Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-23 / 12. szám

Meditáció eklézsiabeli örökségünkről

A néprajzi-szociológiai tárgyú könyvek is — hasonlóan az egyéb tárgyúakhoz — további gondolatokat ébresztenek az olvasóban.

Természetes, hogy a néprajzi kutatók értékelik a néprajzi tényezők és a régi gyülekezeti élet kölcsönhatásait. Jó, ha az ilyen törekvéseket a kritikával rendelkező hagyománytisztelet fémjelzi.

Örökségünk több és nagyobb, mint amennyit ismerünk belőle!

Nemcsak a népművészeti és háziipari relikviáiban ittmaradt múlt beszél, amelyet dicséretes módon megcsodál a városlakó, és „magyar nevezetesség” gyanánt bőröndjébe gyűjt az országúnkat járó külföldi turista, hanem az ezeket alkotó ember. Hogyan élt a tovatűnt századokban, elsuhant emberöltők folyamán Békés megyei Viharsarokban, tarka Ormánságban, szenvedést, örömöt bizton elrejtő Bakonyban, jobbágyfalvakban, vagy elszórt apró mészégető tanyákon, irtványokon? Hogyan szunnyadozott vagy lobogott a nemzeti öntudat, bujdosó kurucokról faragott népies dalokban, betyárnótákban, népdalokban, vagy az Isten dicséretére és önmaguk vigasztalására énekelt rebellis-protestáns zsoltárokban?

Az „.. .ezt cselekedjetek...” aktusának hálaadó közössége bensőleg minden bizonnyal a bűnbocsánat után sóvárgók

boldog és megáldott együttléte volt. Külsőleg festői népvise- seletbe öltözött templomozó magyarok meg nemzetiségiek tarka, színpompás, festő vásznára kívánkozó demonstrációja lehetett. Fellelhető motívumok őrzik emlékükét. Élethűen. A feloldozást, gráciát jelentő ige pedig Károlyi Gáspár ősi, robusztus erejű, tőről metszett magyarságú fordításában hangzott el a sövényoldalú, meszeltfalú oratóriumok áhí- tatos népének, és hatalmas la- pidáris mondatokban höm- pölygött az imádság, könyörgés: hazáért, egyházért, családi- és lelki hajlékért*, hálaadás a mindennapra-valóért, keskeny kenyérért, sovány örömért. A hit többre-szebbre vágyódása csillog áhítattól és hagyományoktól megszentelt emlékeinkben.

Vajon észrevesszük-e a szertartáskönyvek, ágendák használata mögött meghúzódó népszokásokat? Felkutatjuk-e és őrizzük-e ezeket, akár „használaton kívül” is? Az „így volt még öregapám korában” kezdetű, és efféle hagyományok felidézésre és megőrzésre méltók. A feljegyzés ne legyen egyszerűen regisztrálás vagy konzerválás, hanem a régmúlt dolgait, kegyes eleink hagyatékát helyesen megbecsülni és méltányolni /tudó lelkész, felügyelő, gondnok, presbiter, vagy agilis gyülekezeti tag helyes értékítélete.

Beszél a múlt megfigyeléseken, szokásokon, szólásmondásokon, motívumokon keresztül. Hogyan hallgatunk hangjára? Anélkül, hogy üres formalizmusba esnénk. Vallatóra fogjuk-e a régi matrikulákat (anyakönyveket), „kihallgat- juk”-e az ósdinak titulált kurátort (gondnoki) naplókat, meg dékán (egyházfi) lajstromoknak váltóforintokba és pozsonyi mérőkbe öntött beszédét?

Megváltozik a környezet s megváltozik a külső ember és a belső ember is. A jelenben alapjaiban változnak meg a néprajzi viszonylatok a fejlődés, műveltség, divat hatására. Az ember érzésvilága a régitől az új felé fordul. De régi idők tanúi megbecsülésre, megmentésre várnak ezután is! Az egyházi jellegűek is: ,

Számadatokkal, kiegyensúlyozott életekkel mérhető le a jelen: nagyra nyújtózkodó barázdákon gépek berregése zenél, idős és ifjú emberek kitáguló horizontja, tv, magnó őrzi-f»lytatja a népmesét, a mindent felölelő kalendáriumot pedig a magyar és világ- irodalom klasszikusai..

‘ Népi államunk flastromok felragasztása helyett gyökereiben orvosolta az akuttá vált bajokat: biztos és tervszerű intézkedésekkel, iparral, gépesítéssel, szociális és egészség- ügyi intézkedésekkel, kultúrával, sporttal. És másként is: Néprajzi Múzeummal, a tudományos falukutató és helytörténetkutató munka megszervezésével és különösen ez utóbbinak a népfrontpolitrká- ba és -mozgalomba beépítésével, kiállításokkal, az egyetemeken néprajzi tanszékek felállításával, néprajzi hónapokkal és kongresszusokkal, a sajtóban közölt néprajzi cikkekkel és tanulmányokkal, könyvekkel.

Az országépítő munka ritmusában tehát nem haszontalan kísérletezés vagy öncélú időtöltés nekünk sem felidéznünk, összegyűjtenünk, megbecsülnünk és megőriznünk az országbéli eklézsiák régi értékeit, mert értékeink és mindnyájunk életét színesítik, gazdagítják. Barcza Béla

Bibliai ábécé: YALLÁSTÉTEL

LELKI ZEGZUGON

Mélázó, révült, rebbenő szemmel, lesütött, felénk, tört fényű szemmel Mire gondolnak? ... Mire gondolnak sugdosó lányok, legények, s a kuncogó gyermek?

Ha már léptünk lassul — roggyan, mire gondol az ember?

' Mire gondolunk mind a haláltól megragadottan?

Tudni szeretné fiatal is, vén is.

S nem tudod ... nem tudom.

Vagy úgy a jó mégis,

ha bent csend szitál lelki zegzugon

s mint akit vak vezet,

csak sírig hű kezet

szorítunk félszegen — vakon?

Lélektavak ha fodrozódnak,

Sóhajból is csak valami sejlik.

De belül mi rejlik? Mi rejlik a „már” tegnaphoz, s a „még” mához, e két szoros börtönkarikához kötözött-oldott életút mélyén

— szélnek eresztve nyugalom révén gyakran kirajzó gondolatinkat?

Látjuk-e jól, hpgy van más út?

k Hisszük-e azt, hogy van még út?

S tudott-e, vagy csak kétséges

— bár a gondolat mind, mind véges — hogy van holnap, hogy lesz Holnap?

Istennél minden, minden lehetséges.

Sárkány András

Bakonyszentlászló megsárgult lapokon

Hétköznapi szóhasználatunktól kissé eltér ez a szó, ünnepélyesség, pátosz van benne. A Szentírás azonban s egész ke- resztyénségünk alapvetően feltételezi emberek vallástételét: ha királyok és próféták, Jézus tanítványai és követői magánügyüknek tekintették volna Szentlélek-munkálta felismeréseiket, az „üzenet” és „jóhír” kis titokká zsugorodott volna, melyet sírbavisznek annak tudói. Hála Istennek, nem így történt. Az üzenet leíratott és elmondatott: vallást tettek róla. Az idetartozó eredeti szavak sokszínű, gazdag jelentés- tartalműak: megvallani, egyetérteni, tanúbizonyságot tenni (bírói értelemben is!), ünnepélyes hitvallást tenni, jó bizonyságot adni és kapni, stb. Mindez feltételezi az igaz ügyet is.

Volt kor, amelyben az ékesszólással elmondott vallástételek tetszetősnek és vonzónak tűntek. A mi korunk fenntartással fogad minden „ünnepélyes vallástétel't”. Lejárt a „szavak ideje”. A szentírási parancs érvényességét mégsem tagadhatjuk: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt...” (Mt 10, 32) A tartalomra és a legmegfelelőbb kifejezési módra kell nagyon ügyelnünk. „Tanúim lesztek nékem ... egészen a föld végső határáig...” (Csel 1,8).

1. MIRŐL (KIRŐL)?

Az Ószövetség embere önmagából indul el: felismerte Isten kegyelmésségét, melyet jó dolog hirdetni (Zsolt 92, 2— 3), és csudadolgait (Zsolt 71, 17), melyek szívét feszítik s úgy érzi minden embernek és népnek tudomására kell hoznia ‘ (Zsolt 9,12). Jeremiás, a próféta már beleremeg ebbe a szolgálatba: úgy érzi, nem bírja tovább, el kell hallgatnia: „Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és légy őzettem! Nevetségessé lettem minden időre, azért azt mondom: nem emlékezem róla, sem az ö nevében nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba reszketve...” (Jer 20, 7—9). Az Újszövetségben Jézus kerül a bizonyságtétel középpontjába. Péter vallástétele fejezi ki legtömörebben a döntő, nagy üzenetet:,, Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Mt 16, 16). Ez bővül később Krisztus megváltói művének teljességéről, haláláról és feltámadásáról való bizonyságtételre (1 Kor 15,

3—4) Ez a bizonyságtétel nem

fog elhallgatni az idők végéig: „Mondom néktek, hogyha ezek (tanítványok) elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19. 40) E bizonyságtétel Krisztusról, az ő igazságáról hangzik azóta is megszakítás nélkül. (Tim 6, 12—13). Az első keresztyéneknek is, a reformátoroknak is, a mi korunk emberének is meg kell találnia a legjobb kifejezési formát e vallástételre. De ez már a következő kérdés:

2. HOGYAN?

Ez a vallástétel nem tűri a hideg, tárgyilagos hangot, mintha a bizonyságtevő kívülállóként beszélne egy igazságról. Csak akkor igazán vallástétel, ha indítéka a vallástevő szívéből indul ki és minden szavát és cselekedetét élmény- szerű személyes felismerés hatja át. Az Ószövetség idézett, ima- és ének-formákban elmondott vallástételei is átélt s megértett eseményekről, gondolatokról tanúskodnak. Másként hogyan is állhatták volna „más népek” elé bizonyságtételükkel!? — Jézus tanítványai is az átélés nagy erejével teljesítették a nagy küldő parancsot (Mt 28, 19.) Hogyan tehát? Ószintén, szívből eredő bölcsességgel, mindig készen a bizonyságtételre. A keresztyén embernek nem szabad felednie: egész élete szolgálat, vallástétel szavakkal vagy cselekedetekkel (2 Kor 9, 13), ezért tanúbizonysága nem időszakos, nem program, hanem állapot, amelyben él s amelyben tudja, hogy Isten látja és hallja őt

Módszert tehát a „hogyan” kérdésre senki sem ajánlhat, hiszen azt kinek-kinek magának kell megtalálnia mindennapjai során. A mi korunk csupán néhány általános igényt tükröz: Egyszerűen, érthetően, elvontság és mindennemű gőg nélkül. Cselekedetekkel alátámasztva és cselekvésre indí- tóan. (Jak 2, 18) Isten s emberek előtt állva, nyitott szívvel.

3. KINEK?

Hittestvéreinknek csupán, templomi gyülekezetekben? Barátoknak, akikkel jó megosztani hitünk felismeréseit? Bizony sem próféták, sem Jézus és apostolai nem válogattak: úton-útfélen, egyeseknek és sokaságnak beszéltek Isten igazságáról. Nincsen visszatet- szőbb az önmaga körül forgó egyháznál vagy egyes keresztyénnél! Szavakkal és élettel elmondott vallástételünkkel minden embertestvérünknek szolgálhatunk.

Szirmai Zoltán

Patinás régi gyülekezet a Bakony magasán. Temploma a XIII. századból való. Az 1600- as években már erős gyülekezet. Valóságos kincsesbánya az iroda szekrénye, amely tele van 250 év kézzel írott történetével, anyakönyveivel. Sajnos csak egy napot tölthettem a megsárgult lapok mellett. Föléjük hajolva bögyreszedtem néhány érdekességet s most, miként a madár fiókáinak, én is kirakom mindnyájunk tanulságára.

1720-tól, 130,év anyakönyvi bejegyzéseit böngésztem át. Mi mindent árulnak el egy gyülekezetről a szűkszavú krónikák!

Keresztelési anyakönyv. Sok volt a születés. Évente 20—30 keresztelés. Érdekes a keresztnevek élete. Az 1730-as években a leggyakoribb leánynevek a következők: Örse, Kata, Mári (Marinka), Tresi, Ilka, Rozi, Rebeka, Jutt- ka, Susa, Éva ... Férfiak így szerepelnek: Jósef, István, Pál, Péter, Mihál, János, Ádám, Gergöly... Egy-egy név is nagy változáson megy ál Pl. Erzsébet így kezdődik: Örse, Eörse, Erse, Örsébet, Ersé- bet... Ha új név jelenik meg a lapokon, az a pap gyermeke. A következő évben már az oskolamester gyermekét is arra keresztelik s lassan használatos lesz az egész gyülekezetben. A keresztszülőket szüléknek, bizonyságoknak, majd komáknak írják. Ursini Sámuel a gyülekezet kedves pásztora lehetett, mert minden évben legalább 2—3 gyermeknek a keresztszülei, feleségével Csu- ti Örsével egyetemben. E nevek jórészét hiába keresem a házassági anyakönyvben. Tiszavirágéletükről szomorú bízón yság a halotti anyakönyv.

Házassági anyakönyv.

Legények 24—25, leányok 18— 19 éves korban léptek az oltár elé általában. A házasság megkötését így jegyezték be: ösz- szeadatott, meghiteztetett, megesküttetett. A lányok foglalkozásánál sokszor találkozunk ezzel a bejegyzéssel: „szolgálatban volt” Nemcsak volt, lett is, mert az asszonynak nem volt helye az asztalnál, csak a tűzhely mellett sámlin vagy küszöbön. Anyakönyvekben gyakran csak a keresztnevét jegyezték fel, vezetéknévre nem méltatták.

Halotti anyakönyv. Szomorú könyv. Minden harmadik név mellett olvasható: élt 1 évet, fertály évet... Félelmetes járványok söpörtek végig a gyülekezeten. A halál egyik nagy aratásáról feljegyeztem a következőket: 1800-ban meghalt 34 gyermek, 5 felnőtt, 9 öreg. Himlő járvány volt. A gyülekezet legöregebbjét Nagy Mihálynak hívták. 1816-ban temették el 110 éves korában. Mesterségét így jegyezte be a lelkész: „szí ártó ember volt.” Szent Mihály lovát itt nyugalomszéknek nevezték. „A borbélynak megvizsgálása után eltemette három napra prédikációval Dienes Gábor lelkita- níttó.” — így szól az egyik „megjegyzés”. Van olyan is, akit csak „elkísért” a prédikátor, vagy a mester. Keresztjük elkorhadt, porló csontjaikra új csontok kerültek. Meghaltak s mégis élnek. Élnek a sárga lapokon s az utódokban, akik megújított szép templomukban dicsérik az Istent.

Kívánok sok áldást, gazdag jövőt a gyülekezetnek és pásztorának az 1730-as évek keresztelési anyakönyvének januári kezdő soraival:

„Jézus áldd meg ez esztendőt, mert te adhatsz elegendőt.”

Hernád Tibor

Fekete március

Március, e szép tavaszi hónap, összeszövődött a szabadság gondolatával. Március idusa, 15-e, a magyar szabadság ünnepe. Így tanulta gyermekkorában, így tudta a ma deresedő fejű nemzedék. Lengő lobogók, nemzetiszín kokárdák, Petőfi-szobrokhoz felvonulások és zengő, kókárdás szónoklatok napsugaras ünnepe. Hogy ebben az ünneplésben mennyi volt a talmi csillogás s mily üresen kongtak sokszor a nagy szavak, azt legtöbben csak sejtettük. Az évek múltával a két világháború között e sejtés egyre szorongatóbb, az ünnep sokunk számára egyre inkább tetemrehívás leit. Mindez félelmesen világossá, leleplezett valósággá lett huszonöt esztendővel ezelőtt, 1944 fekete márciusán. *

Mintha sejtettük volna az elkövetkező megpróbáltatást: a győri evangélikus gyülekezet március 15-i ünnepélyén, melyet hagyományosan a gyülekezet ifjúsága rendezett, feszült volt a légkör, izzó a hangulat. Két lllyés-verset szavaltak a diákok: Ozorai példa és Haza a magasban. A költő jós igéi szívet re- megtettek:

Hegyre kerültünk ... vagy hegyre szorultunk, barátaim, de megritkult sorunk!

S be védtelen, jajt zümmögő alattunk az édes ország, melyért harcolunk;

Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat

__

te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak ...

Negyednapra, március 19-én, az új tatárhad, Hitler hada el- ■özönlötte qz édes ország földjét. „Nagy barátunk”, „hű és hatalmas szövetségesünk”, végleg levetette álarcát. Magyarország megszállt országgá lett, '•mint előbb már sok „ellenséges”, vagy akár semleges ország: Norvégia, Hollandia, Belgium, Jugoszlávia, Görögország. Az addigi csatlós és gyarmati sorsból, most szinte a náci birodalom részévé lettünk. Nemzeti függetlenségünk maradék látszatát is elvesztettük. A Sztójay-kormány a német érdekek feltétlen kiszolgálójává süllyedt s az ország igazi ura a német nagykövet ezentúl.

Megkezdődött országunk, népünk a megelőzőnél is teljesebb gazdasági kifosztása, a magyar javak könyörtelen kizsákmányolása. A náci hadigépezet számára termelt e fekete március után minden üzem és minden darabka föld.

