Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-07-27 / 30. szám
A mi kántorunk A mi kántorunkkal közel tizenegy évvel ezelőtt találkoztam először templomunkban. Hétköznap délután volt és egyáltalában nem kántori munkában találtam. Lábán gumicsizma, kezében meszelő, előtte veder tele vörös téglafestékkel és nagy buzgalommal meszelte a templom akkori téglapadlózatát. (Ma már ezt mozaik-lapok helyettesítik.) Mint később kiderült, ezt a munkáját minden héten elvégezte. Emellett az egyházi esztendő megfelelő színeire húzta át az oltárt, szószéket, az oltárt virággal ellátta, istentiszteletek előtt az énekszámokat kirakta, az oltá- ri gyertyákat meggyújtotta. Mindezt önzetlenül, egyháza iránti szeretetből tette. Én akkor ezeket nagy örömmel vettem tudomásul, mert előző gyülekezetemben sok nehézségbe ütközött a templomtakarítás és oltárgondozás. Amint elmondotta, kántorképzőbe soha nem járt. Akkor, amikor megtanult játszani ez még nem is létezett. Kis gyermek korától templomának buzgó látogatója volt és mint „fújtató” nagy tisztelettel tekintett a „hangszerek királyára”, az orgonára. Nagyon szeretett volna megtanulni játszani. A harmincas évek; végén, mint értelmes és éleseszű gyermekre, aki mindig az orgona körül sündörgött, az akkori tanítója és egyben a gyülekezet kántora figyelt fel. Abban az időben még nem tanítottak zenét az iskolákban, tanítója lei- emelte őt és megtanította a kotta legalapvetőbb ismereteire és megengedte, hogy az iskola harmóniumán gyakorolhasson. A fiatal parasztfiú hamarosan kitűnő rutinra tett szert, mind biztosabban kezelte hangszerét. Szeretett volna az elemi elvégzése után középiskolába menni Ez a vágya azonban nem teljesült, mert abban az időben egy parasztfiúnak a kitaníttatása ritka volt falun. Ebben az időben még álmodni sem merte volna, hogy gyülekezetének valaha majd ő lesz a kántora. Mint ifjú is tovább gyakorolt magánszorgalomból és a templomi istentiszteletekről soha nem hiányzott. Szerette volna legalább egyszer nyilvános istentiszteleten vezetni az éneket, de ebben az időben erre még nem került sor. 1949-től vette át szolgálatát, amikor kántor nélkül maradt a gyülekezet, öreg lelkésze akkor őt kérte fel a kántori szolgálatok végzésére. Azóta, kerek húsz éve, szolgálja egyházát lankadatlan hűséggel. Pedig a munkából neki is kijutott bőségesen, hogy családjának biztosítani tudja a mindennapi kenyeret. Többek között évekig dolgozott a szomszéd községben levő Állami Szociális Otthonban, ahol, ha kellett, halottakat öltöztetett, télen a csonttá fagyott földben sírt ásott, volt olyan nap, amikor hármat is. Legnagyobb elfoglaltsága mellett egyházi munkára is szakított időt, kántori szolgálatairól soha el nem késett. Nemcsak játékával, de kitűnő hangjával is végigkíséri az éneket. Igehirdetés alatt nem vonul a „toronyszobába”, mint az egyszeri kántor, hanem lelkének épülésére hallgatja Isten igéjét. Vallásos esteken, ünnepélyeken szólót énekel, verseket szaval. Húsz év alatt a könyörgéseken nem egyszer helyettesítette a lelkészeket, sőt, még igemagyarázatokat is tartott. Szükség esetén harangozik is. Egy jelentésből olvasom, hogy 89 gyülekezetünkben nincs kántor és ezek közül 29 gyülekezetben maga a lelkész látja el a kántori szolgálatot. Helyesen állapítja meg ez a jelentés ezt is: „Az olyan gyülekezet, ahol mindent a lelkész és a lelkészcsalád végez, nem valószínű, hogy meg tud állni a jövőben.” Isten nagy áldása minden gyülekezetre nézve az egyházáért hűségesen dolgozó kántor. Ezért adunk hálát Istennek a mi kántorunk húszévi lankadatlan hűséggel végzett munkájáért. Neki az akkori körülmények nem engedték meg azt, hogy továbbtanulhasson, gyermekei számára ma már ez lehetővé vált. A munka dandárja számára nem tette lehetővé, hogy a kántor- képzőt elvégezze, egyik gyermeke most készül ennek elvégzésére. Bárcsak sokan meghallanák az egyházi szolgálatra hívó szót, hogy így minél előbb lehetővé váljon az, hogy minden gyülekezetnek, szakértő, egyházának, gyülekezetének önzetlen szeretettel dolgozó kántora lehessen. Sikter László AZ EtíYHAZ REFORMJA Egyre több nyugati egyházban foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy meg kell reformálni az egyházak szervezeti felépítéséi Több nyugati egyházban már külön bizottságok dolgoznak az új egyházszervezetek kialakításán. Így pL a berni egyház zsinati bizottságának elnöke ezt mondta a zsinat elé terjesztett jelentésében : „Munkánk fő eredménye az az egyszerű felismerés, hogy a világ mai adottságai között az egyház csak akkor tudja telejesíteni feladatát, ha megreformáljuk az egyház felépítéséi” A reformnak kettős feladatot kell megoldani: Meg kell reformálni az egyház egész életét és az így megújult egyháznak új rendet is kell teremtenünk. Könyveddel beszélgetek.. — Távinterjú Szalatnai Rezsővel — Sztregován volna jó összeülnünk, az „ángius kertben”, szemben a pozsonyi szobrász Madách-géniuszával. Vagy Csesztvén, ahol „domboldalban a ház, s üveges tornáca mosolygós”. Ahol a nagy hárs alatt „napfénytallérok rezge- nek az avaron”. Ahol a szomorú költő nyolc évig boldog volt... De te tán már következő könyvedet írod. Hátad mögött vallatlak hát, messziről — mégsem nélküled: könyved vall helyetted. A legújabb. Tetszik-e ez a könyved, neked, magadnak?' Külsejét értem. A könyv nem dísztárgy, de ha sz.p, dísze az asztalnak is. A te könyved is az. Ezzel persze nem mondtunk újságot. A magyar könyv küllemszépsége — világszintű. A Szépirodalmi Könyvkiadó nevének mindkét tagja hiteles könyved címlapján: szép és irodalom. Nem mindennapi a cím, s igen érdekes; honnét vetted? „Arcképek, háttérben hegyekkel.” —- Huszonkét jeles ember arcképe keretben. De úgy, hogy arckép — mesteri portré mindahány — és keret: ember és táj, egyaránt fontos. Bél Mátyásról megírod, hogy „enciklopédikus nyugalmához mérhető szellemi lény, s alkotó erő nincs e korszakban”, de azt is megírod, hogy „finom a mosolya, fennkölt a tekintete, s csillagfényű a homloka ..Lexikonos adat is kell persze: „... Bél Mátyás Ocso- ván született...” De haladéktalanul hozzá kell tenned, hogy „kis falu a nagy hegyek közt... közel a zöldarany színű Ga- ramhoz, őserdők foglalatában ...” Viszont a táj nem meddőn ékeskedik csupán; hegy-erdő-folyó mind az emberért van, mert „ ... a Gara- mon fát úsztatnak, olyankor a szálfától nem látni a vizet. A hegyekben vasat bányásznak, a hegylábaknál borvíz fakad, s gyógyvizek bugyognak ...” A legendás huszárezredes Benyovszkyról meg kell írni minden izgalmas kalandot, Madagaszkár királya lett, de azt is, hogy Verbóról indult, ........nem messze a forróiszapú Pöstyéntől, ... nagy falu a Vág tűnődő vadrózsabokrokkal szegélyezett partján. A sötét, fenyő színű Vág itt fehér fodrokkal kéken folyik tova ...” Madáchékhoz, Sztregovára- menet — ahol súlyos történelem vár, sűrű múlt és tragédiák — „... zöldarany fény az út mindkét oldalán. Alighogy elhagyjuk Losoncot, mintha ősligetben járnánk, patak csobog, rigófütty hallik, az ég olyan nyájasan kék, mintha soha más színt nem viselne. Ez a béke völgye, a nyugalom sávja, az ember szíve szomorúságok és szorongások után megnyugszik a Szteregova völgyében ...” „... Ráros-puszta alatt ömlik a Madách-család patakja a lankadt mozgású Ipolyba, ... gyalogolni volna jó ezen a tájon ...” Ember és táj mindig együtt: „... a Tragédia ... tizenöt lángoszlop a sztregovai füvön ...”, de azt is tudni kell, hogy „kis sétányi- ra a falutól... megfúrták a földet, olajat kerestek, forróvizet találtak, ... elmerülünk a meleg vízben, a fellegtelen ég alatt.” Reviczky nyomait nyomozva a Vág égszínkék szalag, a Nyitra olajzöld, a szelíd égen lángol a Nap” ... s Léva is „ ... nyájas vidék...”, de azt sem lehet észre nem venni, hogy a városban „nagy sürgés-forgás van, Léva a csizmadiák, szűrszabók, kalaposok, posztósok, tímárok, fuvarosok, marhakupecek városkája ...” A Mikszáth-portré adatszerű pontosságot is hordoz: még azt is megtudjuk, hányasa volt latinból, számtanból, s hogy hatodikos korában egyházi éneket írt „... evangélikus volt, mint a nagy nógrádiak mind, ... ősei evangélikus papok ..„Magába szívta egy vallási kisebbség legnagyobb igényét: az igazmondás kényszerét. s a szabad vallomás szenvedélyét.. .* Nos, ilyen portrénak rangos-szép legyen a kerete is: Vácról „... fiákeres vitte tovább a görbe tartományba, melyet Isten elfelejtett végiggyalulni, Palócországba, __felkocsizott az almaszagú vö lgyben Balassagyarmatra...” Értelek: szemléletedben — így igaz — ember és táj ösz- szetartoznak, elrendelt ősfoglalat szép törvényeképp... ! Szereted a tájat és az embert. Könyved útjain a por is „aranyló”, s a sztracenai tündérvölgyben ki kell szállni a kocsiból, mert ott „gyalogolni jó”. Kassákkal vallód: „„.aanit építünk és szépítünk: az emberekért van, nem másért...” így aztán az emberségesen megélt, tartalmas élet is hegy megélőjének arcképe mögött. Könyved régebbi és újabb — részben már korábban másutt is megjelent — írások gyűjteménye. Mi volt válogatásod szempontja? — Bél Mátyás, Kempelen, Benyovszky, Gvadányi, Petőfi, Madách, Reviczky, Justh, Jókai, Mikszáth, Szinyei-Merse, Mednyánszky, Bartók, Gyóni, Juhász Gyula, Móricz, József Attila, Győry Dezső, Tallós- Prohászka, Gömöry János, Fábry Zoltán, Kassák Lajos. Ez a névsor pontosan valL Azoknak a férfiaknak a galériája ez, akik az utolsó három évszázadban a két szomszédnép szellemi kapcsolataiban jelentősen tevékenykedtek — a mi részünkről. Akik a „Dunatáj nagy üstjé”-ben nemcsak kényszerűen élték az ösz- szezártak sorsát, hanem benne missziót láttak és végeztek. — Papok voltak, vagy katonák, írók, festők, zenészek,_ pedagógusok; egy-egy parókia, nemesi udvarház, vagy a sarlósok politikai mozgalma volt kiröppentő fészkük — mindegy: előremutató példával úgy szerették népüket, hogy testvérnépként becsülték a másikat is. Magyarul szólták „a magyar nyelv titkos szépségeit”, de azt is értően tudták, hogy „tótul beszélni olyan jő érzés, mintha mezítláb füvön járna az ember”, sőt, „bizonyos anekdotákat csak tótul lehet jóízűen elmondani”. Kiknek írtad, ezt a terjedelemben is jelentős, 371 oldalas könyvet ? — Egyforma szeretettel szól a könyv magyarokról, szlovákokról, hazai írókról és felvidéki íróbarátokról. Mindenkinek írtad. Imponáló lexikalitás. Te azt is tudod, mik voltak Petőfi pozsonyi olvasmányai, s kik a lakótársai. Hogy egy utcában lakott „a hőslelkű Rázga Pál evangélikus lelkésszel, a népfelkelők tábori papjával.. Azt is, hogy Bél Mátyás és Mikszáth ugyanegy könyvből, a Tranosciusból énekelt. Azt is tudod, mit szavalt Gyóni Géza elsőéves teológus Pozsonyban g. teológusok ünnepélyén, mit a reformáció napján. Irodalomtörténész konstatáló leírásai, esztéta finom jellemzései, hiteles értékelései, egy nagy ügy szenvedélyes és személyes hitvallása — kitűnő nyelven: ez Szalatnai Rezső legújabb könyve. Élvezettel olvashatja, s nagy haszonnal is mindenki, ha kedveli a szépet, szeret tanulni és nyitott jó indításokra! Szabó József Ä SAJTÖOSZTÄLY értesíti a lelkészt hivatalokat és megrendelőit, hogy JÚLIUS 15-TÖL AUGUSZTUS 15-IG iratterjesztési szünetet tart. A július 15-ike után érkező megrendeléseknek csak augusztus 15-ike után tud eleget tenni. A SA TTÖOSZTALY KÖZLEMÉNYE A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy a Keresztyén Énekeskönyv új, nagy alakú kiadása nyomda- technikai okok miatt csak a nyár végén jelenik meg. A megjelenést annak idején hirdetni fogjuk. Az énekeskönyvre előjegyzést nem fogadunk el, a megjelenés után korlátlanul áll a gyülekezetek rendelkezésére. Az Észa'ii Evangélikus Egyházkerület felhívása Az Egyházkerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segédlelkészek figyelmét a megüresedett bakonytamási-i (Veszprém m.) lelkészi állásra. A javadalom az országos átlagnak megfelel. Az érdeklődők levélben jelentkezzenek az Északi Egyházkerület püspökénél, Budapest, VIII., Üllői út 24. A jelentkezési határidő: augusztus 10. „Názáretből támadhat-e jó?” Názátetből támadhat-e jő? — gúnyos hangon ma is felkiált aranyzsákján Krisztust áruló farizeus, keresztény világ Názáretből támadhat-e jó?, íme ö az: dúló századok homályán át lépked s téged keres, benned felragyog Érintsd meg csak ruháját: az évek sebét begyógyítja s fut előle démonok hada könnyet töröl, vért és háborút Ö, szent város szürke domboldalon, ahol régen Ács fia lakott... Kicsi volt Ö, mégis a legnagyobb, aki nekünk legtöbbet adott Szegény volt s dolgozott az ifjú Názáreti. Arcán az öröm égből eredt. Neked békét adott s s megőriz, míg újra visszajön. Csaba József Eltűnésének százhuszadik évfordulóján nem az a kérdés,: menekülő civilként esett-e el, vagy Bem tisztjeként harcban halt meg, előre szegeződő testtel, védekezve a rázúduló halál ellen. A segesvári csata hőse volt, akár polgári ruhában érte a döfés, akár őrnagyi rangjelzéssel, honvéd tisztként. Eltűnt, soha nem találták meg. Hiábavalók voltak néhány éve a helyszíni kutatások is. Százhúsz év óta a segesvári csatamezó fölött érezzük világitó alakját. Százhúsz év óta az élők fölött áll. Nemzedékek jönnek-mennek, ő változatlanul lángol s világít útunkra. Hány név zsugorodott össze azóta, mint az őszt falevél, melyet könnyedén fú el a szél. Az ö neve fennen lángol. Hány vers fakult el ennyi idő alatt. Az ő költészete él, mint az örökké viruló fa, amellyel csak a mesében találkozik az ember. Versei ugyanúgy létünk és jogunk bizonyítékai, mint a szülőföld s mindaz, amit századokon át ráépítettünk. Aki az ö verseit olvassa, tiszta lélekkel, mint a gyermek, nem veszíti el egyensúlyát, magabiztos ember marad. S akinek egyensúlya van, az a boldog ember. Tiszteletünket és ragaszkodásunkat iránta nem is tudjuk hathatósabban kifejezni, mint műveinek olvasásával. Feszélyezettség nélkül nyúlhatunk versei után, s úgy olvassuk, ahogy irta, egymás után, végig, s valamennyit. Teljes és tökéletes emberi üzenettel találkozunk. A huszonhat éves fiatalember, aki 1849. július 31-én, késő délután, a Héjjasfalva és Segesvár közötti országúton, a kukoricás szélén, lengő zubbonyban és szétterjesztett ingnyakkal, ahogy a kortársai leírása mondja, a cári dzsidások elé állott, befejezett életművet hagyott hátra. A fiatalember halála tragikus, de melyik halál nem az? A lényeges azonban, hogy ilyen ifjan, amikor mások kezdik az alkotó munkát, ő befejezte. Ez a csodálatos. Életműve semmi szempontból nem torzó. Eszméit és céljait, terveit és hűségét, tapasztalatait és erejét úgy fejezte ki, mint akit hosz- szú évtizedek tanítottak meg mindenre. A fiatal férfi belső rendje, s a fiatal költő művészi magatartása idéznivaló harmónia. Élete és költészete úgy ölelkeznek, mint két boldog ember. Mindegyikből kölcsönösen következtetni lehet a másikra. Ilyen összhangú jelenség egészen ritka a világirodalomban. Politikai költő volt, nem is lehetett más magyar földön, ahol a költők a nemzeti és emberi lét legjobb kifejezői és ötvözői, őrök és vezérek, miután a hivatásos őrök és vezérek gyakorta elpártoltak kötelességüktől. Nézhetjük, mint álomképet: az emberi és nemzeti, világpolgári és világforradalmi hibátlan egységét jelenti. Első nyomtatásban megjelent verse, a Borozó, 1842-ből való, 1849. július közepén írta utolsó versét, a Szörnyű idő címűt. Ez mindössze hét év. De ha az első könyvét vesszük induló állomásnak, a Helység kalapácsát, mely 1844-ben látott napvilágot, akkor a hét év ötre zsugorodik. Más költő munkásságában öt esztendő tovatűnő stáció. Neki ez az öí év elég volt ahhoz, hogy mindent elmondjon s mindent elénekeljen. Talán érezte, hogy sietnie kell; gyors, pontos, hibátlan és végleges szövegezéssel irt. A kezdetleges daguerrö- tipia, melyet felesége hátrahagyott holmijában találtak, az egyetlen hiteles kép róla, komoly, szomorú, tűnődő . ifjút ábrázol. Nem szép férfi. De a két szeme felségesen, kérdőn, firtatva néz ránk. S ebben a kérdő sugárzásban benne van a szilárd világ, melyet olvasóinak versek formájában nyújt át. Azt mondtam, politikai költő volt, igen, a fogalom legnemesebb értelmében az. De egyre emberibb s egyre szellemibb lett, a költői képzelet káprázatos gazdagságával lepi meg azokat, akik olvassák, vagyis átélik költészetét. Egy mo- zaik-szemecskét szeretnék idézni tőle: Egy hattyú száll fölöttem magasan. Az zengi ezt az édes éneket — Oh lasan szállj és hosszan énekelj. Haldokló hattyúm, szép emlékezet! Ez a négy sor a Tündérálomból való, a költői ihlet égboltján járó versből, a valóság és végtelenség összetűzéséből. A lélek jelképe és biztos rajza, találó és lenyűgöző, a nagy érzelem egyszeri, teljes elmondása, a szerelmi érzés emberi valóságon túllépő formája. Haldokló hattyú: az első és utolsó énekszó. Igazi és mélységes élet, megrázó formálás, őszinte és bátor. Ez a kinyilatkoztatás költői módszeréről, ez a megejtő formálás éppúgy alapmagatartása volt, mint sajátos érzéke a prófétikus látomásoki a, az alföldi táj festői zsenialitású érzékeltetésére, ragaszkodása szüleihez s mindazokhoz, akikről tudta, hogy tiszta emberek. Szikrázó jellem volt, valami, amit nem kérhetünk számon a költőtől, mert elég, ha a költő maradandóan kifejezi magát. A jellem nagysága és azonosulása a költői nagysággal, külön ráadás, vagy ajándék. Szobrai nem véletlenül, a férfiúi gerincesség jelképei. Az amit ő versbe foglalt a férfijellemről, akinek derekát semmi meg nem görbítheti. Csak öt éve volt ahhoz, hogy írjon, s ahhoz, hogy társadalma szolgálatába törje, mint mindenkit. Mekkora erő hullámzott ebben az ifjúban! Mint költő kérdezett és állított, fölfedezte a népet, a magyar tájat, a népszabadságot, a magyar politikai függetlenség és emberség igényét, a szabad ember érzelmi világát és boldog állapotát. A társadalom nem bírta megtörni, ő törte meg a társadalmat $ egy maroknyi csoporttal rámutatott a forradalmi változtatások szükségére. Rengeteg írásunk és elemzésünk van róla, s mind oda torkollik, hogy ez a költő valami egyetemeset fejezett ki. Innen van, hogy százhúsz év óta töményebben és valóságosabban él, mint ahogy élt testközelben a szabadságharc alatt, összegyűjtött költeményei elé előszót írt, amely utóbb mégsem jelent meg. Ebben tiltakozik a szaggatottság vádja ellen: „Az én életem csatatéren folyt — írja — a szenvedélyek csataterén. Régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszor- kánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. Aztán a szaggatottság nem is az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt s még mindig a középkor öltözeté van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan, de 6 mindazonáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk, mert szorítja keblét, hogy alig vehet lélegzetet”. Ez az ő vallomása, érett, teljes, tökéletes szemlélet, csupa fénytörésre csiszolt drágakő-felület. Boldogtalan, aki nem hallja ezt a költészetet, s nem követi a szellem és jellem igaz útját, az övét. Csak öt éve volt s kifejezte magát, könnyen, simán, mindnyájunkért. A százhúsz éves halott százhúsz éve tanulságot sugall: hozzája kell nőnünk, hogy megválthassuk magunkat és nemzetünket! Szalatnai Rezső PETŐFI
