Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-24 / 34. szám

Egyenesbe kerülni istennel Felettes jön! Mintha áramütés érne: szemünk végigfut ru­hánkon, a legkisebb ráncot is kisimítjuk, kihúzzuk magunkat. Mutatni kell! Különösen régen sokat adtak a külső rendre, ta­lán legfontosabbként. MÉG MA IS JÓCSKÁN VANNAK, akik Isten előtt igyekez­nek „haptákba” vágni magukat, amikor úgy érzik, hogy a Min­denhatóval akarják őket szembesíteni. Rögtön előkerülnek az egyházi emlékek, „érdemek”, akár az emlékezet lomtárából is: leporolja őket a tulajdonos, hadd lássa, aki pont erre kiváncsi, milyen rendes emberrel akadt össze. Ilyenkor általában fő a pozitúra, a legjobb beállítás, akarva-akaratlan. Demonstrálni: „Én kérem az Istennel is rendben vagyok!” No persze ... És mit szól ehhez az Isten? Hát először is azt: AZ ÖRÖKKÉVALÓVAL egyenesbe kerülni csakis az Ö mű­ve lehet! Ezt ember nem képes megcsinálni, mondjuk vallási bravúrként, vagy mint filozófiai csúcsteljesítményt. Igazi mély­ségében! nem is ismert bűnös mi voltunk olyan lehúzó erőt je­lent, amellyel szemben nem tudjuk elérni a „szökési sebessé­get”. A Hold lényegében mennyiségi távolságra van tőlünk, s 10—20 év múlva talán már onnan fognak kiindulni a további űr-expedíciók. De az Istenhez, a Tökéletességhez vezető minő­ségi ugrás nem telik ki az emberből. Az Ö részéről való áttö­rés azonban megtörtént, amikor Jézus Krisztussal „az Ige testté lett”, közel jött Isten az emberiséghez, hatalmas bűnbocsátó szeretetével. Erre, az energiahálózatra rácsatlakozni, ebbe az is­teni sodrásba belemerülni, ennek valóságát élni: ez a hit. Be­lefogózás abba, hogy életem Gazdája hallatlan és megmagya­rázhatatlan módon mégis szeret — tehát nem azért, mert olyan vagyok, amilyen, hanem annak ellenére! Szinte alig várja, hogy megnyíljak előtte és Ö átrendezhesse életemet, jobban mondva újjtáteremtse. Mert Isten tiszteletben tartja az emberi szabad­ságot és senkire sem tukmálja rá önmagát. Kitárulkozásra: hit­re hív, amely egész magatartásával hálásan ráépül az Atya szeretetére, életérzésében, gondolkozásában, cselekvésében, lé­nyének minden rezdülésében. Ez az önátadó ráhagyatkozás, ez a feltétlen „nyitás fölfelé”, ez, csakis ez hoz egyenesbe Istennel, bibliai kifjezéssel: ez „igazít meg”. S EZ NEM AFFÉLE FAZONIGAZÍTÁS, hanem alapvető át­törés! Hiszen Istennel egyenesbe jönni azt jelenti, hogy most már Vele párhuzamosan futhat az életünk. Merő örömhír, mint a súlyos betegnek, hogy immár talpraállhat. Persze parancs is, mint a jézusi „Kelj föl és járj”, de ez a parancs naponta „be­lelök” a krisztusszerű életforma gyakorlásába Olyan ez, mint egy súlyos baleset utáni lábadozás, járni tanulás, mely öröm, kilátás és feladat egyszerre. Persze a kibontakozáshoz vezető út mérföldköveit nem lehet összecsereberélni. Ahogy a súlyos baleset után az első lépés az orvosi beavatkozás, amelyben a páciensnek igazán semmi ér­deme nincs (nem ő „cselekszi”), úgy az egyedül lényeges dolog egy ember megújulásában az isteni beavatkozás, az indokolha­tatlan, krisztusi egyszerűségű szeretet, amelyben semmi részük nincs a mi „cselekedeteinknek”. Annál inkább van viszont kö­zük a történteknek a folytatáshoz, az új élethez, az egyének­ért és közösségekért felelősséget hordozó gyakorlati engedel­mességnek, a szolgáló életstílusnak. Nem lenne okos dolog azt mondani az összetört csontú embernek: Szedd össze magad, mutasd meg, mit tudsz, aztán majd a sebész is megteszi a ma­gáét; előbb szóba sem áll veled. Isten szeretetét mindig az jel­lemzi, hogy feltétel nélkül ad, beindít az úton. Persze elvárja tőlünk, hogy azon viszont megmaradjunk és haladjunk, még ha ezzel magunknak teszünk is szívességet. EZ SZABADÍT FEL az „önmegjátszás” visszás kényszere alól, az „ó, én Istennel is rendben vagyok” hazugságából.Az efféle kegyes önadminisztrálásból ugyanis csak önhittség, ha­mis fölény és szeretet-képtelenség származik: egyfajta önigazo­lási görcs, mely hinni is akarja, amit magának és másoknak mesél, hogy nála semmi különös hiba nincs, még Istenhez való viszonyában sem De aki „kegyelemből él”, vagyis létalapja az Isten grandiózus szeretete, az elkötelezettnek érzi magát egy élet hálás engedelmességére. S ami a legérdekesebb: épp en­nek gyakorlásában éled és egyensúlyozódik ki napról napra, feladatai és megpróbáltatásai között. így „erősítjük meg a tör­vényt hit által”, vagyis így válik igazán járhatóvá.az Isten által kijelölt út. Mindig az Isten feltétel nélküli kegyelmével kezdő­dik, s mivel Ö „a pogányoké is”, mindig az ö szeretetének felté­tel nélküli továbbadásával folytatódik! Vagyis egyenesbe kerül­ve embertársainkkal is. Bodrog Miklós EGY NEW YORK-I EVANGÉLIKUS LELKÉSZ elvégzett egy bármixeri tanfo- reálisabban tud érintkezni az lyamot s most mellékállásban emberekkel, mint a templom- egy étteremben dolgozik. Ügy ban, ahol nem felelhetnek nyilatkozott, hogy ott „sokkal vissza”. HOSSZÉ ÉT APRÓ ÉLMÉNYEI AMIKOR TÖBB MINT HÁ­ROMEZER kilométernyi út után kiléptünk Helsinki kikö­tőjében a szárazföldre, a fe­lénk nyújtott egyik finn lel­kész keze szorítása közben is­merős nevet hallottam: Talvi- tie Simo Jánost. Húsz év után újra összetalálkoztunk régi diákpajtások, hiszen egy évig együtt voltunk a finn ösztön­díjas teológussal a soproni teo­lógián. A messze távoli földön ez a baráti kézszorítás önbizal­mat adott. Ettől a perctől úgy jártunk Finnországban, mint régi testvérek között. Hat finn lelkészcsaládnál, hat gyülekezetben fordultunk meg feleségemmel a három hét alatt. Mind a hat helyen elhal­moztak bennünket szeretettel. UTUNK ELSŐ ÁLLOMÁSA egy középfinnországi falu: Toi- vakka volt. Finn—magyar es­tet tartottak a templomban tiszteletünkre. Megható volt, ahogy kiválogatták a finn éne­keskönyv magyar énekeit. A gyülekezet énekkara felöltötte a már csak ünnepélyes alkal­makkor használt népviseletét és megismerkedhettünk az ősi finn népi hangszerrel, a kan- nel-lel. Finn és magyar zászló díszítette az oltárt. Leevi Vironmäki, a lelkész meg akarta ismertetni velünk a finn élet minden szépségét. Elvitt a nyári házába, egy el­ragadóan szép boronákból ösz- szeácsolt faházba. Leültetett a tükörtiszta padlóra és a nyi­tott kandallóban hosszúnyelű nyárssütőn kolbászt sütöttünk. A hatvanezer tó közül az egyik legnagyobban halásztunk és természetesen ki kellett próbál­ni a szaunát is, a híres finn gőzfürdőt. Tapintatból csak nyolcvan fokra melegítette fel. A forró gőzfürdő után beleve­tettük magunkat a finnek sze­rint felségesen melég tó vízé­be. 17 fokos volt. UTUNK MÁSODIK ÁLLO­MÁSA Säynätsalo volt. Itt is elhalmoztak szeretetük minden jelével. Vittek, mutogattak bennünket, a magyar rokono­kat.- Sokszor csak a szemük ra­gyogásából lehetett megérteni, hogy örülnek nekünk, mert a nyelvet nem értettük. Egyszer ugyan próbálgattam a finn nyelvet, de felsültem vele, mert a jó napot helyett egy finn vá­rosnak, Jyväskylänek a nevét találtam mondani. Ettől aztán el is ment minden önbizalmam, így azután az én finn lelkész­testvérem kieszelte, hogy a gyülekezeti összejövetelen nem beszéltet, hanem énekeltet en­gem. Ezt a tervét azonban ti­tokban tartotta a legutolsó pil­lanatig. Amikor már sokat be­szélt a finn—magyar barátság­ról, egyszer csak elém tartotta a mikrofont és bejelentette, hogy most pedig a magyar lel­kész fog énekelni. Annyi sze­retettel és annyi barátsággal tette ezt és olyan várakozással tekintettek rám a finn hívek, hogy nem volt szívem azt mon­dani, hogy én otthon nem szok­tam mikrofonba énekelni. így hát megkapaszkodtam a mikro­fon rúdjába, kiválasztottam azt az éneket, amit itthon minden hittanóra előtt el szoktunk éne­kelni, gondoltam ebbe csak nem fogok bennsülni. A dallam el is ment valahogyan, de a lámpaláztól a szöveget össze­zavartam, de ezt úgysem értet­ték a finn testvérek. Virtaban Lauri Aiwa lelké­szék azzal fogadtak, hogy most aztán nékünk csak ennünk és pihennünk szabad. Meg is kí­méltek minden fáradságtól, csak egyszer kellett énekelnem egy házi istentiszteleten. El is láttak bennünket a finn kony­ha minden remekével. A szau­na itt sem maradhatott el. Már száz fokot, mutatott a hőmérő, megkockáztattam a kérdést, vajon még nem megyünk ki? A huszonnégy évvel idősebb lelkésztestvér azt mondta, hogy ilyenkor nemcsak a bőr póru­sai nyílnak ki, hanem a lélek is. A legjobb beszélgetések a szau­nában vannak. INNEN MALMIVAARA UNOKÁJÁHOZ, Mauno Lam- mihoz mentünk. Itt is ért né­mi meglepetés. Mauno a maga szűkszavúsá­gával amikor a templomba in­dultunk, csak annyit mondott, hogy te most prédikálni fogsz. Ezzel a kezembe nyomott egy német újtestámentumot. Mon­danom sem kell, hogy a temp­lom bejáratánál kellemetle­nebb volt fognom a német új­testámentumot, mint néhány nappal korábban a mikrofon rúdját. Bár kétségbeesve tilta­koztam, hogy még magyarul is leírom minden prédikációmat, mielőtt a szószékre lépek, de nem volt kegyelem. Szúrós pil­lantással felparancsolt a szó­székre és jött utánam, mintha nem is tolmácsolni jönne, ha­nem csak arra vigyáz, hogy meg ne szökjem. így mondtam el finnországban első német prédikációmat. Alajärviben, amikor már két hete nem hallottunk magyar szót, az autóbusznál egy lány fogadott benünket „Isten ho­zottal.” Ottó Tunturi lánya, Tuuli, járt Debrecenben a sza­badegyetemen és azóta is szor­galmasan tanulgatja a magyar szót. UTUNK UTOLSÓ ÁLLO­MÁSA Lapua volt. Püspöki székhely. Itt Olavi Laitinen vendége voltunk. Ugyanekkor egy néger ösztöndíjas lelkész is vendége volt. Kitűnően be­szélt finnül, de shjnos vele nem találtunk közös nyelvet, amin beszélgethettünk volna. Még­is úgy éreztük, hogy vele is na­gyon megértettük egymást. Sok jó barátot, igaz testvért kaptunk Istentől Finnország­ban. Utunk az egymáshoz kö­zeledésnek kicsi állomása volt. A szeretet és a békesség igen összetartozik. Szeretni egymást megismerve lehet. Amikor hajónk Helsinkiben eltávolodott a parttól, sok test­vérkéz intett utánunk. A nagy távolság felett mégis maradt egy híd; a szeretet hídja. Benkő Béla A cinke nem repült el A rákoskeresztúri temetőben az egyik felszámolásra kerülő parcella szélén embermagas­ságú, talapzat nélküli Jézus szobor áll elszállításra várva. Télen és most nyáron is meg­figyeltem, hogy Krisztus szét­tárt kezében mindig virág van. Télen papírvirágok, mint két nagy pillangó, nyáron szegfű, orgona, gladiolus. Zavar a túldíszítettség mindenben, egy kissé zavart a feldíszített Jé­zus látása is. Tegnap rajtakaptam a tet­test. Kopott ruhájú asszony volt. Egyszer már láttam, amint egy cinkét etetett csen­des beszélgetéssel: „No, gyere, ne félj!” A madár minden fa­lat után kedvesen forgatta a fejét jobbra-balra, eszébe sem jutott elrepülni. Ö volt tehát... Locsolóját a földre tette és két gladiolus virágot helyezett Jézus kezé­be. Aztán... végigsimította Jézus kőruháját. Ez a mozdulat maradt meg bennem. Valami emlékeztetett a vérfolyásos asszony mozdu­latára. Jézus észrevette a tö­megben meghúzódó asszonyt, aki boldog volt, hogy a Mester ruháját érinthette és így szólt hozzá: bízzál leányom, a te hi­ted megtartott téged, eredj el békességgel! Nem hiányzik agyonboncol­gatott, agyonproblémásított keresztyénségünkből a gyer­meki bizalomnak ez az egy­szerű mozdulata? Most már tudom azt is, hogy a széncinke miért nem repült el. Ki. Hol vannak kilencvenkilencen ? A dániai Virum gyülekeze­tében egyik vasárnap délelőtt — amikor az igehirdetés elő­írt igéje a 99 meglévő bárányt otthagyó, s az egy elveszett keresésére induló pásztor pél­dázata volt — a hívek megle­petéssel olvasták a bezárt templomajtón ezt a kiírást: „Ma nem lesz istentisztelet. El­mentem megkeresni a kilenc­venkilencet”. A bibliai példá­zat fordítottjául megmaradt egyet képviselő templomozók azonban ebbe nem nyugodtak bele, s elméhtek másik lelkészt keresni. Mire Szilas Attila lel­kész megérkezett a terekről a kilencvenkilencek töredékével, befejeződött az istentisztelet. (Sana) ESTI FÉNY Kórházi ágy ... még nyár tüzel..; Kórházi ágy ... már ősz borong... Injekciók, vizsgálatok... útkereső orvosi gond ... jó kezelés ... hű ápolás ... ' kétség, remény... gyötrő talán ... 4 zörgetés ígéret-kapun s a lehetetlen kőfalán... És csend. „Tudod most úgy vagyok, , mint az úszó ha megpihen: hátára dől s egyszerűen elfekszik a ringó vízen. Csendesen viteti magát... így pihenek Isten kezén.” A kis szobában félhomály, s a kedves arcon esti fény. Túrmezei Erzsébet NÉGY NYUGATNÉMET TARTOMÁNYI EGYHÁZ FÖDERÁCIÓT KIVAN LÉTREHOZNI melyben három evangélikus (hannoveri, braunschweigi és óldenburgi) és egy református (északnyugati) egyház venne részt. A VELKD meglehetősen szkeptikusan tekint az egyesü­lési tervre. NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI KONFERENCIA AUSZTRIÁBAN Július 7—12. napjain került sor a burgenlandi Felsőőrben a református teológusok ötö­dik konferenciájára. Tíz euró­pai ország és az USA 80 kül­dötte tárgyalta meg azokat a kérdéseket, amelyek az egyház tevékenységére vonatkoznak a mai nagyvárosban. Az osztrák református egyháznak minden lelkésze részt vett a konferen­cián. A legközelebbi konferenciát, melynek témája valószínűleg az igehirdetés lesz, két eszten­dő múlva tartják meg. Könyvről lehet írni a kiadó biztatására, ajánlás szándékával, hogy jobban fogyjon. Amikor TURMEZEI ERZSÉBET „ÍGY LE­SZEL ÁLDÁS” című kötetéről írok, ez az es­hetőség messze mögöttem van. Ügy jártunk vele, mint szoktunk évente az Evangélikus Naptárral: mire írni tudunk róla, már elfor gyott. Ám e kötet jellegénél fogva sem igényli az ajánló méltatását. Nem az olvasókat kell megnyerni. Erre nézve egyébként is igen em- 1 lékezetes számomra Kodolányi János intése abból az időből, amikor írogatni kezdtem. „Szakmai” tanácsként egyik levelében ezzel a mondattal lepett meg: „óvakodj az olvasók­tól.” Arra mutatott rá. hogy minél igénye­sebb és rangosabb egy írás, annál inkább ön­magában van az értéke, s nem abban, hogy miként fogadják az olvasók. EZ A KÖTET MEGÉRDEMLI, hogy az ol­vasóktól és kelendőségtől függetlenül szól- 1 junk róla. Megérdemli, mint Sajtóosztályunk egyre szélesedő kiadvány-láncolatának egyik szeme, de méginkább mint a szerző 22 évi verstermésének 92 darabból álló sűrített vá­logatása. Izgalmas nézőpont volna a költő egyéni fejlődésének útján értékelni s egybevetni ed­dig megjelent három kötetével. Megrajzolni a költői ívet, mérlegre tenni a verseket az irodalom, a költészet mértékegységei szerint, s megjelölni helyét a nagy tablón. Ehhez az értékeléshez azonban egyrészt nincsenek meg bennem a szakmai előfeltételek, másrészt a rangsorolás sorrendi kérdés, s ehhez sajnos nincsen sor. Egyházunkban vannak verselő papok és vallásos témákban forgolódó vers­író egyháztagok, de ilyen méretű, fajsúlyú és TÁGULÓ termésű költőnk, mint Turmezei Erzsébet, nincsen. NEM TEHETEK MÁST, mint reflexiókat rögzítek a kötet olvasása nyomán. „Egyhúru hegedűn játszik, de a hangtáv egyre széle­sedik: az alfa és az omega között szól, s min­dig arról, aki Kezdet és Vég.” Egyházi éne­keivel kapcsolatban magam írtam le ezt a mondatot róla évekkel ezelőtt. Ez a kötete is erről tanúskodik. Alig tér át olykor más húrra. Igaz, akkor mindig tökéletes módon, s ezzel adja az új ízek szépségét. A domi­náns húron azonban már nem csak a hang-' táv szélesedik, hanem a hangszín is. VALAMIKOR „ŐSZBŐL TAVASZBA” vitt az útja, s ez a Krisztus tavasza volt. A bizonyságtétel ezekben a versekben is ma­radt, de mihtha hullámhátára vette volna az ember, a világ, a történelem, a táj tengere. Nem róla, valaki másról hallottam ezt a meg­határozást: „megtért a kegyességből az em­berhez.” Ez a költészet is megtérésről tesz bizonyságot, a szónak eredeti „visszatérés” értelmében. Ám nem valaki tői tér vissza, hanem valaki vei az emberhez, világhoz, tájhoz. A fókuszban mozgás izzó melege sü­tött a Krisztus tavaszába érkezéskor. Most elárad a fény, s rávetíti sugarát az emberre, tájra, történelemre, világra. EGYIK LEGSZEBB, LEGMÉLYEBB, ke­rek egészet nyújtó bibliai ciklusában, a Má- rif. -szonettekben „hegyek között, völgyek fe­léit” jár, j,hol illato^jzengő szelek ölelnek VERSEK ál.” Ha a természeti képek az egy húrra vi­szik is a hangját, vissza-viszaréved oda, ahol• .,integetnek pirosra csókolt lombok”. Fut a tájban: „már a Börzsöny havas tetői... s ott csillog a Cserhát fehéren”. Rezdülésekre fi­gyel, s onnan indul: „kihajlik a víztükör fö­lé, és árnyékomat ringatja a hullám .. Az „Annyi szent és szorgos munka vár” verscsoport csupa életbe-indulás, mint aki tudja, hogy „milliók várják ma nem a szót, hanem az életet!” Az útja: „mögöttem a vá­ros ... a fülemülék elém énekelnek.” „Itt élek és itt énekelek a magyar ugaron”, s „itt élni — küldetés.” De ugyanezzel a szívvel megy oda is, ahol „csendesen kanyarog a Du- najec.” Megszólal a portulácska, ez a kis „mégis — virág”, a viharlámpa, a templom- pad, a szél, a holdsugaras éjjel a Palóc Mú­zeumban, a havasi gyopár, s az Ipolyon túli hegyek. MEGSZÓLÍTJA AZ EMBERT. A ráncos öreg kezűeket, s a gyermekkezeket, a ke­resztlányát, a testvéreket, az egy test sok ta­gú anyaszentegyházban járókat, képeivel a turistákat, a naponta fáradó és örülő embert, finn barátokat, egykori érettségiző társakat s megkérdi: „van-e közöttünk Krisztushordo­zó?” mert „Krisztus szeretetének megtalált sugarával szolgálhatunk, fóhatjuk életünket, utunkat.” Ez az utat-rováS valóban nem sza­vakkal, s nem. sablonos „bizonyságtevéssel” történik, hanem valahogy úgy, ahogyan a „Harmadik”-ban a szeretetröl szól. Magot szórni hív a sürgető időben, munkálkodni, míg fent van a „tűnő nap”, s arra, hogy „si­mítsd a redőt, oszlasd a gondot.” AZ ŐSÖK ÉS A TÖRTÉNELEM különösen beszédessé válnak, s mind a mába húz, s a sorok mögött is a ma szolgálata felől szólít­ja meg őket, s ők minket. „Balassa... Ma­dách ... múlt... történelem... máskor a nagy most... forrongó jelen ..Bonhoeffert vallatja s Gandhit, Haugét, s az öreg Soproni. Nyári képeskönyvében a történelem muzsi­kál. Ács Mihály, Gerhardt, Luther és Árpád­házi Erzsébet, Bach, Veres Pálné, Mikszáth, Schweitzer Albert vonulnak fel, s velük minket vallat. „Elég élők vagyunk-e és nyi­tottak, hogy az élő Madáchcsal találkoz­zunk?!” Olykor hajlik a szabad verselésre. (Mű­fordításai tárgyául sok ilyen verset válasz­tott.) Éretten és kiforrottan teszi: a gondolat­ritmus ragadja el a szóritmusokat és sodor. Igaz formája mégis a szonett. Fegyelmezett, szabályos, formaértéket tisztelő s mégis köny- nyed, muzsikáló, ölelkező soraival. Ura szó­nak és gondolatnak. Ebben is kerek egész a Mária-ciklus, amint litániát zsongással kezd és népies, könnyed lejtéssel zár, de ebben a keret­ben szabá-lyos, mértéktartó, csapongásmentes formahűséggel illusztrálja a bibliai szöveg­hűséget. EGY KÖNYVÉT LEHET elolvasás után ásítva polcra tenni, hogy porosodjék. Lehet fedelét az utolsó lap után becsukva ölbe ej­teni s hosszasan elmélázni a tartalmán. Ez már annak jele, hogy magvetés folyt. S le­het egy könyvet elolvasás után visszalapoz­ni. Ez a kötet ilyen. Így lesz áldás. D. Koren Emit 1 i I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents