Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-07-06 / 27. szám
A paradicsomi korszak második kriminológiai történetében hangzik az arcátlanul fogalmazott feleselés: avagy őrizöje vagyok-e az én atyámfiának'! A történet két szereplője közül Abel az áldozat, Kain a tettes. Még nem nyűgözi őket a társadalmi törvények paragrafuserdeje, de már behálózza őket a bűn, mely kezdettől fogva az ajtó előtt leselkedik. A másik ember socius, társunk — de itt nemcsak társa, hanem socius sanguinis, testvére az elsőnek, és mégis gyilkosává lesz annak. Tulajdonképpen nincs súlyosabb kérdése az emberiségnek, mint az emberi együttélés normalizálása, az eredeti értelemben vett szociális kérdés. Ebben a sziszifuszi erőfeszítésben akar az egyház a maga szolgálatával egy morzsányit tenni. KICSODA NEKED A MÁSIK EMBER? feleld hűvösen: IDEGEN. Mint a vasúti fülke esetleges közönsége, kiknek nem tudjuk múltját és gondját, de még az illendőség is betapasztja szánkat, hogy megkérdezzük azt. Ilyen „előkelőén” idegen a nagyvárosi ember balesetnél, mely a mentőkre tartozik, tűzvésznél, mely a tűzoltókra és a bérházban, hol nem törődünk a szomszédokkal. ELLENSÉG. Húsunkba ivódott a nemzetiségi gyűlölködés: a francia nem bírja a németet, a fehérek beverik a feketék fejét és viszont. RIVÁLISOM. A szó Aesopus farkas és bárány meséjére megy vissza: aki egy patakra jár velem inni és felzavarja az én vizemet. Akivel ellenségeskedem nemcsak gondolkodása másneműsége, de más kegyességi stílusa miatt is. Kain és Ábel is az oltár körül vesztek össze. Be sem vallom magamnak: irigységem célpontja. Elkeresztelem, legalizálom érzéseimet, de az angyalok néven nevezik azt. Vedres Sándor ír arról, micsoda fenevad lakik.bennem, hogy mikor kínálom kenyérrel és borral barátomat, kinyújtott kezemet visszahúzza az... Beszéddel leplezett érzések, elvadult indulatok, tanúk nélküli gorombaságok garázdálkodnak szívemben. A másik ember az UTÁLATOS. Igazságtalanok vagyunk társaink minősítésében és erőtlenek a betegek elhordozásá- ban. Mikor valaki arról példálózott, hogyan kell a nyűgös, köpködő, lázadó embert halála napjáig látogatni és vigasztalni, hetykén válaszolta az: gyomor kell ahhoz, barátom! Amaz pedig szelíd meggyőződéssel: szív kell, édes barátom! ' A másik ember HASZONÉLVEZETEM TÁRGYA — akiből hasznot húzhatok. A kereskedelmi Werbung reklámhadjárata csak vevőt lát bennünk. Az „ügyes emberek” körmönfont szélhámossága pénzt és szerelmet sajtol. A nyomorúság megtanít arra az új szemléletre, hogy a másik ember valaki, AKIRE RÁSZORULUNK, AKI SEGÍTHET RAJTAM. Az útszélre dobott megvert ember mentalitása ez —, de a gyermeklelkű ember bizodalma is ezt diktálja. Merj kérni! S a keresztyén lelkületű emberek társaságában szabad kérni. így nevelődik ki az a szemlélet, amely szerint a másik ember testvérem. AKI RÁM SZORUL. Es boldogság, hogy én vagyok az. aki segíthetek. A másokért élő emberek az igénytelenek, akiknek nem magúkon jár az eszük, a magányosok, kiknek gondolatát a dé- dclgetésre szorulók töltik be, a nagynénik, kik hálátlan húgaikban keresik gyermekeiket, a nagy papok mint Bodel- schwingh és Schweitzer Albert, a nagy keresztyének, kiket ez a lelkűiét avat papokká, a nagy szívek, kik ebben a magatartásban lesznek ember felettiek. JÉZUSNAK volt ilyen nagy szive. Mindenki belefért, G tesz testvérré. Ö mondja: igenis őrizöje vagy! Ez parancs. Kézen fog és indulatot is ad hozzá. Akkor más tempóban intéződnek el az akták. Nem késik c pohár víz és a mosásra váró lepedő. Ott gyengéden törlik a verítéket, és nem szöknek el a terhes teendők elöl. Akkor nekem öröm a másik arcán megjelenő mosoly, s a fájdalom ráncának kisimulása nekem könnyebbülés. Akkor az én reményem a szorongó testvérbe költözik. Szívtelenek, halálvárók és gyilkosok táborát így alakítja Jézus testvérekké — Isten népévé. BSjtSs Sándor igehirdetése. Elhangzott a diakóniai konteren- cián, Győrött. Egyház a mai világátalakulásban Dr. Nagy Gyula professzor személye és a ma oly sokat emlegetett „szociáletika’’ mintha már az egyházi köztudatban is egyre inkább összetartoznék. Egyházunk népe, az Evangélikus Elet olvasói jól ismerik e tárgykörben könyvét és cikkeit. Amikor most dolgozószobájában ülünk, eszembe jut, hogy nyolc éve kollokváltam — talán ugyanebbe a karosszékben — ilyen tárgyú akadémiai előadásaiból: „A szociális gondolat a keresztyén teológiában Erre emlékezve leszem fel a kérdést: Milyen felismerések hatására kezdett a rendszeres teológián belül különösen a szociáletikával foglalkozni? A keresztvénség ma olyan világméretű és gyökerekig ható gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi átalakulásban él, amilyenhez hasonlót aligha élt még át az emberiség. Ennek egyik része az a nagy történelmi változás, amelyen magyar evangélikus egyházunk élete ment át a mi nemzedékünkben, a szocialista társadalomban. Az egyház és a társadalom kérdései tehát különösen nagy erővel vetődtek fel korunkban, hazai és világ- viszonylatban egyaránt. A legújabb időkig mégis ez volt a rendszeres teológia legkevésbé kidolgozott területe. Világviszonylatban is kevés az átfogó teológiai szociáletika. Magyar nyelven pedig egyáltalán nem jelent meg azelőtt átfogó etikai munka egyházunkban. Ügy éreztem, hogy itt végzett munkámmal segíthetek a legtöbbet. De talán itt mondhatjuk el sok olyan új felismerésünket is, amelyekre — számos külföldi egyházi konferencián szerzett tapasztalataim szerint — nagy érdeklődéssel figyelnek a nemzetközi egyházi életben is. Még egyet: különösen sokat tanultam itt Luther reformá- tori teológiájából. Mit tart a mai világátalakulás legjellemzőbb vonásainak? Van-e ezeknek a társadalmi változásoknak valamilyen, minőségileg is más jellege — mondjak, Luther korának változásaihoz képest? A sok lényeges vonás közül talán hármat emelnék ki. Korunkban először került igazán a teológiai munka előterébe az egységes embervilág, a világ- közösség hatalmas perspektívája, együtt az ennek útjába álló, leküzdendő, mérhetetlen akadályokkal (nukleáris háború, a „harmadik/ világ” szegénysége, a faji ellentétek stb). A második lényeges különbséget abban látom, hogy a tudomány és technika fejlődése a mi időnkben először adná meg a lehetőséget a hárommilliár- dos emberiségnek arra, hogy végre mindenkinek legyen elegendő kenyere, tudása, végre igazi otthonunkká lehessen ez a teremtett világ. De egyetlen korban sem fenyegették olyan nagy veszedelmek az emberiség életét, és talán soha nem voltak olyan különbségeik az emberek életformája között, mint a XX. század világában. És ebből következik a harmadik lényeges különbség: az egyház és teológiája felismerni kényszerült, hogy a személyes, belső megújulás mellett a világ rendjét is igazságosabbá, emberibbé kell átformálnunk. Nemcsak az embernek, hanem a gazdasági-társadalmi „struktúráknak” is meg kell újulniuk — ezt tanultuk meg a XX. század világától. És a „struktúrák” megváltozásával együtt személyes emberi magatartásunknak is újjá kell születnie, szeretetben élő, közösségi lény- nyé kell lennünk — ez a jellegzetesen keresztyén hozzájárulás a XX. század átalakuló világában. Milyen kísértések fenyegethetik az egyházat ezekben a változásokban? És milyen lehetőségek nyílnak ugyanakkor ma a világ keresztyénsége előtt? Az egyik ilyen veszedelmes kísértés a passzivitás, a visz- szahúzódás a társadalom és a világ életében való aktív, felelős részvétel elől. Pedig aki csak a saját lelki életével és üd vösségével törődik, az megtagadja Jézus szeretet-parancsát. Az ezzel ellentétes, másik kísértés az lehet, hogy — mint a középkorban — az egyház próbáljon a társadalom „vezető ereje” lenni, irányítani akarja a gazdasági, társadalmi és szellemi világátalakulást. Az egyház azonban a Krisztus evangéliumával való szolgálatra