Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
„Sok adatott — sok kívántatik!” Minneapolisban, Minnesota államnak, „a tízezer tó országának” fővárosában gyülekezett össze 93 amerikai egyháznak és felekezetnek több mint 5000 munkása az Amerikai Evangelizációs Kongresszusra szeptember 8—13-ig. A kongresszus tiszteletbeli elnöke a világszerte ismert Billy Graham volt, tényleges vezetője azonban Oswald Hoffmann misszuri evangélikus lelkész, az itteni rádió vasárnapi „evangélikus órájának” állandó közkedvelt szónoka, a szervezésben pedig jelentős része volt C. Thompson evangélikus lelkésznek, Schiotz amerikai egyházi elnök evangelizációs osztálya igazgatójának. A kongresszus nemcsak impozáns méreteivel, hanem jelképeivel is hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok egész népéhez akar szólni az evangélium üzenetével. Bevezetésül a himnusz hangjai mellett vonultatták fel az Egyesült Államok és az egyes tagállamok zászlait, s ezek díszítették az elnöki emelvényt mindvégig. Közismert világi férfiak, énekesek, beat-zenekarok, szépségkirálynők énekeltek és „tettek bizonyságot”. A megszólalásokon érződött az amerikai társadalom nyugtalansága. Sok szó esett forradalomról és gyökeres változások szükségességéről. Billy Graham a húsz év óta alig változó beszédét mondta el: a technikai fejlődés rohamosan halad előre, de az ember nem változik, változatlanul bűnös, és bűnbocsánatra szorul, és változatlan Isten is, és a Krisztusról szóló evangélium is. Régi szokása szerint Billy Graham most is személyes döntésre hívta fel a hallgatóságot, de most azt is hangsúlyozta, hogy a személyes megtérésből a világért való felelősségvállalás következik. A kongresszus kiemelkedő eseménye volt Ralph Abernathynak, a meggyilkolt Martin Luther King utódjának, az emberi jogokért harcoló mozgalom vezetőjének megerősített rendőri fedezet és biztonsági intézkedések mellett tartott beszéde. Szelíden és gyűlölet nélkül, de mély fájdalommal mondta el, hogy miközben Krisztus nyomában erőszak nélkül harcol az emberségért és megbékélésért, a szó betű szerinti értelmében éli át Krisztus szenvedését, és testén hordozza a megaláztatás és embertelen gyűlölet nyomait. Vádolta az egyházat, hogy a felső osztályok egyházává lett, és hallgatásával kompromittálta az evangéliumot. Szerinte az amerikai nép és keresztyén- ség jövője azon fordul meg, hogy a fehér és fekete ember tud-e testvérként találkozni Krisztus követésében. Kétségtelen jelei mutatkoznak annak, nogy az amerikai keresztyénséget nemcsak izgatja, hanem el is gondolkoz- tatja az egyre jobban izzó faji kérdés, valamint a vietnami háború, s ezért egyre nyíltabban érdeklődik a világ kérdései iránt. Ez az érdeklődés érezhető irányunkban is. Minthogy kötelező volt a névtábla viselése, a „Hungary” jelzést látva lépten-nyomon megszólítottak és érdeklődtek egyházunk és népünk élete iránt. A plénum előtt is bemutattak, az evangélikusok külön csoportösszejövetelén pedig mély visszhangra talált, amikor arról beszéltem, hogy megtanultuk, hogy az egyház az élő Krisztus hitében és az emberekért végzett szolgálatban él. A kongresszus egyik érdekessége, hogy legnagyobb felekezeti csoportját az evangélikusok alkották, mintegy 450-en voltak jelen, pedig eddig idegenkedtek az ökumenikus közösség vállalásától., Mint mondják, a hagyományos, templomos és tanszerű kegyességhez szokott evangélikusok számára élmény volt annak a felismerése, hogy a keresz- tyénség az élő Krisztusba vetett személyes hitet jelenti. Sokak számára új volt az is, hogy ebből a hitből a világ felé való nyíltság és a közéleti felelősségvállalás következik. A kongresszus sok résztvevője még n.em értette meg a forradalmi nyugtalanság mögött álló politikai és társadalmi összefüggéseket, de az kétségtelen, hogy Amerika népében és keresztyénségében növekszik a fokozott felelősség tudata, ahogyan ezt a kongresszus jelmondata is világító betűkkel hirdette: „Sok adatott — sok kívántatik! Lk 12,48.” Dr. Prőhle Károly Szeretetintézményeink A Budai Szeretetotthon VI. NGELIKUS FÖLDRAJZ Feltámadnak az istenek „Én nem vagyok többé isten” — mondotta Hirohito császár 1945-ben. Mégis amikor 1952-ben Japánnal megkötötték az amerikaiak a különbékét, az ismét feltámadó japán nacionalizmussal együtt az istenek is feltámadtak. Ez az az ország, ahol az istenek száma 8 millió fölött van, és újra erőteljesen tért hódít a sintoizmus. A kereken 100 milliós japán népből 63 millió ma a számuk. Valamikor ez a vallás államvallás volt és a császári Japán minden más felekezetet heves üldözésben részesített. Így többek között a keresztyénséget is, amely már a 16. században jelentős misz- szióval rendelkezett Japánban. E távolkeleti szigetországban is először Xaver Ferenc, jezsuita misszionárius hirdette az igét. Japán a legutóbbi időkig úgy állt az európai ismeretek lexikonjaiban, mint elmaradt, feudális viszonyok között élő nép. , A távolkeleti szigetek mongol származású népe hosz- szú időn keresztül semmi érintkezést nem folytatott a környező népekkel. Nem is játszott szerepet a történelemben. A hűbéri államrendről az első hiteles adatokat Xaver Ferenctől kaptuk. Később a portugálokkal együtt egyre több jezsuita érkezett a sziget- országba, és amikor a holland misszionáriusok is megjelentek, egymás ellen uszították a házigazdát, mondván, hogy a másik veszedelmes politikai terveket sző. A jezsuiták, akiknek befolyása gyorsan növekedett, üldözni kezdték a buddhistákat. Végül is a japánok arra a következtetésre jutottak, hogy az európaiak és a keresztyén vallásuk, elviselhetetlen zavarokat okoznak, és hogy a katolikus vallás csupán a pápa és Spanyolország politikai terveinek leplezésére szolgál. 1638-ban tehát kiüldözték őket az országból. Két évszázadon át Japán elzárkózott a külvilágtól. A 19. század során egyre több idegen hajó vitorlázott Japán partjai előtt. 1854-ben tíz hajóból álló raj érkezett, ezekét már gőz hajtotta, ágyúkkal voltak fölszerelve és, a parancsnok azt az ajánlatot tette, hogy Japán kössön kereskedelmi szerződést Amerikával. Japánnak nem volt ereje az ajánlat visszautasítására. Ezzel megnyitotta ismét a kaput az idegenek előtt Hollandia, Oroszország és Anglia követték Amerika példáját. Sűrűn támadtak nézeteltérések az idegenekhez nem szokott japánok és az európaiak között. 1863-ban megöltek egy angol embert, mire az angolok rommá lőttek egy partmenti várost. Ehhez hasonló incidensek szörnyen megalázták a japánokat. A század második felében bekövetkezett a „japán csoda”. 1866-ban még középkori nép volt, de három évtized múlva, 1899-ben már felvehette a versenyt bármelyik nyugati hatalommal. Tüneményes gyorsasággal fejlődött nagyhatalommá. Japán is felsorakozott az imperialisták táborába. Japánban a keresztyén misz- szió erőteljesebben csak a 19. század során tevékenykedhetett. Korábban a vallásüldözéseknek lett a keresztyénség is áldozata. Viszont a legújabb korban annak ellenére, hogy a sintoizmus és a buddhizmus is új virágzásnak indult, a keresztyénség sem maradt le. Ma mintegy 680 ezer keresztyénről beszélünk Japánban, amelynek kétharmad része protestáns. Ezen belül az evangélikusok száma nem a legjelentősebb. 20 742 hitsorsosunk él itt, hét lutheránus egyháztestben. A protestáns és katolikus egyházak mellett még 42 ezer orosz orthodox egyháztagot is nyilvántartanak. Japán fejlett ipari állam. A szociális helyzet azonban mégsem mondható kielégítőnek. Egy japán munkás egyharma- dát keresi a nyugat-európai munkásnak. Az alacsony keresetek következtében állandó a társadalmi feszültség. Említettük, hogy mind a sintoizmus, mind a buddhizmus erőteljes megújhodáson megy keresztül. 1945-ben McArthur, a megszálló parancsnokság vezetője „1000 misszionáriust kért Japán számára”. A cél az volt, hogy a hitét vesztett japán népet „keresztyénné és demokratává neveljék”. Viszont ha az akkori buddhista szekták számát, amely 28 volt, szembeállítjuk a mai 260-al, akkor következtethetünk a hívek számának növekedésére is. Több, mint 110 ezer templomuk és több, mint 100 ezer papjuk van, és 35 millió tagot számlálnak maguk közé. E roppant nagy vallások között a keresztyénség továbbra is szórványban maradt. A piliscsabai Siló otthon is bibliai nevet visel. A régi, szent istentiszteleti helyre emlékeztet a név. Az istentisztelet csendje, békéje és áhítata veszi körül az embert, ha belép a nagy parkba a százados, sudár fák közé, amelyeknek lombjai eltakarják az eget. A régi, zegzugos, tornyos villában 13 idős testvér lakik, akik hosszú szolgálatuk után a pihenés éveit töltik itt, az alkony óráit. Szépen fejezi ki a német egyház hasonló intézményeinek elnevezése az ilyen otthonok lényegét, amikor „Feier- abend”-otthonnak nevezi. Mint nagyobb család élnek együtt a testvérek egymásért dolgozva, egymást ápolva, gondozva. A ház napi teendői mellett szép elfoglaltságot jelent a munkabírók részére az elég nagy kiterjedésű virágoskert és veteményeskert gondozása is. A gazdasági udvar 20—25 szép tyúkkal ékeskedik és megtalálható benne a szegényember tehene: két fehér kecske is. Ez az otthon is a Budai Szeretetotthonok tagja, s a fenntartási terheket a Központ hordozza. A teherhor- dozásban segítenek az itt lakó testvérek is. NYUGATNÉMET EGYHÁZI KÜLDÖTTSÉG A SZOVJETUNIÓBAN „... hogy a magam módján, a magam eszközeivel...” A magyar békemozgalom hívei az elmúlt napokban választották meg azokat a képviselőiket, akik szószólóik lesznek az országos békekongresszuson. Ebből az alkalomból az Országos Béketanács elnöksége „A békéért” kitüntető jelvényt adományozta azoknak, akik ebben a szép munkában hosszabb idő óla tevékenyen vettek részt. A kitüntetettek között van az egyházak töi^b személyisége, közöttük Teológiai Akadémiánk professzora, dr. Vámos József is. Öt kerestük fel s kérdeztük meg: mondaná el milyen személyes indítékok vezetik a békéért, az emberiség megbékéléséért való közös fáradozásban? „A személyes indítékok eredőit az emoer renaszermt gyermekkorában, fiatalságában keresi és találja meg. Nálam sincs másképp: életem első két évtizede, ennek a két évtizednek számtalan szép élménye, sok keserű, nemegyszer tragikus tapasztalata az, ami minden vonatkozásban meghatározza mai életemet, emberi törekvéseimet. Mezőberényben születtem. Abban az alföldi faluban, ahol majd’ 250 évig békességben éltek egymás mellett magyarok, szlovákok és németek. Éltek úgy, hogy egymás között sohasem tettünk különbséget a tekintetben, hogy egyikünk „sváb”, a másikunk meg „tót” lenne s igaza volt Féja Gézának, aki az 1937- ben megjelent „Viharsarok” című könyvében azt írta falunkról, hogy az a nemzetiségek megbékélésének helye. 12 éves voltam, amikor először tapasztaltam valami egeszen másfajta indulatot, mégpedig az egyik elvakult tanárnőm részéről, aki „jött-ment” sváboknak nevezett bennünket és azt ajánlotta, hogy „vegyük a hátunk-a a batyut s menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk”. Ez a mondat nemcsak önérzetemet bántotta, hanem fel is háborított. Felháborodásomnak többfelé kifejezést is adtam. Csúnya história kerekedett ebből, amolyan „Nyilas Misi” féle, aminek a végén mennem kellett az iskolából s örülhettem, hogy ezt aránylag ép bőrrel tehettem. De ezek az évek, sajnos már olyan uszító, nacionalista jelszavaktól voltak hangosak, amelyeket nálunk elsőnek a német nácizmushoz csatlakozó törtetők s rongyemberek üvöltöztek tele szájjal és amelyet a „magyar faj felsőbbrendűségét” hirdetők úgy próbáltak túlüvölteni, hogy különbségtétel nélkül gyalázták azokat, akiknek az anyanyelve már régen a magyar volt, de akiknek ősei az ország határain túlról jöttek hazánkba. A következő évek még több zűrzavart hoztak magukkal s ahogyan nőtt egyesek nacionalista gőgje, úgy szakadt szét a mi falunk lakossága s már nemcsak három részre, hanem ezernyi darabra, mert nemcsak a három nemzetiség megszállottjai gyalázták kölcsönösen egymást, hanem az egyes családokon belül azok is, akiket ez a szörnyű ragály esztelenül szembeállított egymással. Semmivé lett a „nemzetiségek megbékélésének" szigete s hiába büntette meg jogosan maga a nép azokat, akik annyit vétettek szép békessége ellen, hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy „magasabb szinten”: a szocialista társadalomban ne csak egymás mellett, hanem egymásért éljenek a herényi magyarok, szlovákok, németek. Nekünk pedig, akik mindezt végigéltük — akár az én falumban, akár másutt —, nekünk nem lehet fontosabb dolgunk mint. hogy mindent megtegyünk a különböző nemzetiségek, a különböző népek, fajok kölcsönös megértéséért, hogy élni is tudjanak egymásért — békességben, barátságban. A magam kis kálváriája után a békéscsabai evangélikus gimnáziumba kerültem, amely iskolától — merem állítani — mész- sze volt az előbbi fajta megkülönböztető „pedagógiai gyakorlat”. Amolyan liberális szellemű iskola volt ez, ahol mindnyájan megtalálhattuk — ha volt a szüléinknek elég pénzük —, a magunk’ helyét, a magunk „szellemi kedvteléseit". Azonban ez a szinte idillikusnak mondható helyzet sem tartott sokáig: 1944 áprilisában becsukódtak mögöttünk az iskola kapui s mi mehettünk, ahová tudtunk. Volt, akinek módjában lett néhány hónap múlva újra beülni a régi padba, de nem mindenkinek. Volt olyan társunk is, aki többé nem jött vissza. Én azok közé kerültem, aki soha többé nem lehettem igazán diák. Ügy történt, hogy előbb diák-, majd levente-munkaszolgála- tosnak hívtak be, s amikor 1945 nyarán a hadifogságból hazaértem, már az édesanyám sem remélte, hogy élek. A rövid, egy esztendeig tartó úton magamkorú — vagy még fiatalabb — gyerekemberek maradtak cl mellőlem: kit a fegyver, kit a bomba ölt meg, másokat pedig a betegség pusztított el. Ezeket a fiatalokat, akiket az akkori embertelen rendszer hurcolt el a harcterekre, a munkatáborokba, hogy ott pusztuljanak el nyomorultul, emberi méltóságuktól megfosztva, soha nem tuaom elfelejteni. Ha csak tehetem, róluk beszélek: szenvedéseikrőlT megaláztatásukról, halálukról, édesanyjukat hívó sírásukról __ me rt nem. tehetek másképp. S beszélek apámról, két nagybátyámról is, akik a háborúban, a háború miatt haltak meg olyan szivetindítóan fiatalon... Beszélek, írok idehaza és külföldön hogy ami gyerekeinknek ne kelljen úgy emlékezniük barátaik- ra, szüleikre, mint ahogyan nekünk s azért, hogy a vietnami gyerekek is szabadon, nyugodtan hajthassák egyszer álomra a fejüket — a világ minden gyermekével, emberével együtt. Természetesen, a múltbeli emlékek ellenére is a ielen az, amely elsősorban indít arra, hogy minden jóakaratú emberrel együtt, a magam módján, a magam lehetőségeivel szolgáljam mindnyájunk ügyét, a békét Az a jelen, amely hazánkban a szocialista társadalom építését s egész világunkban a békés a e? emberibb jövő elérését látja legfontosabb feladatának Külön orom a számomra az, hogy ebben a nemes törekvésben munkában mi keresztyének is részt vehetünk és így lehetünk annak a Jézus Krisztusnak a tanítványai, aki a saját életénél is jobban szerette az embert. Ezt a magától értetődő szolgálatunkat társadalmunk is elismeréssel fogadja. Ez nemcsak jóleső érzés, hanem biztatás is a további munkára.” _____________________ Karner Ágoston CSALÁDI HÍREK — SZÜLETÉS. Fest Attilának és feleségének, Fekete Erzsébetnek augusztus 10-én első gyermekük született. Neve: ATTILA. A gyermeket nagyapja, Fest Miklós nagybánhe- gyesi lelkész keresztelte meg október 12-én a nagybánhe- gyesi templomban. — IFJ. HEVE LÁSZLÓ ANDRÁS okleveles villamos- mérnöknek és feleségének, Kayser Rózsa Ilonának, a zuglói gyülekezet tagjainak, második gyermekük született. Neve: ANDRÁS. LÁSZLÓ, SZABOLCS. — ARADI ANDRÄS segédlelkésznek és feleségének, Vár- konyi Máriának október 11-én gyermekük született. Neve: ANDRÁS. HALÁLOZÁS, özv. Biszkup Ferencné, sz. Kemény Margit, néhai Biszkup Ferenc volt mezőberényi lelkész özvegye életének 71. esztendejében elhunyt Temetése a gyülekezet nagy részvéte mellett volt Mezőberényben. „Jöjjetek énhoz- zám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetefc, és én megnyugosztlak titeket”. IHÁSZ GYÖRGY téti egyházfi, aki a gyülekezetben 50 évig hűségesen helytállt vállalt szolgálatában 90 esztendős Korában október 6-án elhunyt — ÖZV. BALÁZS BALÄZSNÉ, az Evangélikus Élet hűséges olvasója 88 éves korában szeptember 9-én csendesen elhunyt Evangélikus tudósok küldöttsége utazott a Szovjetunióba szeptember 10-én D. A. Wischmannak, az Egyházi Külügyi Hivatal elnökének vezetésével. Az orosz ortodox egyház képviselőivel megbeszélést folytatnak majd Lenin- , grádban a „Keresztség és új élet” kérdéséről. A nyugatnémet tudósoknak harmadik megbeszélése ez már a Szovjetunió ortodox egyházi embereivel. A küldöttségnek tagjai többek között Goppelt müncheni, Schlink heidelbergi és Wolf göttingeni professzorok is. SVÉD TF.OT.ÓfiTAT HAT.T.flATÓK Kétszeresére nőtt a teológiai hallgatók száma ez év őszén az elmúlt tanévhez viszonyítva az uppsalai, a göteborgi és a lundi teológiákon.