Megkezdődött a szellemi elnyomás minden faja is. Megindult minden haladó elem kíméletlen üldözése; százak, majd tízezrek kerültek börtönbe, koncentrációs táborokba és sokan a vesztőhelyre. Bajcsy-Zsilinszky Endre elfogatása mintegy nyitánya volt a bekövetkező terrorhullámnak. Aki menekülni tudott az igaz hazafiak közül, illegalitásba kényszerült. A Svábhegyen a Gestapó ütötte fel tanyáját. Elnémult minden szabad szó, rettegés, gyanakvás fellege ült a szívekre.

Megindult a ha%ai zsidóság deportálása. Több mint félmillió honfitársunk lelte szörnyű halálát a náci megsemmisítő táborok gázkamráiban. Aki tisztán látott tudhatta: végső győzelem esetén az ország többi lakosának sem szánt sokkal különb sorsot a náci fajelmélet. Az alsóbbrendű fajokra — s a magyar is ilyennek számított Hitler szerint — legjobb esetben rabszolgasors várt.

Nem sokkal március 19. után megkezdődött az ország városainak, gyárainak, falvainak rendszeres és kíméletlen légibombázása is. Hadszíntérré vált az egész ország s a maga bőrén tapasztalhatta mindenki, hogy mit is jelent a hitleri „totális háború”. Április 3-án kapta Budapest az első szönyegbom- bázást s ettől kezdve alig volt nap, hogy hátborzongató dübörgéssel meg ne jelentek volna hazánk felett a csillogó fémmadarak gyilkos terhükkel. Pótolhatatlan értékek, műemlékeit váltak hamuvá, ipartelepeink romhalmazzá s odalett annyi drága emberélet.

1944 fekete márciusa egy hosszú, keserves esztendőnek lett sötét nyitánya. Akkor úgy reméltük, nem tart már sokáig. Keservesen csalódtunk. Negyedszázad távolából visszatekintve lázálomnak tűnik ez az esztendő. Még mindig éktelenkedő^ romok, sírhalmok erdeje, milliónyi szíven behegedt, de soha nem gyógyuló sebek tanúsítják, hogy nem álom volt, hanem iszonyú valóság.

Miért az emlékezés lángját kigyújtani? Nem jobb lenne a feledés fátyolát borítani az évfordulón e sötét napokra s nem felidézni a letűnt rémségeket? — Egy nemzedék nőtt fel azóta, akik csak hírből ismerik e gyászos eseményeket. Emlékeztetni reájuk szükséges, mert úgy tűnik napjainkban újra élednek a német militarizmus eltemetettnek vélt árnyai. Nyugat-Német- országban* újnáci párt alakult s jelentőségét nem szabad lebecsülni. A fájdalmas múlt éberségre kötelez. Hogy soha ne jöhessen többé fekete március. Dr. Groó Gyula

Az ember boldogságáról- Fotóművészeti Világkiállítás a Galériában —

A fényképézés művészete az embernek az idővel vívott könyörtelen harcából született. Leküzdeni valamit az idő rohanásából, maradandóan kiemelni valami szépet, az emberre jellemzőt az idő-időtlenség végtelen óceánjából. Minél emberibb egy pillanat, minél mélyebben sűrűsödik bele az emberi sors élménye, annál időtállóbb érdeklődésre tarthat számot.

A Nemzeti Galériának ez a kiállítása 71 országból mutat be 770 pályaművet. A témája mindnek egy: az ember boldogsága. A célja is mindnek egy: még több boldogság és még több öröm legyen mindnyájunk körül. Nemcsak azokat a pillanatokat mutatja be, amikor félreérthetetlenül felragyog az emberek arcán az öröm — a munka, a tanulás, a szabadság és a szerelem öröme —, hanem azt is meglátja, hogy mennyi küzdelembe, sokszor milyen sok szenvedésbe kerül az emberivé tisztult boldog öröm.

A képek sokaságát jólesően váltja fel egy-egy frappáns irodalmi idézet. A fények játékán túlmenően Sophokles nagy igazságát vésik a szívünkbe: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Győr Sándor

CSALÁDI HÍREK

— HALÁLOZÁS. Sümeghy

József né. sz. Molnár Ilona, a soproni gyülekezet hűséges tagja, életének 77., házasságának 50. évében hosszú szenvedés után Sopronban elhunyt Az elhunytban Sümeghy József vadosfai lelkész édesanyját gyászolja. „ ... mindenkor az Ürral leszünk!”

— Dr. Liszkai Nándor gyémántdiplomás ügyvéd, a me- zőberényi II. kerületi gyülekezet 25 éven át volt felügyelője 93 esztendős korában elhunyt „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Ür ama napon, az igaz Bíró".

i