Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-26 / 4. szám

Fel a iecsüggesztett

kezekkel!

Zsid 12, 12

Az új esztendő első evangéliumi rádiós istentiszteletén az idézett bibliai szakaszból a bátorítás, a biztatás, a reménységébresztés és a nyomatékos intés szavai hangzanak felénk: „Fel az elernyedt. lógó kezekkel! Egyenesítsétek ki az erőtlenné vált, megroggyant térdeket! Ne legyetek olyan közönségesek, mint Ezsau! Legyen gondotok egymásra!”

Vajon mi késztette a szentírót arra, hogy a levél címzettéit — akik talán Rómában élhettek az első évszázad vége felé — így biztassa és figyelmeztesse. Ügy tűnik, hogy ezek az emberek elfáradt, meglankadt és sok tekintetben kiábrándult egyének voltak. Olyan benyomást keltettek, mint azok az emberek, akiknek kezeik elernyedten csüngnek, lábaik megcsuklanak, tekintetük szétszóródik és arcuk vonásai megnyúlnak. De miért lettek ilyenek? Azt a híradást kapjuk róluk, hogy Isten ezeket a keresztyéneket befogta az ő iskolájába és nevelgette őket, hogy azzá váljanak, amivé ö akarta formálni őket. Ebben a nevelő iskolában a fenyítés is szerepelt a nevelési eszközök között, mert a szentíró ezt írja róluk: „Ügy bánik veletek az Isten, mint fiaival: mert melyik fiú az, akit nem fényit meg az atya.” Hogy ez a „fenyítés” miben állt, pontosan nem tudtuk, de azt igen, hogy a gyülekezet tagjainak az nem ízlett. 4őt annak hatására lankadás, csüggedés, megtorpanás és bizonytalanság ütötte fel a fejét közöttük. Nagy volt a kísértés közöttük, hogy kiiratkozzanak az Isten nevelőiskolájából, elhagyják magukat, görbe utakra térjenek és erkölcsileg is elbukjanak. Ezért példálózik az író előttük Ezsauval, aki eladta ilsőszülöttségi jogát.

Az új esztendő első heteiben mindannyiunknak szólnak a bátorítás, a biztatás, a reménykeltés igéi. Szólnak az igék Krisztus egyházának. Az egyházak Magyarországon különösen a két világháború között gyakran feledkeztek el Istentől kapott küldetésükről és tagadták meg igazi hivatásukat. Sokszor csak prédikálták, de nem gyakorolták a segítcszeretetet az elnyomottak, a jogaiktól megfosztottak és az üldözöttek között. Nem emelték fel határozottan szavukat a szegények mellett, nem kiáltottak a háborús vérontás ellen. Ezért Isten ítéletet gyakorolt egyházaink felett. Befogott bennünket is nevelőiskolájába, hogy újra tanítson minket és mélyebben értesse meg velünk azt, hogy mit jelent áldozatosan szeretni, a Krisztus lábnyomában járni és népünk között elvégezni az irgalmas samaritánus szolgálatát. Ebben a nevelőiskolában az evangélium vigasztaló szava mellett most sem hiányzott a fenyítés eszköze sem. Istennek ez a pedagógiája sokakat kiábrándított, lankadttá és elernyedtté tett, különösen azokat, akik nem látták meg az egyházak múltbeli bűneit és saját személyes mulasztásaikat. Most azonban szól a bátorítás és reménység szava: „A lecsüggesz- tett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek ki.”

De szól ez a bátorítás és biztatás azoknak a családoknak és egyéneknek, akik az elmúlt évben súlyos terheket viseltek, betegek voltak, vagy betegágyak mellett álltak, sírok partján álltak meg, csalódtak abban, vagy azokban, akiket legjobban szerettek, álmaikat fújta el a szél és terveik omlottak össze, családi válságokon mentek át, mert a házastársak nem tudtak egymás számára azzá lenni, amire az Isten elhívta őket, vagy mert a gyermekek feledkeztek el Isten parancsáról: „tiszteld atyádat és anyádat" és most mindezek miatt fáradtak, kiábrándultak és szinte reménytelenül semmit sem várnak az új esztendőtől. Feléjük is hangzik: „A Iecsüggesztett kezeket és az cllankadt térdeket egyenesítsétek ki!” Isten szeretcte nagyobb minden bánatnál és ereje nagyobb minden kudarcnál és zsákutcánál. ő tud ebben az esztendőben is megfáradtakat megfrissíteni és kérdéseket megoldani úgy, ahogy Ézsaiás mondja: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra-kelnek mint a saskeselyük, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”

Isten úgy akar belőlünk elvenni minden „lankadtságot”, hogy egyfelől gyermeki bizalmat akar ébreszteni bennünk Ö iránta, másfelől el akar venni belőlünk minden kiábrándultságot és cinizmust, amely lekicsinyli egyházunk szolgálatát a mi időnkben, miközben dicsőíti a két világháború közötti egyház munkáját. El akarja venni Isten belőlünk azt a cinizmust, amely csak fitymálva tud beszélni országépítő népünk nagyszerű eredményeiről, miközben a külföld imádatában él. Azok bátorodnak meg és egyenesítik ki kezeiket és lábaikat az új esztendő elején, akik tudják, hogy munkánk nem hiábavaló sem az egyházban, sem magyar népünk között.

Részlet D. Káldy Zoltán püspök rádiós igehirdetéséből.

ADYT SZEHETIN1 KELL

Ötven esztendeje, nogy lehunyta nagy, tüzes, akkor már fáradt, fénytelen szemét. Az évforduló láza forr irodalmi életünkben. A megnyilatkozások hőfoka, tartalma arról tanúskodik, hogy Ady ma is él, átforrósítón, lelkesítőn, legjobbjaink lelkében. Az ünnepi hangok közepette nem feledkezhetünk meg arról, hogy mégis fenyegeti Adyt a mai, magyar közönség soraiban a szoborrá válás veszedelme. Az izzás hiányzik körűié széles rétegekben, köztük az ifjúságban. Nem egyéni véleményünk ez, ismételt megállapítás szakavatottak részéről, de magunk is találkozunk a jelenséggel különböző korosztályú ismerősök között.

Ady saját falát kell áttörnünk, hogy megérkezzünk hozzá. Keresztül kell hatolnunk mindenekelőtt stílusán. A szimbolizmus a múlt század utolsó évtizedeinek európai szellemi örökségeként átfonja verseit. A valóság egyszerű ábrázolása helyett nagyon sokszor jelképekbe sűrítve ábrázolja az élet jelenségeit. A mai ember viszont jobban vonzódik a tárgyias, egyszerű, tényszerű költői nyelvezethez, vagy az önkéntelen képzettársításokkal, a tudatalatti működésnek nagyobb teret engedő bonyolultabb verseléshez. Ady felfokozott pátosza idegenül érinti.

Világa is fél századnál sokszorosan messzebb van a mai embertől a tudat időmértéke szerint. Ami őt nyomta, bántotta és szenvedélyes küzdelemre, forradalmi hévre késztette, a század eleji magyar élet nyomorúsága, társadalmi viszonyai, elmaradottsága, ma már csak a 80—90 évesek emlékében él, ha ugyan onnan is ki nem koptatták meggyorsult századunk eseményei. A megvalósult társadalmi, gazdasági. politikai forradalom új kérdésekkel veszi körül a ma itt élő embert hazánkban, s ezen túlmenően az egész világ helyzete, a mai emberiség életérzése, törekvései csak többszörös áttétellel kapcsolhatók Ady korához és gyökeréig-le- veléig a magyar ugarhoz kötött költészetéhez. Ezért volt nehéz őt, kezdettől fogva, más népekhez közel vinni „Ady a magyarság legnagyobb lírai feltörése”, írja róla az egyik jelentős magyar folyóirat az évforduló alkalmából. S alig tudunk vele másoknak, idegeneknek szolgálni, annyira sajátosan, mélyen forrt össze a század eleji magyar valósággal. Ügy tűnik, még saját népe szívétől is távol vitték a megváltozott történelmi viszonyok, mely változást pedig annyira áhította, munkálta.

Adyhoz ma akkor találunk, ha hozzá, mint emberhez érkezünk el. Ha belülről nézzük, életének és költészetének egy- beforrottságában. Megszereté- sének útja az emberi közelség ehhez a sokat vívódó, álmodó, vágyódó, az életet szélességében és mélységében élő férfihoz. Lelkének és sorsának, gondolatainak és tetteinek ismeretében. szülőfaluja, Párizs és Budapest között forgó életszínpadának figyelésében, az akkori Magyarország napi eseményeinek filmkockái előtt, lehet csak Adyt igazán belülről rnegenem, s onnan belülről, őt az embert megértve, megszeretni a költőt és költészetét.

Ady élete és írói munkája egyképpen öt nagy „témával” viaskodás: az emberi közösség ügye, élet, halál, Isten, az asz- szonyi társ. Nem e „témakörben” zajlik, többé-kevésbé tudatosan, minden emberi élet?! Ha innen találunk el hozzá, az életén és írásain, a nagy, véresen valóságos, személyes „témáin” át, egyszerre közel lép hozzánk, olyan közel, mintha egyetlen esztendő sem ékelődött volna közénk. Felismerjük benne a küzdő embertársat, minden gyarlóságában és vétkében, erőfeszítésében és álmában, keresésében és a megtalálás ritka pillanataiban, hitében és hitetlenségében — önmagunkat.

Karácsonyra legkisebb lányomtól nemrégiben megjelent könyvet kaptam: Vezér Erzsébet: Ady Endre alkotásai és vallomásai tükrében. Ezt a kötetet tudom most ajánlani azoknak, akik szeretnék megszeretni Adyt. Élettörténetén úgy halad át a kis könyv, hogy egykori tükörcserepekben felvillan az ember és a mű-, a lélek és a kor. Ifjúságomtól kezdve szeretem Adyt, magaménak érzem, s most, halála ünnepi évfordulójára ez a kedves könyv új élménnyel forrasztotta hozzám.

Adyt szeretni kell. Nem azért, mert egész életében erre vágyott, — hiszen halott már nem érez szeretetet. Azért az emberi, közösségi — és hitbeli — gazdagodásért, amelyet ad holta után is azoknak, akik megtalálják szívverését.

Veöreös Imre

SZÍV ÁR VÁNY

Xichy Kálmán festőművész emlékére

Elment hát ő is, egy meleg sugárral szegényebb lett megint az életünk.

Gyászunkban mégis lehet gazdagodnunk, mert a síron túl tovább nézhetünk.

Nézem valószínűtlen vékony arcát, keskeny ujjait, szikár termetét, szinte nem három, csak egy dimenzióban, hogy annál szélesebben hintse szét • mindazt a gazdag és áradó kincset, amely felülről reá bízatott.

Csendes szavai és finom ecsetje milyen sokunknak szívéig hatott.

Festőművész volt, s íme itt látom gazdagon elém bomlani életének szivárványszíneit.

Lila. Vészekkel terhes éjjel...

Gecsemánékert. — Előttem egy képe:

Urunk értünk megvívta harcát, ezért volt — neki — békessége.

Ezért nyílt meg előtte is az ég, a nappali ég, a derűs, fényes ég, békesség.

Kék.

Zöld.

Zsendülő füvön, duzzadó rügyön csillan a fény, el nem múló, megújuló remény, tavasz.

Sárga.

Egy megajándékozott élet bő aratása, áradó gazdagsága, nyár.

Narancs.

Mesék, színek, csodás színek, illatos narancsligetek.

Piros.

Szeretet.

Mindent elöntő szeretet.

Már egybeolvadt a szivárvány: fehér ruhában hazaérkezett.

Dr. Molnár Gyula

AZ AUSZTRÁLIAI EVANGÉLIKUSOK ORSZÁGOS GYŰLÉSE

Országos gyűlést tartott az ké választották Dr. M. Lohe-t, ausztráliai evangélikus egyház két elnökhelyettessé pedig Dr. (L. C. A.) Albury-ban. A gyű- H. D. Koehn-t és E. W. Wie- lésnek 378 hivatalos tagja volt. busch lelkészt, a „Lutheran” Az elkövetkező két évre elnök- főszerkesztőjét.

DÉL-AFRIKA

Az utóbbi időben egyre nagyobb nyomás nehezedik azokra az egyházakra és lelkészekre, akik nem értenek egyet a dél-afrikai kormány fajelnyomó politikájával.

Több lelkészt máris kiutasítottak az országból és számolni

kell azzal, hogy a helyzet egyre jobban kiéleződik nemcsak a kormány és az apartheid-politikát nem helyeslő egyházak között, hanem magukon az egyházakon belül is vízválasztó lesz ez a kérdés.

MIKRO JUVA

A HELSINKI EGYETEM PROREKTORA

A múlt év szeptemberében Juva teológiai professzort a nálunk járt és az Evangélikus , , , , .

Teológiai Akadémián vendég- Helslnkl Egyetem rektorának

előadásokat tartott dr. Mikko helyettesévé választották meg.

A fiatal Petőfi és egyházunk (5)

Koren István az aszódi evangélikus scola latina rektora — szerénységből csalc így, deák iskolatanítónak nevezi magát, az öt akkor hivatalosan megillető professzori cím helyett — az irodalomtörténet mostohagyermeke. Ez a tudós, tisztességes, szerény ember, még ma is úgy él a köztudatban, mint Petőfi ellenlábasa, mint akinek neve hallatára meg nem értést kell éreznie a Petőfi-eszméken nevelkedett és tájékozódott embernek. Kikiáltották őt á „pánszláv prozelitizmus” aszódi ügynökének, így ábrázolták őt már a régi Petőfi-irodalom- ban is. Ferenczi Zoltán, ez az egyébként kiváló tudós, alapos Petőfi-kutató a saját kora (1880—90) nemzetiségi kultúrharcain keresztül szemlélte Koren és Petőfi viszonyát, s így helyt adott a soviniszta cikkírók „adatgyűjtésének”, nem törődve azzal, hogy Petőfi legjobb barátai a vádakat sohasem erősítették meg. Sőt azzal sem, hogy Koren egy későbbi hírlapíró tanítványa meg éppen megvédte Koren emlékét: „Az öreg úrra a 80-as években pánszláv törekvéseket fogtak. Ráfogás volt: nem érdemelte meg”. Napjainkban pedig már egy színmű és egy tudományos szándékú kiadvány nemcsak ismétli, de tetézi is az alaptalan vádakat azzal, hogy Koren portréját még sötétebbre festve ábrázolja. A színmű írója: Füst József. Aszódi diák címen színdarabot ír Petőfi aszódi diákéletéről. Felületes kutatás után jut el a Korennal kapcsolatos állításaihoz. Füsi jó szándékú, de erősen dilettáns aszódi kutatásain alapuló ábrázolását Hatvány hitelesnek vélve — Füsivel szinte egy- időben azonos eredményre jut. S így aki e két újabban megjelent és széles körben ismert mű alapján ítéli meg Koren Istvánt, nemcsak a tanárról kap hamis képet, hanem Petőfi ifjúságának egy szakaszáról is. A Koren profesz- szor megítélése kérdésében fenntartás nélkül helyeseljük Dienes alapos kutató munkája után kiérlelt megállapításait: „A leghatározottabban állítjuk, hogy a Koren Istvánról festett régebbi és legújabb irodalmi arcképek nem élelthűek: ha ezeket a tudományos kritika eszközeivel vizsgáljuk, a vádak szerte fosztanak.”

Mielőtt a vádakat sorra vennénk, villantsuk fel Koren professzor életét. 1805-ben született. Mélyből, a domonyi szegénységből jött. Selmeci és pozsonyi diákélete nem volt felhőtlen. Nehéz sorsú, ínségtől nyomott diák, akit leleményessége és korán kibontakozó sokoldalú képessége segített át a válságos éveken. Magántanítóskodás, segédkántorkodás, meg az éppen időben kapott stipendium elsegíti a lelkészt diplomához — de sohasem lesz gyakorló pap. Egy nemesi család zólyomi kastélyában nevelősködik — úgy, hogy közben önmagát is tovább képzi. Rövid besztercebányai tanítóskodás után hosszú aszódi tanároskodás (23 év) majd még hosszabb szarvasi gimnáziumi szolgálat (27 év) következik. 1883-ban megy nyugdíjba és 10 évvel később, 83 éves korában halt meg.

Most pedig térjünk át a vádakra, nevezetesen először is arra, hogy Petőfivel szemben állt. Aki e sorozat előző cikkét figyelmesen olvasta, az előtt máris megdőlt ez a vád. Petőfi Koren otthonában családtagként élt, a kötelező iskolai oktatáson felül otthonában is foglalkozott a fiatal diákkal, irányította és saját könyvtárából is kölcsönadott könyvekkel megalapozta Petőfi egyetemes műveltségét, impulzusokat és főleg ingyenes órákat adott neki francia nyelvből, kitüntető feladatokkal bízza meg (könyvtárhelyettesítés, búcsúköltemény írás). Petőfi első írásban fennmaradt költeményének megőrzése is Koren nevéhez fűződik.

Mindezt később Petőfi azzal méltányolta, hogy sok tanára közül az egyetlen, akiről így nyilatkozik: „az Isten áldja meg őt”. Vajon így emlékezne-e Petőfi a professzorról, ha igaz lenne a vád?

A másik felhánytorgatott vád, amely pedagógus tudását vonta kétségbe még az előzőnél is képtelenebb. Hiszen Korennak valóságos polihisztori képessége miatt — inkább valamelyik akkori tudományos intézetben lett volna helye, nem pedig az egytantermes, nádfedeles aszódi scola latinában — felkészületlen, rossz tanárként számontartva az utókortól. A tudományok és a művészetek legtöbb ágában egyaránt járatos volt. A teológiát végzett és értő tanár nyelvész is volt. (magyarul, latinul, németül, franciául és szlovákul beszélt). De a természettudományokban is járatos volt: hiszen kiváló botanikus volt, akinek herbáriuma 5000 darabra szaporodik, mire a nyugdíj ideje elérkezik, aki külföldi professzorokkal folytat botanikai cseréket, s közben megírja két könyvben Szarvas flóráját. De a zene világában sem járatlan, hiszen kitűnő orgonista, akit a pozsonyi ínséges években az így keresett fillérek tartanak fenn. Petőfit magánúton zongorázni tanítja. Igaz, ezt a fáradságát nem sok siker koronázta, de az eredménytelenség nem rajta, hanem Petőfi hallásán múlott. Az is igaz, hogy mivel lágyszívű, töprengő, elmélyült ember volt, e nevelői, „gyengeségeivel” tanítványai alkalmasint visszaéltek, de a felsorolt sok pozitív tény és polihisztori képesség láttán, nem hinném, hogy egy tárgyilagos kutató róla festené meg a felkészületlen, rossz tanító portréját. Inkább így jellemezné: Koren sokoldalú polihisztor, művelt ember — Petőfi sokat tanult tőle az iskolában és szállásán.

És most térjünk át a legsúlyosabb vádra, o pánszlávizmus vádjára. Mindjárt elöljáróban leszögezzük: Koren tanár anyanyelve szlovák volt és „anyanyelvéhez töretlenül ragaszkodott, ezt az vegye tőle rossznéven, aki népét, nyelvét, sajátos nemzeti kultúráját nem becsüli.” Az bizonyosra vehető, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül, az aszódi iskolában magánúton szlovák nyelven is tanított és boldog volt, ha akadt néhány önkéntes jelentkező a diákok között. Az órákért nemhogy tandíjat nem követelt, hanem még ő vendégelte meg tanítványait egy szerény uzsonnával, sőt állítólag elnézőbb volt az osztályozásnál a szlovák privátóra résztvevőivel szemben. Hiába, nem tudjuk pánszláv toborzásnak minősíteni a szlovák, tanár szegényes uzsonnával és enyhe részrehajlással kísért magánóráit. A

furfangos diákok, ismerve ezt a gyengéit, ha az alumneum kosztját egy jó uzsonnával akarták megfejelni, részt vettek ezeken az órákon. Ártatlan dolog volt ez, nem a magyar diákok elcsábítása. Inkább egy szerető és megértő gesztus részéről a nehézsorsú, parasztok és iparosok gyermekei felé, hiszen ő is hasonló sorból jött és azonos nehézségeken ment át.

De elsősorban nem ezért kiáltották rá a pánszlávizmus anatémáját, hanem egy kuko- ricafosztáson elhangzott Petőfi kijelentés fölötti későbbi írásbeli reflexiójáért. 1837 őszén a tanár koncenciós kukoricáját fosztották a diákok. A tanár jelenlétében hatalmas politikai disputa keletkezett közöttük, amelyhez a reformkor eszméi szolgáltatták az alaphangot. Amikor is — a beszélgetés menetét és összefüggéseit nem ismerjük — a sovány, fekete mészáros fiú, Petőfi kamaszos sovinizmusból így kiáltott fel: „A tótok között egy becsületes sincsen”. Koren így meditált később a kijelentés fölött: „Pedig édesanyja Hrúz Mária Túróc megyei származású nő, csak hibásan beszél magyarul és ennek húga később Taska Sámuel, sok éven át aszódi érdemes kurátornak második neje, szintén derék asszony, magyarul nem is értett, atyja pedig Petrovics István, felsőbb Nógrád megyei származású lévén a magyar nyelvet, csak mint mészáros fiú sajátította el”.

Itt nincs másról szó, mint őszinte csodálkozásról. Azon csodálkozik Koren tanár, hogy a fiatal Petőfi, akinek apai, anyai ágon számos felmenőjét személyesen ismerte, akik közül nem egy csak törve beszélte a magyar nyelvet — ilyen megnyilatkozást tesz. De szó sincs itt semmilyen pánszlávizmusról. Petőfi tanárai között valóban nem egy a reakció szolgálatában álló pánszláv ideológia hordozója volt — de Koren semmiképpen sem tartozott ezek közé.

Koren emberséges ember, elmélyült tudós, kegyeletes Petőfi tisztelő és hazáját szerető — bár nemzeti kultúrájához ragaszkodó — derék ember volt. Élete és életműve nem szorul rehabilitációra, mégcsak védelemre sem. csak a tények tárgyilagos ismeretére és értékelésére. Matuz László