Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-07-13 / 28. szám

Mk 10, 13—16 A GYERMEKEKET MEGÁLDÓ JÉZUS KÉPÉT sokan meg­festették már. Világhírű nagy mesterek csakúgy, mint azok, akik a művészi tehetséget dicséretes módon jámbor jóakarattal igyekeztek pótolni, de olyanok is, akiknek ecsetjét a művészi ihlet és vallásos szándék helyett csak az a megfontolás vezet­te józanul, hogy az ilyen kép könnyen eladható, hamar gazdá­ra talál. Hiszen a gyermekeket megáldó Jézus igazán hálás té­ma és az erről ügyesen megfestett kép jól odaillik minden buz­gó keresztyén család otthonába. Csendes, békés, idillikus hangulat uralkodik ezeken a képe­ken. Bárányfelhők úsznak az égen és a leáldozó nap sugarai bélésen nyugosznak meg a pálmafákon, a tiszta kis falusi há­zakon, a szülők, a tanítványok és a gyermekek megilletődött arcán és'Jézus áldó két kezén. A valóság pedig az, hogy EZ A KÉP NEM VOLT IDILLIKUS. Lehet, hogy nyugalom ült a tájon, de nem volt nyugalom és békesség az emberi szívekben. Az ige nem tudósít arról, hogy azok a gyermekek mennyit tudtak Jézusról és arról sem, hogy örömmel fogadták-e az áldást. Azt sem tudjuk teljes bizonyos­sággal, hogy a szülők a szeretet és a megbocsátás urának ál­dását útravalóul kérték-e gyermekeik életére, vagy inkább egy alig ismert csodatevő védő és oltalmazó varázs erejével sze­rették volna körülvenni gyermekeiket. Azt azonban jól tudjuk, hogy itt is, akárcsak oly sokszor máskor, nagy értetlenséggel állták körül Jézust tanítványai. Lehetséges az, hogy a maguk módján méltóságát féltették, vagy talán fáradságában akarták megkímélni Jézust azzal, hogy nem akarták hozzá engedni a gyermekeket. Sehogy sem tud­ták megérteni azt, hogy Jézus méltósága az alázat és számára a szolgálat a pihenés. Jézus pedig kemény, nagy viták viharában, a lélek sötétsé­gének mindenünnen körülvevő tengerén úgy ültette ott akkor ölébe azokat a névtelen gyermekeket, hogy egykori mozdulatá­val közellépésre bátorítja ma is az élet minden kicsinyét. A gyermekeket éppen úgy, mint azokat, akiket kicsinnyé, erői- lenné nyomorított az élet; betegség, öregség, megpróbáltatás, vagy mások bűne; igazságtalanság, önzés, elnyomás. A GYERMEKEK EVANGÉLIUMÁT MONDJA EL ITT JÉ­ZUS. Mindnyájan ismerjük ezt a mondatot, keresztéléskor gyakran hallottuk: „Engedjétek hozzám jönni a kis gyerme­keket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa." A mi egyházunk részben ennek az igének a biztatására keresz­tel gyermekeket Isten megelőző szeretetének jegyében. És ez az ige bátorít arra, hogy a gyermekek között külön alkalma­kon és sajátos módszerekkel is az áldás reménységében hir­dessük az evangéliumot. AZ ÁLDÓ JÉZUST látjuk ezen a vasárnapon. A mi életün­ket is megáldotta Ö. Békességgel és mindennapi kenyéréi, ta­lán gyermekmosolygással is. Áldása azonban arra kötelez, hogy résen legyünk ott, ahol veszedelem fenyegeti a „kicsi­nyek” életét, gyermekekét és öregekét, megfáradtakét, elnyo­mottakét és megkülönböztettekét. Az áldó Jézust a világ csak bennünk ismerheti fel. Jaj annak az egyháznak és jaj azoknak a keresztyéneknek, akik önzésükkel, téves elgondolásaikkal út­jába állnak a mindig kicsinyek felé forduló jézust szeretetnek. Adjunk hálát Istennek azért, hogy részesei lehetünk, munka­társai lehetünk áldó, segítő, oltalmazó szeretetének. Schreiner Vilmos .i i. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Koren Emil Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VHI, Puskin u. 12. Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—Vitt. Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 69.1898 Athenaeum Nyomda; Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató MEGJELENT D. Koren Emil: „IRGALMADAT ÉNEKLEM” című könyve, amely éne- keink történetét ismerteti meg az olvasóval. Ára: 35,— Ft Megrendelhető a Sajtóosztályon — GYERMEK mellé nyugdíjas német tanárnő eMielyezdcedne.. Cím a 'kiadóhájvataltoaii. — VIDÉKI fiata-1 leányt budai otthonába befogad lelkész-házas­pár. Telefon: 162—SIS. — Különbejáratú, csendes albér­leti szobát keres fürdőszoba hasz­nálattal papleány ideiglenes be­jelentővel. Telefon munkaidő alatt: 130—986. Istentiszteleti rend Budapesten, 1969. július 13-án Deák tér de. 9. (úrv.). dr. Ha- fensoher Károly, de. 11. (úrv.). Vértesy Rudolf, du. 6. Trajtler Gábor. Fasor de. 11. Szirmai Zol­tán, du. 6. Szirmai Zoltán. Dózsa György út de. fél 10. Szirmai Zol­tán. Üllői út 24. de. fél 11. Kará­csony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Aradi And­rás, de. 12. (magyar). Thaly Kál­mán u. 28. de. 11. Bándi Sándor. Kőbánya de. 10. Utász u. de. 9. Vajda Péter u. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.). Biziik László. Rákos­falva de. 8. Bízik László. Gyar­mat u. de. fél 10. (úrv.). Bízik László. Fóti út de. 11. Benczúr László. Váci út de. 8. Solymár Péter. Frangepán u. de. fél 10. Solymár Péter. Üjpest de. 10. BLázy Lajos. Pesterzsébet de. 1-0. Virágh Gyula. Pentlőrinc de. 11 Matuz László. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán. Rákospalota MÁV telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Rákospalota Kis templom du. 3. Rákosszentmi­hály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.). Reuss András, de. 11. (úrv.). Vá- rady Lajos, du. 6. Reuss András. Torockó tér de. fél 9. Várady Lajos. Óbuda de. 9. Fülöp Dezső, de. 10. (úrv.). Fülöp Dezső. XII., Tarcsay Vilmos u. de. 9. Turcsányi Károly, de. 11. Turcsányi Károly, du. fél 7. Pesthidegkút de. fél 11, dr. Benes Miklós. Kelenföld de. 8. (úrv.). Csákó Gyula, de. 11. (úrv.). Csákó Gyula, du. 6. dr. Rezessy Zoltán. Németvölgyi út. de. 9. dr, Rezessy Zoltán. Nagytétény de. fél 9. Visontai Róbert. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Budaörs du. 3. Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. fll. — Szentháromság ünnepe után a 6. vasárnapon az oltár- térítő színe: zöld. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Rm 6, 3—11; az igehirdetés alap­igéje: Mk 10, 13—16. A délutá­ni istentisztelet alapigéje: 1 Sám 7, 3—«. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. Július 27-én, vasárnap reggel 7 órakor az evangélikus egy­ház félóráját közvetíti a Petőfi rádió és az URH adó. — BUDAVÁR. A presbiteri ülésen dr. Groó Gyula teológiai akadémiai tanár „A felnőttek­nek is tanulni kell” címen, a szeniorifjúság összejövetelén dr. Fabiny Tibor teológiai aka­démiai tanár „A keresztyén ember és a történelem” címen tartott előadást. — FASOR. Évadzáró szere- tetvendégséget tartottak a gyü­lekezetben. Előadással Bízik László, áhítattal Kinczler Irén, Szirmai Zoltán és D. Korén Emil esperes szolgált. A nyári szünet előtt külön együtt vol­tak szeretetvendégség kereté­ben a gyülekezet ifjúsági bib­liaórájának résztvevői,' majd a gyermekénekkar tagjai. — OROSZLÁNY. Július 13- án a Foton végzett kántorok részvételével zenés áhítat lesz. Közreműködik az oroszlányi gyülekezet kamarakórusa Nagy Dániel vezetésével. Igét hirdet dr. Selmeczi János es­peres. A gyülekezet minden érdeklődőt szeretettel vár. — KISKÖRÖS. A Bács-Kis- kun egyházmegye papnéi ösz- szejövetelt tartottak Kiskőrö­sön. Bevezető áhítatot Görög Tibor esperes, előadást D. Ko­ren Emil esperes és Sárkány Tiborné tartott. — A BUDAI EGYHÁZME­GYE lelkészi munkaközössége Piliscsabán tartotta ülését, amelyen az egyházmegye pap­néi is részt vettek. Úrvacsorát osztott, majd előadást tartott D. Dr. Ottlyk Ernő püspök. D. Koren Emil esperes, az Evan­gélikus Élet felelős szerkesz­tője beszámolt a lap tartalmi kérdéseiről. A munkaközösség résztvevői megismerkedtek a Szeretetotthon életével és mun­kájával. — BÉKÉSCSABA. A gyüle­kezet híveinek körében nemes hagyomány elhunyt lelkészek emlékének ápolása. A múlt év őszén, a gyülekezet megalapí­tásának 250 éves évfordulóján, öt lelkészük emlékét a nagy­templom falára helyezett em­léktáblán örökítették meg, jú­nius 22-én pedig az 1964-ben elhunyt Kincses Gusztáv lel­kész, vallástanár művészi arc­képét helyezték el a gyüleke­zeti teremben. A képet Cs. Pataj Mihály szegedi főiskolai tanár, festőművész készítette, aki maga is tanítványa volt az elhunytnak. A szűk keretek között lefolyt ünnepségen De- dinszky Gyula lelkész tartott emlékbeszédet. — HALÁLOZÁS. Záhon Sámuel, a csepeli gyülekezet presbitere és számvevőszéki tagja, lapunk hűséges olvasó­ja 78 éves korában váratlanul elhunyt. Szolgálatában mind­végig hűségesen helytállt. Jú­nius 12-én köszönt el tőle csa­ládja és a gyülekezet Mezősi György lelkész és Bándi Sán- dorné lelkészi munkatárs szol­gálatával. — Sülé Zoltán pénzügyi fő­előadó türelemmel viselt hosz- szas szenvedés után 30 éves korában a szombathelyi kór­házban június 16-án elhunyt. Osztatlan részvét mellett te­mették el június 18-án a ker- tai temetőben. Az elhunytban Sülé Lajos gyülekezeti felügye­lő, a veszprémi egyházmegye jegyzője egyetlen szeretett gyermekét gyászolja. „A halál csak álom.” — Barcza István a kertai gyülekezet volt felügyelője, és haláláig hűséges presbitere jú­nius 22-én a dobai szanatóri­umban csendesen elhunyt. Nagy részvét mellett temették el a kertai temetőben. „Én élek, ti is élni fogtok!” „És most, óh Jákob, így szól az Úr, a te Teremtőd és a te alkotód Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hív­talak téged, enyém vagy” (Ézs 43, 1). VASÁRNAP. — „Eltemettet­tünk azért övele együtt a ke- resztség által a halálba: hogy amiképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.” (Rm 6,3 —11). Akeresztség hajdani gya­korlata, az alámerítés jelképes cselekedet volt. Az alámerülés a bűn által megrontott óember halálát, a vízből való felbuk­kanás pedig a bűnbocsánatot nyert új ember megszületését példázta. Innen veszi Pál a ké­pet, amikor eltemettetésről és feltámasztásról beszél. Luther Kis Kátéjában, a keresztségnél ugyanezt a képet használja: ......a bennünk levő régi em­bernek vízbe kell fulladnia és meghalnia . .., viszont napon­ként új embernek kell előjön­nie és feltámadnia..Ne­künk, ma élő megkereszteltek­nek is életbevágóan fontos, hogy gyakoroljuk-e naponként azt, amit ez a „kép” közel hoz és megértet velünk. ( HÉTFŐ . — „Az Ö kegyelmé­ből megigazulván, örökösök legyünk az örök élet remény­sége szerint.” (Tit 3,3—7) Is­ten szándéka minden ember­rel az, hogy örököse legyen az ö örökkévaló országának. Az öröklés elé azonban aka­dályok tornyosulnak. Az egyik az, hogy az ember, mint tékoz­ló fiú, kikérte és kikapta a vagyonból a ráeső részt, az­után „messze vidékre” költöz­ve eltékozolta azt. (Lk 15, 12—13) Mi követelése lehet ez­után még az embernek?! A másik akadály pedig az, hogy az öröklésnek megszabott fel­tétele van, amelynek viszont az ember nem Telel meg. Szo­rult helyzetünkben Isten maga siet segítségünkre. Követelni ugyan ezután sem követelhet semmit az ember Istenen. De irgalmát és kegyelmét kérhet­jük. ! KEDD. — „Ami minket is megtart most képmás gyanánt,' mint keresztség..(1 Pt 3,18—22) Isten most egy más képpel világítja meg előttünk a keresztség jelentőségét. An­nak idején az özönvíz vesze­delmével szemben a bárka je­lentette a megmaradást. Ne­künk is állandóan veszedelem­től kell tartanunk. .. hogy az ördög, világ, saját testünk meg ne tévesszen, és ne csaljon minket téves hitbe, kétségbe­esésbe, vagy más gyalázatba és bűnbe.” (Luther; Miatyánk 6. kérésének magyarázata) Ez el­len a veszedelem ellen hatás­talan lenne a bárka, mint ahogy nem védték meg az em­bert kolostor vastag falai sem. Ami segít: ragaszkodni ahhoz a kegyelemhez, amit a kereszt­ségben kaptunk. Ez a gyakor­latban azt jelenti: engedjük, hogy igéjével állandóan tiszto­gasson Isten és ezáltal benne bízó, Hozzá őszintén odafordu­ló gyermeki lelkületet forr mái jón ki bennünk. SZERDA. — „Nincs zsidó, sem görög,... mert ti mind­nyájan egyek vagytok a Krisz­tus Jézusban”. (Gál 3,26—29) Az ember örök törekvése: le­bontani az elválasztó faji, tár­sadalmi, vallási, nemek sze­rinti gátakat és egységbe tö­möríteni az emberiség nagy családját. Csak méltányolni lehet ezt a törekvést és szív- vel-lélekkel a szolgálatába áll­nunk magunknak is! Isten segíteni akar nekünk ebben az igyekezetünkben, amikor meg­mutatja nekünk azt a legmé­lyebben fekvő alapot, melyre állva ezek a különbözőségek megszűnnek. Ez pedig a Krisz­tus Jézusban való hit. Ennek a gyakorlati következménye lesz az, hogy a „zsidó” is Krisztusra kezd hasonlítani, meg a „görög” is, a „szolga” is, meg a „szabad” is, a „férfi” is, meg a „nő” is. Nem lehet ott ellenségeskedés többé, ahol az egyes emberben a Krisztus ábrázolódik ki. CSÜTÖRTÖK. — „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvö- zül...” (Mk 16, 14—18) Mi azt gondoljuk: megfelelünk ennek a követelménynek. Keresztle­velünk és gyülekezeti tagsá­gunk bizonyít mellettünk. Is­ten azonban azt akarja látni; működik-e bennünk a kereszt- ségben kapott kegyelem? Jé­zus Krisztus kifejtheti-e ben­nünk, rajtunk keresztül erőit? PÉNTEK. — „És ímé egy égi hang ezt mondja: Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mt 3, 13—17) Amit Jézus tett: beállt büntet­len létére a bűnösök közé és vállalta a megtérés keresztsé- gét, az legalább olyan feltűnő volt akkor, mint ma az, hogy egy fehér beáll a négerek tün­tető menetébe, s velük egvijjt küzd a színesek jogaiért. Jézus cselekedetének a rugója: a bű­nösök iránti határtalan szere- tete. Efölötti tetszését fejezi ki az Atya hangos szóval. SZOMBAT. — „Aki győz. az fehér ruhákba öltözik...” (Jel 3,1—6) A fehér ruha: A bűn­bocsánatot nyert, új ember jel­képe. Előfeltétele ennek a fe­hér ruhának, a győzelem. A győzelem viszont csak egy eredményes harc befejező mozzanata lehet. Az ellenséget magamban kell keresnem. Ko­moly harc: érvényt szerezni életemben Isten ítéletének. Eh­hez kapok Tőle segítséget a gyermekkereszt6égtől elkezdő- dően. Megéri fölvenni a har­cot, mert a győzelem minden­ért kárpótol. Mityko Zoltán Akkor nyáron, huszonöt éve Mariska néni a pince egy elkerített sarká­ban üldögélt — a házbeli férfiak eszkábáltak részére külön rezidenciát —, melyért könnye­sen hálás és meghatódott volt, szinte ki sem mozdult onnan, vackába bújt összegömbölyöd­ve és rettegve, mintha állandóan attól félne, hogy valaki megirigyli tőle ezt a fészket. Te­hetetlen évei alázatával tördelte egész nap ke­zeit, és bizonyos időközönként hörgésszerű só­hajba fulladt: „Hol van ilyenkor az Isten!?” Mást nem is mondott, vagy nem kérdezett so­ha, mintha ezzel kimerült volna egész szókin­cse, minden érdeklődési köre. Nem panaszko­dott és nem jajveszékelt — mint az emberek általában —, csak elszánt konok egyszerűség­gel tette fel mindig önmagának és környeze­tének, a pincébe szorult törődött és megalá­zott embereknek a kérdést: „Hol van ilyenkor az Isten!?” Néha talán már maga sem értette monoton ismétléseiben hogy mit mond, hiszen ez a boldogtalan, de mégis reménykedő Isten­keresés egybeolvadt a dühödt és kíméletlen nyárral, akkor, ezerkilencszáznegyvennégy- ben. Az asszonyok meleg levest hoztak Mariska néninek, ami már szinte természetes és ma­gától értetődő volt, az öregasszony cseppet sem csodálkozott rajta, sőt majdnem elvárta, ép­pen úgy, mint a nyugdíjas tanár segítségét, aki naponta írta a tábori lapokat Mariska néni fronton küzdő fiának, és olvasta fel az onnan érkezett híradásokat. Megszervezték egymás közt a lakók, hogy felváltva takarítják a te­hetetlen Mariska néni szobáját, és vigyáznak minden féltve őrzött kis kincsére, nehogy a lé­gitámadások vámszedői, a besurranó tolvajok esetleg feltörjék lakása ajtaját. Mi gyerekek furcsán, talán kissé idegenked­ve kerülgettük Mariska nénit a pincében, de ,ez a borzongó tartózkodás sokszor csodálkozó érdeklődéssé oldódott, mikor ránk emelte há­jogos, motoszkáló tekintetét, mintha csak tő­lünk tudakolná a nagy titkot; „hol van ilyen­kor az Isten!?” Értelmetlenül és félénken néz­tük az öregasszonyt titokzatos földöntúli misztikumot tulajdonítva neki, mint aki túl­tette magát az akkori idők mindennapos kín­zó problémáin, hiszen még a mi tizenegyné- hány évünk bizonytalanságában is a bizonyos­ságot kereste, hogy a Felettünkvaló nem ért, nem érthet egyet ezzel a szörnyűséggel, az el­szabadult indulatok e féktelen tombolásával, mely őrületbe, gyászba és szenvedésbe kerge­ti a világot. A mi zilált, nyomorúságos gyer­mekkorunk, mely szintén tele volt a maga sürgető és világot megmagyarázó kérdéseivel, hogyan tudhatott volna akkor választ adni Mariska néni kérdésére, melynek értelme ugyan a szívünkbe hatolt, de agyunk már megtorpant a felelősség tudatában, hogy mi határozzuk meg Isten jelenlétét a világban. Azt hiszem ez nem is a mi dolgunk volt. Vol­tak ugyan pillanatok, mikor néha azt hittem, hogy Isten egyszer úgyis csak megunja Maris­ka néni örökös zaklatását és végre megjelenik az öregasszony kuckójában — diadallal, pom­pában —, hogy megtudakolja, miért keresi őt folyton Mariska néni, mikor számtalan más dolga is van ezzel a rakoncátlan, komisz és há­látlan emberiséggel. Gyermeki fantáziámmal valahogy így vártam az Istent mint ahogy tu­lajdonképpen mindenki kívánta és leste, mert a világ mégis nyugalomra és megváltásra szomjűhozott —, de ez a kereső kívánság nem talált mindenkiben szavakra, — hiszen az em­ber gyarló hangját elnyomta akkor annak a nyárnak a neuraszténiás sikolya, a szirénabú- gás. melynek bődülésére mindenki felkapta a fejét és elfelejtett saját bajával törődni, mert a fizikai menekülés ősi ösztöne elnyomta a kétségek és keserűségek harcát, mely a lel­kekben dúlt. Ez a nyár, úgy tűnik — most így évek távlatából —, nem is a tavaszból nyerie sugarát, jöttét nem előzte sejtelmes készülő­dés a természetben, nem támadt a szívekben kegyes és meghatott öröm az első rügyek lát­tán, nem; mert ez a nyár olyan vadul és kí­méletlenül gázolt az életünkbe, úgy gázolt le minden szépre-jóra való törekvést, úgy tipor­ta el a legbensőbb tiszta emberi érzéseket, mint az emberi jogokat, a szöges bakancsok képében trappoló történelem a körút gránit kockáin. Szinte egész nap a pincében gúvadtunk, mert a riadók egymásba értek, mint a gonosz meg a kísértés, a lámpák fonnyadt fáradt de­rengése pedig sokszor kihunyt, akár a re­ménység meg a jóság, mintha minden össze­köttetés megszűnt volna a fényt és világossá­got örökkön tápláló lelkiismerettel. Távolról, egész mesziröl, tompa puffanások hallatszot­tak, mintha csak egy erőszakos gyerek topor- zékolna, aztán mind közelebb jöttek ezek a dörrenések és a pince ilyenkor időnként meg­remegett, a falakon pedig keserű ráncok gyü- rődtek, szigorú, figyelmeztető repedések vo- naglottak végig, mintegy jelezve az élettelen anyag, hogy már ő is megelégelte az állandó nyugtalanságot és bizonytalanságot. Mi, a pin­cében összezsúfolt és egymás hegyén-hátán hancúrozó gyerekek, nem sokat törődtünk mindezzel, játékba, tréfákba menekültünk a valóság elől, sőt velami alamuszi óvatosság­ból mén a felvét te'z gondterhelt tekintetét is elkerültük, mert láttuk rajtuk, hogy sokszor, mikor úgy gondolják, senki nem látja őket, magukba süppednek, keserű marcangolással vizsgálják önmaguk lelkiismeretét a korban, melyben maga a földgolyó is olyan volt, mint­ha egy szédült óriás szenilisen reszkető feje volna, melyben tanyát vert a pusztulást sür­gető agyérelmeszesedés. Amikor néhány percre lefújták a riadót, vagy úgy éreztük, hogy elment felettünk egy fenyegető hullám, feltülekedtünk a keramit- kockái szűk udvarra, ahol megtorpant a hőség és nehéz lehelletével szinte fejbevágott ben­nünket. Mi ettől függetlenül, soha nem érzett áhítattal kémleltük az eget és andalítóan kék­nek akartuk látni azt a pernyétől meg füst­től meggyalázott kis foltot, melyet a magas, kietlen tűzfalak látni engedtek. És amint így bódultán, rabságunkból pillanatnyi menekü­léssel, szédülten néztük az eget, azt hiszem tekintetünkkel, csakúgy, mint Mariska néni szavakban, mi is kerestük, kívántuk a meg­szabadító Istent. Mariska néni azóta már régen megbékélt a sorssal és választ kapott tépelődö, nyugtalan kérdéseire is. Tudja azt — amit akkor talán mi sem vettünk észre —, hogy Isten akkor is, minden szomorúságunk és keserűségünk köze­pette ott volt, jelenlétét hirdetne minden em­beri jószándékban, megmutatta magát a segí­tőkészségben és irgalomban, akkor is például, mikor Mariska néni mindig megkapta a tá­nyér levesét, amikor nem engedték, hogy so­vány kis életének remegve féltett értékei ha­szontalan prédává váljanak — mert Isten megmutatta magát, akkor nyáron is, huszonöt évvel ezelőtt —, a fel-fel csillanó és megújuló emberi szeretetben, mely sokszor úrrá lett és diadalmaskodott a gyűlölségen és a szenve­désen, a lelkek szánalmasan megtépázott rom­jai felett.. Agfa Tihamér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents