Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-06 / 14. szám

A FELTÁMADÁS TÁVLATA

Kedves tapasztalatról hallottam a minap. Kiskőrösön, Petőfi szülőhelyéin, minden évben felviszik az új konfirmandusokat a templomtoronyba. Az alföldi település kis házai közül magasba szökik a hatalmas evangélikus templom süvege, s a fiatalok eddig soha nem látott körképben részesülnek vidékükről. A kísérő lelkészek megfigyelték, hogy felérve először mindig a mesz- szeségbe pillant a kis csapat, s amikor a távolt felmérik, akkor jön közelebb a tekintetük. Pillantásuk a látóhatárról halad visszafelé, a városkát övező tanyákra, majd az utcasorokra, ismerős épületekre, hogy végül megpihenjék házukon. S mindez olyan más innen felülről!

Krisztus • feltámadása így emel bennünket egy magasabb pontra, ahonnan új képet kapunk az életről, világról, dolgokról, emberekről, jelenről, jövőről. Erre a magaslatra hívom most az olvasót, jöjjön velem, nézzünk körül.

A húsvéti hit magasából először legtávolabbra látunk: az örökkévalóságra Jézus feltámadása arról , tanúskodik, hogy valóban van egy „másik” világ, Isten láthatatlan világa, amelyet nem lehet elhelyezni valahol a világegyetem távoli zugában, felhők felett, az űr fényszáguldású végtelenjében. De van. És lesz számunkra: hiszen Krisztus feltámadása előrevetülő jele a mi feltámadásunknak. A húsvéti örömhír

az emberi élet kettős látóhatárát töri át, feszíti szét. Máskülönben a látómezőnket lezárja a tapasztalati világ és a halál. Krisztus feltámadása e kettőn túlemeli a tekintetet: a mai, rejtett és az eljövendő, egyszer nyilvánvalóvá levő örökkévalós ágra.

A húsvéti hit tekintete előtt az örök életnek, mindenek megújulásának, a múlandóság megszüntetésének részletes képe persze a távol párájába burkolózik. A kiskőrösi toronyból Kecskemét városa nem látható, de meg lehet jelölni a látóhatár egyik pontját: arra fekszik, noha szemünk nem tudja megfutni odáig a távolságot. Majd ha közelébe érünk az örökkévalóságnak, túl a halálon, akkor fog elénk tűnni, amiről most még csak a húsvéti hit tesz bizonyossá a látóhatár szélén.

Az örök élet és a jövendő feltámadás sejtelmes, a hit és a reménység „szemével” történő megpillantása után most tekintetünk visszafordul köze- lebbre. S minden ebben a lenyűgöző, nagy távlatban helyezkedik el. A régieknek volt egy mély értelmű latin szólása: sub specie aeternitatis (érdemes megtanulni kívülről: szub spécié eternitátisz). Hát erről van itt szó: mindent „az örökkévalóság jegyében” nézzünk! Ahol a feltámadáshit betölti a szíveket, ott megváltoznak az arányok. Lehet, hogy ami eddig kicsi volt szemünkben, naggyá nő, s ami elhordForrásközelben

Hirtelen megcsikordulnak a fékek. Én már csak annyit látok, hogy a még mindig halálra merevült, kocsi előtt álló embernek barátságosan int a ' vezető: tessék továbbmenni. Körülöttem hallom a mellettem sietők méltatlankodó vitáját a „majdnem” okáról: a zebrát a kötelező óvatosságot figyelmen kívül hagyva közelítette meg a kocsivezető — a gyalogos körültekintés nélkül vágott neki az átkelésnek —, és így tovább. Annyi bizonyos, hogy gyalogostársunk, ugyan nyilván megzavart gondolatokkal és még dobogó szívvel, már bennünket is megelőzve sietett tovább. Gyerekeihez, munkába, bevásárolni ? Nem tudom. Az előbb a halál fia volt, most él.

NAGYON KÜLÖNBÖZŐ az,

ahogyan emberek a Feltáma- dottal találkoztak. Volt, akit egy nyitott, üres sír indított hitre, a másik angyali szót hallott, mást a kereszten meg- gyötrött kezek kényszerítettek térdre, voltak, akiknek az úrvacsorái kenyér emlékeztető megszegése világosította meg a szemeit, a korintusiaknak levelet író apostol meg egy emberi elképzelésekre elindult utat megszakító nagy fényben ismert rá a feltámadottra. — Az evangéliumok híradása sem egységes és Pálnak az 1 Kor 15 elején közölt „listája” sem azonosítható teljességgel az evangéliumi közlésekkel.

AZ BIZONYOS, hogy mindazok, akik csak akár az utóbbi felsorolásban szerepelnek: Ké- fás, Jakab, Pál, a tizenkettő, az ötszáz „atyafi”, de folytathatjuk a sort — mert világ végezetéig nincs vége —, az ezrek és milliók, mind azt vallották és vallják: láttuk az Urat. Az elsők talán „testesebben”, úgy mint Tamás. Bár köztük is akadt, aki hitt és boldog volt, mielőtt még látott (János a sírnál),1 a későbbiek már az ő szavuk nyomán elindulva jutottak el a bizonyosságra. Harminc, negyven év távlatából nehéz vitatkozni egy szemtanúval, aki maga is átélte az eseményeket, de kétezerében sem azzal, aki valamilyen formában átélte a szemtanú után járva ugyanazt.

ABBAN IS EGYEK A TANÚK, hogy visszhangzik bennük a Feltámadott kijelentése: halott voltam és íme élek. A találkozásban, a látásban életre szóló esemény történt: a halált hozó kocsi fékjei meg- ■ csikordultak. Aminek a törvényszerűségek következtében, az ok és okozat egymásutánjában meg kellett volna történnie, az elmaradt. Helyette új lehetőségek nyíltak meg. Ráijedtek, hogy a maguk, de mások bűne miatt is (a bűn szövevényét nehéz kibogozni, hiszen magunk is benne var

gyünk) milyen végveszélybe jutottak, s mennyire nem természetes, hogy valaki barátságosan mutatja nekik az utat: menj tovább, élj célszerűen, okosan, boldogan.

AZ IS ÉRTHETŐ, hogy mindazok, akik tapasztalatuk alapján vallják, hogy él az Ür és nekik köszönik egy új utat talált élet lehetőségeit, forrás- közeiben kívánnak maradni. Lehet, hogy sokan (inkább a mai tanúk közül) néha sokáig távolmaradnak a helytől és alkalomtól, amely számukra a találkozás inelegét szítja fel és tovább lendíti a megkezdett úton. Talán csak a Nagypéntek fekete oltára emlékezteti őket újra menekülésük árára, vagy a konfirmáció virágos dísze készteti őket a hűség elkötelező szavainak újra elsut- togására. Tán karácsony ajándékozó békessége indítja őket megköszönni a megkö- szönhetetlen ajándékot De itt a forrásnál újra átélik és hálálják a bizonyosságot, amit egyszer a bűnbocsánat evangéliumában, az igehirdetés feszültséget teremtő és döntésre késztető, vagy éppen feszültséget feloldó igazában, betegség, gyász óráján a test feltámadásának gyógyító reménységében nyertek.

AZ SEM KÉTSÉGES, hogy akik ízleltek az élet forrásából, kitágult szemmel csodálják az élet győzelmének be- foghatatlan határát. Azt, hogy egy magvetés zsengéje menynyi megszámlálhatatlan új élet alapja és példája lett, hogy sok bűnös Ádám-arcon új Krisztus-arc vonásai rajzolódhatnak ki: az irgalom, béke és szeretet vonásai. Csodálják az isteni szeretet nagyságát, amely nemcsak földi létünk sok kisebb s nagyobb dolgában rendezkedik segítő- leg, de látomást ad a Krisztusban „elaludtak” testben felébredéséről örök életre. S az élet győzelmének e kitáguló határtalansága bizonyítja is, hogy hitük nem hiábavaló. A veszélyt nem kell, hogy katasztrófa kövesse. Isten azt akarja, hogy a fékek megcsi- korduljanak. Hogy fegyver van, nem törvényszerű, hogy háború legyen, hogy vannak milliók őrzésére szánt páncél- szekrények, nem kell éhező tömegeknek lennie.

A HIT VALLJA, hogy a kísértésből van kimenekedés, a bűnből feloldozás, a halálból feltámadás, mert aki halott volt íme él örökkön-örökké. Nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. (Jel 1, 18> Hatalma van, hogy a magunk és mások életét fenyegető veszélyek kocsiját megállítva szeretettel mutasson utat tovább az életre, tovább az örökéletre.

Mezősi György

hatatlan kőként nehezedett ránk, kicsivé törpül.

Jelentéktelenné válnak azok a kisebb-nagyobb sérelmeink, amelyeket mások okoznak a mindennapi élet súrlódásai közepette. Elenyésznek napi gondok, melyek sokszor még a Napot is eltakarták előlünk. Valamit megérzünk abból, ahogyan Pál apostol hasonlítja össze „a pillanatig tartó köny- nyű szomorúságot” a feltámadásban reánk váró isteni lét „örök teljességével” (2 K 4, 17). Az örökkévalóság mértékével mérve „Perc utcá”-vá lesz sok különböző egyéni baj.

Nem szabad fellengzősen, a feltámadás távlatára hivatkozva lekicsinyelni a mások vagy a magunk életének terheit, töréseit Az örök élet reménysége nem vezethet a földi élet boldogságának vagy boldogtalanságának . közömbösítéséhez. Nem mindegy, hogy életünk miképpen sikerül a földön. Az egyéni élet bánatait nem lehet elintézni a si- ralomvölgy-elmélettel: majd

„odaát” jobb lesz.

A feltámadás reménységével nem lesz tehát kevésbé fájó, amit elveszített vagy el sem ért valaki az életében, de nagyobb összefüggésbe kerül, az egész életünknek, sőt az örök életünknek szőttesében helyezkedik el. Gondok, terhek, csalódások, teljesületlen vágyak értelemhez jutnak: van szerepük az emberi sorsunkban, mégha most nem is látjuk „A világ Isten — szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt, (És néha — legszebb perceinkben —/ A színéből is — valamit.” (Reményik Sándor.) Életünk története a „szőnyeg visszája”, s hogy mely szálnak, rózsaszínnek, kéknek, feketének mi volt jelentősége, sok esetben csak az örökkévalóság távlatában fog kiderülni.

A húsvéti hit magasából nézve nemcsak törpülnek, helyükre kerülnek, hanem meg is nőnek egyes dolgok az életünkben. Leginkább megnő a szeretet, és mindaz, ami körébe tartozik közelben és távolban. Az örökkévalóságba nyúló három valóság közül, a hit és reménység mellett, „legnagyobb a szeretet” (1 K 13, 13). A keresztyén ember a feltámadás távlatában élve életét, arra jön rá, hogy a legnagyobb jelentősége életében a szeretetnek van: annak, amit másoknak adhat, másokért tehet. S ez az arány-eltolódás az önző boldogságkeresés és a másokért való élés között, hallatlanul „kifizetődő” dolog. Nincs olyan élethelyzet, amelyben ne találnánk magunk körül embert, feladatot, ügyet, akinek és aminek reánk van szüksége, melléje állásunkra, odaadásunkra. Istentől jövő drága ajándéknak vegyük életünk minden örömét, másoktól kapott szeretetet, de az örökkévalóság távlati képén messze föléjük magasodik életünk minden kicsi jótette, meleg szava, mások javára végzett fáradozása. Ezek az élet időálló, halálbíró, örök, soha el nem évülő értéktartalmai. Fényük az örökkévalóságba vetül előre. Elkísérnek a síron át.

Nemrégiben néztem meg másodszor „a régi magyarországi művészet” kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. Sokáig állottam egy XVI. századi, fából faragott dombormű, a kassai Mária halála előtt. A 12 apostol csoportoza- tában egyikük a lehanyatló Mária mögött áll, arcán mély megrendülés, két karja támaszként hajlik az aléló testhez, de a tekintete — percekig néztem a szemgödrébe! — valahol messze jár. Ismerem ezt a pillantást. Nem először látom középkori festményeken, szobrokon: a messzi távolba, a láthatatlanra szegeződik.

Igazad van, kassai dombormű ismeretlen, rég elporladt faragója! Arcunkon tükröződjék a pillanat öröme vagy bánata, olykor közönye, kezünk lendüljön a suhanó perc feladatára, álljunk oda a szere- tetünkre váró emberek mellé, éljük át „az itt és a most” minden szépségét, sóhaját, szolgáló tennivalóját. De közben szemünk nézzen nagyobb összefüggésben, túl a látóhatáron, az örökkévalóság távlatában, a húsvéti hit magaslati pontjáról.

Veöreös Imre

Márk 16, 7—8 — Szőgyi Lajos munkája

FELTÁMADOTT

Ne álljatok lehajtott fejjel görnyeteg

Ne hulljon már homályos szemből könnyetek.

Fellegen túl; napsütött égre nézzetek.

Ajkatokra hit-hangja adjon

éneket:'

„Krisztusunk feltámadott”.

Örvendezve — s ne kételkedve álljatok.

Az életben; hit-harcosaként járjatok.

Lánggal égve; szent tűz lobogjon nálatok.

Éneketek bizonyságtól lesz áthatott:

„Valóban feltámadott!”

Kovács István

Feltámadáshit nélkül?

1 Kor 15, 12—20

TÚLZÁSNAK tűnik az a kijelentés, hogy „ha egyedül ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor szánalmasabbak vagyunk minden embernél”. Miért ne volna elképzelhető a ke- resztyénség Jézus feltámadása nélkül? Számos olyan vallást ismerünk, amelynek alapítója meghalt, és mégis tovább élt a mozgalom, sőt elevenen terjed még ma is a világban. Gondoljunk Buddhára, Konfucséra vagy Mohamedre: egyikről sem állítják hívei, hogy feltámadt volna, mégis együttvéve több követőjük van, mint Jézusnak. Jézus működésének és tanításának egyébként is olyan gazdag és pusztán emberi mértékkel mérve olyan magas színvonalú a tartalma, hogy bőségesen kielégíthetné egy világvallás igényeit. Miért ne lehetne Jézust követni feltámadáshit nélkül?

LEHETETLENNEK tűnt nemcsak Pál, hanem a tanítványok számára is ez a lehetőség. Az evangéliumok nyíltan beszélnek arról, hogy Jézust elhagyták a tanítványai, azok, akik nem sokkal utóbb mégis a gyülekezet alapítói lettek. De csak akkor, amikor a Feltámadottal találkoztak. Maga Pál is többször említi beszédeiben és leveleiben, hogy élesen szembenállt Jézussal és mozgalmával, és csak akkor csatlakozott hozzá és állt a szolgálatába, amikor a feltámadott Ür neki személyesen megjelent. Minden jel arra mutat, hogy kellett „valaminek” történnie húsvét körül, mert különben a tanítványok gyülekezete nem folytatta volna Jézus munkáját. Kell valami belső összefüggésnek lennie Krisztus feltámadása és Krisztus követése között, legalábbis az apostolok így látják.

MEGNEMÉRTÉS volt az előzménye annak, hogy a tanítványok elhagyták a keresztre feszített Jézust. Követték őt a szó betű szerinti értelmében, vele éltek és jártak, de nem értették Erről is nyíltan beszéltek később a gyülekezetben, mert az ö megnemértésük világította meg legélesebben Jézus útjának és követésének különleges tartalmát. Ez pedig az volt, hogy Jézus az ő várakozásukkal ellentétben nem uralkodni és ítélni, hanem szolgálni jött és az embert megmenteni. Nem azzal törte meg a gonosz hatalmát, hogy ugyanúgy viszonozta, hanem úgy, hogy jóval győzte le. Az egyházi és társadalmi szempontból megvetettek, a bűnösök közé ment, megint nem azzal, hogy tőlük szeretetet követeljen, hanem ő adott nekik szeretetet. Ezért nem véletlen, hogy Jézus etikája az ellenség szeretetében csúcsosodik ki, az olyan szeretetben, amely nem viszonzása a másikénak, hanem megelőzése. Ez az a minden mértéket meghaladó „igazság”, amellyel Jézus „betölti” a törvényt. Egészen a keresztig mindenütt ez az új etika rejlik a tanítványok megnem- értése mögött. Nem értették Jézus tanításában és magatartásában az újat, a másokat megelőző és ingyen adott szeretetét, az evangéliumot.

TRAGÉDIA volt Jézus keresztrefeszítése. Azt bizonyította, hogy Jézus vállalkozása minden csodálatra méltó emberiessége ellenére is irreális, útja megvalósíthatatlan, és ezért követése is értelmetlen. A tragédiából egyedül a feltámadás vezetett ki, és ezért egyedül a feltámadás hite teszi járhatóvá Jézus útját.

MERT FELTÁMADT, azért vették magukra a keresztet a tanítványok is, hogy kövessék a földön járó Jézust odaadó sze- retettel.

Dr. Prőhle Károly

Tanú a Főtanács: feltámadott!

i

Ritkán találkozunk olyan, látszólag tökéletes kudarccal, mint amilyent nagypéntek mutat Jézus tanítványai életében. Jézus így kiált föl a kereszten: „Én Istenem, és Istenem miért hagytál el engem.” Hogy a tanítványoknak a szívében mi élt, arról a négy evangélista félreérthetetlenül tanúskodik. Semmi jót nem mondanak róluk az evangéliumi feljegyzések. Nagypénteken tehát emberi számítás szerint beteljesedett Jézus sorsa és befejeződött.

Nem kétséges történetileg, hogy nagypéntek után a tanítványok a Jézust megfeszítő hatóságoktól való félelmük ellenére is Jeruzsálemben maradtak, sőt 50 nappal húsvét után bátran kiléptek a világ elé és hirdették, hogy az aki megfeszíttetett, húsvétkor feltámadt. Másképpen kifejezve ezt, húsvét után nyoma sincsen a tanítványokban annak a lelkületnek; amelyet az evangélium így fejez ki az emmausi tanítványokkal: ^pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltam Izraelt.” Most már nem remélik, de tudják, hogy valóban Ö a Megváltó!

Valaminek történnie kellett, valami döntő fordulatnak kellett bekövetkeznie! Mi lehet ez a döntő fordulat? Ezt a kérdést nem tehetjük fel másoknak, csak a szereplőknek. Az apostoloknak és a zsidó nép vezetőinek.

Ha a tanítványok becsületesen és őszintén bevallották, hogy nagypénteken „mindnyájan megbotránkoztak Jézusban”, azután meg úgy állnak előttünk, mint a feltámadás rendíthetetlen hirdetői, akkor

Az apostoloknál feltűnő, hogy amilyen részletesen írják le a valóságot, Jézus szenvedését, hitük csődjét és szégyenletes gyávaságukat,

ugyanolyan „riporteri” részletességgel számolnak be Jézus feltámadásával kapcsolatos hitetlenkedéseikről, nehézségeikről, ahogy az már lenni szokott, amikor valamilyen történeti valóság szemlélői, átélői vagyunk. Találkoztak a feltámadottal!

Megerősíti ezt a főtanács magatartása. Izrael hatóságait a katonák képviselték a sírnál. Azért állították oda őket, mert attól féltek, hogy Jézus fanatikus tanítványai ellopják a holttestet, azután elhíresztelik, hogy Jézus föltámadt. Ezek a katonák megállapították,. hogy a földrengés következtében nincs ott a síron a záró kő. Erről köteles- ségszerűen jelentést tettek a főtanácsnak. És ami ezután történt, az rendkívül érdekes válasz a főtanácstól arra vonatkozóan, hogy mi történt A főtanács nem vonja kétségbe a föltámadást! Nem mondja azt, hogy a tanítványok elrabolták a holttestet. Ez pillanatnyilag sem jut eszükbe, mert őrség volt a sírnál. Ha valami kis alapja is lett volna annak, hogy Jézus nem támadott fel, hanem a tanítványok nyitották föl a sírt és elvitték belőle az Ür testét, akkor nyilván hivatalos eljárást indítottak volna, mert törvényes rendelkezés volt a sírrablók hivatalból való üldözésére és megbüntetésére. Ezt nagyon szigorúan vették, mégsem indult .hatósági vizsgálat. Szó sincs ilyenről. Sírrabíással nem vádolják a tanítványokat, csak

csak ők magyarázhatják még, azt tiltják meg nekik, hogy a hogy mi történt velük, mi feltámadást hirdessék. Így ad- okozta az emberileg érthetet- nak választ Jézus elítélői önlen átalakulást. A zsidó nép kéntelenül is arra a kérdésre: vezetői pedig halálos ellensé- mi történt húsvétkor? Bizony- gei voltak Jézusnak és tanít- nyal feltámadott az Ür! ványait is ők kezdték üldözni. Boros Károly

FINN TEOLÓGIAI HALLGATÓK

tanulmányi kirándulásáról ad fényképét az út vezetőjével, hírt a Kotimaa, s közli Bara- Yrjö Knuutila gyakorlati teo- nyai Tamás sttpendiánsunk lógiai docenssel.

\