Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-10 / 32. szám

A Czékus István hét kincse A cikk első része megjelent lapunk 31. számában „A kraj- czáros egylet — 125 éves” cím­mel, Miután a Gyámintézet (a tnai Gyülekezeti Segély elődje) 1844 és 1846 között nem tudott gyökeret verni és mivel 1848- ban kitört a szabadságharc, majd jött a Habsburg elnyo­más, jó ideig a tehetetlenség és közöny áldozatává lett. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap azonban 1858. január 1-étől ismét megjelent (szerkesztője dr. Ballagi Mór, segédszerkesz­tők dr. Székács József és Tö­rök Pál) és a lapban sorozato­san jelenteit meg cikkek az egyház kérdéseiről, közöttük az anyagi kérdésekről is. Így vetődött fel ismét a Gyáminté­zet eszméje. A lapban, a nyilvánosság elé léptek az adakozók különböző felajánlásokkal és ötletekkel. „Ifj. b. Vay Miklós ikezdé meg a sort, minden egyes hold född je utáin 1 krajczárjával 66 forintott ígér 10 évig éven­ként” — ínba Zetenka Pál. „Dr. Harnary orvos egy-egy betege után 1 fcrajczárjá- val 3,6 forintot ad ...” Czé­kus István dobsinai lelkész, a későbbi tiszakerületi püspök pedig így írt: „Én a protestáns NGELIKUS FÖLDRA3Z Nem tudott felszabadulni Délnyugat—Afrika Ez a "birodalom” éppen ki­lencszer akkora, mint hazánk. Területe 824 ezer km2, de la­kóinak száma csupán annyi, mint Bács—Kiskun megyéé, vagyis 574 ezer. Afrikának a Szahara után legritkábhan la­kott területe. Az ország keleti része belenyúlik a terméket­len Kalahári sivatagba, míg viszont egész területére a szá­raz éghajlat miatt a sivár, szavannás vidék a jellemző. Területének több mint a fele legelő, 6%-a erdő és mindösz- sze 0,2%-a szántó. A lakosság túlnyomó több­sége színes és afrikai, elsősor­ban bantu néger (260 ezer ovambó, 35 ezer herero, 40 ezer berg-damara, 43 ezer hot­tentotta, 21 ezer busman stb.) és mintegy 78 ezer európai szár­mazású, zömében afrikander (búr), német, ill. angol. Az af­rikaiak 85°/o-a rezervációkban zsúfolódik össze. ^ És itt álljunk meg egy pilla­natra! Ugyanis van még egy rezervátum Délnyugat-Afriká- ban. Az ország északi részén, az Etosha Pan (Sós-tó) kör­nyékén a világ legjelentősebb nagyvad rezervátumával talál­kozunk, ahol gazella, zsiráf, elefánt, zebra, oroszlán, sakál, hiéna, leopárd stb. él védetten. Ez a rezervátum vonzza a tu­ristákat, míg viszont a többiek amelyek elszórtan találhatók az országban, néger bennszü­löttek kényszerlakó helyei, in­ternáló táborai. Furcsa, de így van, nem hagyhatják el tele­peiket, ahol elképesztő nyo­morban tengetik életüket. Ezek között az internáltak között van a legtöbb hittestvérünk és arányszámukat tekintve itt él Afrikában a legtöbb evangéli­kus. Az ország lakosságának majdnem 50%-a lutheránus! Délnyugat-Afrika, az egyko­ri népszövetségi mandátum a Délafrikai Köztársaság köz- igazgatása alatt áll. Törvény- ellenesen a Köztársaság tarto­mányának tekinti 1949 óta. Vagyis ez időtől a Délafrikai Köztársaság gyarmata. Vessünk egy pillantást az ország történelmi mérföldkö­veire! 1878-ban Nagy Britan­nia annektálja és a Fokföld­höz csatolja Walwis Bay-t, a Bálna-öblöt, az egyetlen vala­mire való kikötő helyet. A többi terület terméketlensége, sivársága és gyér lakossága miatt nem esik az angol hódí­tás érdeklődési körébe. Afri­kának sokkal gazdagabb és fontosabb területeit gyarma­tosítja. Mint nagyhatalom mindenütt ott tűzi ki a brit lobogót, amely helyek a konti­nens „nemesebb részei”. A „hulladékon” osztozkodhatnak a későbben jelentkező kolo- nialísták. Így ez a terület 1884-ben német gyarmat lesz. A búrok, akiket Fokföldről ki­szorítottak az angolok, és akiknek szabad államait- (Transvaalt és Oranjet) is megszállással fenyegették, nagy előszeretettel készítették elő a német gyarmatosítást itt, úgyszintén Tanganyikában, mivel tőlük reméltek segítsé­get támadás esetén. A néi letek 1915-ig mond­hatták magukénak Délnyugat- Afrikát. A nagy területből kü­lönösebb hasznuk nem - "olt. inkább csak annyi, hogy ők is feliratkoztak a gyarmatosítók listájára. 1915-ban a Délafri­kai Unió csapatai szállták meg a gyengén védett gyarmatot s ez időtől közigazgatása alá tartozott. 1949-ben törvényel­lenesen bekebelezte. Egyúttal ugyanazokat a törvényeket ér­vényesítette, mint odahaza. Vagyis érvényben van az „apartheid”-törvény. Az or­szág, az északi terület (ki­vételével „rendőri övezet”, amelyben afrikaiak csak kü­lön engedéllyel közlekedhet­nek. Állami iskolák csak fehé­rek számára vannak. Az afri­kaiak iskolái az egyházak és a missziós társaságok kezében vannak. Az afrikai lakosság legnagyobb része írástudatlan. Jellemző adat, hogy két újság jelenik meg összesen 7400 pél­dányszámban. (V. ö. az Evan­gélikus Élet 10 000 példány­számban jelenik meg!) Az európaiak keresztyének, az afrikaiak nem egész fele még a törzsi kultuszok híve. De itt, ezen a területen a né­met gyarmatosítás ideje alatt nagy evangélikus misszió vet­te kezdetét. Már a múlt század második negyedében a Rajnai Misszió elkezdte térítő munká­ját a nama és herero törzsek között. Apró gyülekezetek szü­lettek a nama törzseknél, amelyeknél a hitre jutás tar­tósnak ígérkezett. A missziós állomások hathatós eszközök­nek bizonyultak nemcsak az evangélium szakadatlan hirde­tésére, hanem az ími-olvasni tudás elsajátításában és a gyó­gyításban. A herero törzseknél nehezebben ment a munka. Csak 14 esztendei fáradságos térítő munka után tudtak elő­ször keresztelni. Hahn neveze­tű misszionárius nevéhez fű­ződik a térítő munka elkezdé­se, valamint a Szentírás törté­neteinek lefordítása a benn­szülöttek nyelvére. 1870-ben a német misszió segítséget kap a finnektől. Martin Rautanent az „ovambok apostolának” ne­vezik. A különleges társadalmi és szociális helyzet, a fehérek és színesek problémája, az „apartheid-törvény” stb., nagy mértékben hátráltatja a misz- szió munkáját. A rezervátu­mok elérése, a különböző ha­tósági intézkedések és egyéb nehézségek nemcsak leapasz­tották a keresztyének számát, de sok helyütt teljesen vissza­állt a pogány, törzsi kultusz gyakorlása. Reménytkeltő azonban az, hogy 1946 után az afrikaiak saját lábukra álltak. Fiatal egyházak születtek, sa­ját lelkészeik munkája nyo­mán virágzó gyülekezetek tá­madtak. Az egyház ereje el­sősorban iskoláikban, kórhá­zaikban van. Az evangélikusok három egyházi szervezetben élnek: í. A német evangélikus-lut­heránus egyház Délnyugat- Afrikában. (Ez ún. „fehér egy­ház”, kb. 13 500 lelket szám­lál.) 2. Délnyugat-afrikai evan­gélikus-lutheránus egyház, és 3. Az ovambokavango evan­gélikus-lutheránus egyház. E két utóbbi afrikai egyház. Az összes evangélikusok száma: 272 ezer. Bármilyen sivár, terméket­len is az ország, mégis a világ egyik legnagyobb ékszer-gyé­mánt lelőhelyeivel rendelke­zik. (1964-ben másfél millió karátot termeltek. De ebből az afrikaiaknak semmi sem jut. dr. Rédey Pál egyházi domestikában látom ... egy olyan egyesületnek csírá­ját, amely a Gusztáv Adolf egylet tetteit hazánkban felvi­rágoztatja. Örömmel járulok én is hozzá ... Nincs földem ... de van egy bibliám ... egy jó feleségem, van 5 ép gyerme­kem, tehát 7 kincsem. Ezekért fizetek hetenként 7 pengp- krajczárt Ez összeget, éven­ként 3 forint 65 krajczárt 10 évig Székácsnál fizetem.” (Czékus István felesége Bau- hofer György budai lelkész leánya volt.) A lapban megjelentek a pa­naszok is. „Százötven szegény egyház folyamodott segélyért. Nagy a szükség e szerint. S még sem oly nagy, hogy azt magunk erejével ne tudnánk legyőzni. Sőt feleslegünk is lehetne... de. .. hiányzik a szeretet. Ausztria 800 forintot küldött Szendnek. Magyarhoni 3000 egyházunk alig adott amy- nyit.” (Szend akkortájt nagyon sok külföldi és, belföldi segélyt kapott tűzvész miatt.) A panaszkodók tehát az anyagi kérdések rendezését kí­vánták, ezek között a gyüleke­zetek megsegítését minden gyülekezet rendszeres áldoza­ta útján, és ennek alapjául a szeretetet jelölték meg. Ta­nulság számunkra ma is. Miközben a felelős egyházi vezetők igyekeztek a kérdést napirenden tartani, kiderült, hogy az 1944. évi Gyáimintézet létrejötte és megszűnése elle­nére Felsőlövőn és Pesten a Gyámintézet továbbra is mű­ködött. Felsőlövőn gyűjtéseket és 1849-től egy ofíertóriumot tartották, sőt segélyeket is ad­tak „hazai és külföldi egyhá­zaknak”. Pesten, az „előleges gyámintézet” tőkésítette pén­zét, kapcsolatot tartott fenn a németországi Gusztáv Adolf- alapítvánnyal és annak „ta­nakodásain” Casselban és Ber­linben részt vett dr. Székács József és Bauhofer György. Néhány évvel később a kősze­gi gyülekezet „ládácskákat al­kalmaz a templomajtókon”. A Nyitra megyei Szenitzben az óév esti offertóriumot ajánlot­ták fel erre a célra. Egyházke­rületi viszonylatban fejlődést jelentett, hogy a Dunántúli Egyházkerület 1859-től kezdve évente egy offertóriumot ren­delt el minden gyülekezetben és annak megtartására a refor­máció emlékünnepét jelölte ki. Az egyházkerület másik döntő lépése pedig az volt, hogy 1860. május 31-én és június 1-én Kőszegen tartott közgyűlésén megszervezte a „gyámalap”-ot, amelyet az egyetemes közgyű­lés 1860. október 10-én tárgyalt és elfogadta országos alapnak. (A fentiekből is látható, hogy a Gyülekezeti Segély mai szol­gálatában miért járnak elöl a dunántúli egyházmegyék: kez­dettől fogva erős volt a közös sági szellem és az egymásért hozott áldozat nagysága!) Hivatalosan ettől az időpont­tól, tehát 1860-tól, kezdték -szá­mítani az „egyetemes egyházi gyámintézet” működését és ez­zel a számítással a Gyülekeze­ti Segély, mint jogutód 1970- ben 110 éves lesz. Ha azonban a valóságos kezdetet vesszük, az 1844. évi alakulást, akkor az idén szeptemberben lesz ez a szeretetmunka 125 éves! Mindenesetre 1860-ban dr. Székács József pesti. Deák té­ri lelkészt választották meg el­ső elnökül. A működés sza bály rendeletét felterjesztette Benedek táborszernagyhoz, a kormány képviselőjéhez, aki maga is evangélikus volt és az engedélyt hamarosan megad­ta. így semmi sem állt útjá­ban annak, hogy a Gyáminté­zet „program”-ját 2500 pél­dányban magyarul, ugyanany- nyiban németül, 1500 példány­ban szlovák nyelven kinyom­tassák és a gyülekezeteknek el- küldjék. Alapigéül Gál. 6.10-et választották: „Annakokáért amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenkivel, kiváltképpen pedig a mi hitünk cselédeivel. Dr. Székács József a megala­kulásról értesítést küldött ; németországi, a svájci és a hol­land hasonló gyámintézetek­nek is. A Gyámintézet első 25 éves működését Zelenka Pál írta meg és adta ki 1885-ben. írá­sából két gondolatot emelünk ki: , „A Gyámintézetnél nem a ,pénz és pénz’, hanem a ,szív és szív’ a lő ...” „Székács Józsefnek meggyé ződése erős volt, hogy egyhá­zunkat életerős eggyé olvasz­tani a Gyámintézet van hivat­va.” Az első közgyűlésen, 1861 ben, bemutatták a gyűjtés eredményét, amely 8064 Ft, 44 kr. volt és abból, többek között, a következő ismertebb gyülekezetek kaptak segélyt: Szeged 100, Csővár, Gyoma Sámsonháza 50—50, Farmos 30 forintot. A második közgyű­lésen mondták ki, hogy a gyü­lekezetek országos offertóriu- ma „mindenkor egy előre meg­határozandó egyháznak fog adatni”. Közben sok gyüleke­zetben megalakultak a női gyámintézetek, amelyeknek el­sőrendű célja a szegény egy­házak templomainak úrvacso­rái kegyszerekkel és „más ol- tári ékszerekkel” való ellátása volt. Számos helyen ifjúsági gyámintézetet is szerveztek. A szeretet így indult el a szolgálat útján ... Várady Lajos Korszerű idézetek — napjaink irodalmából Komlós Aladár gondozásá­ban jelent meg IGNOTUS vá­logatott írásai című könyv, eb­ből idézünk néhány sort, ame­lyek a fasori evangélikus gim­názium múltját elevenítik fel: (8) „A gimnáziumban a kiváló ortológus nyelvész, Lehr Albert volt a magyar tanára, a ne­gyedik osztálytól az érettségiig, ő nevelt Arany János imáda­tára, a nyelv és nyelvészet iránti érdeklődésre, s a ma­gyar nyelv tiszteletére.” Tehát a Nyugat egyik alapí­tója fasori diák volt. (697) „Fenyő Miksa — szin­tén Lehr-tanítvány”. ö volt a Nyugat második alapító tagja (570). „Egy igen drága embe­rem van, írónak finom és egyéniségnek megejtő: Arthur Holitscher, a mai német írás­nak egyik kitűnősége, de kü­lönben budapesti származás, s nekem az ottani lutheránus gimnáziumban Szomory De­zsővel együtt iskolatársam volt.” Ezekből a sorokból nyilván­való, hogy a Nyugat szellemét részben Lehr Albert, részben a fasori gimnázium szelleme alakította ki. Exegetáink számára is írt egy mondatot (574) „Nagy nyel­vek alakultak úgy, hogy egy- egy fordításból indultak, mely művészete hatalmával ráideg- ződött a népre, s magához for­málta beszédét. Legnagyobb ilyen eset a Luther Márton bibliafordítása, melyen a mai német irodalmi nyelv épü^” A Kortárs 1967. júliusi szá­mában viszont Lukács György­nek egy mondata kívánkozik még ide, függetlenül az Ignotus kérdéstől (1018 1.). „Mivel az akkori Lipótvárosban az Evan­gélikus Gimnáziumot tekintet­ték igazán előkelőnek, szüleim ide járattak”. „A magyar iro­dalmi konzervativizmus ve­zető alakjai közül többen taní­tottak engem a középiskolá­ban: Lehr Albert, később Tol­nai Vilmos”. Azt nem említi Lukács György, hogy hetedik gimnazista korában egy olyan kiváló dolgozatot írt az Ön­képzőkör hallgatói előtt, mely az iskola Aranykönyvébe be­lekerült. Azt sem írta, hogy, mint Bőhm Károly egykori ta­nítványa, filozófiai gondolko­dását milyen mértékben indí­totta el. Többször írtunk arról, hogy a fasori gimnázium növendé­kei közül több Nobel-dijas tu­dós neve vált ismeretessé. Ezekből az idézett sorokból azt olvashatjuk ki, hogy a magyar irodalom régi nagyjai közül milyen sokan voltak fasori diákok. G. L. Megjelent dr. Pálfy Miklós: JEREMIÁS II. Ára: 62,— Ft Kapható a Sajtóosztályon Homo cosmoticus — A Holdra lépés ürügyén — Ha egyáltalán lehet még manapság a szokott értelemben vett „fent”-ről és „lent”-ről beszélni, úgy bizonyos, hogy az embe­riség tekintete az elmúlt napokban és hetekben felfelé irá­nyult, mégpedig olyan erősen és egységesen, amire az embe­riség életében legfeljebb csak az 1961-es első űrrepüléskor volt példa. De az most történt meg első ízben, hogy a Hold felszínén ál­ló két ember visszanézett ránk, a Földre. Lehetett ebben a né­zésben valami isteni, ahogy együtt, látni nemzetéltet, égtája­kat, fajokat, az emberiség egészet. Mint mondják, nagyon szép volt onnan, a „Nyugalom Tengeréről” ez a bizonyos harmadik naprendszeri bolygó, Földünk. Csalt né lenne éppen a „Nyuga­lom Tengere” tőszomszédságában egy másik tenger, aminek a neve: Mare Crisium, azaz „Válságok Tengere”. Számunkra nem az az elgondolkoztató, hogy a holdbéli tájon miként éle­sedik a fény és az árnyak, hanem az, hogy a földi „fény és ár­nyék” között kik „fénylenek, miként a csillagok”, ahogy Dá­niel próféta könyvében van írva! Korunkban egy olyan embertípus van kialakulóban, mely­nek gyermekei már nem csodálkoznak azon, amit látva, még mi is alig mertünk hinni a szemünknek. Olyan embertípus — a kozmikus ember —, aki tudja, mily parányi az ember, de egyben milyen sokrabizatott is. Olyan embertípus, akinek ho­rizontja, látószöge nagyobb, mint a hegyek és völgyek övezte föld, aki ha az égre tekint, nemcsak a Holdat látja, hanem a Világmindenséget, sőt annál is többet. A reális látásbari tehát ez a kettős tekintet nyújt csak való­ságos képet: nézni a Földről a Mindent, és nézni kívülről ma­gunkat; milyenek vagyunk. Beleillünk-e egyetemesen és sze­mély szerint abba a tiszta rendbe, aminek a neve: kozmosz? Nem mi, emberek vagyunk-e azok, akik bűneinkkel hatályon kívül helyezzük magunkat a Mindenség törvényein és érvé­nyességén? Hiszen bár arra van reményünk, hogy az első hu­szonegy és fél órát követi majd a többi, de a mi életünk ideje mégiscsak e földön telik el, ahol lépéseink és tevékenységünk nem kevésbé jelentősek, mint egy másik égitesten: szépség, öröm, bölcsesség és vigyázat. Hogyan megyünk fel és hogyan térünk vissza, ez valóban a szaktudósok dolga, de hogy miként maradunk és élünk itt. az már közösen a miénk. Ahogyan fel­használták annál az első leszállásnál mindazt, amit az ember a csigától a napszél-megfigyelőig kigondolt, úgy kellene ne­künk is mind a szerint a jó, igaz és hasznos szerint élnünk, amely valóban méltóvá tesz bennünket az ugyan szétrepede­zett. de mégiscsak Isten képére teremtett ember-voltunkra. Élőlény a Holdon? Eddig több, mint harmincezer fényképet készítettek különböző automaták a Holdról, de élőlények nyo­mára sem bukkantak. Pedig vannak nyomok, sőt több is annál. Maga az Élő Isten, akit optikák és kamerák nem érzékelnek, akit fényérzékeny lemezek és ernyők nem rögzítenek, akinek hatalmát, nagyságát és bölcsességét, de ugyanakkor gondvise­lő, minket féltő szeretetét csakis az ember képes elgondolni, megérteni és csodálni. Azt, akinek szeretető átöleli a kilomé­tereket, de fényéveket is, akinek hatalma nagyobb, mint a tö­meg, akinek hűsége tartósabb, mint az idő. Élőlény a Holdon? Igen a Holdon is, mindenütt. A Földön is. Aki lát és láttat; beleillik és beleilleszt; akiéi vagyunk és aki nekünk ad. Elevenedjék meg a régi-modern zsoltár néhány mondata előt­tünk: Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját, A Holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél, Micsoda az ember — mondom —, hogy megemlékezel róla. És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, Dicsőséggel és tisztességgel koronáztad őt, Úrrá tetted őt kezeid munkáin, S mindent lábai alá vetettél! (Zs. 8.) Bízik László Kopácsy Margit: A csend lázárai Ismeretterjesztő rövid film a televízióban: a békaember, víz­ben is világító fáklyával kezé­ben úszkál egy korallzátony körül. Halak, tengeri virágok, pókok, kagylók, — Nézd azt a csodálatos élő­lényt! Mint egy balett-táncos. — Pizsamás hal — kiált mel­lettem a gyerek, és a lapos, ovális testű hal másodpercekig forog, mutogatja csíkos pizsa­máját a fáklyafényben. A békaember uszonyos lába alatt valami csillagokból épített szépség mozdul, és a hang, mely a képet kíséri, őszinte: — „kár, hogy a színeket nem tud­juk érzékeltetni önökkel. A szí­nek és fények szakadatlanul változó, elképzelhetetlen tobzó­dását ...” A békaember elúszik: ezer, tízezer hal mint élő szalag, ön­magát lobogtatva hulllámzik utána. — Fine — vége — — Kár és a búvárra gon­dolok, aki uszonyt, fáklyát le­dobva fekszik a hajón vagy motorcsónakban. Pihen. így pi­henhetnek — visszaidézve és elmerülve a csendbe — a hegy­mászók és sarkkutatók, évszá­zados falak között meditálok, és hallgatag vulkanológusok. A búvár bizonyára sokáig fekszik mozdulatlanul, talán újra és újra átéli azt, amit mi soha nem érzékelhetünk, a szí­nek és fények szakadatlan vál­tozó, elképzelhetetlen tobzó­dását. A csendet, mely körül­fogta és olyan különös volt. A csend mindig különös. A cellák mélyén csakúgy, mint a Spitzbergák ködében, vagy egy apróka magyar faluban, távol az emberektől, ég és föld között. A harangvirág szárán egy ka­ticabogár mászik, a fák kérge ezüstösen csillog és mindennek rendeltetése van. Talán ez az ismerős és nagyon is távoli sej­telem bűvöli el az embert. Furcsa dolgok jutnak eszébe: például egy zsúfolt állomás. Csomagok, utasok, közöttük egy öreg. Milyen rémülten dib- dábolt a cókmókja mellett. Mindent vinni akart, de nem bírt megküzdeni vele. Állt, le­eresztett karral, szeméből ki­esett a könny, — és akkor va­laki mellé lépett. Felmarkolta a bugyrát és vezette. — Most már jó. Most már könnyű minden. — A találko­zás megtörtént. A találkozás előbb vagy utóbb, de megtörté­nik . Es minden csendben ott van ennek a Találkozásnak egy paránya. A felismerés, ami óhatatlanul, a mellünkre hull, félelmetes és nagyszerű. Csak éppen beszélni nem lehet róla, és most már menni kell. El kell hagyni a csendet, mert fenn az expedíció tagjai már sürgetik a vulkanológust, a Spitzbergíkra rádióüzenetet küldenek, a falu­ban delet harangoznak. A vi­zen is elhangzik a parancs és a búvár engedelmesen felbukik. A hajó vagy motorcsónak gyorsan,szeli a hullámokat és ahogy távolodik, a búvár egy­re kisebb és kisebb lesz. Földet érve már csak parányi gör­nyedt pont: ház, pénz, élő és holt jószágok tapadnak rá és körülötte minden csupa vas, csupa kő, csupa atom. A Csend lágyan ringatózik parttalan medrében és vissza­várja Lázárait... AMERIKA LEGNAGYOBB ELLENSÉGE nem a kommunizmus, hanem zátor, Billy Graham, annak a a belső morális hanyatlás — U™aPos eyangélizácós soro­zatnak a végén, amelyet New mondta az amerikai evangéli- Yorkban tartott. 1 I I I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents