Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-02-02 / 5. szám

A vasárnap igéje Kéz a kézben 1 Móz 22, 1—13 Istentiszteleti rend Budapesten, 1969. február 2-án, A meg joghatatlan mindig egyúttal félelmetes is. Ezért fog el bennünket a félelemnek és irtózatnak a keveréke, ami­kor ezt a történetet olvassuk. A régóta várt fiút, az ígéret gyermekét, Ábrahám merész reménységének és hitének a gyümölcsét, a jövő zálogát t Móz 22,1—13 — Szögyi Lajos munkája oda kell adnia Istennek. Aho­gyan egykor szakítania kellett Ábrahámnak egész múltjával (1 Móz 12, lkk), most szakíta­nia kell azzal a jövőbe néző re­ménykedéssel is, hogy Istenbe vetett hite folytatódik gyerme­kében és annak utódaiban. Ember számára nehezebb és hitét jobban próbára tevő pa­rancsot nem adhatott volna Is­ten Ábrahámnak, mint azt, hogy áldozza fel égőáldozatul azt, akit szeret (2. v.). Jól tudjuk mi már, hogy Is­ten nem kísért erőnkön felül. Azt is tudjuk, hogy megtartja szavát akkor is, ha emberileg ítélve a legdrágábbat veszi el tőlünk, hiszen aki elveszíti az életét ő érette, az megtalálja azt. Mégis megborzongató, hogy milyen messzire el tud menni Isten a nevelés iskolá­jának az eszközeiben. Szinte várjuk, hogy a máskor olyan harcos Ábrahám most is „al­kudozni kezd” Istennel. Most hallgat a hit harcosa! Hallgat­va engedelmeskedik! Egy szót sem hallunk arról, hogy mi­csoda kínok gyötörték Ábrahá­mot az édesapát, amikor meg­kapta a parancsot. Egy szót sem hallunk arról, hogy ho­gyan búcsúzkodtak el az ott­honiaktól. Egy szót sem hal­lunk arról, hogy mit érzett szíve, amikor fia kérdéseire válaszolnia kellett és „kéz a kézben" együtt mentek föl Mórijja hegyére. Ábrahám kiállta a próbát és így ótestámentomi-emberi il­lusztrációja lett annak a még megfoghatatlanabb isteni tett­nek, amit János evangélista az „úgy szerette Isten a világod­ban olyan csodálatosan meg­hirdetett: Amit Isten nem en­gedett megtenni a Mórijja he­gyén, azt ő maga a Golgotán megtette (Jak 2, 23). Mórijja hegye az a közbeeső, de örök­ké megvilágított állomása Is­tennek a Teremtőjéhez hűtlen, vele szemben engedetlen em­ber és a kereszten az ember és az egész világ iránt szeretetét, hűségét megbizonyító Istenhez vezető úton. Az ember helyett, a világ helyett, a teremtménye helyett saját Fiát áldozta fel a Golgotán! így lett Ábrahám az istenfé­lő ember példaképe is, aki nemcsak „lelkében” és „embe­ri reménységében” szerette az Istent és engedelmeskedett ne­ki, hanem tettekben is hajlan­dó volt szótlanul a legna­gyobbra. Hajlandó volt üres­sé tenni életét, hogy Isten tölt­se meg azt igazi tartóimmal. Csak ha mindent odaszente­lünk Istennek „igaz istentiszte­letként”, ha megüresítjük ma­gunkat, akkor telik meg a mi életünk is igazi istenfélelem­mel és szeretettel. Csak akkor tudjuk megbecsülni igazán mindazt, amit eddig ajándék­ként kaptunk Istentől: azt is. amit Krisztusban kaptunk és kapunk és azt is, amit a na­ponként engedelmességre taní­tott és „kísértett” és így a megtisztult élet szeretetével ölelünk magunkhoz. Dr. Pálfy Miklós Derűs sorok Az idős lelkészt már érzéke­nyen érintette a fűtetlen temp­lom téli hidege. Különösen a kopasz fej tiltakozott a fagy­pontkörüli hőmérséklet ellen. Meleg födőt követelt a tar bőr. A család unszolására végül is egy fekete, a fejbúbot éppen csak hogy betakaró „sabesz- deklit” hajlandó volt fejére tenni. De mit szól hozzá a gyüleke­zet? Ezt az egyházfinak kellett megtudnia akkor, amikor az istentisztelet végén a gyüleke­zet elhagyja a templomot. Mári néni odahajolt a kicsit nagyot halló testvére füléhez és megkérdezte: — Láttad? — Láttam! — Es mit szólsz hozzá? — Kitüntették! Zoltán László Deák tér de. 9. (úrv.) Trajtler Gábor, de. 11. (úrv.) dr. Kékén András, du. 6. dr. Hafenscher Ká­roly. Fasor de. fél 10. D. Korén Emil, de. 11. (úrv.) D. Koren Emil, du. 6. D. Koren Emil. Dózsa György út de. fél 10. (úrv.) Szirmai Zoltán. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Aradi András, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. (úrv.) dr. Rédey Pál. de. 11. Bándi Sándor, du. 6. Bándi Sándor. Kőbánya de.10. (úrv.) Veö- reös Imre. Utász u. de. 9. (úrv.) Sülé Károly. Vajda Péter u. de. fél 12. (úrv.) Veöreös Imre. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rá­kosfalva de. 8. Bizik László. Gyar­mat u. de. fél 10. Boros Károly. Fóti út de 11. Váci út de. 8. Fran- gepán u. de. fél 10. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár-Üjtelep de. fél 9 Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11. Matuz László. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán. Rákospa­— Hetvened vasárnapján az oltárterítő színe: zöld. A va­sárnap délelőtti istentisztelet oltári igéje: Mt 20, 1—16; az igehirdetés alapigéje: 1 Móz 22, 1—13. A délutáni istentisz­telet alapigéje: Dán 9, 18b—19. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. Február 9-én, vasárnap reggel fél 8 órakor evangélikus val­lásos félóra lesz a Petőfi rádió és az URH hullámhosszán. Igét hirdet DR. FABINY TI­BOR teológiai akadémiai tanár. — A KELET-BÉKÉSI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége január 28-án tartot­ta ülését Békéscsabán. Áhíta­tot Halasy Endre, igehirdetési beszámolót Fábry István, Kun- Kaiser József és Mekis Ádám, előadást dr. Gubcsó András, és Koppány János, sajtószemlét Nagybocskai Vilmos tartott. Mekis Ádám esperes a folyó ügyekről tájékoztatta a lelké­szeket. — GYŰRŐ. Advent máso­dik vasárnapján gyülekezeti napot tartottak, amelyen Sel- meczi János esperes szolgált. A záró oltári szolgálat kereté­ben a helyi lelkésszel együtt iktatta be tisztségébe Borovsz- ki János gondnokot, ifj. Mé­száros Sándor pénztárost, ifj, Ribi Rudolf jegyzőt, ifj. Ganda Lajos és Puskás Zoltán presbi­tereket. Az istentiszteleten több, mint 2000 forintot ada­koztak a hívek. — A délutáni vallásos esten Selmeczi János esperes tartott előadást, majd a lelkész feleségének vezetésé­vel a gyermekkar énekelt, Ud­varos Dénes kántor szólóéne­ket adott elő. Ribi Csaba, Po- velka János, Lőrinczi Gizella, Szöllősi Eszter, Boleraczki Er­Iota Máv-telep de. 8. Rákospalota Kistcmplom de. 10, du. 3. Rákos­szentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél II. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kis- tarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Reuss András, de. 11. (úrv.) Várady Lajos. du. 6. (úrv.) Reuss András. Torockó tér de. fél 9. Várady Lajos. Óbuda de. 9. Fü- löp Dezső. XII. Tarcsay Vilmos u. de. 9. de. 11, du. fél 7. Pesthideg- kút de. fél 11. Kelenföld de. 8. Bencze Imre, de. fél 10. Bencze Imre, de. 11. (úrv.) Bencze Imre, du. 6. dr. Rezessy Zoltán. Németvölgyi út de. 9. dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7. Visontai Róbert. Nagytétény de. fél 9. Ke- lenvölgy de. 9. Visontai Róbert. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11 (úrv.). zsébet, Fehér Jolán, Zrubecz Ildikó, Udvaros Irén és Kele­men Jolán ádventi verseket adott elő. — A NYUGAT-BÉKÉSI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége december 10- én Orosházán tartotta ülését. Igét hirdetett és úrvacsorát osztott Fecske Pál, előadást tartott Koszorús Oszkár espe­res, Pálfi István és Kovács PáL — NAGYSZÉNÁS. Decem­ber 1-én szeretetvendégség volt a gyülekezetben, amelyen Szepesi Károly szarvasi lelkész szolgált. Ez alkalommal iktat­ták be a gyülekezet újonnan megválasztott tisztségviselőit: Horváth György gondnokot, Erdei András pénztárost, Kon- dacs Pál, Kővágó Lajos, Lics- ka János, Navita János, Pu- kánszky Sándor, Styecz György és Szűcs László pres­bitereket — CSÖGLE. Karácsony két ünnepén dr. Fabiny Tibor teo­lógiai akadémiai tanár, a gyü­lekezet egykori lelkésze szol­gált az anyagyülekezetben és a filiákban: Adorjánházán, Kispiriten és Nagypiriten. — GÖDÖLLŐ. November 17-én szeretetvendégséget tar­tottak a gyülekezetben, ame­lyet Bán Gábor gyülekezeti felügyelő nyitott meg. Előadást Szita István, igemagyarázatot Szita Istvánná tartott. Szavalt Farkas Anikó, Erős Sándor lelkész pedig egy novellát ol­vasott fel. „Hajtsad én Istenem, a te füledet hozzánk és hallgass meg; nyisd meg szemeidet és tekintsd meg a mi pusztulásun­kat és a várost, mely a te ne­vedről neveztetik; mert nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük eléd esedezésün- ket.” (Dán 9, 18) VASÁRNAP. ■— „Vezéreld utamat a te igéd szerint, és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam!” (Zsolt 119, 133) Munkám és pihenésem, örömöm és bánatom, jótettem és mulasztásom, egyszóval egész életem „út”. Utamnak egy-egy rövid szakasza életem egy-egy napja. Ki nem tapo­sott, járatlan úton biztonsá­got és a célhozjutás ígéretét adja a kézben tartott iránytű. Ez az iránytű a keresztyén ember életében Isten igéje, mely eltérít a hamis iránytól. HÉTFŐ. — „Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el cselekedeteitek gonoszsá­gát.” (És 1, 16) Szembe kell néznem azzal a keserű igaz­sággal, hogy tévedéseimnek magam vagyok az oka. Egyéni életem zűrzavara és emberi kapcsolataim kuszásága azért fonódik körém fojtogató szorí­tással, mivel a kezembe kapott „iránytűvel” gyakran nem törődöm. Istennek az is fontos, hogy gondom legyen azokra, akik körülöttem élnek. Zsákutcába visz, ha nem segí­tek, de ártok másoknak. KEDD. — „Örüljetek Jeru­zsálemmel, és örvendjetek fö­lötte mind, akik őt szeretitek; vigadjatok vele örvendezéssel.” (És 66, 10) Nemcsak az ige iránytűje áldás, hanem a gyü­lekezet közössége is. Akkor tudok örülni, ha értékét felis­merem és kényelmesnek látszó magamba-zárkózásomat felszá­molom. SZERDA. — „Az Űr, a ti Is­tenetek az Isten fenn az égben és alant a földön.” (Józs 2, 11) Életem kavargó eseményeiben benne van az Isten „keze” is. Nemcsak iránytűt ad tájékozó­dásra és nemcsak vezet, hanem rendez és irányít is. Bízhatom Benne! CSÜTÖRTÖK. — „Az Isten hatalmában van a segítség.” (2 Krón 25, 8) Ha őszintén megvizsgálom életemet, botlá­saim és kudarcaim látása el­csüggeszt. Hányszor szántam már el magamat új indulás­ra?! Hányszor indultam már el nagy reményekkel?! A fel­adatok nagysága azonban meghaladja erőmet. Ezért fo­gadhatom hálás szívvel — csüggesztő kudarcok után új­ra — van Nála segítség. Üjra kezdhetek, újra indulhatok Vele! PÉNTEK. — „őrizte népét, mint a szeme fényét”. (5 Móz 32, 10) Egy engedetlen kis nép a példa előttem. Példája Isten hűségének és cselekedetekben megvalósuló szeretetének. A „megmaradás” nem érdem és nem is emberi ügyeskedés gyümölcse. Egyedül Isten az, aki megőriz. Életemet Ö tartja kezében, mert akarja, hogy használjak vele azoknak, akik között élek. SZOMBAT. — „Világosság támad fel az igazra, és az egyenesszívűekre öröm.” (Zsolt 97, 11) A reménység hangja csendül fel ebben a zsoltár­versben. A zsoltáros reménysé­ge valósággá vált akkor, ami­kor Jézus megszületett és em­beri formában közöttünk el­kezdte szolgálatát. A „világ Világosságával” közösségben öröm teljesedik ki szívemben és életemben. Mag assy Sándor — A KELET-BÉKÉSI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége december 20-án tar­totta ülését Békéscsabán. Áhí­tatot Fest Miklós, igehirdeté­si előkészítőt Bodrog Miklósa előadást Petor János és De- dinszky Gyula tartott. Mekis Ádám esperes az időszerű kér­désekről tájékoztatta a lelké­szeket. Űrvacsorát osztott Ba­logh Pál. —“ KAPI-féle Korálkönyv és 19® preludium kotta eladó. Cím a ki« adóhivatalban. —' KIVÄLÖ rózsafajták, bokor« baba- és futórózsák kaphatók. Pal­kó kertészet, Budapest, XV., Csil­lagfürt u. 8. Kérje árjegyzékemet, EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Koren EmiJ Szerkesztőség és kiadóhivatal* Budapest, Vin., Puskin u. 13= Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—Vm Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Post* Index 25 211 68.5243 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató Meggondolt meggondolatlanság Újév délutánján történt... Újév délutánján minden esztendőben a fi- üában van az istentisztelet. — így volt ez most is. Csak azzal a nehézséggel, hogy már elindulásom előtt sűrűn havazhi kezdett. — Eleinte csak imitt-amott szállingóztak a pelyhek. De kisvártatva alaposan hozzáfogott az idő, hogy bundát rakjon a didergő földre, t valósággal szakadni kezdett a hó. Én ilyet még nem láttam soha azelőtt, pedig már néhány tízest megértem. , A család aggódva leste, mit teszek. Majd észrevéve készülődésemet, féltve és kérlelve marasztalt... Anyám a hívek nemes lelkére, józan belá­tására apellált: „Nem is várják tőled, hogy ilyen időben kimenj hozzájuk ...” A feleség, „paprikás” közvetlenséggel tartóz­tatott: „Vedd tudomásul, hogy nem foglak ápolni! Hiába fogsz majd nyöszörögni! Ez a legnagyobb könnyelműség, kész meggondolat­lanság! ...” Ugyanakkor a lányom inkább vallásos szí­nezetet adó komolykás aggodalommal mond­ta: „Nem gondolja édesapám, hogy amit ten­ni akar, az a szolgálatával ellentmondásos is­tenkísértés? ...” S már-már magam is úgy döntöttem, hogy maradok, nem megyek ... Valóban ezt diktálta a józan ész. — Azon­ban tudtam azt is, hogy ilyen dolgokban a jó­zan ész döntései nem mindig értékállóak. — „No nem bánom, maradok!” — feleltem. De abban a pillanatban eszembe jutott két dolog. És ez annyira izgalomba hozott, hogy gyors készülődés után mégis elindultam — a józan belátás parancsa ellenére is. Közben a fiam azzal csitítgatta a riadt női lelkeket: , Nincs vész! Úgyis vissza fog fordul­ni már a falu végéről — ha nem hamarább!” No megállj betyár — gondoltam — azért sem fordulok vissza! De akkor már gurult is alattam a kerékpár kifelé ... Hogy mi is volt az a két dolog, ami várat- lanu. elibém settenkedett, és nem hagyott nyu­godni? — elmondom sorjában . .. Először is eszembe jutott, hogy ez lenne az első újévi istentisztelet az új imaházban, me­lyet október végén szentelt fel a püspök. S szinte lehetetlennek tartottam, hogy ne lenne ott a gyülekezet. — De különös drámai jelen­tősége, kedves mozzanata lett volna ennek az együttlétnek az is, hogy ezen az istentisztele­ten gyújtottuk volna fel először ünnepélyesen az új csillárokban a fényt s szenteltük volna fel közös imádsággal az oltárra helyezett szép mívű gyertyatartókat is. Lehetetlen, hogy ez a gyülekezet erről az eszméltetően szépnek Ígérkező kedves alka­lomról megfeledkezzék! — Közben magamban már jó előre elterveztem megkérni a gondno­kot, hogy a villanyt csak abban a pillanatban gyújtsa fel, mikor majd a fő éneket kezdjük énekelni: „Jézus szent világosságom...” Ez így soha vissza nem térő alkalom, újévi kez­dés. Ezt nem lehet elhalasztani, sem elmu­lasztani. Majd egy belső hang kezdett kajánkodni bennem: No és, ha egy ember lesz ott, akkor mi lesz? Egy ember, egy ember... töprengtem. S közben felrémlett bennem egy hasonló út em­léke még 1954-ből, amikor még állott az öreg templomunk a Marcal-parti laposon. Akkor valóban üres templomra s bezárt ajtóra talál­tam. — Sőt! akkor még nehezebb volt az út, holott fiatalabb voltam, mert szembeszéllel is kellett küzdenem. A lábaimban szinte sajgóit a fáradtság, és a ruhám alá is kíméletleneb- bül belopózkodott a hideg. S ez arra sarkallt, hogy bekéretőzzek valahová kissé felmeleged­ni. — Elmentem hát a gondnokékhoz, akiknél ott találtam egyik hívemet is forralt bort iszo­gatva a templomtól a harmadik házban. — Ahogy észrevették, nyomban elibém sietve elkezdtek méltatlankodni: „Miért jött ki a tisztelendő úr, hiszen ilyen időben nem rótta volna fel senki, ha otthon marad ...” De én — miközben lesegitették rólam a ha­vas kabátot — észrevéve a zsebéből kidudo­rodó énekeskönyvet, így feleltem: „És maga? Maga talán a beszélgetéshez, meg a forralt borhoz hozta el az énekeskönyvét?... Hát nem éppen, — csak úgy a biztonság kedvéért. Majd csendesen hozzátette: ... hátha mégis el tetszik követni ezt a meggondolatlanságot. Meggondolatlanság, meggondolatlanság!! ■.. Íme a család is ezt mondta. S közben ott láttam magam előtt a 14 éves múltból felr.ém- lő képet, a komótosan toporgó hívemet zsebé­ből kidudorodó énekeskönyvével. Hát lehet ily emlékek hatása alatt otthon maradni? Hiszen csaknem bizonyos, hogy most is ott lesz majd ez az ember. Sőt, most talán még. inkább ott lesz... és ha nem men­nék ki, többé soha nem mernék nyíltan a sze­mébe nézni. De hát legyen is ott. Legfeljebb ketten lesz­nek a gondnokkal. Meg az a láthatatlan Har­madik vendég... így formálgattam, rakosgattam magamban a képeket, mialatt már az út nagyobbik részét meg is tettem. — A hó közben állhatatosan szakadva ömlött — hangtalanul. Olykor a lá­baim alatt ropogva halkan, mert akkor már le kellett szállnom a kerékről, mit a bakter- ház falához tapasztottam, amikor a sínek mel­lől befordultam a földútra. 11 kilométer ... Istenem! hogy meg tud két­szereződni, sokszorozódni néha a távolság... Ezentúl már csak mintha tejben úszkáltam volna. Egy nemrégen arramenönek félig be­temetett lábnyoma, meg az ösztön vezetett előre. Hamarosan odaértem a kis erdőhöz, ahon­nan mintegy 100 méterre van kissé az úttól beljebb a temető, melynek kapufélfájára, homlokzatára — vagy 6 évvel ezelőtt — ami­kor újonnan bekerítettük és rendbehozattuk, minden jószándékú és keresztyénibb mondást kínáló rábeszélésem ellenére ezt a jámbor kis versikét pingáltatta fel az akkori gondnok: „Fáradt vándor nézd e kaput, mely bezárja utadat! Úgy fuss majd, ha ide jutsz, áldás hintse porodat!” Akkoriban elkészítettem az egész temető kataszterét. Jól tvMam hát, hogy melyik sír­nak ki a gazdája s itthon vagy idegenben me­lyiknek él még a gondviselője. „Ügy fuss majd, ha ide jutsz, áldás hintse porodat!” s túl a kerítésen és kapun most egyformásítja a fehér hótakaró a sírokat— a gazzal, kóróval benőtt gazdátlanoké is fehér ruhába öltözik, mint a többi. A nagy fehér­ségben elvész az a márvány síremlék is, me­lyet néhány évvel ezelőtt egy hálás öreg gyer­mek állított rég elhunyt szülei emlékére. Év­tizedekig gyűjtögette parányi városi zöldséges kertjének hasznát, amíg végre együtt volt a pénz és ö is megvehette, felállíttathatta a szép sírkövet. — Igen, valóban vannak itt sírok, amelyek körül koncentráltan még mindig ott lebeg az áldás és a szívekből évtizedek múltán is idesugárzó hála és szeretet... Már elhagytam magam mögött a temetőt, s közben rákanyarodtam a faluba bevezető út­ra. Mintegy 200 méterre közelítettem meg az imaházunkat. — Szél nem fújt s így nem éreztem a hideget, csupán a belső izgalom fűtött: Vajon találok-e ott egy lelket is a ha­rangláb alatt? Szándékosan nem léptem be a gondnoki la­kásba. Egyenesen az imaház felé mentem. Alig akartam hinni a szememnek. Tele vol­tak a lócák és székek, sőt jó néhányan még álltak is. Csöndesen zsongó halk beszélgetés töltötte be a levegőt. Megkönnyebbült fény csillant a szemekben, amikor hangos Erős vá- runk-kal rájuk köszöntöttem. Az átöltözés rö­vid ideje alatt éppen úgy adódott, hogy ama bizonyos hajdani meggondolatlansággal vádo­ló hívem is segített lesöpörni rólam a havat. Már-már a nyelvemen volt, hogy szóljak: „Megint micsoda meggondolatlanság!" De vé­gül mégis mosolyogva halkan csak ennyi csú­szott ki a számon: „Emlékszik?!” Ö pedig ben­sőséges, kicsit cinkos mosollyal kacsintott, miközben reám segítették a Luther kabátot. Szótalan fejbólintása mintha csak azt mond­ta volna: „Hiába! mi ilyen meggondolatlanok vagyunk!” Ebből a „meggondolatlanság"-ból olyan meghitt, felejthetetlen együttlét teremtődött, amelynek simogató meleg hangulatát mindig érezni fogom, amíg csak élek... Sárkány András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents