Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
Elmélkedés a temetőben | — Köszöntőm kedves Tiszteleúdő Űr! A vonat úgy látszik, késik. A városból jövő rokonaim még nem érkeztek meg drága jó anyám sírkövének felavatására. Remélem, hamarosan ők is megérkeznek. Megnyugtat, hogy édes jó anyám márvány sírkövét a halottak ünnepére elkészíttethettem. Sajnos rajta az orvosi tudomány már nem tudott segíteni. Itt hagyott egyedül élete teljében. Édesapám, mint tudja, betegen került haza a második világháborúból. Hamarosan elment a minden halandók útján, amikor a legnagyobb szükség lett volna reá. Anyám egyedül maradt velem, egyetlen kisfiával. Poraiban is áldom nagy áldozatát, amelyet érettem hozott. Többet dolgozott, mint bármelyik más anya, azért, hogy engem taníttathasson, az élet útján elindíthasson. Milyen boldog nap volt számára, amikor elvégeztem iskoláimat, befejeztem tanulmányaimat. Hiszen mindig azért imádkozott, hogy ezt megérhesse. Pedig már akkor magában hordozta a halálos betegség csíráit, állapota napról napra romlott. A vasúthoz jutottam be vezető tisztségbe. Az új egyenruháért a városba kellett beutaznom. Anyám ágyában feküdt, meglehetősen gyengén érezte magát. Még megkérdezte, hogy hová utazom? Én kitérő választ adtam, mert meglepetésnek szántam az új uniformist, hadd örüljön, hogy gyermeke révbe jutott. Kora reggel indultam el, de sajnos csak este érkeztem vissza. Az egyenruhák kiutalása után néhány barátom és munkatársam azt javasolta, hogy ezt a napot meg kell ünnepelni és szinte erőszakkal cipeltek el a vendéglőbe. Ott azután egyik pohár követte a másikat. Én sodródtam az árral és ezt a gyengeségemet soha nem tudom magamnak megbocsátani. Hazaérve este boldogan nyitottam be egyenruhámban anyám szobájába. Hadd lássa, hogy mi lett az ő gyermekéből! Rám nézett üveges szemekkel révedezve, de már nem tudott örülni az én boldogságomnak. A szomszédasszony, aki többször átnézett hozzá mondotta, hogy délután hirtelen rosz- szul lett, öntudatát elvesztette, önkívületi állapotában is többször a nevemet szólítgatta. Még az éj folyamán meghalt, és én nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Eszembe jutott Ibsen Henrik Peer Gynt-je. Ö bolyongásai( közepette is megérezte, hogy édesanyja, Aase haldoklik. Hazament és játszva, boldog nevetéssel vitte át őt a halál fekete útján, betegséget, fájdalmat és a haláltól való rettegést is feledtetve vele. Én viszont nem tudtam Peer Gynt példája nyomán édesanyámat a halál fekete litdján átvinni. O tudott egész életében szeretet- ben, hitben nevelni és elhordozni. Emlékszem még pöttöm gyerek voltam. Iskolába indultam délután. Házunk előtt ko- csiúton kellett volna átmenni a járda másik oldalára. De mindenütt sár és víz, mindenütt hatalmas pocsolyák a kocsi- úton. Tanácstalanul megtorpantam. Rövid idő múlva azonban hátulról szeretettel felkapott anyám és könnyűszerrel átvitt az út másik, biztonságos oldalára. Mint mindig, most is az ablakból figyelt és imádkozó szívvel kísérte lépéseimet. Jelkép lett ez a jelenet számomra egész életemben. így hordozott az én drága jó anyám engem egész életében. Mert erős. nagy volt az én édesanyám, mivel nagyon szeretett. Szerette az Istent, és szerette, becsülte az embereket is, úgy mint saját magát. Ez az ő soha el nem fogyó szeretete végigkísér egész életemben. Az ő töretlen hite ad nekem olyan erőt életem minden idejében, hogy a halálban, e halál-kertjében, a sírkövek között is a legerősebbet, a legnagyobbat, a halálon is diadalmaskodó Űr Jézus Krisztust lássam, aki vár reám is a nagy vizek partján, hogy felvegyen erős karjára, hogy így jussak el az örökéletre. De úgy látom beérkezett a vonat és közelednek messzebbről jött rokonaim. Hegyen szíves, kedves Tisztelendő Űr, hálám és kegyeletem külső jelét, e márvány sírkövet megáldani! Sikler László Tanulmányt készített az egyháztörténeti szakcsoport oltalmában” — Herrnhut Egyházunkban 1967 őszétől fogva élénk teológiai munkásságot fejtenek ki a Teológiai Akadémia keretén belül megalakult szakcsoportok. Az egyháztörténettel tudományos szinten foglalkozó gyakorló lelkészek dr. Fabiny Tibor professzor vezetésével 1968 folyamán első közös feladatként tűzték ki célul, hogy a magyar állam és az evangélikus egyház között kötött Egyezmény 20. évfordulója alkalmából tanulmányt írjanak „Evangélikus egyház a magyar államban” címen. A munka kéziratban most szeptemberben elkészült. Alap- gondolata az, hogy a rendelkezésre álló források figyelembevételével, lehetőleg tömör formában tegye közzé az állam és az egyház viszonyának alakulását a reformációtól napjainkig. Egyházunk múltjának ilyen jellegű feldolgozása még nem történt meg. A források pontos feltüntetésével készült, 11 lelkész által írott, 10 fejezetből álló tanulmány kritikával illeti egyháztörténetünknek azokat a jelenségeit, amelyek során az egyház, Istentől kapott megbízatását elhanyagolva, összeszövődött az uralkodó osztályok érdekeivel. Ugyanakkor kiemeli azokat a haladó vonásokat, amelyekkel Krisztus Urunk parancsára jobban figyelve, magyar népünkkel sorsközösségben szolgálja az egész emberiség ügyét. F. T. „Isten Augusztus végén, napsugár és szemerkélő eső játéka idején, egy délután meghatottan álltam meg Herrnhut kicsi terén, a lélek, a gyülekezeti benső közösség történelmi színhelyén. Évről évre kezünkben forog naponta az Útmutató, a „Losung”, s azon a délutánon megelevenedett előttem az a háttér, az a múlt, amelyben a vékony könyvecske megszületett. Világjáró körúton jár ma is és még senki nem tudja hány út nyílik meg előtte, hogy keresztyének millióit kapcsolja össze a közös bibliaolvasás misztikus körében. Egy fejszecsapással kezdődött mindez — ha csak nagyjából említem a réges-ré- gent. Christian Dávid, a Csehországból menekült huszita utód engedélyt kapott a vidék kegyes földesurától, Zinzendorf Lajos Miklóstól a letelepedésre. Mielőtt 1722. június 17-én felemelte volna fejszéjét, hogy kidöntse az első fát, a 84. zsoltárból idézett: „A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse — a Te oltáraidnál, oh Seregeknek Ura, én Királyom, és én Istenem!” Ez volt a nagy kezdet és ma azon a helyen, a Zittauer utcában emlékkő áll, ahová minden év június 17-én hálaadásra gyülekezik össze a herrnhutiak serege. Christian Dávid családját mások is követték, a környék benépesedett s egy napon nevet adtak a településnek, a „Herrnhut” nevet, ami annyit tesz: „Isten oltalmában”. Zinzendorf, aki drezdai államminiszter volt, csak később csatlakozott hozzájuk, vezetőjük lett, később lelkipásztoruk és első püspökük. (Életrajza Koren Emil könyvében olvasható, „Irgalmadat éneklem”, a 227. oldalon.) Az első templom ma is áll, 1756-ból való hatalmas épület, a tető közepén kis harangtoronnyal, a Dachreiter- rel, ami később a herrnhutiak templomépítésében a világ minden táján mintapéldánnyá lett. Belül minden, minden fehér, a padok, vagy még inkább lócák, a kórus, az orgona szekrénye, a függönyök s a deszkapadló is. A padokkal szembeni széles, hosszú emelvényen az igehirdető karosszékének kárpitozása zöld és a kicsi asztal előtte zöld terítővei borítva. Fehér és zöld — az öröm és reménység színpompás éneke. Ezzel a két színnel találkozunk azután mindenütt, a folyosókon, lépcsőházakban, a termekben. Amikor istentiszteletre gyülekeznek és az első hivő leül az első padba, a következő mindig melléje ül, nem összevissza; jobbról a férfiak, a bal mezőben az asszonyok. A temetőben is ilyen sorrendben fekszenek, külön férfiak, külön nők, s a mintegy hatezer halottnak teljesen egyforma a síremléke, laposan fektetve egy-egy kőlappal. Az ülésrend a templomban és a nyugvóhely rendje a temetőben ezt felezi ki, hogy az ember Isten előtt és a halál előtt teljesen egyforma. Herrnhuton csak „herrnhutiak" laktak egykoron, a városka egyetlen gyülekezet volt és vezetésük alá tartozott a gazdaság, földek, erdők, műhelyek, az iskola és a közigazgatás. Ma mintegy 2000 lakosa van, de van külön evangélikus és római katolikus gyülekezet is templommal. A herrnhutiak kürölbelül hétszázan vannak, s ott él közöttük ugyanannyi, aki már egy egyházhoz sem tartozik. A vasárnapi istentiszteleten 350—400 gyülekezeti tag vesz részt, de a jelesebb ünnepekre és alkalmakra máshonnan is jönnek s akkor több, mint ezren dicsőítik Istent. A háború közéjük vágott tragikus módon. A befejezése előtt egy nappal a tűz 31 épületet teljesen elpusztított. A ma meglevőket is újjá kellett építeniük. Világszerte 320 000 herrn- hutit tartanak számon Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Európában és ez az óriási közösség mint egy család él. szolgál, összetart és áldozatot is hoz. Az idők folyamán 3500 misszionáriust küldtek szét a nagy világba Jézus Krisztus üzenetével. „Vogtshof"-nak nevezik azt az épületet, amely a gyülekezet szolgálatának a szíve és amely az Útmutató szolgálatával függ össze. Az ülésterem közepén ovális asztal, ezt ültük körül néhányan, egy „cseh testvérgyülekezet”-beli lelkész; Muncz Frigyes, diakó- niánk vezetője és mások s a tájékoztatást Helmut Hickel adta, az igazgatóság vezetője. Az ő szavait idézem tehát. Zinzendorf Lajos Miklós 1728-ban vezette be azt a szokást, hogy reggelente közvetlen munkatársainak egy-egy ótestamentumi és újtestamen- tumi igét mondott, amelyet ő választott ki és ebben tekintettel volt azokra az eseményekre, amelyek aznap vártak a gyülekezet tagjaira, vagy azokra, amelyek akkor éppen a világot mozgatták. A belső környezet a reggeli áhitat után elszéledve vitte magával ezt igét az irodákba, műhelyekbe, iskolába, családi otthonba mezőkre és tovább mondták a többieknek. Egyazon ige vezette tehát őket. A szóbeli igeüzeneteket 1731-ben foglalták először össze, eddig tehát 239- szer jelent meg évről évre. Ma a következő nyelveken olvasható: német, dán, angol, finn, francia, holland, olasz, portugál, orosz, svéd, cseh, magyar, xhosa (!), betsuana, kiszuaheli, miskito (Nicaragua), négerangol (Surinam), eszkimó (Labrador), kínai és japán. Kézről kézre adtuk ezeket a példányokat és különösen megcsodáltuk az eszkimó példányt és még egyet — a vakok Útmutatóját német nyelven. Hickel testvér nem tudta megmondani, hogy ezeken a nyelveken összesen hány példányban jelenik meg az Útmutató, csak azt tudta, hogy németül több, mint egymillió példányban. Az évnek egy bizonyos napján a gyülekezet áhítatot tart a templomban. Utána sokan együtt maradnak csöndes könyörgésben. Hat elöljáró leül a tanácsterem ovális asztala köré és kezdődik a „húzás”, a „sorsolás” (losen — sorsolni). Kis asztalok mellett titkárok ülnek, akik mindent jegyeznek. Kezünkben volt a zöld színű ládácska, amelyben számok voltak, nagyrészt még régi időből lúdtollal írva. Az elöljárók kihúznak egy számot, *utána felütik azt a könyvet, amelyben 1898 ótestamentomi ige van, sorrendben számozva a bibliai könyvek szerint. (Az első ige: 1. Mózes 1,1 és az utolsó: Mai. 3,20). Egy esztendő minden napjára gyűjtik össze ezeket az igéket, majd egy munkatárs, később, keres hozzá újtestamentumi igét, az ún. Lehrtext-et, a tanító igét. Az újtestamentumi igéknek is van már gyűjteménye. Az igék német szövegét összehasonlítják héber, görög, francia és angol nyelven is. Amikor már minden szöveg együtt van, a német kiadásban imádságokkal és énekekkel is, az egészet elküldik Bad Botiba, az ottani herrnhuti gyülekezethez átvizsgálás céljából. Annak eredménye ismét visz- szakerül Herrnhutba, újabb cenzúra következik és csak akkor lehet az egészet legépelni, nyomdába adni, illetve elküldeni más országok egyházainak. Ez az eljárás érthetővé teszi, hogy 1969-ben már az 1972. évi Útmutatót állítják össze, hogy az 1971. évi már munkálat alatt áll és hogy az 1970. évi Útmutató, a német nyelvű, már ki is került a német nyomdákból. Egyébként az okmánytárban 100 évre visszamenően meg tudják mondani, hogy bármely napnak melyek voltak az igéi és ugyanott megtalálható minden eddigi kiadott példány. Sötét este lett mire elindultunk vissza Herrnhutból. Előttünk az autó reflektora mutatta az utat. A világ minden táján pedig az Ige: „Én vagyok a világ világossága!” Köszöntjiik a herrnhuti testvéreket, akik Isten oltalmában élnek és szolgálnak! Várady Lajos A JAPAN LUTHERÁNUS EGYHÁZ Nigériába küldte két misszionáriusát, egy orvosi képesítéssel is bíró házaspárt, (lwb) A SAJTÓOSZTÁLY FELHÍVÁSA A Sajtóosztály értesíti a Lelkészi Hivatalokat és a Gyülekezeteket, hogy az 1970. évi EVANGÉLIKUS NAPTÁR és az ÚTMUTATÓ előjegyzések november 30-ig küldhetők be. A Sajtóosztály az igényeket a beérkezés sorrendjében elégíti ki. A megjelölt határidőn túl beérkező előjegyzéseket a Sajtóosztály nem tudja figyelembe venni. Mivel a két kiadványból visszavételezés nem lehetséges, a Sajtóosztály kéri a Gyülekezeteket, hogy csak a szükségnek megfelelően küldjék be rendeléseiket. A Naptár ára: 12,— Ft. Az Útmutató ára: 8,— Ft. LÁTOGATÁS A TEMETŐBEN Neveteket a fekete márványon egészen eltakarják a piros rózsák és a bukszusok. Ülök a tejnetői csendben. Csak gerle búg, csak a ciprus susog. Emléketek a messze múltból elevenen, derűsen rámragyog. Édes versmondó nagyanyám, nagyapám, kis testvéreim, eljöttem újra... itt vagyok. Felesleges fehér virágomat piros rózsa, örökzöld közé tettem. Nagyapám, 48-as honvéd voltál. Nagyanyám, kicsi lány korodban Kossuth apánk ölében ültél. Sírotokon a piros-fehér-zöldnek megörülnétek mind a ketten. S ti testvérkék, elbeszéltem-e már,, amit ti el nem beszélhettetek? Elénekeltem-e, amit ti el nem énekeltetek? Továbbmegyek a vándorúton. S ti rég pihenők, célhozértek, ebből a boldog, tiszta csendből emléketekkel elkísértek. Virágszívű gyermekek sírján, virágok, viruljatok szépen! Versmondó édes nagyanyám, nagyapám, kis testvéreim, a boldogabb viszontlátásig, az új életre támadásig aludjatok Jézus nevében! Túrmezei Erzsébet ÖREGEK ÉS FIATALOK Megérkezett, itt van a természet öregje: az ősz. Érett színek, fátyolos, ködös hajnalok, locspocsos, fázós őszi napok. Az első „ember” (szeptember) már elment, s itt a második. Mire az utolsó érkezik, megöregszik, s mint aggastyán a láthatáron feltűnik: a tél. Ok az évszakok öregjei. E borongás őszi délutánon rátok gondolok, őszhajú, fáradt öregek. Sorsotokon merengek, hol vagytok és hogyan? Rövid néhány percre mellétek telepszem, mint a fiatok. S ha együtt van már az egész család; férj, feleség és unokák, hadd kezdjem a beszélgetést, s mint messziről jött vándor, meséljek néktek egy szépet: „A kincsesláda” (magyar népmese). Volt egyszer egy igen gazdag édesapa. Annak volt három malma és három fia. Mind a három fiú megnősült. Rossz sora lett az öregnek a három menye között. Mindegyik a vagyonért zavarta, a malmokért. Hogy adja ki a jusst, akkor majd jól bánnak vele — azt mondták. Végre az ember igen elszomorodott és egy jó barátjához fordult tanácsért, aki azt a jó tanácsot adta neki. hogy erős vasládát csináltasson, háromkilósat. Abba tegyen három kavicsot, amik olyan nehezek, hogy három kilót nyomjanak. És ezt dugdossa, de úgy, hogy a menyei mégis észrevegyék, hogy van. A ládának a felirata: Kincsesláda. Mikor a menyei észrevették, hogy ez van, ÖREGEK egyik jobban kezdte ápolni, mint a másik. Mindegyik ragaszkodott hozzá, hogy ö ápolja. És ezen a család összeveszett. így szétoszlottak. Azt határozták maguk között, hogy mindegyiknél egy-egy hónapot tölt az öregapjuk. De a kincsesláda mindig ott lesz, ahol az öreg. Mert azt föltörni nem szabad, csak a halála után. Mindegyiknél eltöltött egy-egy hónapot. Amikor három hónap után meghalt az öreg, nagy örömmel feltörték a kincsésládát. Kövek voltak benne, meg ez a felirat: — Itt van a ti szívetek! Eddig a „mese”. E tragikomikus történet, sajnos, történet és nem mese. Nézzünk bátran szembe vele. A nők munkába állása gyökeresen megváltoztatta az öregek helyzetét. Itt e helyen most elsősorban is a családban élőkre gondolok. Két csoportba sorolom őket: munkaképesek és munkaképtelenek. „Könnyen beszélsz te, lottó nélkül is megnyerted a főnyereményt...” — mondják egymásnak a fiatalok, ahol a nagyszülők, vagy közülük csak egy is, őrzője lesz a háznak, unokáknak. Leveszi a fiatalok válláról a háztartás gondját, s a gyermekek nevelésének egy részét. Komoly „kincsesládák” ők. Megfizethetetlenek. Értékelik is őket, ha sokszor és sokhelyütt mélyen értékük alatt is. Jó érzés tudni, hogy a gyermekeim s a háztartás jó kezekben van. Ti fiák! — nézzetek e kézre... megremeg. A marok szorítása kienged, s mindent, ami benne volt, kiejt. Figyeld! — könnyet ejt s elmereng... „Mivé leszek?!” — mondja magában, halkan. Eltűnődik: mi lesz, ha nem bírja már? Ha kiesik kezéből a kanál? Ha nem bírja már az emeletet róni, cipekedni, bevásárolni? Ha egy szép napon elviszik az unokát a bölcsődébe, a napközibe, s reggel munkába indulás előtt hallani kell: „anyu, ne menj sehova, ne főzz semmit, majd ha hazajövök, mindent megcsinálok ..Vagy így: „apu, ígérd meg, nem hagyod el a házat, úgy félek, hogy valami bajod lesz, maradj a szobában, ne csinálj semmit...” Mi lesz most? , Maradnak? Maradhatnak? Mi lesz velük? Ezért remeg a kezük! Félnek, hogy feleslegesek. S amire nincs szükség, arra könnyen kimondja az ember: ki innét! Igen ... kiürült a kincsesláda... S ami még van, annak zárát csak a halál nyitja már. A Karamazov testvérek apagyilkosságát tárgyaló teremben kegyetlen igazságként hangzik a szomorú védekezés: „minden gyermek kívánja apja halálát”. A családi fészek tüze, mit körülültünk, lassan elhamvad már. Este van, későre jár. Jó lenne jó lelkiismerettel nyugalomra térni. Talán így: hiszel: gyermekeim szeretetében és élek vele, amíg lehet. A másik szobában pedig talán így: nem hagyom el őket, hordozom terhüket, amíg csak lehet! Ahogy Tnrmezei Erzsébet írja „Amíg lehet” c. versében: Ha édesanyád is öreg lett, és te magad is „öregebb”, ha — miket addig meg se érzett — nem bírja már a terheket... ha kedves, hű szeme se lát úgy az életbe, mint azelőtt, ha lába erejefogyottan nehezebben hordozza őt: legyen támasza erős karod, és kísérése örömed! Üt az óra, amikor sírva, utoljára kísérheted! És ha kérdez, felelj szavára! Ha újra kérdez, akkor is! Ne türelmetlenül! Gyengéden! ha megkérdez harmadszor is. Magyarázz meg mindent derűsen, ha valamit nehezen ért! Üt a keserű óra, melyben tőled többé semmit se kérd.” Hernád Tibor
