Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-05 / 40. szám
Dráma három meglepetésben 3. A hihetetlen eredmény (Lk 19,8—10) Kirobban a hála ZákeusbóL Eddig megnyomorította a pénz- imádat, most felszabadult ebből az iszonyú rabszolgaságból. Életenergiáit, lelki erőit eddig összekuszálta és lekötve tartotta a hatalom és pénz hamis istene, melytől megváltást remélt, de csak örömtelenséget és elszigetelődést kapott, „sikeres” élet közepette is. Semmiféle közmegvetés, vagy dörgedelmes prédikáció nem vehette volna rá, hogy a harácsoló életstílussal szakítson, sőt direkt ellenkező irányba forduljon élete. Most újjászületett. Hogy nem az akkori közszellem csak törvényt: irgalmatlan követélményeket hirdető pressziója hozhatott merőben új kezdetet, igazi születésnapot ennek a fuldokló lelkű „nagymenőnek”, azt az a hihetetlen eredmény mutatja, amit Jézus szeretet- és kegyelem-gyógymódja váltott ki belőle. Persze nem lehet képletszerűen felírni, mi ment végbe Zákeusban, de a nagy változás egyes erővonalait talán megsejthetjük. Kiegyensúlyozott, boldog ember akart lenni ő is nyilván. Ennek megszerzésére — hogy, hogy nem — a hatalom és pénz útját látta alkalmasnak, természetesen úgy, ahogy lehet. Felvette az „aranycsináló” életformát, de úgy járt, mint a mondabeli Midas király, akinek érintésére minden arannyá vált, még az étel is, és így az éhhalál fenyegette. Apró termetével nem lehetett valami leányálom — tehát ezért is a szerzésben kereshetett vigasztalást, sőt talán bosszúlehetőséget. Nyilván neki is voltak gyermek- és ifjúkori lelki sebei s ugyanakkor becsvágya is, hiszen nem volt tehetségtelen. „Majd én megmutatom!” Hogyan? Hát érvényesüléssel. Meg kell nyergeim a világot! S a közben tapasztalt ellenérzésben és felhullámzó gyűlöletben csak „elméletének” igazolását látta. „Persze, mert nékik nem sikerül!” Vehette észre azt is, hogy az őt olyannyira elítélő farizeusok ugyancsak „rámennek” a pénzre. „Szóval ők is...” Életének további viszonylataira is meglehettek a jól hangzó magyarázatai, hiszen mindannyiunkban dolgozik egy önigazoló gép, mely mindenkori cselekedeteinkre rögtön legyártja a megfelelő indokolást. Ügyesen a körülményekre méretezett lendületes önzés — ez lehetett „életfilozófiája”. Szakszerűen csapravemi az életet! S amit csak lehet: magamnak! EBBŐL AZ „EÖTSZEMÉLYES ÉLETSTÍLUSBÓL” SZABADÍTOTTA KI JÉZUS. Egy sokatmondó szócska talán megmagyaráz valamit ennek a hogyanjából: „mivelhogy ő is Ábrahám fia” — indokol Jézus; vagyis őrá is úgy kell nézni, mint akire éppúgy vonatkozik Isten elhívó szeretete, mint bárki másra. Jézus Krisztus nemcsak azt látja bennünk, kik vagyunk, hanem azt is: kikké lehetünk Isten átformáló kezében. Mondjuk így: te is kiszabadulhatsz az öngyászolás, vagy önérvényesítés elszigeteltségéből, mert Isten téged is hatalmasan szeret! Nem kényelmedre és igazolásodra, hanem átformálásodra, áldásul másoknak! Zákeusra mintha nyomban átragadt volna ez a jézusi „is”. Mert rögtön kezdte tényleg embernek tekinteni áldozatait: hirtelen „megegészségesedet!’’ az erkölcsi érzéke, és az életben először volt kíméletlen a saját zsebével szemben, hiszen mások is vannak a világon, és tényleg nemcsak kenyérrel él az ember! Addig a „sem” volt az úr: ez sem érdekek az sem érdekel; csak a magam félelmei, vágyai, indulatai körül forog az életem. Ettől kezdve az „is” csodálatos uralma kezdődik, egy robbanásszerűen megújult, immár közösségi életstílus jegyében. Erre utal, hogy Jézus sem csupán az egyén Zákeusról beszél. „Ma lett üdvössége e háznak/” Jézus sohasem a md egyéni „lelki szépségünket” akarja cizellálni; az ö nyája nem saépled- kek tenyészete, ö felelős életformára neveL Ennek a kis embernek a nagy napja nem akkor jött eJ, amikor üstökön ragadta a „szerencsét”, megszerezve a fővámszedői hivatalt; nem akkor, amikor az első ezer aranyat besöpörte; nem akkor, amikor önelégült mosollyal hallgatta a római fölöt- tesek elismerését, vagy nevetett a markába, ezrek gyűlöletével dacolva. Az igazi üdv akkor köszöntött rá, amikor kitárult előtte Isten csodálatos, megbocsátó kegyelme s ezzel az erők kincsesháza egy szeretetben gazdag életre! Ez volt a drámai fordulat! Ugyanezt akarja munkálni bennünk Isten, valahányszor igét hallgatunk, Bibliát olvasunk, imádkozunk, s mindazt, amit így magunkba szívtunk, a világ problémáira alkalmazzuk a cselekvő szeretet jegyében. Kevesebbet sose várjunk Istentől! A tömeg csalódott, mert egy jól ünnepelhető Jézust várt S amikor nem sokkal később híre járt, hogy Jeruzsálemben megfeszítették, Jerikóban talán csak egy ember sejtette, mekkora szeretet vitte őt keresztre. Bodrog Miklós Strasbourg— 1969 — A LVSZ Skumsnikus Kutatóintézetének nyári nemzetközi teológiai konferenciája — A Lutheránus Világszövetség ökumenikus Kutatóintézete Strasbourgban KAMILLA VIRÁG Mindenütt megtermő szerény kicsi virág: hófehér ruhádba, aranyszín kelyhedbe magadhoz vonzóan tárolod magadba az aranyló napnak gyógyító sugarát, hogy aztán gyógyíthass, fájdalmakat enyhíts, sebre balzsamot adj — s millióknak arcán könnyre mosolyt fakassz! . — Ó, dicsőség neked felséges, nagy Isten, ki e kis virágban gyógyulást osztasz szét az egész világban!... esetben a tétlenség és „semlegesség” sokkal nagyobb bűn, árulás a szenvedő milliók ügye iránt. A záróülésen dr. Vajta Vilmos mélyreható elemzéssel összegezte a kéthetes közös munka végső eredményeit. A mai világ függetlenülése a» egyházi irányítás alól nem áll ellentétben Isten valóságával. Isten még szélesebb körben nyilatkoztatja ki magát, ha nem akarjuk Öt bezárni az „egyháziasság gettójába”. Istennek egy világa az, amelyben a keresztyének és nem keresztyének együtt élnek egymással. Krisztusban való egységünk sohasem öncél, hanem arra indít, hogy komolyan vegyük világunk realitásait, és ezekben szolgáljuk Isten akaratát. Örömmel gondolok vissza arra, hogy a konferencia munkájában milyen megbecsülésben volt része egyházunk küldötteinek (velem együtt Harmati Béla lelkész is jelen volt Strasbourgban), és milyen őszinte figyelem kísérte mindig felszólalásainkat, egyházunk teológiai felismeréseit. Ebben külön is része volt az intézet vezetőjének, aki a megnyitáskor és a befejezés alkalmával magyar nyelven is köszöntött bennünket az egész konferencia előtt. A nemzetközi konferenciát megelőzően egyhetes szerkesztő-bizottsági ülésen vettem részt. Az ökumenikus Kutató- intézet négykötetes, reprezentatív kiadványt jelentet meg a következő két évben az evangélikus teológia mai kérdéseiről, három nyelven. Az első két kötet írói — teológiai professzorok a világ különböző részeiből — érdekes, mélyreható vitákban vették sorra az egyes fejezetek elkészült vázlatait, Isten cselekvéséről, az ember felelősségéről és az egyház szolgálatáról a .mai világban. Ez a hét is megerősítette meggyőződésünket, hogy az LVSZ ökumenikus Intézete nagyon fontos szolgálatot végez ma az egész evangélikus teológia számára, sőt az ökuménikus mozgalom egész területén. Dr. Nagy Gyula MEGJELENT D. Koren Emil: „IRGALMADAT ÉNEKLEM” című könyve, amely énekeink történetét ismerteti meg az olvasóvaL Ára: 35.— Ft Megrendelhető a Sajtóosztályon „Imádkozni fogunk értetek!’" Afrikai úti élmények 2. Tanzániai élményeim közé tartozik a feltűnően sok iskola. Sokat tanulnak. Különös érzés volt, amikor a Kilimandzsáró tövében egy iskolában 12—14 éves gyermekek kérdezték, mi a nevem, és hogyan élnek nálunk a hozzájuk hasonló korú gyermekek. Feketén ragyogó szemmel, tolmács nélkül figyelték, amint angolul beszéltem nekik Magyarországról. Ez pedig már a második idegen nyelv, amit tanulnak. Mert törzsi anyanyelvűk mellett már az iskolába lépéstől tanulják és beszélik a közös szuahéli nyelvet. Az általános művelődés az egyik bázisa annak a nagyszabású tervnek, amelyet Nyenyere elnök hirdetett meg, és az 1967-es „Arushai Nyilatkozatban” fektetett le. Érdemes belőle néhány kiragadott mondatot idézni: „Valljuk, hogy minden ember egyenlő, hogy minden embernek joga van tiszteletre és megbecsülésre, és hogy minden embernek joga van igazságos ellenszolgáltatásra munkájáért. A kormányzatnak egyenlő lehetőséget kell biztosítania minden férfi és nő számára, tekintet nélkül fajára, vallására vagy társadalmi állására. Tanzánia parasztok és munkások állama, de még nem szocialista állam. A termelőeszközöknek azonban a parasztok és munkások ellenőrzése alatt kell állnia. Az önállóság politikáját folytatjuk. Nagymértékben elnyomtak, nagymértékben kizsákmányoltak és nagymértékben megvetettek minket. A mi gyengeségünk volt az oka ennek. Hibás úton jártunk a múltban, mert a pénzt választottuk fegyverül a szegénység és az elnyomás ellen. Segélyek és kölcsönök azonban veszélyeztetik függetlenségünket. Mindenki óhajtja a fejlődést, de nem mindenki érti meg és fogadja el a fejlődés alapvető feltételét. A legfontosabb feltétel a kemény munka. A fejlődés másik feltétele pedig a tudás és az intelligencia.” Ennek szellemében szervezik a termelőszövetkezeteket, létesítik az egészségügyi központokat, végzik a felvilágosító munkát és építik az iskolákat. Az egyik telepen büszkén beszélik el a tanítók, hogy a múlt évben a szülök saját kezükkel építették fel az új nyolcosztályos iskolát. Eleven erő közöttük az emberi felemelkedés akarása és reménysége. Ez sugárzott annak az öt, fehérblúzos, zöldszoknyás iskolás leánynak az arcán is, akik egy délután körülfogtak a Nemzeti Függetlenségi Emlékparkban. Kinyílt a szívük, amikor megtudták, hogy tanár és egyházi ember vagyok. Az ő vágyuk világot látni: de remélhetik-e? Utazhatnak-e nálunk fiatalok és parasztok: ez a kérdésük, mert közülük is többen tsz-ta- gok gyermekei. Beszélek országot járó, táborozó iskolásokról, üdülésre utazó parasztokról. Alig tudják elképzelni. De mondom, hogy 35 éve én sem hittem volna. Ez a munka és tudás eredménye. Kérésükre felvételt készítek róluk emlékül, és gyerekes vidámsággal, talán több reménységgel is futnak az iskola felé. Egyszerre megállnak, és utánam kiáltanak. Sokáig visszhangzik fülemben, szívemben: „We shall pray for you! Imádkozni fogunk értetek!” Vasárnap fülledt trópusi esőben indultunk Tanzánia legrégibb evangélikus gyülekezetébe, Kidiába. A modern Opel-kocsi ügyesen kanyarogva kereste a járható sávot a meredeken emelkedő, zsírosán csúszós, agyagos úton. De fele úton fel kellett adni a küzdelmet. Jó óráig hallgattuk az eső kopogását az egyik fiókegyház imatermének eresze alatt, míg a tanító megérkezett egy hatalmas terepjáróval. Ez bírta az emelkedőt, de veszedelmesen csúszkált jobbra-bálra, pedig lánc is volt a kerekén. Egy kanyarban végleg az árokba csúszott ez a kocsi is, és nem mozdult, csak helyben pörgött mind a négy kereke. Nem volt mit tenni, 400 méterrel a cél előtt kiszálltunk a kitartóan csepegő esőbe, és lassan, óvatosan egyensúlyoztunk felfelé, mintha olvadt vajban jártunk volna. Végre célhoz értünk, a Kilimandzsáró tövében 1500 méter magasan fekvő Kidia gyülekezet központjába. Hatalmas fák alatt, színes virágos kert közepén szerény, de tiszta gyülekezeti ház, és lelkészt hivatal fogad. Késsel faragják le cipőnkről a sarat, és az első az, hogy vizet hoznak kézmosásra. Szereti ez a'nép a tisztaságot. A falon dr. Bruno Cutmann lipcsei misszionárius képe, akit a dzsagga nép még mindig nagy megbecsüléssel emleget, és atyjaként tisztel. Ö misszionálta a század elején a dzsagga népet, nyelvére lefordította az Űjszövetsé- get, és elismeréssel mondják, hogy választékosabban beszélte nyelvüket, mint bárki a törzsből. Érkezésünkre beharangoznak, és másfél órás késéssel kezdődik az istentisztelet. De türelmesen várt a gyülekezet. A 2200 lelkes gyülekezetből a rossz idő és a járhatatlan utak miatt most „csak” alig több mint 600-an jöttek el. Férfiak feltűnően nagy számmal, nők is színes ruhákban, sokan karórával, fiatal lányok és gyermekek. A gyülekezet élénk ritmussal énekli az ismert evangélikus énekeket. Lyatuu lelkész fehér talárban énekli a liturgiát, és a gyülekezet több hangon énekli rá a reszpon- zóriumokat. Azután a lelkésszel a szószékre lépünk, é* sok száz fekete szem csillan fel, amikor előre betanulva az ő nyelvükön mondom el az apostoli üdvözlet: „Neema iwe nanyi...” A lelkész angolon át tolmácsol, de hamar megtalálom a kapcsolatot a gyülekezettel, amikor Rm 8,14—17 alapján beszélek arról, hogy testvérek vagyunk, mert egy Atyánk van, de ez azt is jelenti, hogy hozzá kell hasonlóvá lennünk, mint a gyermekeknek atyjukhoz. Szemléletes példával akarom megmagyarázni, mit jelent ez. Felhasználom a rezervátumban szerzett élményemet. Egy kis tisztáson majmok vették körül kocsinkat, de a legnagyobb és legerősebb jött legközelebb, és elkapott minden banánt, amit a kocsiból dobáltak feléjük. Amikor pedig egy banánt a hátrább álló kisebb és gyengébb majom elé dobtak, akkor mind rátámadt, püfölték, kergették és kikapták kezéből, szájából a falatot. Amikor csak a magunk hasznát keressük nem inkább a majmokhoz hasonlítunk, mint a mennyei Atyánkhoz, aki jóra-gonoszra egyaránt árasztja sze- retetét? Amikor ezt mondtam, derűs nevetés futott végig a gyülekezeten. A négerek szeretik a tréfát, szeretnek nevetni, és azt vallják, hogy a keresztyén hit jele a derűs kedély. Ismét elgondolkodva hallgatnak, amikor arról beszélek, hogy mint Isten gyermekei felelősek vagyunk olyan társadalmi rendért, amelyben, mindenki részesül a mennyei Atya sokféle ajándékában. Meghatottan mondott áment a gyülekezet, amikor befejezésül, összetartozásunk jeleként magyar és szuahéli nyelven mondtam áldást. Több mint negyven tagú vegyeskar állt fel, hibátlanul és lendületesen énekelve szebbnél szebb egyházi énekeket és dalokat. Kedves jelenettel zárult az istentisztelet: a lelkész köszönetét mondott, s egy iratot nyújtott át, amely szerint Kidia gyülekezete mostantól fogva tiszteletbeli tagjának tekint, az asszonyok pedig lila virágokból font füzért tettek váltamra jeléül annak, hogy hozzájuk tartozom. Valóban, amikor hazafelé mentünk, és meglátták a virágfüzért, barátságosan integettek az emberek. Maguk, közé fogadtak, Dr. Pröh'e Károly Az ökumenikus mozgalom ; korszakában élünk. Az egyhá- i zak keresik egymást, hogy eleget tegyenek Krisztus Urunk 1 tanítványaiért mondott főpapi i imádságának, és közös erővel 1 végezhessék szolgálatukat az I emberiségért. Az egység keresésének azonban nagyon sok akadálya van. Teológiai különbségek, eltérő történelmi tradíciók, különböző istentiszteleti formák, az egyházszervezet sokféle típusa. Ezeknek a különbségeknek a mélyreható kutatását határozta el a Lutheránus Világszövetség, amikor 1963-ban a helsinki világgyűlésen tudományos intézetet hívott létre az ökumenikus kutatás céljaira. Az LVSZ ökumenikus Kutatóintézete 1965 februárjában kezdte meg működését Strasbourgban, ebben a történelmi múltú, franciaországi nagyvárosban. Az intézet egyfelől csendes, elmélyült tudományos kutatómunka színhelye; ennek eredményeit évkönyvek és több nyelven megjelenő kiadványok útján teszik közzé. Másfelől teológiai konferenciák, szemináriumok és megbeszélések központja, amelyben egyházunk 1 és más egyházak képviselői találkoznak egymással. A kutatóintézet vezetője dr. Vajta Vilmos professzor, aki ezt megelőzően hosszú éveken át töltötte be az LVSZ Teológiai Osztályának igazgatói tisztét. Évről évre a legnagyobb esemény az ökumenikus Intézetben a nyári nemzetközi teológiai szeminárium. Ebben az évben augusztus 14—27 között harmadszor találkoztak itt egymással teológiai professzorok, lelkészek és fiatal kutatók. Ez alkalommal négy világrész huszonhárom országából, az evangélikus részvevőkön kívül jelentős számmal katolikusok, reformátusok, anglikánok, ortodoxok és a kis egyházak képviselői is. A nemzetközi érdeklődés a kéthetes konferencia témájának is szólt: „Keresztyén exisz- tencia a szekularizált világban.” Az előadások fő kérdétöbb órás vita követte — angol, német és francia nyelven. A délutáni üléseken öt vitacsoportban folyt a munka. Az első két csoport a keresztyén és a nem keresztyén humanitás közös és eltérő vonásait vi;ei ezek voltak: A szekulari- sáció mint teológiai probléma Trillhaas), a szekularizáció hatása az egyház szervezeti iormáira (Schlette), Krisztus jelenléte az egyházban és a világban (Ch. Moeller), az egyház mai prófétái szolgálata (Smolik), a profán világ és a teremtés (Soggin), az új ember és az új teremtés (Harrisville), végül a forradalom mint etikai probléma (Bonino — Argentína). Nagyon érdekes estét töltöttünk együtt egy neves francia regényíróval, Jean Sul- livannal, aki előadásában és az ezt követő vitában főleg a keresztyénség jövőjével foglalkozott. Az előadásokat mindig tatta meg. A harmadik csoportban az egyház és a világ viszonyával, ezen belül az egyház mai szolgálatának időszerű átformálásával foglalkozik. A negyedik csoport témája az ökumenikus kérdés volt. A legnagyobb érdeklődést talán mégis az ötödik vitacsoport munkája keltette. Ennek vezetését kellett a konferencia ideje alatt ellátnom. Témánk ez volt: „Keresztyén tanítvány- ság a szociáletika világában.” Csoportunk igen élénk vitáiban — három világrészből és tíz országból kerültek ki tagjai — négy kérdést vitattunk meg: 1. Hogyan ismerhetjük fel Isten jelenlétét a társadalomban és a világban? 2. Milyen ma a tanítványi élet és az egyház diakóniája? 3. Mi teszi keresztyénné etikai döntéseinket és cselekedeteinket? 4. Hogyan vegyenek részt a keresztyének a mai világ forradalmi átalakulásában? Csoportunk vitái és jelentése is nagyobb részben az utóbbi kérdéssel foglalkoztak. A jelentésben — a közös vita eredményeként is — érvényesültek azok a felismerések, amelyeket hazai teológiánk vall. A konferencia és vitacsoportunk nagy része azon a véleményen volt, hogy ha a világ számos részében még uralkodó, embertelen gazdasági-társadalmi viszonyok fokozatos átformálása lehetetlenné válik, akkor a keresztyén lelkiismeret is kötelez a forradalmi átalakulásban való, cselekvő részvételre. Mert ilyen ö. Geruska Aranka
