Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
Test és lélek fim 7, 4—ti Nehéz nagyon a test és a lélek életét különválasztani, de mégis megtesszük. Az az érdekes, hogy a különválasztást mindig a lélek érdekeinek rovására tesszük. Óriási előnyben részesítjük a test dolgait. Elsőbbséget élveznek ilyenek: éhség, szomjúság, fázás, fajfenntartás. Szinte méltatlankodva csattanunk fel, hogy hát egészen természetes, hiszen ezek vitathatatlan életfontosságú és mindent megelőző alapgondolatai az életnek' Gondolkodó és gondoskodó ember ezekről előre gondoskodik. Csak a könnyelmű ember érezheti Jól magát, ha máról holnapra él. Visszaemlékszem arra a szegény napszámos emberre, aki így sóhajtott fel ábrándozva a háború előtti években: az lesz a jó világ, amikor lesz bőven szalonnám, kenyerem és mindennap megihatom egy pohár bort. Szeretünk rendesen felöltözni és az sem mindegy, hogy milyen helyen lakunk. Nincs is baj ezekkel! Isten nem kívánja senkitől sem, hogy kenyéren és vízen éljen, vesse meg a kényelmes fekhelyet. isten maga rendelte a kétnemű embereket egymás mellé, sőt megszentelte viszonyúkat azzal, hogy teremtő tevékenysége eszközévé tette az embert. Bizony szent dolog a gyermekáldás! Szent dolog a nő és a férfi szerelmi viszonya is, miből a gyermek születik! Hát akkor hol a baj? Ott amikor ezek: mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk és a fajfenntartás ösztöne uralkodnak rajtunk. Hogyan? Ismertem egy családot — nagyon sok van ilyen — álomszép volt a lakásuk, de amikor beharangoztak a templomba, még a szőnyeget porolták. Egyetlen, gyermeket neveltek, óvták fúvó széltől és annyira szerették, hogy minden szabad volt néki. Idegenek füle hallatára lehülyézte a nagyapját. Gyönyörű volt a kertjük és benne minden olyan szép, hogy büszkék lehettek rá. Pompás konyhát vezettek, de a család egyik tagja epebajos, a másik cukorbajos volt. Ki ne ismerné azokat, akik a szerelem csodáját csak a gerjedelmek kielégítésére használják és virtus a gyönyör halmozása. Mennyien csámcsognak frivol viccek csemegéjén! Ki törődik azzal, hogy ennek csak a lélek vallja kárát? Szinte csodálkozik az ember, hogy lélek is van és annak még igényei is vannak? Olyan távolinak látszik a halál, sőt ha közeledik is, hajrá amíg idő van! Meg kell Ízlelni minden gyönyört, fenékig üresitsünk minden poharat! Ezt dobolják a dobok, dünnyögik a gitárok, harsogják a repedt szalcszofonok és recsegő trombiták. Úgy érezzük, hogy jobb ebben a zűrben észrevétlen közeledni a halál felé és gyümölcsévé érni! No de álljunk csak meg! Ez már a halál állapota, csak még a harangszó hiányzik, mi a végső beteljesülést hirdeti, hogy akinek szól, már nincs szüksége sem ételre, sem italra, családjának még sírását sem hallja. Van szabadulás ebből az állapotból? Ha kétségbeejtett, hogy ez az életforma csak a halálnak érlel gyümölcsöt, riadtan fogod a menekvés lehetőségét keresni és nem hiába, mert hamarosan rátalálsz a Szabadítom Feltétlenül találkozol azzal. Ki megjárta a halál mélységeit és visszatért onnan a halálgyümölcsű életet élő emberek közé. Egyedül ö adhat erőt egy olyan új élethez, amelyben az élet fenntartására rendelt eszközök és lehetőségek nem uralkodnak a leiken, hanem szolgálják a lelket. Vele eljutunk oda, ahol nem a test az úr a lélek felett, nem a test élete az egyetlen cél, hanem a lélek méltó helyét elfoglalva uralkodik teljes életünkön. Ekkor teljesedik ki az igazi emberi élet és ehhez csak eszközök a test dolgai, hogy n lélek törjön fel igazi helyére és teremjen gyümölcsöt. Mátis István Szeptember elején A játszóterek elcsendesedtek. Nem hallatszik bennük vidám gyermekszó. A nyári ifjúsági táborok elnéptelenedtek, bezárták kapuikat. Szeptember van. Benépesülnek az iskolák. Kezdődik az új tanév. A tanévnyitás mindig nagy esemény. Különösen az a kis első osztályosok számára, akik nagyon megilletödötten lépik át az iskola küszöbét. De a felsőbb osztályosok életében sem közömbös, hogyan folytatják tanulmányaikat, milyen körülmények között tanulhatnak. S ennél a kérdésnél érdemes elgondolkoznunk nekünk felnőtteknek is. Isten iránti hálával, s kormányunk iránti őszinte megbecsüléssel mondhatjuk, hogy a felnövekvő új nemzedék, a mai fiaink és lányaink évröl-évre jobb körülmények között tanulhatnak. Hogy ez nem frázis, annak bizonyságai az új modern iskolák, a jól felszerelt, kényelmes kollégiumok, és — nem utolsó sorban az a sok iskolai autóbuszjárat, amely megköny- nyiti a bejáró tanulók helyzetét. Az alföldi tanyavilágban különösen örülnek a szülők, hogy egyre több kollégium nyílik meg a körzeti általános iskolák mellett, ahol sokkal jobb anyagi és szellemi körülmények között tanulhatnak a tanyasi gyermekek. Az is örvendetes, hogy ma mar nem jelent szinte elviselhetetlen terhet a gyermekek szeptemberi beiskolázása. Rendesen öltözött tanulókat ma már nem csupán kivételes esetekben láthatunk. A legegyszerűbb tanyai, vagy falusi iskolában is szépen öltözött gyermekekkel találkozhatunk. — E tények mögött egy ország népének, vezetőinek és egész társadalmának szorgos, becsületes munkája van. Ott van a mi egyházunk híveinek jó munkája is. De szeptember nemcsak az új tanévnek, hanem az új egyházi munkaévnek is a kezdete. Ezekben a napokban sok gyülekezetben — éppen úgy, mint augusztus utolsó napjaiban az iskolákban a pedagógusok tették —, munkatársi közösségben készítik a gyülekezeti munka tervezetét. Megvizsgálják: mik a soron következő gyülekezeti feladatok? A gyülekezeti adottságoktól függően megállapítják, hogy keresztyén hitünk igazságaiból mit kell jobban megismertetnünk a gyülekezettel, s milyen közvetlen feladatokat kell megoldani, hogy betölthessük szerepünket mint Jézus Krisztus gyülekezete itt, ebben a mi hazánkban, a mi társadalmunkban, népünk között. A gyülekezeti munkatervek készítése — egyházi törvényeink szerint is — szükséges, fontos feladat. De a legjobb terv is akkor jó, ha minél több megvalósul belőle. Tervezzünk azért reálisan! őszintén mérjük fel a gyülekezet helyzetét, adottságait, szükségleteit. Ne kergessünk hiú ábrándokat. Ne tűzzünk magunk elé többet, mint amit meg is valósíthatunk. A tervezésben vegyenek részt a presbitériumok. Sok hasznos es életrevaló ötlettel, gondolattal gazdagíthatjuk így programunkat. Igyekezzünk a gyülekezeti munkatervet úgy elkészíteni, hogy munkánk nyomán gyülekezeteink megszabaduljanak szűkkeblűségükből, s híveink messzebb lássanak a gyülekezet határánál, s megtanuljanak nagy távlatokban gondolkodni. Munkatervünk, s még inkább gyülekezeti munkánk tükrözze egyházunk új teológiai felismeréseit. Bátran tűzzünk napirendre olyan kérdéseket, amelyeket a mindennapi élet vet fel, s amelyekkel szembe kell néznünk mindnyájunknak. Tervezzünk hittel és jó reménységgel. Csüggedten, szkeptikusan nem lehet sem tervezni, sem élni. A gyülekezetekben sem. A jövő jó munkájának záloga az a Jézus Krisztus, aki megígérte, hogy velünk marad minden napon. Táborszky László \ Három nemzedék szolgálata Kapolcson fiának, akit ebben a templomban keresztelhetett, konfirmált is. Az avatási istentisztelet úrvacsorával záródott, ahol „három nemzedék” osztotta a kegyelem ajándékait. Unoka hívta gyónásra a bűnbánó híveket, apa mondotta el a könyörgő imát és nagyapa hirdette a bűnbocsánat örömhírét. Sok szép ünnepnap volt mái a kapolcsi gyülekezetben és szolgálat ősi templomában, de ilyen még nem volt — vallották a templomból kifele jövő hívek és lelkésztársak. S a ragyogó nap még szebbé színesítette az Eger völgyében elterülő falut és az azt körülölelő hegyeket. Boldogan gondoltunk szép ünnepnapunkra és áment mondtunk az énekköltővei mindenre így: „Ó Isten áldd meg a hazát, s a békesség fényes nappalát hozd fel állandóan egére”. Tóth Sándor „Őszinte részvétem... Alkotmányunk ünnepnapján zászlódíszbe öltözött falukon és városokon vezetett utunk Kapolcsra. Augusztus 20-án avatta D. dr. Ottlyk Ernő püspök lelkésszé Kiss Szabolcsot, Kiss János kapolcsi lelkész fiát. Sok szép ünnepi alkalma volt már a kapolcsi gyülekezetnek és fiijainak, de ilyen még nem: lelkészavató istentisztelet. Utunk Veszprém felől vezet Tapolca felé. Kitűnő az út és gyönyörű a vidék, felszakadozott a felhőzet, újból visszatért a napos meleg idő. Kanyargós ütünk vége szerpen- tinűtba torkollik és az Eger patak völgye mesés vidék képét tárja elénk. Lent a mélyben terül el a közel ezeréves múlttal gazdag Kapolcs község s benne a százados ősi templomot körülvevő reformációkori gyülekezet. Dévai Bíró Mátyás gyülekezeteket szervező útján jutott el az evangélium e vidékre. Hiteles iratok tanúskodnak, hogy bár sokszor „megszakadott az istentisztelet szabad gyakorlata világi es egyházi erőszakoskodás miatt, mégis sze- retetben tevékenykedő gyülekezet maradt. A kuruc háborúk idején 1705-ben lutheránusok, kálomisták és kevés pápista közösen építettek egy oratóriumot és — közösen használták” — jegyezte fel a krónikás. Harangzúgás közepette vonult az ünneplő gyülekezettel megtelt templomba a püspök kíséretével. János 12, 44—50 alapján hirdette Isten üzenetét az ifjú lelkész és az egész gyülekezet számára. Annak az Istennek a követeként járjon az ifjú lelkész, aki a Krisztus által kiáltotta bele a világba: „nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem, hogy megtartsam á világot.” Lelkész és hívek egyaránt erre a szolgálatra választottunk ki: élni, szolgálni a világ, az ember javát. Ároni házból hívott el téged az Isten a keresztség- ben már szolgálatára. Elődök, lelkészek és teológiai tanárokként értették meg ezt az igét, amit ma neked kell elfogadnod — mondotta az ifjú lelkésznek a püspök. Megható része volt az ünnepi alkalomnak, amikor az áldást adó püspöki kéz és csók után dr. Kiss Jenő nyug. teol. tanár, a 30 éves nagyapa — állt unokája, Kiss Szabolcs elé. A Biblia tudósa és szerelmese, aki több száz lelkészt indított el a tudomány fegyvereivel felvértezve a lelkészi szolgálat útjára, most köny- nyeivel küzdve, szíve érzéseivel telítődve áldotta meg igével és nagy apai csókjával lelkészi szolgálatra induló unokáját. Elérzékenyedett gyülekezetben. könnyel küzdő lelkészek sorában aztán az édesapa mondotta el áldó igéjét Thurzó Gábor egy asszony vallomását írta meg az Elet és Irodalom egyik legutóbbi számában. „A részvét lehetőségei” címen. Megérdemli ez a cikk, hogy megsokasodjék körülötte a visszhang. Egy hűtlenség, egy szakítás kínozta meg az asszonynak a gondolatait és érzéseit olyannyira, hogy a hirtelen reászakadt magányból kicsit esetlenül, de nagy szeretetéhséggel a szivében, kapkodott ide-oda az emberek felé. Néhány riadtan türelmetlen telefonhívás árán sikerült eféle kapcsolatot teremtenie az ismerőseivel, akik persze már éppen maguktól is jelentkezni akartak csak hát. .. annyi minden közbejött. Az igazán fájdalmas felismerés még hátra volt. Az tudniillik, hogy ezek a vigasztaló szavak igy önmagukban nem mondtak semmit. Üres járatok voltak. Ismerjük jól őket: „Csak fel a fejjel! Őszinte részvétem . .., Fogadd őszinte együttérzésemet... Hát igen, ilyen az élet... Az idő a legjobb SZTK főorvos . .” Csupa őszinte, mélyen emberséges, amolyan ránk nagyon is jellemző hangok! Mindössze egy valaki tudta kedvessé tenni ezt az ügyet. S az ő magatartása erlelte meg az asszonyban azt a kívánatos hozzáállást az élethez, hogy „sohsem a nagy, hanem a kis dolgok számítanak. Ezeket kell felfedeznünk egymásban, ezek felöl kell megközelíteni egymást. Ez már nem részvét, hanem részvétel.” Ez az ismerőse rábeszélte az asszonyt, hogy vegyen magának egy kiskutyát, aztán azt nevelgesse, vigye sétálni, kösse le vele a figyelmét. Talán furcsának és érthetetlennek tűnik mindez, de valójában ez jobb megoldás volt, mint a többiek alkalmi együttérzés-szólama. Naponként telefonon érdeklődött, hogy mi van a kiskutyával, s ezáltal elterelte az asz- szony gondolatait korábbi komoly csalódásáról. Talán alapjaiban meg lehetne kérdőjelezni ezt az elgondolást, mondván, hogy mégis csak helyesebb lelt volna, ha őszinte, baráti beszélgetésben az eddigi életének felelős újragondolására indítja az asz- szonyt, hiszen bizonyára nemcsak a férje lehetett, hibás abban, hogy ide jutott a kettőjük kapcsolata. De az egész történél azt az átfogó erejű igazságot szemlélteti, hogy bár valóban kell életünk eyy-egy mélypontján az ilyen őszinte, felelősségvállalásra késztető beszélgetés, de csak azok után támad gyógyulás az efféle önvizsgálatból, ha már előzőleg ilyen kedves, egyszerű kapcsolatkiépítéssel egyengettük az utat a másik ember életének a titkai és nyomorúságai felé. Nem számít az semmit, ha szép szólamokban ismételgetem a rész- vétnyilvánitás közhelyeit, s utána hónapokig feléje sem nézek a másiknak. Az Isten igazságát csúfolja meg az, aki bar vigasztalásképpen az Isten sze- retetéről beszél élete válságos szakaszában egy embernek, de szavait megelőző és követő egész magatartásából nem tűnik elő egyértelműen az, hogy ő maga is szereti azt az embert. Olcsó közhelyek nélkül állni oda a másik ember mellé, s ha már valóban szép találkozássá alakult az együtt- lét, — a családban, gyülekezetben, munkahelyen —, csak akkor lehet hiteltérdemlöen és ájitóan szóba hozni az Isten igéjét. S ezáltal vezetgetni vissza egymást a közösségi és gyülekezeti élei területére, ahonnan néha a gyász és sok más kudarc olyan könnyen kiszakít minket. Csak közösségben, gyülekezetben lehet o teljes megvigasztalódás örömére eljutni, mert csak a közösségi élet sodrásában, a másokkal való szép találkozások rendjében áldja meg az Isten a gyászolók és a csalódottak élni akarását új meg új szolgálatokkal. Az ilyen vigasztalásokra nézve adott nékünk az Isten sok szép ígéretet. Győr Sándor „Meg kelleti volna fogni a kezét' (Visszhang a közelmúltban történt tatabányai szerencsétlenségre) Fiatal volt... tele kedvvel, reménnyel, szíve a bánya mélyén is dalolt. Ámde jaj, a szeretett, kedves bánya, melynek ifjú életét odaszánla, néki a veszte és a sirja volt. Betört az iszap . . . eltemetni őket, megtámadta mindnyájuk életét, s az öregebbek, a tapasztalt társak elmenekültek ... s csak egy mondta másnap: „Meg kellett volna fogni a kezét.” Tanúlj szívem... Az élet sötét bánya, gond, bűn iszapja árad szerteszét, s ha miattad csak egyet eltemetne, holtig vádolna e pár szó keserve: „Meg kellett volna fogni a kezét.” Haiuszka Rozsa Tanulmányúton Svájcban Egy esztendővel ezelőtt az Egyházak Világtanácsa Bos- sey Intézetének ösztöndíjasakén utaztam Svájcba. Három hónap a fribourgi egyetemen. Budapestről az osztrák és svájci hegyóriásokon keresztül robogott velem a vonat Fribourg felé. A havasok hófedte csúcsainak csillogása a nyári hőségben arról a hatalmas és szerető mennyei Atyáról beszélt nekem, aki mindent olyan csodálatosan alkotott, s nekünk ajándékozott. Hálás köszönettel gondolok vissza a Bossey Intézet vezetőire. akik lehetővé tették számomra a külföldi ösztöndíjasok részére rendezett nyelvtanfolyamon való részvételt Fribourgban. Orvosok és mérnökök, — egy magyar mérnöknő is, aki svájci állami ösztöndíjat kapott —, lelkészek, egyetemi hallgatók, tanárok és jogászok együtt ültünk be újra az egyetem padjai közé. Az előadások német nyelven folytak. Fárasztó munkával, délelőtt 3 óra hosszat nyelvtant tanultunk, s délután kétórás társalgáson vettünk részt. Október elején záróvizsgát kellett tennünk. A tanulás mellett az ösztöndíj bizottság vezetősége kirándulásokat is szervezett a résztvevők részére. A Luzern melletti Rigi hegycsúcsáról gyönyörködtünk a Vier- waldstatti-tó szépségében, templomok öreg falai között állottunk meg, ott, ahol re- formátori eleink hirdették az evangéliumot, ök régen porladnak már, nevüket egy- egy márványtábla hirdeti. Az Evangelium, az Ige azonban él. hirdettetik közöttünk ma is, mert azt élővé és hatóvá teszi a Feltámadott. Fribourgban több mint negyven országból jöttünk össze. Amikor októberben búcsúztunk az egyetemtől, együtt énekeltük a résztvevők áltai írt és megzenésített éneket: „Mi segítjük egymást a békében, a békére”, mi akik jöttünk keletről és nyugatról, északról és délről, s felsoroltuk az országok neveit. De jó lenne, csak a szépre és nemesre, az emberségesre tanítani embereket. Ha megtanulnánk emberként, testvérként élni. Mi segíteni akarjuk egymást a békére! S ez a béke jelenti ma az életet, az emberlétet. A fák már hullatták leveleiket, amikor október 14-én megérkeztem az Egyházak Világtanácsa ökumenikus Intézetébe Bosseybe. Az Intézet a Genfi-tótól néhány száz méter távolságban, óriási fák díszítette parkban áll. Minden esztendőben az öt világrészről különböző vallásfelekezetű lelkészek jönnek össze, hogy öt hónapon keresztül tanuljanak ökumenikus közösségben együtt dolgozni, élni, szeretni, felelősséget hordozni és mindenekfelett arra az élő Jézus Krisztusra figyelni, aki egyházát szolgálni küldi a világba. A félév fő témaja ebben az esztendőben az igehirdetés, az evangélizáció volt. Isten egyháza mindig elküldött egyház. Nem önmagának él. nem uralkodásra küldetett, hanem szolgálatra. Az élet Istene, aki Jézus Krisztusban az ember minden nyomorúságát magára vette, felelős keresztyén embereket akar előhívni igéje által, akik munkálkodnak azért is, hogy az éhezőnek kenyér, a munkátlannak munkalehetőség, a jogfosztottnak igazságszolgáltatás adassék. Közös megbeszélések és kisebb csoportok munkája közben igyekeztünk a minden- ség Ura, Isten előtt megállni. Megvallani. hányszor nem akarata szerint töltöttük be küldetésünket. Imádságos szívvel könyörögtünk Szent Lelkének megvilágosító hatalmáért, hogy Ö tanítson minket közösen együtt keresni a szolgálat útját a modern embervilághoz. Ö tanítson minket egyek lenni a hitben, sze- retetben és a szolgálatban. A zürichi Balgrist-gyüleke- zet vendéglelkésze voltam ez év február végétől július 18-ig. A Bossey Intézetből a zürichi gyülekezetbe mentem. A gyülekezet három lelkésze közül egy ebben az időben ment. nyugdíjba, s így a gyülekezetben nemcsak vendég, hanem szolgálatokat végző lelkész voltam. A gyülekezet vezető lelkésze. René Rissi és családja, igen meleg szeretettel vett körül. A gyülekezetben egy kedves családnál kaptam otthont, igen, valóban otthont, ahol úgy vettek körül szeretettel, mint egy családtagot. Több alkalommal hirdettem a gyülekezetben Isten igéjét. Hitoktathattam és a lelkigondozói munkában is részt vettem. A Svájci Evangélikus Egyház Segélyegyesületének ösztöndíj-bizottságában mondották, hogy ez volt az első alkalom, hogy ösztöndíjas lelkész huzamosabb ideig ténylegesen szolgált egy svájci gyülekezetben. A Balgrist-gyülekezet több tagja járt hazánkban, gyönyörködött az Alföld kalászt ringató rónáiban, a „pusztában” — ahogy ők is mondották. Amikor hirdettem ott a Krisztusról szóló evangéliumot, egyszerre éreztük: egy atyának egy gyermekei vagyunk. Átforrósodva énekeltük az éneket: „Nincs Krisztusban Kelet, Nyugat és nincsen Észak s Dél, csak egy szeretetközösség, hol földön ember él.” A gyülekezeti munkám mellett beiratkoztam a zürichi egyetemre, s a teológiai fakultáson heti 20 órát hallgattam. Igen hálásan mondtam köszönetét Istennek azért, hogy Magyar Evangélikus Egyházunkban is olyan szinten folyik a lelkészképzés, hogy külföldi teológiai munkában is aktívan résztvehettem, s hiszem, hogy szavaimmal és igehirdetéseimmel arra mutattam rá, Aki „szerette az övéit, mindvégig szerette őket”, s ebből az önfeláldozó, másoknak élő szeretetből táplálkozva végezheti az egyház is alázatos szolgálatát. Nagy István