küldetett. Amire ez az evangélium indít, az a gyülekezet és a keresztyének hűséges, segítő helytállása az élet minden területén, a családtól a társadalom, a nép és az emberiség nagy közösségéig. A harmadik kísértés ma különösen a nyugati egyházak gondolkodásában jelentkezik, az ún. szekuláris teológiában, egy igazi Isten- és Krisztus-hit nélküli teológizá- lásban. Mi azt valljuk, hogy ha az egyház elveszítené a lába alól a bibliai kinyilatkoztatás alapját, a megfeszített és feltámadt Krisztusban való hitet, és enélkül próbálna szeretni és szolgálni az embereknek. akkor a saját élete forrásától zárná el magát. Ugyanakkor azt is valljuk: ez a keresztyénség — sok történelmi mulasztása, vétke ellenére — az isteni kinyilatkoztatásban a szeretetnek és a humanitásnak eddig még csak töredékeiben felhasznált, mérthetet- len erőivel rendelkezik. Mi mindent tehetne a világ sokszáz milliós keresztyénsége ma szociáletikai vonatkozásban egy igazságosabb és emberségesebb világ kialakulásáért, a háború, a faji előítéletek, százmilliók éhezése és szenvedése ellen, a növekvő emberi testvériségért — ha a keresztyének valóban mindenütt komolyan vennék és igazán élnék is a jézusi emberszeretetet! Pedig ez nem egyszerűen „lehetőség”. Enélkül nem vagyunk keresztyének nem vagyunk Isten népe a világban. Az Egyházak Világtanácsa legutóbbi, angliai konzultációja jelentett-e előrehaladást ezekben a kérdésekben? Volt-e szó ott a ma annyira napirenden lévő forradalom kérdéséről? méretük parancsára rákényszerülhetnek az erő alkalmazására az igazságtalanságot védő erőszak ellenében, az elnyomott, szenvedő társadalmi rétegek, népek és emberfajok érdekében. A londoni konferencián Visser't Hooft, az EVT vezető teológusa, maga jelentette ki: „Menjetek el olyan messze az erőszakmentes úton, ameny- nyire csak lehet. De legyetek tisztában vele: ez olyan ponthoz vezethet el benneteket, ahol az erő alkalmazás elkerülhetetlenné válik.” Miben különbözik az előző álláspont a Vatikán véleményétől? Az újabb pápai szociálencik- likák sok szempontból — így például a kapitalizmus vagy a kolonializmus megítélésében — jelentős változást hoztak a régebbi enciklikák konzervatív, a gazdasági-társadalmi átalakulástól elzárkózó álláspontjához képest. A forradalmi átalakulás kérdésében azonban a Vatikán — szemben a mai protestáns teológia jelentős részével — még a régi, elzárkózó nézetet vallja. A ..Populorum progressio” enciklika (1967) a forradalmi átalakulást továbbra is negatív módon ítéli meg. és a pápa múlt évi bogotai nyilatkozata ezt a negatív állás- foglalást újból megerősítette. Véleményem szerint a későbbi szociálenciMikák ezt a negatív megítélést ugyanúgy revideálni kényszerülnek majd, mint a születésszabályozás kérdésében elfoglalt, világszerte nagy ellentmondást keltett, hagyományos álláspontot A fizikusok szerint, ha a Földön arrébb teszünk egy gyufa- szálat, ez az egész világmindenségre hatással van. Milyen jelentősége lehet bármelyik olvasónk bármelyik tettének a mai világátalakulásban? Életünk „szociológiai beágyazottsága” a különféle emberi közösségekbe a legkevésbé sem szünteti meg személyes felelősségünket Isten előtt, az egjVi| házban és a világban. Szeméi#- szerint kell közösségi embeKANIKULA Verő nap — déli harangszó Az árnyék vendégmarasztó Méh zümmög, lomb nem felese! 3 amíg gyümölcsöt keresel Káprázat vibrál, elvakít Izzó fehérség s andalít Alomba lomha széna, lágy Füvek, virágok, illat-ágy S veríték pattan bőrödön Ez a nyár! Katlan, hő-özön! Róla e pár szó szép-ke vés Dúlhat futó-tűz, jégverés Lángtenger, szikra, repdeső Jöhet üdítő langy eső... S hogy qsendes, tiszta kék az eg Hálaadásra épp elég! Sárkány András A londoni tanácskozás elesen rávilágított a faji előítéletek és megkülönböztetés okozta mérhetetlen sok igazságtalanságra, szenvedésre a világ sok részében. Sok új indítást is adott az az egyházak és keresztyének jövőbeli szolgálatának ezen a területen. Sokféle összefüggésben esett szó Londonban a forradalom kérdéséről, így elsősorban a forradalmi erő alkalmazásáról és a keresztyének ebben való részvételéről a szegény és elnyomott fajok forradalmi küzdelmeiben. Két évvel ezelőtt még többen nem értették meg — egyik tanulmányomban és a könyvemben írtam is erről —, hogy ti. adott esetben a keresztyének lelkiisrekké lennünk, személy szerint kell szeretetben, tettekben élnünk hitünket. A tenger vízeseppekből áll össze. Az emberiség, a társadalom élete személyek naponkénti, apró döntéseinek millió szövedékéből, melyek kölcsönösen hatnak egymásra. Jó ezzel befejeznünk: Isten tőlem azt kéri számon, mit tettem én meg személy szerint a családomért, a munkakörömben, a népemért, a társadalomért és az emberiség családjáért az imádság, a szó és az életfeladatok millió és millió jó lehetőségéből, korunknak az igazabb és emberségesebb világért való, nagy és emberi küzdelmében. Bízik László Három szép emlék A HIMNUSZ, a magyar nemzet himnusza, százhuszonöt éves. 1844. július 2-án hangzott el először a pesti Nemzeti Színházban Kölcsey Ferenc költeménye, melyet Erkel Ferenc ze- nésített meg. Erre a dallamra gondolunk, amikor hétköznapi gondjainkba fény és erő kezd beleszőni, s hazánk és nemzetünk gondja váltja fel apró egyéni gondjainkat. A Himnusz a magyarok nemzeti imája, Magyarország ünnepi hangja, mellyel.polgáraihoz és idegenekhez szól, fontos és nevezetes alkalmakkor. Éneklő diadal és éneklő bánat. Nincs ennél nagyobb mondanivalónk, nincs ennél szebb kérésünk. Ezer év szépsége és keserűsége nyomódott ebbe a dallamba, ezekbe a különös költői sorokba. S ez a vers a szivárvány villámló gyöngysora, félkörű színes ív az ország fölött, vihar után a boldog élet reménye, ébredő új és teljes ■magyar világ. Az a kérés száll benne, hogy Isten áldja meg a magyart, adjon jókedvet és bőséget e sokszorosan megpróbáltatott nemzetnek. Nem véletlen, hogy istentiszteleteinken is, minden imák után, ez az utolsó, befejező közös ima. Idegenek mondják, a legszebb európai nemzeti himnusz a miénk, igazán megrendítő, mélységes, rendkívül komoly mondanivaló, melynek lélegzete vált zenévé. Nem királyokat említ, nem büszkélkedik, „a magyar nép zivataros századaiból” szólal meg, s nemzeti tapasztalataink láttán Istenhez fordul segítségért. „Szánd meg Isten a magyart” és „Nyújts feléje védő kart”! Szeretnénk már egyszer mg, könnyű esztendőt, megbűnhödtük már a múltat s jövendőt! Kölcsey 1823-ban irta a szöveget, huszonegy évvel később jött létre Erkel dallama. S gondolat és versforma, és a dallam összeforrott, egyetlen testté vált. A nemzeti lét kifejezőjévé. Zsigray Julianna írja Erkel Ferencről szóló életregényében, hogy egy ünnepségen, Szentendrén, a Himnusz ■megzenésítője a tömegben ismeretlenül elkeveredve, hallja, amint kérdezik az egyik öreg magyart: Ki irta a Himnuszt'! — Ki tudná azt — hangzott a válasz — együt jött ez az országba Árpád apánkkal. Ez volt az a pillanat, amikor az alkotó művész érezte, hogy műve személytelenné vált, beleolvadt a nemzeti köztudatba, egy lett a néppel. Ha ezt Erkel Ferenc érezte már, mennyire érezzük azóta mi, mai nemzedék, megannyi zivataros évtized után, melyet a Himnuszhoz magunk éltünk meg. Úgy figyeljünk hát a Himnusz tiszta hangjaira, hogy sose szakadjunk el tőlük. Látszólag mi énekeljük, pedig századok, ezredév húzza bennünk. KETTŐS HONFOGLALÁS felfedezéséről számolt be minapi előadásában László Gyula, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem régész tanára. A régészet olyan ága a történettudománynak, amelynek adatait nem lehet megcáfolni. A föltárt sírok, kiásott lelőhelyek biztosabb bizonyítékok a levéltári anyagnál is, ahol neveket és adatokat ki lehet forgatni, csupán érteni kell a magyarázat szükséges módszeréhez. A régészeti kutatások alapján teljesen valószínű, hogy kettős magyar honfoglalás volt, egy korábbi és az ismert, Árpád fejedelemé s népéé. Árpád magyarjai a honfoglaláskor már jelentős magyar nyelvű népet találtak itt. Az a felfogás, hogy 650—680 táján egy második avar hullám érte el, letelepülés formájában, a magyar nép mai területét, nem helytálló. Nem avarok voltak ezek, hanem magyarok, az első honfoglalók. Erre vall a székely és göcseji néphit, hogy ugyanis ők honfoglalás előtti magyar őslakók. László professzor által feldolgozott késő-avar temetők közül 160 színmagyar helynévterületröl való, ötven vegyes szláv-magyar területről és csupán négy köthető tiszta szláv helynévhez. A késő avarok tehát valójában magyarok voltak, akik köré települtek le azután Árpád magyarjai. A kettős honfoglalás nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy a magyarok mai népi- nemzeti területükön már a VII. század végén megtelepedtek. Ezt bizonyítják a néphagyományon kívül az orosz krónikák is, amelyekben fehér magyarokról esik szó. akik előbb vonultak el nyugatra, s Árpád fekete magyarjai követték őket. A magyar krónikák is hitelesebbekké válnak most szemünkben, hisz Kézai Simon, Kún László király krónikása, 700-ra tette a magyar honfoglalást, magyarnak tartva a hunok bevonulását a Kárpát-medencébe. A régészeti kutatások most ugyanazt vallják. Török Sándor kecskeméti nyelvésznek szófejtéssel sikerült megállapítania, hogy László Gyula archeológiái kutatásai helyesek. A magyar honfoglalás két szakaszban játszódott le: a fehér magyarok két Századdalí, vagy még többel is megelőzték Árpád fejedelem „fekete magyarjait” a Kárpát-medencében. Jutas, Üllő, Bakonykoppány, öskü, Ürbő, Várkony falvak kiásott ősmagyar temetői, helynévvel és archeológiái lelettel párhuzamosan, bizonyítják korai szilárd helyünket ezen a földön. | „MEGHALT A NAGY PÁNT — szavaltuk egykor gimnazista korunkban Reviczky Gyula híres recitatív versét. Ez jut most eszünkbe, hogy a dátumok jegyzéke a költő nyolcvan év előtti haláláról beszél. 1881. július' 10-én halt meg magányosan, elhagyatva, a kor félelmetes ragályos betegségében, a tüdőbajban, az Arany és Ady közötti korszak legnagyobb költője, Vajda Jánossal és Komjáthy Jenövei együtt a magyar századvég lírai kifejezője, Ady úttörő elődje, Reviczky Gyula, Égy magyar földbirtokosnak és Ferenc József testőrtisztjének meg egy árvái szlovák cselédlánynak fia, aki fiatalon ment el, de tudta-merte kifejezni költői erejét. Irodalomtörténeti költőről van szó, vagy élő lírai üzenetről, amelynek van közölnivalója a mai magyarok számára is? Az irodalomtörténet nagyon komolyan méltatja Reviczky érdemeit, megrajzolja figuráját abban a korszakban és környezetben, mely nem igen kedvezett a független szellemeknek, aminő a szegény, vergődő• költő volt Pest századvégi kávéházaiban. De számba kell vennünk, hogy Reviczky lírai hagyatéka élő, lélegző valami. Mert különbözni kortársaitól, mert másképpen énekelni, mint ahogy a lenyűgöző Arany János énekelt. Reviczky mert a kor gyermekeként szólni azokról a fájdalmakról, amelyek érték, mert fáradtan is fellázadni letaposott élete miatt, mert önérzetes lenni fakó proletárként is, lyukas cipőben, állandó lakás nélkül. A láz nemcsak teste láza volt, hanem a leikéé is. Ihletet és színt verseinek nem a társadalmi élmények adtak, hanem a benső meggyőződés, elvi szemlélete és világnézeti fontolgatás. A nagy Pán halálában a pogány istenek uralmának dőltél énekelte meg, az ég alján a földdel ösz- szefolyva feltűnő kereszt diadalát. Egy másik versében anyai örökségét, az aranykötésű ima- könyvet énekli meg, Schopenhauer sötét filozófiáján merengve pedig azt kiáltja az olvasónak: szeretek, álmodom, rajongok! Igen, ő írta, hogy a világ csak hangulat, de érzelmei zengtek, zsibongtak. Költő volt, akit nem dátumok éltetnek, hanem az olvasók, akik kinyújtják utána a kezüket, kívánják költészetét. Szalatnai Rezső
