora? Kénytelen voltam mélyen elgondolkozni Jézusnak ezen szavain: „Ne álljatok elle­ne a gonosznak!” Ezt sokan úgy értik, hogy Jézus követő­je csak erőszak nélküli forra­dalomban vehet részt. A kér­dés azonban mégsem ilyen egyszerű, mert ez gyakorlati­lag azt jelentené, hogy mások teremtik meg forradalmi har­cok árán az új társadalmi fel­tételeket a keresztyének szá­mára is, s így ezek olyan szi­tuáció haszonélvezőivé válná­nak, amelynek megteremtésé­ben nem hajlandók részt ven­ni. Ez etikailag lehetetlen, mert a keresztyének is bele­tartoznak népük, és az egész emberiség közösségébe. Az te­hát nyilvánvaló, hogy az erő­szak alkalmazásától, amennyi­re lehet, tartózkodnunk kell, nemcsak Jézus szaváért, ha­nem humanitásból is. De jó ügyben az emberség és szere­tet kötelez arra, hogy hatal­munkat, erőnket bevessük em­bertársaink érdekében. — Mit tekinthetünk Jézus szerint ilyen „jó ’ügynek-’, amely szükségessé teszi a for­radalmat? A szegények, kiuzsorázot- tak, hátrányt szenvedők vé­delmét, s éppen erről van szó az igazi forradalomba. Gon­doljunk arra, hogy Jézus nem ismer tréfát a gazdagság kér­désében. Még erőszakot is al­kalmaz, amikor az uzsoráso­kat kiűzi a templomból. A te­véről és a tű fokáról szóló példázattal pedig egyértelmű­en azt mondja, hogy a gazdag nem üdvözülhet, kivéve, ha megtér és feláldozza vagyo­nát, mint például Zákeus. Eb­ben az értelemben elfogadom, hogy a megtérés a legmélyebb forradalmiságot jelenti, ha ilyen eredményei vannak. Elégszer szóltunk arról, hogy az emberiség kétharmada éhe­zik, a keresztyénség nagy ré­sze pedig a jómódban élők közé tartozik. Jézus tehát a „gazdag” keresztyénséget hív­ja megtérésre, és ez ma mély­reható forradalmi átalakulást jelent a politikai, gazdasági és társadalmi struktúrákban, mert a világméretű problémá­kat ma már csak az egyéni megtéréseken messze túlme­nően közös vállalkozásokkal lehet megoldani. És ebből ne­künk is ki kell vennünk ré­szünket. Mert igen sok nyu­gati és harmadik világban élő ember szeme van rajtunk, és nézi, hogyan élünk, gondolko­dunk, mit teszünk, mivé for­máljuk magunk, népünk, tár­sadalmunk életét Jézusra te­kintve, embertársaink iránti szeretettel. Bízik László FÉNY ÉS ÁRNYÉK Ha a fények megnövekednek, itt is ott is árnyékot vetnek! Sajátunk, miénk, nyűhetetlen! S pantomim, hű vetületekben Korlátlan térbe nyúl az árnyunk. Bárhová megyünk, jár utánunk! Visszáján rögzítve képeink, merész vagy lappangó lépteink futását és fáradt ritmusát. Páratlan daktiloszkópiák! Gondolj arra, ha jársz magosban, Ember vagy! Sötét, árnyékod van! S fény útját ha már e! kell álljad, Emberre sohse vessél árnyat! Sárkány András A Déli Evangélikus Egyházkerület felhívása Az Egyházkerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segéd lelkészek figyelmét az elhalálozás folytán megüresedett pusz- taszentlászlói (Zala m.) lelkészi állásra. A lel'készi fizetés vala­mivel magasabb az országos átlagnál. Ezen felül földgázzal fű­tött háromszobás, fürdőszobás lakás áll a lelkészcsalád rendel­kezésére. Földjavadalom is van. Az érdeklődők levélben jelent­kezzenek a Déli Egyházkerület püspökénél (Budapest, VIII., Puskin u. 12.). A jelentkezési határidő 1969. június 15. Bethel új vesetője NAGYOTHALLÓK KONFERENCIÁJA A Betheli Híradó 1968 de­cemberi száma közölte, hogy az intézmény vezetője többé már nem Friedrich von Bodel- schwing, hanem Alex Funke. Ismerkedjék meg egyházunk is Bethel új vezetője. Alex Funke lelkész személyével. „Az első világháború kitöré­se előtt pár hónappal született az afrikai Togoban. Három idősebb testvérét csak hosszú évek múlva ismerte meg, mert misszionárius szülei az Arany­parti kiírna miatt gyermekei­ket Németországban hagyták. Azután az internálás követke­zett, a háború vége, pár év egy kelet-friz falusi lelkészlakban, az édesapa korai halála. Kilenc évig a lüdenscheidi gimnázium tanulója, ahol megpróbálták a néha félénk, máskor élénk fiút az iskolai tudománnyal m»g- barátkoztatni. A teológiai ta­nulmányokat, Bethelben, Ber­linben, Thübingenben és Jená­ban végezte az egyházi harcok idején. Mi lesz az egyházzal, mi lesz Németországgal, előre nem volt látható, mint a jövőheti időjárás. Katonáskodott Afri­kában, hadifogoly volt az USA-ban, ahonnan magával hozta egy fogoly gyülekezet fe­lejthetetlen élményét, hazaté­rés az elpusztult otthonba, úgy következtek egymásra, mint a menetelés az ismeretlenbe. 1946-ban witteni gyülekezet hívta meg lelkészéül. Az egy­házi elöljárók azonban három évre kölcsönkérték őt az egész ország diákgyülekezete részére Szolgálata közben nemcsak az országot járta keresztül-kasui, hanem hét hónapig külföldön is járt. Aztán a witteni gyüle­kezet másodszor is meghívta. Ott is maradt mindaddig, míg a westfáliai egyházi vezetőség rá nem bízta a missziói hiva­tal vezetését. A Ruhr melletti városnak köszönheti feleségét is, aki orvosként dolgozott a diakonissza anyaházban. Akik pedig mindent tudni akarnak, tudják meg: négy gyermekük született, s közülük az egyet­len leányka 11 éves korában halt meg fehérvérűségben.” Így ír a „Betheli Híradó” az új intézetvezetőről, akire ha­talmas, szép és örökké nyug­talanító örökségként több, mint tízezer beteg gondja szállt. Funke lelkész egyházunk Diakóniai Osztályához írt leve­lében többek között így szól: „Bethel Isten különös kegyel­me folytán bizonyos értelem­ben példaszerű gyülekezet. So­kan, sok országból láthatták e példán azt, amit a szeretetben tevékeny hit a világban tehet. Ma Bethelben nagy és nehéz feladatok előtt állunk. Átme­neti időszakban élünk százéves történelmünk és a nem köny- nyúnek mutatkozó jövő között. Nagyon rászorulunk barátaink imádságára. Hálásak vagyunk, hogy Magyarországon is van­nak barátaink, akik szolgála­tunkat imádságukban hordoz­zák.” Muncz Frigyei KÖNYVESPOLC A „Hephata”, az osztrák evangélikus nagyothalló-misz- szió, más egyházi és szociális szervezetekkel ökumenikus ta­lálkozót készít elő szeptember közepére. A lelkészekből és orvosokból álló előadók a na­gyothallók lelkipásztorolási, üdültetési, gyógyítási kérdéseit tárgyalják meg, s azt a kér­dést, miként lehetne az érde­keltek elhelyezkedési és mun­kalehetőségeit javítani. Blbó Lajos: Subások (Mag­vető, 19,— Ft.) A 79 éves író novelláskötete a szegénylegé­nyek, kubikusok, tanyasi em­berek letűnt világát summáz­za ízes magyar nyelven. A nyo­morúságos életsorsok úgy vil­lognak át ezeken az írásokon, mint nyári égbolton a villá­mok: rettenetét hagyva maguk után. A kötethez Darvas József írt előszót. Tanár úr, készült? (Móra, 9,— Ft) „Tanárok és diákok vallo­mása az iskoláról” alcímmel antológiát jelentetett meg a Móra könyvkiadó. Juhász Gyu­la, Móra Ferenc, Tömörkény István, Kosztolányi Dezső, Arany János, Móricz Zsigmond, hogy csak néhány nevet emel­jünk ki a széles írói gárdából a régiek közül, akik mellett ott találjuk mai irodalmi éle­tünk kimagasló személyiségeit, így: Juhász Ferenc líráját, Né­meth László kedves hangú visszaemlékezését a tanár apá­ra. Érdekes, elgondolkoztató könyvet vesz kezébe az olva­só. Diáknak és szülőnek egy­formán tanulságos átlapozni ezt az antológiát. Varga Domokos: Kutyafülüek (Magvető, II. kiadás, 11,— Ft) Korábban már bővebben meg­emlékeztünk lapunk hasábjain erről a bájos könyvecskéről, amelyben az író népes család­ját — nem hallgatva el a hat gyermekének kisebb nagyobb hibáit sem —, boldogan mutat­ja be, vallva a gyermekáldás külső és belső örömeit. A bá­jos hangvételű könyvet Gyulai Líviusz hasonló témájú rajzai díszítik. Pintér István: Ki volt Hor­thy Miklós? (Zrínyi, 36,— Ft). Pintér István több dokumen­tumkötet szerzője ebben a kö­tetben alapos történelmi elem­zés alapján tárja fel Horthy életét úgy, hogy közben meg­rajzolja azokat a körülménye­ket Is, amelyekben megfogam- zott az a korszak, amit ma úgy nevezünk: Horthy-korszak. Az olvasmányos, gördülő nyelve­zeten megírt könyv alkalmas arra, hogy részleteiben hiteles képet kapjunk arról az állam­férfiről, aki Magyarország kor­mányzója volt, de sohasem ta­nult meg magyarul. Horthy mellett a könyv lapozgatása közben elvonulnak előttünk egy közel negyedévszázados szomorú történelmünk gyászos alakjai K. A. AKIKTŐL BACH TANULT címen orgonaest-sorozat lesz a Bécsikapu téri temp­lomban május 23-án, június 6- án, június 20-án és július 7- én este fél 7 órakor. Orgonái: PESKÖ GYÖRGY Bevezetőt tartanak: Földes Imre és Várnai Péter. JOBB ADNI! Csel 20, 35 A Szentírás nem nagyon igyekszik kedvünk szerint beszélni, ahogy az orvos sem szépe­ket óhajt mondani a páciensnek, hanem gyó­gyítani akarja. Ez aránylag még könnyen megy, ha testi betegségről van szó, de ha pél­dául kóros beállítottságot, életstílus-torzulást próbál gyógyítás végett felderíteni a pszi­chiáter, akkor csaknem mindig rémüli, vagy dühödt ellenállást tapasztal. A magam bőrén is vehettem már észre ilyesmit: világosabb óráiban néha magát vádoló és fogadkozó em­ber, aki lehetetlen magatartásával kétségbe­esésbe kergette családját, egyik gyermekét pedig csaknem a halálba, a segítési kísérlet­re előbb érzelgős szóáradattal válaszolt, (fél óráig képes volt egyhuzamban „szavalni”,) majd pedig ádáz gyűlölettel. Halálos elszánt­sággal védte deformálódottságát, mely oly sok szenvedést okozott neki is, családjának is. Ha nem is ugyanilyen hevességgel, de mi is tanúsíthatunk efféle elsáncoló magatartást az Áldott Orvossal szemben, mert KI AKAR GYÓGYÍTANI AZ ADNI-NEM- TUDASBÓL. Ez világjelenség, sajnos. Egyrészt nemzet­közi szinten: a gazdag országok, ismételt ké­rés ellenére, „nem tudják” jövedelmük 1 %- át a fejlődésben elmaradottak megsegítésére fordítani, hanem jóval ez alatt az arány alatt imbolyognak. Ugyanakkor fegyverkezésre en­nek elképesztő többszörösét tudják kiadni. Másrészt, úgy tűnik, tömegestől kapnak egyé­nek „szerzési görcsöt”: mint amikor a hibás lemezen vissza-visszaugrik a tű, s folyton ugyanazt hajtja a gramofon, úgy eshet vissza gondolat- és érzésvilágunk egy témára, min­den másból egyre leszúkültebben erre az egy­re: birtokolni, szerezni, kapni, kapni, kapni... Ellenálhatatlanul a baromfiudvar jut erről eszembe: a bedobott falatra rácsap a legszerencsésebb, vagy leggyorsabb, s aztán hat-nyolc kört is kész lefutni a többi „aspi­ráns” díszkíséretében, rögbire emlékeztető cselezések és tömegjelenetek közepette. Végül amelyik legjobban bírja csőrrel és tüdővel, egy nyugalmas sarokba cipeli a zsákmányt, hogy ott kizárólag egymaga boldog önátadás­sal falja be, még ha fuldoklik is bele. Aztán rohan „benevezni” a következőre. Erről a csirke-színvonalról akar fölemelni Jézus Krisztus. Persze nem akárhova. Mert akit „csak úgy” fölemeltek, mihelyst eleresz­tik, visszapuffan eredeti szintjére, s az rosz- szabb, mintha semmi sem történt volna. Jé­zus Krisztus felszabadító ténykedésének első fázisa, hogy kiábrándít önmagunkból. Szíve­sen nélkülöznénk ezt a keserű pirulát, de nem ajánlatos, különben úgy járunk, mint az az idült ficamos, aki nem akarja tudomásul venni gyengéjét. Áldott Orvosunk személyi­ség-gyógyászatot végez: nem egyszerűen csak a betegséget, hanem a beteg személyt akarja helyrehozni, hogy aztán funkciói is rendbe­jöjjenek. Szembesít igéjével, rádöbbent való­di bűnösségünkre, többek között inkasszáló alapállásunkra, amely automatikusan is lesi: mit nyerek én, mit söpörhetek be, anyagiak­ban, elismerésben, szeretetben. Erre persze bosszús berzenkedéssel válaszolunk, pedig még orvosilag is rengeteg élet-energiát sza­badít fel, ha megismerjük lényünk árnyolda­lait, s minden megjátszás nélküli alázattal visszük rendelőórájára önmagunkért reszke­tő s ugyanakkor ágaskodó indulatainkat: Ez is én vagyok, könyörülj rajtam! Csak ez után jöhet a krisztusi terápia második szakasza: ö megbocsát, tiszta lapot ad, szeretetének él­tető légkörével vesz körül, megújítóan „be­robban” az életembe. Ennek átélt valósága nélkül a Biblia puszta szöveg marad szá­munkra. Jung, a nagy pszichiáter írja: „Is­meretes, hogy vallásos dolgokban semmit sem lehet megérteni, amit* az ember belsőleg még nem tapasztalt.” 2 Kor 8,9-ben Pál apostol az adni tudó sze­retet alapjáról szólva legfontosabbként Krisz­tus kegyelmének ismeretét említi. Ez az „is­meret”: megragadottság, eggyé létei, amikor szeretetének átformáló hatalma alá kerülök. Ám ezzel Jézus Krisztus új létalapot ad! Éle­tem egyetlen méltó Közepének 0 maga bizo­nyul, s akkor egyszeribe, nem lesz már szük­séges, hogy mohó önhajszolással kívül akar­jam pótolni, ami pedig belül hiányzik! A tu­lajdonképpeni egyetlen hiányt betölti lényem centrumában, s ebből kisugárzóan kezdenek „megnormálisodni” emberi funkcióim, példá­ul hogy tudok és akarok adni, elsősorban nem is egyszerűen valami alamizsna-félét, hanem 'embertársaimat szerető önmagamat. Akkor nem afféle szabadonfutó magánszám­lás vagyok már, aki egy életre szólóan önfél­tésre és rohanásra ítélte magát, hanem csa­ládtag a kisebb és nagyobb emberi közössé­gekben, akinek egyensúlyát az biztosítja, hogy Istennel s másokért éljen. Mert ADNI: LÉTFUNKCIÖ. Ha kivonjuk az em­berből az érdek nélküli adni-tudást, raffinált és elszánt fenevad lesz belőle, közösségei pe­dig a kollektív önzés alapsejtjei lesznek, me­lyek önmagukban is, egymással is szüntelenül harcban állnak. (Ez az egyházra is vonatko­zik!) ADNI: GAZDAGODÁS. Igen elgon­dolkoztató, hogy például férj nélkül maradt asszonyok gyerekkel aránylag könnyebben maradnak lelki egyensúlyban, mint egyes- egyedül, s ha a társadalomnak is akarnak „adni”, szolgálni a legegyszerűbb és legmé­lyebb értelemben, épp ezáltal erősödnek meg ők maguk! A pióca-beállítottságú ember vi­szont családon s munkatársi kollektíván be­lül is mind jobban fullasztó magányba süly- lyed, mert az önkiszárítás életstílusára ítélte magát. Nem jár sokkal jobban a „kulturáltan önző” ember sem, ha folyton csak maga kö­rül kering érzületében. Weöres Sándor írja a Tűzkút bevezetésé­ben: A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: „Mi jut nekem? Miről ma­radok le?” Ezért egész élete törtető hajszá­ban telik. Jobb, ha lényéből ez sugárzik: „Mit tudok adni?” Lassan már kétezer éve, hogy Jézus szem­beszállt minden idők közvéleményével és azt mondta: „Jobb adni, mint kapni.” Üdvösebb, egészségesebb. Emberi. Sőt, egy kicsit isteni is. Bodrog Miklós 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents