Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-26 / 4. szám

KÉSZPÉNZZEL BÉRMENTESÍTVE BP. Ti.

ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP

XXXIV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 1969. január 36.

Ara: 2,— Forint

Egyház és állam 1918—19-ben

Az osztrák-magyar monarchia összeomlása után új helyzet alakult ki az egyház és állam viszonyát illetően is. Az 1918-as forradalomban Károlyi Mihály kormánya a demokratikus szabadságjogokat érvényesítette. Evangélikus egyházunk kereste az új állammal kialakítandó viszony lehetőségét.

Geduly Henrik, tiszakerületi püspök, 1918-as ádventi pásztorlevelében többek között ezt írja: „A népakarat egyértelmű, lelkes megnyilvánulásából kifolyólag magyar hazánk a független, szabad népköztársaság államformáját öltötte magára, amelyben immár nem születés, származás, nemzetiségi vagy vallásfelekezeti hovátartozandóság, hivatali rang vagy egyéni befolyás dönt a polgár hazára nézve hasznos értéke felett, de az általa betöltött polgári élethivatás terén kifejtett igyekezete ... Mi tehát megnyugvással, nemcsak egyszerű örömmel, de szinte kitörő boldog lelkesedéssel üdvözölhetjük hazánk ez új államformájának kimondását... Foglaljuk immár imánkba a magyar népköztársaság boldog jövendőjét. Támogassuk annak szent ügyét mindannyian lelkes hévvel, legjobb erőinkkel. Igyekezzünk arra szószéki beszédeinkben, ifjúsági nevelő munkánk kifejtésében”,

A többi püspöki körlevél, ha nem is ilyen meleg hangon tárgyalja az új államforma ügyét, de mindegyik az állam támogatását köti a hívek lelkére.

Annyi torz hatást gyakorolt az egyháznak a nagybirtok és •nagytőke államával alkotott hosszú szövetsége, hogy most már Károlyi Mihály polgári uralma sem tudott kitérni a szocialisták által felvetett és a néptömegek részéről követelt korszerű megoldás elől: az egyház és állam szétválasztásának megkezdése elől. Ennek első lépése az volt, hogy a kultuszminisztériumra, élén szociáldemokrata miniszterrel, és vallásügyi minisztériumra, élén polgári miniszterrel — kettéválasztották a kultuszminisztériumot. Ez az intézkedés máris felvetette a felekezeti iskolák fennállásának és az iskolai vallástanításnak a kérdését.

Az egyház és állam szétválasztásának felvetődött kérdése ‘nem okozott meglepetést sem az ország közvéleményében, sem egyházunkban, hiszen a világháborút követő helyzetben nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte uralkodóvá lett az egyház és állam szétválasztásának követelése nemcsak szocialista, hanem polgári oldalról is. A kérdés elől nálunk sem lehetett kitérni.

A belmissziói tevékenységéről nevezetes Fábián Imre, sár- ssentlörinci lelkész, később esperes, világosan látja azt a rengeteg kárt, amit az egyháznak és az államnak a legszorosabb összeszövödöttsége jelentett. Érdemes hosszabb idézetben megismerkedni a kor egyik jellemző egyházi meggyőződésével: „Mennyi mindent — persze bajt — köszönhetünk annak, hagy még a lelkünk gondozását is az államra szerettük volna bízni. Mióta a keresztyénség fennáll, az államhatalomra való támaszkodás mindig bajt hozott az egyházra nézve. Mikor Nagy Konstantin védőszárnyai alá vette a keresztyénséget azért, hogy a keresztyénséggel hatalmát növelje, pártfogásával, támogatásával megmérgezte az egyházat, az egyház elpusztult. A világi javak mellett elfeledte a Krisztust: léte alapját. Mi is az államra építettük fel minden számításunkat. Tőle vártunk erőt, védelmet, így elpusztultunk. Az egyház teljesen az állam szolgálatában állott. Így a maga sorsát öszekötötte akaratlanul is az állam sorsával. Királynévnapokat, születésnapokat — egyfajta bálványozás — nekünk is tartanunk kellett volna templomainkban. Ennélfogva kifelé úgy látszott, hogy a kormányok bűnei a keresztyénségnek is bűnei. A kettőben fegyverbarátságot láttak. Mindegyre az állam támogatását kerestük — végül agyontámogatott bennünket az állam!”

Az az állam, amelyről Fábián Imre írt, a nagytőke, a nagybirtok állama volt, joggal nehezményezték a dolgozó vallásos tömegek, hogy az egyház vezetői minden evangéliumi tanítással ellentétben az elnyomó és az országot katasztrófába vezető hatalmasok kegyeit keresik. A lelkiismeretes papok szégyelték is ezt, s várva-várták az alkalmat, amikor ennek vége szakadhat. Hasonlóan tették tönkre a pravoszláv egyház tekintélyét az orosz cárok, vagy az evangélikus egyház hitelét a német császárok. A mi egyházunk csak ,.másodosztályúH államegyháznak számíthatott ugyan, a katolicizmus mellett, de így is éppen eléggé magával rántotta a bukásba a régi állam összeomlása.

A nép a békének a hirdetését várta a lelkészektől. Ez felelt meg a Szentirás tanításának is. Azok a lelkészek élvezték valóban a gyülekezet bizalmát, akik egyetértettek a tömegek háborúellenességével, s akik a néppel együtt álltak a társadalmi fejlődésnek és haladásnak az oldalára.

D. Dr. Ottlyk Ernő

FINN TUDOMÁNYOS KÖZPONT

A Finn Evangélikus Egyház elhatározta, hogy külön tudományos központot állít fel abból a célból, hogy lépést tartson a természettudományi kutatással, mivel annak eredményei nagymértékben érintik az egyház központi kérdéseit

is. Az új intézménynek az lesz a feladata, hogy idejében tájékoztassa a finn evangélikussá- got a tudományos fejlődésről és azokkal kapcsolatban a szükségnek megfelelően állást is foglaljon.

NAPTÁRVÁLTOZÁS

A Bolgár Ortodox Egyház vezetősége elhatározta, hogy 1968. december 20-tól búcsút mond a Julianus-féle naptárnak és áttér a Gregoriánus-féle naptárra. Majdnem minden állam és egyház már régen a Gregorianus-féle naptár szerint „számlálja a napokat”, csak a Moszkvai Patriarkátus,

a belgrádi és jeruzsálemi ortodox patriarkátus tartja ma is a Julianus-féle naptár szerint az egyházi ünnepeket.

A Julius Caesartól származó naptárrendszert 1582-ben módosította XIII. Gregor római pápa az akkori csillagászok tudományos eredményei alapján.

A SZENTIRÁS MA

„Feltámadt az írások szerint...”

Cikksorozatunkban egyik legtöbbet vitatott kérdéshez érkeztünk: Jézus feltámadásához. Bármennyire nem esik jól sok hivő embernek, hogy ez „vitatott kérdés”, világosan meg kell mondanunk, hogy a nyugati országok egyházaiban teológiai professzorok, lelkészek és gyülekezeti tagok nagy számmal foglalkoznak Jézus feltámadásának problémájával és a legtarkább álláspontot foglalnak el vele kapcsolatban. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem „ateista” emberek, hanem keresztyén emberek vitájáról van szó. Sokszor nagyon szenvedélyes vitájáról!

Ez a vita egy — lapunkban megjelent cikk nyomán — („A legrégibb húsvéti történet”) némileg hozzánk is átcsapott és itt-ott ugyancsak szenvedélyessé vált. Voltak hozzászólások, amelyek szerint a nevezett cikk „kitűnő”, mások viszont — nagyon jellemzően! — odáig mentek el, hogy ezt kérdezték: „A cikk írójának ugyanaz a Bibliája van, mint nekik?”.

Vájjon mi húzódik meg „Jézus feltámadásá”-ról szóló viták mögött külföldön és idehaza? Elsősorban egy pozitív irányú munka és eszmélődés! Meggyőződésem szerint azok a professzorok, lelkészek és gyülekezeti tagok, akik a kérdésről egymással szembenállva vitatkoznak, valamennyien az egyház és a hívek javát akarják. Végeredményben a vitá- zók egy része azt akarja, hogy a keresztyén hit középpontja tehát Jézus feltámadása, ne szenvedjen csorbát a modem tudományok, a technikai civilizáció világában sem, illetőleg elfogadható legyen annak az embernek a számára is, akinek nemcsak szíve, de feje is

van és fejét használni is akarja. A vitázók másik része viszont „Jézus feltámadását” úgy akarja megóvni a „megron- tás”-tól, hogy makacsul ismételgeti, amit évtizedekkel ezelőtt tanult, illetőleg amit helytelen biblia-szemlélete és bibliaolvasása következtében magába rögzített.

Minden jószándék ellenére mindkét irány súlyos tévedéseket hord magában. Az egyik ugyanis — nevezzük „ál-mo- dem”-nek — az egyház feltámadás hitét erőszakolva, össze akarja hangolni korunk világképével és gondolkodásával, a másik — nevezzük „naiv fun- damentálizimis”-nak —, erőszakosan be akarja csukni a szemét a teológiai tudomány történet-kritikai eredményei előtt, mely eredmények arra kényszerítenek, hogy a feltámadással kapcsolatos — gyakran „néphit”-jellegű — korábbi álláspontjukat feladják.

Ezek után hogyan nézzünk Jézus feltámadására?

A MI VILÁGUNKBAN TÖRTÉNT

Jézus feltámadása itt a földön, közelebbről Jeruzsálemben történt. Egyetlen sort sem olvastunk az Újszövetségben arról, hogy bárki szemtanúja lett volna magának a feltámadás folyamatának (tehát senki sem látta, hogy Jézus hogyan ül fel.a sírban, áll lábra és lép ki a sírból!). Jézus feltámadását két tény támasztja alá: voltak, akik látták magát a Feltámadottat és üres volt a sír. A szemtanúk a feltámadott Jézussal való találkozásukat elbeszélték másoknak. Ezek az „elbeszélések” évtizedeken keresztül szájról-szájra jártak, (egy részüket kisebb „írásokba is foglalták”: Lk 1,1) míg véE héten...

Két évfordulóról

emlékezünk meg e heten. Januar 29-én lesz 470 éves évfordulója Bora Katalin, Luther Márton felesége születésének. Luther leveleiben és asztali beszélgetéseiben többször is említi, hogy mennyit köszönhet feleségének, aki minden gondot levett a reformátor válláról, aki így teljesen az evangélium hirdetésére szentelhette életét. Bora Katalin példás családanya és feleség volt, aki népes családjának és férjének nemcsak gondozója, hanem inspirálója is volt. Az arcáról sugárzó derűt és érzéseinek mélységét Cranach festménye megőrizte számunkra.

A másik évforduló, amelyre ezen a héten emlékezünk nem kapcsolódik egyházunkhoz, de még az egyetemes keresztyén- séghez sem. Ebben az esztendőben emlékezik meg a világ Ma- halma Gandhi születésének 100. és közelebbről most január 30- án halálának 21. évfordulójáról. Gandhi az indiai nép szabadságmozgalmának legjelentősebb alakja. Az ő nevéhez fűződik az indiai nép harca a gyarmatosítók ellen, amelynek gyümölcse a második világháború után ért be, amikor is a kolonialista Nagy-Britannia kénytelen volt függetlenséget adni Indiának. Gandhi munkásságát mély humánum hatotta át. Harcolt az éhség, a kasztrendszer, a vallási türelmetlenség és az embertelenség minden válfaja ellen. Bár egész munkásságát átszövi a hindi vallás miszticizmusa, mégis úgy emlékezünk mi is Gandhira, mint az emberi szellemiség nagy alakjára, a népek szabadság- mozgalmának igaz hősére. Mindezt halála is példázza: 1948. január 30-án egy politikai fanatikus fegyvere oltotta ki életét.

IMÁDKOZZUNK

Űr Jézus Krisztus! Áldunk Téged, mert közénk jöttél s megismertetted velünk mennyei Atyánk akaratát. Köszönjük, hogy előttünk jársz és példát mutatsz nekünk a parancsolatok betöltésére. Áldunk hívó szavadért, mellyel engedelmeségre, szeretet gyakorlására és hűségre biztatsz bennünket. Add, hogy mindenben hűséges követőid lehessünk. Óvj meg minket a képmutató, szeretet nélküli életf oly tatástól. Vezess a szeretet útján, s segíts, hogy e földön cselekvő szeretetben legyen gazdag az életünk s egykor mennyei Atyánk kegyelmes szeretete ölelhessen magához bennünket. Amen.

gül 30—40—50 év múlva Máté, Márk, Lukács és János evangéliumaikban leírták azokat (Pál apostol már 55—56 körül szól Jézus feltámadásáról). Az evangélisták által Jézus feltámadása kapcsán elbeszélt történetek egyben emberi történetek, hiszen azok a mi világunkban történtek. Nem is angyalok írták le, hanem emberek! Bármennyire nem tetszik sok hivő embernek, tény, hogy ezek a történetek tévedéseket is tartalmazhatnak. A szájról- szájra járó történeteket a to- vább-adás révén színezhették, sőt tudatosan formálhatták ilyen vagy olyan irányban. Ezért nem szabad tiltakoznunk az ellen, hogy ezeket a történeteket a tudományos kritika eszközeivel vizsgálat alá vegyék. (Az a hívő, aki ettől fél, arról tanúskodik, hogy igen gyenge lábon áll a hite!). Csak például említjük, hogy az alaposabb vizsgálatnál kitűnik: sok és egymással összeegyeztethetetlen eltérést találunk az evangélisták tudósításában, Egyik szerint a sírban volt egy angyal, a másik szerint a sír mellett. Egyik szerint nyitott volt a sír, másik szerint „el kellett hengeríteni a követ”. De még ennél is nehezebb probléma, hogy az evangélisták egy része csak a Jeruzsálemben történt megjelenéseket mondja el, más evangélisták viszont csak a Galileában történt találkozásokat beszélik el és ezek a beszámolók mintha kizárnák egymást. (Vagyis a jeruzsálemi beszámolók nem hagynak helyet a galileai megjelenésekre és megfordítva!) Hogy lehet ez? Nyilván nem volt mindig jó értesülésük az evangélistáknak! Ök is emberek voltak! Űk is tévedhettek! Hiszen ők is a „mi világunkban” éltek, ahol fennállhatnak a tévedések. Ezek az esetleges „tévedések” azonban csak a mellékkörülményekre vonatkoznak.

Viszont nincs eltérés az evangélisták között atekintet- ben, hogy üres volt a sír. Jézus nem maradt a sírban. Sehol nem beszélnek az evangélisták arról sem, hogy Jézus teste „elpoi'ladt”. Gondoljuk csak el: hogyan tudtak volna a tanítványok Jézus feltámadásáról prédikálni, ha cáfolatul ott lett volna Jézus testét vagy „porait” őrző sír? De hogyan tudták volna az első keresztyén gyülekezetek elfogadni Jézus feltámadásáról szóló evangéliumot, ha a holttest (bármilyen formában) a sírban maradt volna? (Hiszen ez ellenőrizhető volt!) Azokra a feltételekre, hogy „Jézus testét” a tanítványai vagy mások ellopták, komoly tudósok nem is fordítottak figyelmet.

Abban is egyetértenek az evangélisták, hogy Jézus többekkel találkozott feltámadása után. Ebben a kérdésben nem az a perdöntő, hogy a mi tapasztalataink szerint emberek nem tamaodnak fel halottaik- ból, hanem az a perdöntő, hogy erről az apostolok tanúskodnak. Akikkel találkozott, azok Jézus valóságos testét látták. Együtt étkezett tanítványaival, felszólította Tamást, hogy tapintsa meg sebeit! Az Újszövetség, — még ha kritikusan is tanulmányozzuk, — határozottan a testi feltámadást bizonyítja. Tehát nem vízióban, valami eksztázisban találkoztak a „tanúk” Jézussal, hanem valóságosan. Azzal a Krisztussal, akinek volt testei De még csak azt sem lehet állítani, hogy a tanítványok és a többiek csak „hitben” találkoztak vele. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy miután találkoztak Vele, Jézus hitet adott nekik, hogy Jel is ismerjék Öt! Mária Magdaléna már akkor találkozott Vele, amikor még nem ismerte fel: „látta, hogy Jézus ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az”. Később azután „hit által” megtudta! A feltámadott Jézus „test”-ének szoros összefüggése volt azzal a testtel, amit levettek a keresztről és eltemettek. Ez azonban csak az egyik oldala a tényeknek!

NEM A MI VILÁGUNKBAN TÖRTÉNT

Valamennyi evangélista egyetért abban is, hogy ugyanakkor, amikor Jézus teste szoros kapcsolatban volt eltemetett testével, — ez a feltámadott test mégis más volt. Nagyon naiv sok hivőnek az a hiedelme, hogy valamiféle egyszerű életre-keltésről volt szó Jézus feltámadásánál, ami nem különbözött a naini özvegy vagy Lázár feltámasztásától. A sírba tett test megváltozott és Jézus nem tért vissza megszokott világunkba. Jézus a feltámadásban „megdicsőült test”-et nyert, amelynek ugyan volt köze a régi testhez, mégis új test volt. Ebből adódik, hogy a tanítványok közül többen „kétségbe vonták, hogy ő-e az”. Márk azt mondja, hogy „más alakban” jelent meg. Ezért a feltámadott Jézussal való találkozások nem egyszerűen „a mi világunk történései”-be tartoznak bele, hanem azok ennek a világnak és Isten világának a halárán mozognak (az eszkatalógiába tartoznak bele). Mivel így van, Jézus feltámadásához hozzátartozik a titokzatosság, amit eltüntetni az emberi ráció kedvéért soha sem lehet és nem is szabad!

Jézus feltámadása keresztyén hitünk középpontja. E nélkül soha nem jött volna létre az egyház. E nélkül nincs Atya, nincs reménység, nincs bűnbocsánat és nincs „meg- igazulás” sem. E nélkül uralkodna a halál! „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül és zsengéje lett azoknak, akik elaludtak.” (I Kor 15.20) D. Káldy Zoltán

KATONAI FÖHADISZÄLLÄS AZ OLAJFÁK HEGYÉN

Az egyházak tiltakozása ellenére az izraeli haderő katonai létesítményeket épít az Olajfák hegyén. Az előkészületek teljes erővel folynak — jelenti az osztrák evangélikus egyházi sajtószolgálat (epd für Österreich). Jeruzsálemnek ez a része 1967-ig arab fennhatóság alá tartozott. A mohamedán arab uralom idején csend volt az Olajfák hegyén. Most, az izraelita csapatok erőszakos megszállása után, motorizált katonai egységek lármája fogja felverni annak a helynek a csendjét, ahol Jézus intette Pétert: „Tedd hüvelyébe kardodat, mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell elveszniük.”