Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-10 / 32. szám

Három lépés Fii 4, 4 Pál nem az érzelmek zongorájának színes billentyűin játszik. Vallotta és élte az örömöt — nemcsak másoknak prédikálta. Mert ő az örömben többet látott érzelemnél. AZ APOSTOL ÉLETÉNEK ÉS SZOLGÁLATÁNAK ismere­tében az a kérdés, hogy hogyan csinálta? Ügy, hogy tudott táv­latosan látni és gondolkodni. Hálás szívvel tudta megbecsülni a kis eredményeket is. Ebben a magatartásban válik áldott példá­vá, mely egyben szavainak értékálló pecsétje. GONDOLUNK-E ARRA, amikor utunk aratásra érett gabo­natáblák mellett visz el, amelyeken kombájnok vágnak széles rendet, hogy nem is olyan régen bombák végeztek mélyszántást, s a felsebzett föld csak kórót termett? Gondolunk-e arra, ami­kor idegesít a gépek zaja, hogy nem is olyan régen egészen más gépek zajától rettegtünk? Gondolunk-e arra, amikor hazánk növekvő nemzetközi tekintélyéről hallunk, hogy felelős állam- férfiainknak mennyi küzdelme húzódik meg emögött, s arra a hosszú és nehéz útra, amelyen idáig eljutottunk, s amelynek kö­vetkeztében nyugodtan építhetjük jövőnket szocialista hazánk­ban? Természetesnek tartjuk helyzetünket, mint ahogy termé­szetesnek tartjuk a harangzúgást, az orgonaszót és a vasárnapi templomos gyülekezetét. Békés életünk hazánkban és nyugodt szolgálatunk egyházunkban nem magától értetődő és nem ter­mészetes. Ne feledkezzünk meg a józan emlékezésről és életün­ket tudjuk összefüggéseiben is látni! Mert ez az első lépés: lát­ni, hogy Isten életünkben örömökkel vesz körül. DE EZ AZ EGY LÉPÉS még nem elég, szükséges egy máso­dik is. Pál rövidke mondatában van két szó, mely körülhatárol­ja az örömöt. Ez a két szó: „az Urban”. Annyit jelent ez egysze­rűen, hogy lehet örülni mindenkor, de nem lehet örülni min­dennek. Nem lehet örülni annak, ha a szem nem tisztaságot és szépséget lát, hanem szennyet és pusztulást; ha a kéz nem si­mogat, hanem üt — nem ad, hanem kűporgat; ha a láb nem mások megsegítésének ügyében fárad, hanem vérben gázol. Go­nosz örömök ezek, melyek világméretekben pusztítanak. És go­nosz öröm a káröröm, az országúti felelőtlen kalózkodás és az ital önpusztító mámora. A gonosz örömök frontálisan támad­ják igazi és valóságos örömeinket és elpusztításukra törnek. Sú­lyosan hibázik közöttünk az, aki e kétféle öröm között nem tud különbséget tenni. Kiüthetetlen fegyver kezünkből ez a résen- lét, mely alkalmassá tesz a különbségtételre jó és rossz között az örömben. Meglátni és különbséget tenni: két lépés azon az úton, ame­lyen az apostol jár, s amelyen bennünket is vezetni akar. HA E KETTŐT MEGTETTÜK, vár ránk a harmadik, melyet nem mulaszthatunk el. Ami első hallásra fölöslegesnek és le­hetetlennek tűnik, az válik éppen hangsúlyossá ebben a lépés­ben: az apostol biztatása, sőt sürgető parancsa: „örüljetek, is­mét mondom, örüljetek!” Egy nagyon tudatos intés nagyon tu­datos ismétlése ez. S nemcsak itt, egy lélekzetre ismétli a felhí­vást, hanem a Filippi-levél más helyén is. Ír az örömről a Ga- lata tartomány gyülekezeteinek is, s azt a Lélek ajándékának mondja. írja intését — magát ismételve mindegyre — Rómába és Korinthusba, írja személyes ismerőseinek és a számára is­meretleneknek, egyszerűen azért, mert elképzelhetetlennek tartja az igazi emberi életet nélküle. Szava szép harmóniában együtt cseng Mesterének, az Ür Jézusnak szavával, aki példáza­taiban, emberek közötti forgolódásában és egész megváltói élet­művével örömöt hoz gs örvendezésre hív. Életstílus csak akkor lesz az örömből, ha előbb megvalósítandó életfeladattá válik. SOK A FELADAT HAZÁNKBAN és a világban. Részt ve­szünk gazdasági és társadalmi fejlődésünk munkájában és hoz­zájárulunk a segítségnyújtás kontinenseket átölelő akcióihoz. Gyárak és üzemek felajánlásaihoz nem egy esetben csatlakozott egyházunk is, népének szeretetadományával. A gyógyszer, vagy megépülő gyár, esetleg kórház az ajándék indítékától függetle­nül is ugyanaz marad. Mégis, egyáltalán nem mindegy: össze- dobbannak-e a szívek. Szolidaritásnak hívjuk ma ez az indu­latot, amelynek lényeges tartalma az örömszerzés szándéka. Bizonyos, hogy ez a harmadik lépés a legnehezebb, de az is bi­zonyos, hogy ha kérjük, megkapjuk hozzá az erőt Istentől. Nem szabad, hogy visszarettenjünk, amikor feltárul előttünk fel­adatunk széles horizontja! HÁROM LÉPÉS EGY ÜTŐN nem sok, ám könnyen lehet, hogy még az első lépés előtt tartunk. Most az út lábunk alá fut, éppen csak elindulni kell rajta. Elindulásunk válasz az apostol által továbbadott isteni üzenetre, ugyanakkor már több is pusz­ta szónál és olcsó fogadkozásnál: életprogramba. A cselekvő sze­retet és szolgálat csendes bizonyságtétele: „továbbadom az örö­möt”. Magassy Sándor rádióban elhangzott igehirdetéséből Papiaktól a templomig Bolyongva járok és kelek Vasárnap reggeltől estig ... E nappalok — ha ébredek — Gondjukat ream eresztik! Sok feladat hajt, fut velem Tisztulva érnek a képek... S hogy ne maradjak hitelen, Gyorsan céltól célig érjek, Sietve áltatom kába Kis fájdalommal a nagyot S lapító sovány imákat Nyögve ajkamba harapok... A gyaloglás mindig rosszabb A buszra várakozni kell Vonattal kerülve hosszabb S a kerékpárt is tolni kell Széllel szembe, sáros úton ... S gondolat nyitott ablakán Ha beérek, töröm — zúzom Szavaim a szívek falán! A tél dermeszt, nyár forrösit Mégis nem cserélnék mással Ha várnak rám itt is — ott is Meleg szemmel, kézfogással... Bírálóm is akad néha Útközben, ha összefutunk: „Könnyű magának e séta! Csak prédikál — mi • dolgozunk” S míg pergeti filmszalagját A nap, közben leáldozik... így táncol, billen a mérleg A papiaktól a templomig! Sárkány András Illyés Gyula: Kháron ladikján KÖNYVISMERTETÉS A Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki Illyés Gyula: Kháron ladikján vagy az öregedés tü­netei című esszé-regényét, öreg, fiatal érdekelt ebben a kérdésben, hisz ahogyan a szerző mondja: „Kháron ladikja nem akkor indul velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizen.” , Kháron ladikja már jóval a ha­lál előtt elindul velünk, hisz a halál születésünktől fogva magzatunk. Művében a halál szemszögé­ből nézi az öregséget. Mottója talán Ádám végszavai lehetnek Az ember tragédiájából: „Csak az a vég, csak azt tudnám fe­ledni.” Műve vigasztalás akar lenni öregségünkben a halál fé­lelmével szemben. Megállapítá­sa szerint a halál birodalmába a fiatalok, amióta világ a vi­lág, elképesztően tömegeseb­ben áradnak, mint az öregek. „Tartsanak hát a haláltól ők”. „Logikai ficamot, csillogó szó és eszme játékot ritkán hord­tak össze annyit, még a tudós egyházatyák is, mint a halál­ról szólva.” — írja Illyés Gyula. „Nem rettegsz hajóra száll­ni? Annyi ember veszett ha­jón! ígv a polgár. S te nem ret­tegsz ágyban feküdni? Abban aztán még több veszett.” Kitér arra, hogy az öregek száma világszerte évről évre nő. „Amilyen mértékben az emberiség elveszti a lelkét, olyan mértékben ragaszkodik testéhez. Ma tízszer annyi az aggastyán, mint száz év előtt. Száz év múlva ezer annyi lesz.” Megállapítja, hogy például a Szovjetunióban a legutóbbi népszámláláskor 21 708 embert jegyeztek be, mint százévesnél idősebbet. A túlvilág szerinte „csak olyan lehet mint mi. Meghosz- szabbított élet. Az öregek elő­őrsként bandukolnak feléje.” Az öregek okos rendezéssel gyűjthetnek annyi emléket, hogy az már egy kis darab öröklét. Szerinte „holtában még a király és a tegnap körül­rajongott filmdíva se más, mint egy rakás gyorsan eltaka­rítandó, bűzlő szemét.” Meglepő, amit rólunk protes­tánsokról ír: „A protestánsnak gyanús a békés halál. A jó pro­testáns csak szenvedve, rette­net közt hagyhatja el a földet.” Igaz ez?! A halál félelme ellen szerinte a leghatásosabb módszer a ha­lál pillanatáig való tevékeny­ség. A halált eggyel lehet meg­szégyeníteni, ha nem várjuk. „Az örökélelben való hitre, — nekünk ma már nem imával, nem hajnali misére való járás­sal kell szoktatnunk magunkat, hanem hasznos tevékenység­gel” — írja. Azonban teljes megnyugvást ez sem hoz szá­mára, amint ezt másutt a könyvében kifejezésre juttat­ja: „Világos előttem, hogy kö­zel a vég, hogy már csak né­hány évem van hátra. De va­lósággal erőt kell vennem ma­gamon, hogy a veszélyt tuda­tosítsam. Ez gyakran sikerül is.” Mi keresztyének hisszük és valljuk, hogy egyedül Jézus ál­tal tudjuk legyőzni a halál fé­lelmét és rettenetét. Aki maga mondja nékünk: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él.” (Dk ti, 25.) Sikter László Lelkészbeiktatás a meszlen-acsádi gyülekezetben Kedves, meghitt ünnepsége volt a meszlen-acsádi gyüle­kezetnek. Üj lelkészt iktatott. Joób Olivért, eddig soproni se­gédlelkészt. A beiktatás ün­nepségére nagy számban je­lentek meg a hívek a meszle­ni templomban. Vendégek is voltak a szomszéd gyülekeze­tekből. Azon fölül kiterjedt lelkészrokonság. A beiktatást végző esperes a vasárnap evangéliuma alap­ján prédikált, hogy az ige a beiktatandó lelkészt és beik­tatott gyülekezetét Jézussal szembesítse. A Jézus eszkö­zölte életújulás átképzéssze­rű. Mint ahogyan átképzésen ment át Péter, míg apostollá lett. Az átképzés során hitből és engedelmességből kell vizs­gázni. Jézus ma új feltételek mellett hív el a szolgálatra. Péter emberileg kudarcot val­lott, de Jézus a kudarcból is kihozza az eredményt. A pré­dikáció felhívta az új lelkészt és a gyülekezetei, hogy hely­zetét és szolgálatát tágabb perspektívában lássa. A szo­katlan miatt nem elkedvetle­nedve, hanem az egyház Urá­ban minden körülmények kö­zött bízva. A beiktatott lelkész az az­napi textus: Ézsaiás 6 alap­ján szólt arról, hogy ilyen in­duláshoz milyen meggyőző és legyőző erőre van szükség. Is­ten elég erős arra, hogy egyest és népet szeretetben és békességben való szolgólásra késztet. A bűnbocsánatban létrehozott kapcsolat a szolgá- latbaindulás hatalmas isteni ösztönzője. Nincsen az a köte­lezés vállalás, amely fogható volna ahhoz, amikor az Isten ereje indít. Az új lelkészt szeretettel vette körül családja, s meleg szívvel ajánlotta fel a lelki családnak — a gyülekezetnek. Szabó Lajos MieM Ábrahám lett, Én vagyok Mikor az Ür kimondta ezt előttetek, ti farizeusok, 6, hogy le nem borultatok Előtte mély, szent iszonyatban, mert fátylát levetette e szavakban. Hiába várt rá a kereszt, isteni voltában állt ott előttetek. Az idő tartam lett — se kezdete, se vége és „Én vagyok” — e két szó értelmébe öntötte titkait s körötte a teremtés munkái dübörögtek és lábai alatt a csillagos egek rohanva szálltak végtelen térben. Aeonok múltak s újra jöttek, de „Én vagyok” — hiába a sebek, amelyek vártak rá. A vérben mit értünk hullatott, az ég kitárult s a Kegyelem — íme — aláhullt. Űj teremtés vette kezdetét, mert áldón ránk tette örök kezét. S habár őt megölni követ ragadtatok, mint a Szentlélek szele, ma is zúg a szó, mert szent értelme örökkévaló: „Mielőtt Ábrahám lett, Én vagyok!” Kertészfi Jánosná A világ végén szaunában Inkább igy kellett volna kezdenem: a világ kezdetén szaunában. Amolyan finn Mózes- VäinämÖinen bizonyára így kezdte volna a finn őstörténetet: kezdetben vala a szauna, s a szauna jó vala, s a jó a szauna vala... Ezúttal azért szólok mégis a világ végéről, mert az egyik tavaly itt járt barátunk kiszáll­va ezen a szigeten, az ősvadont látva, így kiál­tott fel: ez a hely bizonyosan a világ végén van, innen nincs út tovább, itt akár a sem­mibe lógathatjuk a lábunkat. Kalandozó őseink az „ober Enns” vidékén kiáltottak fel, hogy az számukra a világ vége, s lett belőle a nép nyelvén Úperenciás-tenger. Ám jöttek volna ide, erre a szigetre, ahol tízméteres szik­lapúpról lógatom le a lábam, alattam a sötét­vizű tó, amely harminc méter mély, s túl amott a szigetek lakatlanul és vadon! Itt bi­zony az Öperenciás-tengeren túl vagyunk. Negyven kilométert jöttünk a városból, Mikkeliből. Egyre ritkultak a házak, kanyar- gósabbá vált az út, néhol le-föl, mint a hul­lámvasúton, sűrűsödtek az erdők, tágultak a tavak. Odább megálltunk egy tóparton. Rozo­ga pallón át motorcsónakba szálltunk, s hét kilométeren át szeltük az apró hullámokat. Szigetek között kanyarogtunk. Némelyik egyetlen sima sziklahát, mintha valami óriási östeknös éppen felmerülni készülne a vízből Amott csupán négy szál fenyő őrködik a szi­getkén, s ez a csoda, hogy gyökere utat talált a repedéseken. Ki tudja, honnan szívja az életerőt, mert nincs más körötte, mint szikla és víz. A nagyobb szigeteken sűrű fenyőerdök sötétlenek. Csak ház nincs sehol és ember, bár hosszú kilométerek óta jövünk. A móló, ahol kikötünk, mintegy háromszáz méter hosszú szigetről nyúlik a vízbe. A szi­get mindenestül Eero Saarinené, a finn lel­készegyesület titkáráé. Mi ez a „mindenes­tül”? Sziklahátakon bokáig süppedő zuzmó­szőnyeg. A hajlatokban sűrűn kínálja bogyóit a kék áfonya. Hatalmas szál rózsaszín törzsű erdei fenyők. E törzseket nevezik honkáknak. Ha feltámad a szél, halkan meg-megrecs- csennek. Pactus „Finn dal”-ában magyarul így énekeljük: „halld, az erdők mint susog­nak ..Az eredeti szövegben a honkák halk reccsenéseiről van szó. Bűvös ütemű muzsika. A fenyők között fehér nyírfatörzsek versenyt nyújtózkodnak fel a magasba. A parton a vízre hajolva susognak leveles vékony ágaik. A lombok mögött alig-alig tűnik elő a „mök- ki”, a kunyhó. Gerendaház ez. Egyetlen szo­bájában, a tupában, régi finn parasztbútorok. A hintaszék 150 éves. A kandallóban ropog a tűz. Hűvösek az esték. Széles verandája felett a tető mélyen lenyúlik. Viharokhoz szokott ház, mint amikor az ember széllel szemben szemébe húzza a kalapját. Ablakából ha kinézek a parti nyírfákra, szinte várom, hogy megjelenjék Edelfelt Jé­zusa a finn háncspapucsban, előtte a könnyes­arcú „Mataleena”. Valami szívszorítóan szép ez a festmény, ami Helsinkiben látható az Ateneumban. Finn tájba ágyazott finn vallo­mása Mária Magdalénának Ura előtt. Csak rá kell nézni Jézus papucsára, vagy kezében a nyírjavándorbotra, s az ember a finn leiekből hallja Luther vallomását: „nekem Uram ...” Mária Magdaléna arcán pedig olyan hímesen csillan a könnyek visszfénye, hogy szinte oda­nyúlnék felszárítani. De a parti nyírfák között nem Edelfelt Jé­zusa jelenik meg, hanem amott feljebb egy másik gerendaház körvonalai tűnnek fel. „Aitta” ez, régi szénapajta. Ajtónyílása fölött bevésve látom az évszámot: 1731. Lejjebb, a sziget túlsó szélén, a vízparton ismét kis ge­rendaház. Mintha égne: tetején, oldalán dől belőle a füst. íme, a szauna legrégibb típusa: a savusauna, a füstszauna. Bent szinte teljes sötétség. Pici ablakon szűrődik be a kevéske fény. Lassan hozzászo­kik a szem. A gerendafalak feketék a füsttől. A két rétegben emelkedő széles lócapad tisz­ta, mint a sokat súrolt deszka. A sarokban ég a katlan, tetején a kétöklömnyi kövekkel. A katlannak nincs kéménye. Árad, belőle a füst, amely mögül az alacsony mennyezet alatt, s lassan szivárog ki, ahol tud. Főleg a tető pici nyílásán. Ilyen a szauna elöfűtése, amig a kö­vek teljesen át nem forrósodnak. Amikor ez megtörtént, hagyják leégni a tüzet, kinyitják az ajtót, kisablakot, a huzat kiviszi a füstöt, ismét becsuknak minden nyílást, s kezdődik a szaunázás. Fent ülünk a felső lócán. A kövekre merő­kanalanként vizet öntünk. Sistereg a kő, s a láthatatlan gőz hirtelen árad el a testünkön. Szinte csíp, s nehezen vesszük a lelekzetet. Újabb kanál víz a kövekre, s újabb égető forró hullám. Ez így megy, míg a falon a hő­mérő — egyetlen mai elem a szaunában — 100—110—120 fokra nem emelkedik. „Hyvä löyly” (hüve löülü) — mondják mel­lettem („jó gőz!”), s előveszik a söprűvé kö­tözött, leveles friss nyírfagallyakat. Kicsit víz­be mártják, megrázzák a kövek fölött, s űtö- getik verejtékben úszó testüket. A gallyakból édes-kellemes illat árad, s a mozgásba hozott levegő még forróbb. Vegyül az új illat a füst­szaggal, s testek verejtékezve pirosodnak. Szinte főiünk. Aztán egyszerre: gyerünk a tóba! Ahogy va­gyunk, izzadt, forró testtel, s — urambocsá’ — anyaszült meztelenül, be a vízbe! Vidám cso­bogás, néhány tempó. Mintha lágyan simogat­nának hús ujjakkal a hullámok. Rövid lubic­kolás, aztán vissza a gőzbe. Rövid fölmelege­dés, majd langyos vízzel, szappannal erős le­mosás. Gyökérhánccsal dörzsöljük egymás há­tát. — Pokol ez — szól az egyik magyar, ami­kor először csapja arcon a forró gőz. — Menyország! — így rá a finn. Hiszen itt még a bűnödet is kiizzadod! — Akkor mégse menyország, mert oda nem a kiizzadt bűn visz, hanem a kegyelem — szól a harmadik, s miért ne lehetne élcelödve kez­deni egy teológiai vitát. Kerekedik is belőle komoly lelki beszélgetés, s ez méltó is a hely­hez. A magyar „lélek”, s a finn „löyly” — egyazon szó. — A szauna szent hely — folyik a beszél­getés. Régen itt szültek a finn anyák. Ez volt a házban mindig a legtisztább hely, szinte ste­ril. Ha a finn paraszt építeni kezdett, a szau­nát építette meg legelőbb. Aztán jöhetett a kis kunyhó, vagy a nagy porta, a mökki, torppa, vagy a kattanó. A gyökér egy volt: a szauna. Innen indult az élet, s itt frissült. Szombat es­ténként itt fogant a vasárnapi csend. Szent hely. Kezdetben vala a szauna, $ a szauna jó vala, s a jó a szauna vala... Itt ülök a szauna előtt a pádon. Lábam a semmibe lógatom, mint az Óperenciás szélén, vagy a világ végén. Flotirba burkolózva hall­gatjuk a csendet, s isszuk a fényt, meg a „si­mát”, az erjedön pezsgő üdítő italt. Milyen könnyű és puha minden! A csend egyre mé­lyebb lesz, a fények színesebbek s tompábbak. Leszáll az alkony, közeledik észak fehér éj­szakája. A „fehér éjszakák” — színesek, puhák, derengök, hímesek. Tó tül^rén játszik a tompa fény: merengő, halkszavú költemény. Kontúrok lejtenek táncokat, ébren is álmodhatsz álmokat, pihen a szívünk és zsong a szó: testvéri, meleg és nyugtató. I D. Korra BmQ > k i I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents