Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-06 / 14. szám

Keresztyének a társadalomban

AZ ENYÉM-E, AMI AZ ENYÉM?

Természetesen! Feléled nézve, igenis, enyém a házam, magánlaksértés, ha oda jogtalanul behatolsz. Enyém a te- lekkönyvezett földrész — ha elszántasz belőle, Te bánod meg. A bíróság nekem ad igazat. Enyém a pénzem, a diplomám, a könyvem, az időm egy része. Enyém a gyermekem. Mienk ez az ország egy külföldivel szemben, s élvezheti vendégszeretetünket —, ámde mint kémmel egészen más a helyzet

Eddig, ugye, egyetértünk? De talán abban is, hogy azért mégsem ilyen egyértelmű a magántulajdon kérdése. Csak néhány problémát említek. A régi világban, egy vízszegény hegyi faluban, kigyulladt egy szegény ember szalmatetős háza. A tűzoltóság aránylag gyorsan kivonult — mégis tövig leégett a ház, sőt a tűz átterjedt a fél utcára is — mert egy gazdag ember puskával állt lezárt kútja elé és nem engedett vizet szivattyúzni abból. „Ez az enyém! Én ásat- tam, én fizettem érte!” — kiabálta. övé volt-e az övé? Igen! De mindnyájan egyetértünk abban, hogy teljesen gonoszul viselkedett ez az ember, mert ha egy embertársunk bajban van, mindenképpen kötelesek vagyunk segítségére lenni azzal, aminkkel csak tudunk. Ez hozzátartozik az emberségünkhöz. Embertársaink rovására nem lehet egyetlen magántulajdon sem. Jaj annak a gépkocsi tulajdonosnak, aki elvágtat egy vérző ember mellett, ahelyett, hogy megállna és betenné őt kocsijába és orvoshoz vinné. Lehet, hogy a sebesült összevérzi a gyönyörű üléseket —, nem ez a döntő. A forgalmi engedély szerint nem a sebesülté a kocsi —, mégis ugyanazt az előnyt élvezi. Az is világos, hogy ha a te gyermeked égő gyufával közelít egy szalmakazalhoz, ki kell vernem a kezéből a tüzet és alaposan megleckéztetnem tulajdon gyermekedet —, mert így kívánja ezt a közösségi élet.

Így formálódott tehát a tétel: van magántulajdon —, de azt helyesen csak közösségi miliőben láthatom.

Ebben minden szociális érzésű ember egyetért. Mennyivel inkább így látjuk mi, akik egy egészen különös Valakitől tanulgatjuk naponként: hogyan is jó itt a földön élnünk. Attól a Jézustól tanuljuk, mit jelent a magántulajdon és a másik ember —, aki arra tanított, hogy annak, aki az ingünket kéri, adjuk oda a kabátunkat is, s aki azt kívánja tőlünk, hogy 2 km-re cipeljük csomagját, mi 4 km-re kísérjük el. Az irgalmas samaritá- nus örökszép arcában’ olyan embert mutat meg nekünk, aki sem idejét, sem pénzét, sőt a veszélyes helyeken az életét sem sajnálja egy vérző embertől. Ömaga tette pontosan azt érettünk: életét adta oda a keresztfán. Aki tőle kap szabadságot, az megszabadul a dolgok rabságától. Nagyobb lesz a szeretetvágy, mint a tulajdonjog. Pál is arról beszél, hogy úgy élünk, mint akiknek ugyan van valamijük, de mintha nem az övék volna ez. (1 Kor 7, 70).

Bibliai ábécé: VÉR

Ha valahol ember vére kibuggyan, megremegünk belé. A kiomló vér egyenest borza- dállyal tölt el. Megérzünk mindnyájan valamit abból, amit az Ótestamentom állít, hogy „a testnek élete a vérben van”, sőt hogy „a vér a lélek” (3. Móz 17, 11. és 5. Móz 12, 23). A vér és lélek titokzatos kapcsolata mindenesetre mindmáig meggondolkoztat. A vér az elvett vagy odaadott élet.

Ez a szoros kapcsolat ád súlyt a vérevés és vérontás bibliai tilalmának. A vér az az életet teremtő Istené, Neki jár vissza. A leölt áldozati állat vérét ezért kell az oltárra hinteni. Ha pedig ember ember életét oltja ki, annak vére — akárcsak Ábelé — az égre kiált és az Isten számon kéri a gyilkost, vétkét megtorolja.

„Test és vér” együtt az embert jelöli a szentírásban. Persze egy bizonyos ellentétben az örökkévaló, halhatatlan Istennel, ki nyilván más. A test-és- vér ember a bűnbeesés után vak az Isten dolgainak meglátásában. Péternek maga az Atya nyitja meg szemét annak meglátására, hogy Jézus a Krisztus, mert „test és vér” erre képtelen. (Máté 16, 17).

De külön test és külön vér, a kettő szétválva egymástól, az erőszakos halálra mutat. Jézus az utolsó vacsorán nemcsak a kenyeret áldja meg s osztja ki, hanem külön-külön a kenyeret is, a bort is. Ezzel előremutat testének, vérének szétválasztására az erőszakos kereszthalálban.

Vajon mit kiált az Ö vére az égre? Hiszen nem útszéli gyilkosságnak esik áldozatul, hanem a választott nép legkegyesebb vezetői juttatják az átokfára, mégpedig mintegy Isten nevében! Ó mélysége a bűnnek, tetőzése az ember elvetemültségének! Nincs mentsége. Most, most kellene Istennek szétmorzsolnia a világot Ámde váratlan fordulatként Jézus vére „jobbat beszél, mint az Ábel vére” (Zsid 12, 24). Nem bosszúért kiált, en- gesztelést hoz.

Jézus vére valóban „új szövetség vére” (Máté 26, 28). Betölt Jeremiás jövendölése (Jer 31, 31 kk.). A régi szövetség, a Mózes által Izráel népével kötött életrend a törvény körül forgott. Ez is vérhintés aktusával lépett érvénybe (2. Móz 24, 8). Kellett az engesztelés, mert Isten csak megtisztított néppel lép szövetségbe. Jézus halálával azonban merőben új életrendet ád az Isten. Ennek gyújtópontja — bűnbocsátó irgalma.

Az Ü jtestamentöm írói,

evangélisták, apostolok lelkendezve magasztalják Jézus vérét, sokszólamúan énekelnek róla. Az ő vérében, vére által van — írják — bűneink bocsánata, megbékélésünk Istennel s emberekkel, megigazúlá- sunk, megtisztíttatásunk,

megszenteltetésünk, üdvösségre való bemenetelünk... Ámú- lattal és hálával telik meg az őskeresztyén gyülekezet, valahányszor arra a csodára gondol, hogy mi „az ő sebeivel gyógyultunk meg” (Ézs 53). A sebekben elvérzeni szokott az ember. Jézus sebei viszont vé- rezve gyógyítanak. Persze az apostoli levelekben Jézus vére már megváltói művét jelzi s nem csupán azokra a bíbor cseppekre utal, amelyek kezéből, lábából, oldalából kifolytak vagy homlokából a töviskorona alatt kiserkedtek.

Erről a váltságműről ad hatalmas tanítást a Zsidókhoz írt levél. Az állatáldozat elégtelen volt, ezért is kellett folyvást megismételni. Krisztus áldozata egyszeri s elégséges, örökre véget vetett a réginek.

Scholz László

Jézusnál tanuljuk meg igazán a felelősséget: javainkkal másokra tekintettel élni. Egykor az ítélet aszerint történik, adtunk-e pénzt a ruhátlannak, eledelt az éhezőnek, időt a betegeknek. A részegeskedő — bár saját fizetését issza el — ugyanakkor a családja pénzét is. A felelőtlenül száguldó gépkocsivezető nemcsak a saját életét és tulajdonát veszélyezteti, de másokét is. Tetteinket mindig közösségi viszonylatban kell néznünk —, mert mi csak másokkal együtt vagyunk emberek.

Nemcsak a közvetlen közelünkben élők iránt tartozunk felelőséggel tulajdon javainkkal —, hanem a nagy világ iránt is. Ha a világ lakosságát leszűkítenénk a jobb áttekinthetőség szempontjából 1000-re, akkor ebből:

330 a gazdag 670 a szegény (havi 0—200 Ft fizetéssel),

320 a fehér 680 a színesbőrű, 290 keresztyén 710 nem keresztyén.

A baloldalon nagyon egybeesik ez: gazdag fehér keresztyének. A jobboldalon: szegény színes bőrű nem keresztyének. A keresztyének lelkiismerete tneg kell hogy mozduljon, hiszen a keresztyénség ajtaja előtt naponta 15 000 ember hal éhen. Jelenleg tudod mi a viszony a fegyverkezés és a szegény népeknek adott segélyek között?

19 300 milliárd Ft évenként a fegyverkezésre,

300 milliárd Ft az éhezőknek. Jézus Krisztus szabadítsa fel az Ö népét az igazi szeretetre, más lelkületre, más indulatra, hordozó imádságra!

Egy hindu mondotta: „összeszorított maróikkal születsz, mintha hoznál valamit. Nyitott tenyérrel halsz meg s megmutatod, nem viszel innen magaddal semmit”

Most valami hatásos befejezés kellene még ide. Nem, inkább az életben kell folytatnom és egykor jól befejeznem.

Görög Tibor

Márk 16,1—8 — Szőgyi Lajos munkája

Turmezei Erzsébet:

TAVASZ FELE

Barna még az erdő, de az avaron áttör már a győztes, ifjú hatalom:

ibolya, fűszálak... és a mogyoró barkája a szélben vidám lobogó...

Tavasz tűzte oda: harcos akarat És mozdul az élet fában, föld alatt.

Bár barna az erdő, kopár a jelen: amit még nem látok, art énekelem.

Kertek néma hantja titokzatosan hallgat arról, ami alatta fogan.

Millió magocskát ölel, rejteget, rá a szürke felleg könnyet ej teget

Esőcsepp leperdül, a kis maghoz ér, kemény burkot pattant.;: kihajt a gyökér.

Bár barnák a kertek, kopár a jelen: amit még nem látok, azt énekelem.

Kihajt a legszentebb mag, az ige is.

Kizsendül a szívek halott kertje is,

s Krisztus tavaszában új élet terem!

Amit még nem látok, art énekelem.

Új tavaszi bizakodás

Amióta kontinensünk történetét írják, alig akadtak évtizedek, amelyeket nem árnyékoltak be pusztító háborúk, véres összetűzések. Az a harminc és egynéhány ország, valamint az a mintegy száz különböző fajtájú nép, amely elhelyezkedett a „jó öreg Európa” térképén, az érdek, nézet és egyéb sok száz más tényező következtében örökös küzdelemben feszült egymásnak. Es noha kultúráját azonos — görög, római, keresztyén — eszmék ágyazták meg, mégsem találta meg soha a módját közös törekvéseknek, a békés élet tartós útjára sem talált soha. A kontinens népeit szétforgácsolta mindenkor a hatalmi rivalizálás, s a múltból feltárulkozó sebek, a népek közé hintett gyűlöletről tanúskodnak. Ókor, középkor, újkor e tekintetben nem hozott semmi változást. Aggódva gondolunk arra, hogy legújabb korunk — az atomkorszak — talán még drámaibb sorsot tartogat szerencsétlen kontinensünknek. Pedig „a történelem akaratából egymás mellett kell élniük, s ezen a tényen senki sem változtathat”.

Időnként azonban fellángol a reménység tüze. Időnként feltámad a sóvárgás, a vágy a sokat szenvedett kontinens népeiből — mélyről, mint a sóhaj — a béke, a biztonság, a megértés és a kölcsönös jóakarat iránt. A felszínre tolakszik ez a vágy, mert elviselhetetlen dolog örökké szorongásban, megosztottságban, görcsös gyűlöletben élni. Kibuggyan, mint a könnycsepp ez az érzés, mert a békétlenségbe a népeket úgy hajszolták bele, gyakran felelőtlen eszközökkel és módszerekkel. Az ellentétek palánkjai csak ideig-óráig képesek elrejteni a fegyverarzenálokat, s a fegyverkezési versenyt.

Mondom, mindezt tapasztalatból tudja a jó öreg kontinens népe.

De ezen a tavaszon újra a bizakodás és reménység fuvallata lengte be Európa egét. Március 18-án adták hírül a lapok azt a „Felhívást”, amely a népek mélységes vágyát fejezi ki kontinensünkön. Egy néhány felhívás látott már napvilágot a történelem során. Voltak közöttük olyanok, amelyek erkölcsi értéküknél fogva megmaradtak az emberiség emlékezetében. De az adott történelmi helyzetben, amely a második világháború után alakult ki kontinensünk térségében, ehhez hasonló felhívás nem hangzott el. A mögöttünk levő negyed században volt már lázban Európa. A félelem kigyöngyözött már néhányszor homlokán. De így Európa országainak felelős vezetőit, népeit és egyetemlegesen mindenkit semmi nem mozgathatott meg, mint a Varsói Szerződés Tagállamainak budapesti felhívása. Mi ennek a felhívásnak a lényege?

Sok rendezetlenség és rendetlenség maradt vissza a második világháborúból. A háború szemétdombja alatt a gyanútlan és ártatlan emberek állandóan fel nem robbant aknákra lelnek. Itt is, ott is dühödten merednek és ágaskodnak elő berozsdásodott, de éles szuronyok. Nem egyszer szinte „súroltuk” a háborút, noha még a vért teljesen le sem. töröltük Európa testéről. Ez a felhívás végre kimondja, hogy „a békére vonatkozó általános nyilatkozatokról térjenek át a feszültség enyhítését és a leszerelést, a népek közötti együttműködést szolgáló konkrét cselekedetekre és intézkedésekre”.

Az általános nyilatkozatok, a „frázisok” korszaka lejárt. Ez az első döntő jellegű vonása a felhívásnak. Es itt mindjárt emeljünk ki a konkrét javaslatok közül néhányat!

1. Az ülésen részt vevő államok azzal a felhívással fordulnak Európa országaihoz: „működjenek együtt az összeurópai értekezlet összehívásában és azoknak a feltételeknek a megteremtésében, melyek szükségesek ahhoz, hogy az értekezlet eredményes legyen és beváltsa a népek hozzá fűzött reményét.

2. „Egy ilyen értekezlet megfelelne valamennyi európai állam érdekének. Lehetőséget nyújtana ahhoz, hogy közösen találják meg azokat az utakat és módokat, amelyek elvezethetnek Európa katonai csoportosulások szerinti megosztottságának felszámolására és az európai államok és népek békés együttműködéséhez.”

3. „Bármilyen bonyolultak is a még rendezetlen problémák,

megoldásuk csak békés eszközökkel, tárgyalások útján, nem pedig erőszak, illetőleg erőszakkal való fenyegetés alkalmazásával történhet.”

Tulajdonképpen ezen a három pilléren nyugszik a felhívás. Amiben pedig summázhatnánk, az az, hogy Európa békéjének, biztonságának, jövőjének egyetlen reális alternatívája a tárgyalás.

Európa keresztyén népei húsvétra készülnek. Megemlékeznek Urukról, aki legyőzte a bűnt és a halált. Aki megbékéltette az Atyát a világgal. A húsvéti ünnepeken valamennyi keresztyén templomban hirdetni fogják a Feltámadott evangéliumát: „Békesség néktek!” Húsvétkor a szívek mélyén öntudatlanul is virágba borul a béke utáni vágy bimbója. Alázattal és hálával tekintünk feltámadott Urunkra, aki ezzel az evangéliummal szólította meg feltámadása után először az övéit. És hogy ez a megszólítása visszhangzik kétezer év óta. És hogy a Feltámadott munkálja minden emberi szívben, napjaink Európájában is, „ahol a második világháború után kialakult több, mint harminc nagy és kicsi, különböző társadalmi rendszerű, földrajzi elhelyezkedésű és érdekű ország” népei élnek, szeretetének valóra válását. Dr. Rédey Pál

Diakóniai feladatok az NDK-ban

Az NDK evangélikus egyházainak diakóniai központjában, Berlinben, dr. Bosinski egyházfőtanácsos, a szervezet igazgatója, munkatársi konferencián számolt be a munka aktuális feladatairól és kérdéseiről.

Részletesen szólt a diakónia és a gyülekezet viszonyáról is. Nagy értéknek minősítette e tekintetben a folyamatos és eleven információs kapcsolatot, amely a diakóniai munkáról tájékoztat Az információnak ki kell terjednie az ökumenikus diakóniai igényekre, az áldozatkészségnek és fele«.

lősségnek a felkeltésére, az adományok felhasználására. A diakónia és gyülekezetek kapcsolatának kiépítése érdekében hangsúlyozottan szólt a teológiai hallgatók gyakorlati diakóniai képzésének fontosságáról. Külön szólt jelentésében a német egyház különféle, szerteágazó társadalmi szolgálatairól, így a vakok közötti munkáról, a szenvedélyek elleni küzdelemről, házassági és családi kérdésekben működő tanácsadó szolgálatról.

A „Die Kirche”-ből közli: Muncz Frigyes