Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-23 / 25. szám

Az új emberség Gondolatok az EVT uppsalai világgyűlésére kiadott biblia-tanulmányi anyaghoz Róma 5, 12—21 alapján. Az amerikai kultúrfilozófus McLuhan érdekes elméletet leitett ki, mely szerint a tv az ember minden érzékszervét igénybe veszi (a sajtótermékekkel és rádióval ellentétben), ezért mélységesen átformálja a modern ember lelkivilágát. Azt írja: »Az új tv-generációnak teljesen más érzelmi és ér­zéki élete van, mint a felnőttek nemzedékének«. Űj embertípus alakul ki — szerinte — lassú észrevétlenséggel körülöttünk. Mindez lehetséges, sőt valószínű, hiszen az embert formál­ják és alakítják az öt körülvevő tényezők. Az új generáció azonban egyben biztosan nem különbözik a többitől: ugyan­abba a láncsorba tartozik, melynek élén ott áll Ádám. Ádám, akiről Pál azt mondja, hogy általa hatott el mindenkire a bűn és a halál szomorú és szigorú törvénye. Hiába formál át saját korunk technikája, vagy akármi más minket, az eredéndö bűn és a halál hatalma alatt élünk. »Egy ember által jött be a világba a bűn, a bűn által pedig a halál és a halál minden em­berre elhatott!« (Róma 5, 12) Embernek lenni tehát annyi, mint bűnben születni, testünkben a halált hordozni. Ez alól a leg­kiválóbb »emberpéldányok« sem kivételek! Se Pál, se Augusz- tinusz, se Luther, vagy bárki más. Még az »újszívű« emberek is a »halál árnyékának völgyében« járnak. Meghosszabbítják ugyan életüket, de a haláltól nem tudják megszabadítani őket. Ádám fiai vagyunk — mondja Pál. Ádám azonban nemcsak sorkezdő, hanem mint ilyen »elő­kép« is. (5, 14) Előképe egy másik Ádámnak — Krisztusnak — aki ugyancsak első egy másféle láncsorban. A szellemtör­ténet ugyan a nagy erkölcsi gondolkodók sorába állítja Krisz­tust. A vallástörténet pedig prófétákhoz és vállásalapítókhoz hasonlítja őt. De Krisztus valósága sokkal több ennél! Senkivel mással össze nem hasonlítható jelentősége tekintetében, csak Adámmal, mert ők mindketten sorkezdök. Megegyeznek abban is, hogy amit hoztak, az mindenkire elhatott. Ám az a lényeges mégis, amiben eltérnek egymástól: döntően különbözik az, amit hoztak és ami általuk mindenkire elhatott! Ádám a bűnt és a hálált hozta. Ezt mindnyájan tapasztal­juk. Krisztus pedig igazságot és életet áraszt. Azért jött, hogy miénk legyen Isten kegyelme, megigazuljunk, bűnbocsá­natot kapjunk. »Egynek igazsága minden emberre elhatott az élet megigazulásában!« (5, 18) S a kegyelem nagyobb, mint a bűn. Az élet nagyobb, mint a halál! Ha igaz a bűn és halál egyetemessége, mennyivel inkább hihetjük az igazság és az élet diadalát! Megtapasztalhatjuk ezt is! Newton mondotta: »Két dolgot tanultam meg életemben. Az egyik az, hogy én nagy bűnös vagyok. A másik pedig az, hogy Jézus még nagyobb Megváltó!« Ez az »új emberség«! Ez a »Krisztus-hatás« e világon! ö az igaz Ember, amint Pilátus szinte prófétai módon kijelentette róla: Ecce homo; íme az ember! Benne, Krisztusban az új em­berség van itt számunkra! őtőle kapjuk ezt és tanuljuk. Bonhoeffer híres etikájában írja: »Hogy a bűnös ember még ember maradt, az azért lehetséges, mert Krisztus hozzá eljött, megváltotta a bűn és a sátán hatalmától. Krisztus felöl érthető, hogy az elbukott világ mégis megőrzött világ, megtartott világ, amelyben mi emberként és az adott rendben helyesen élhetünk. De, ha az ember eszközzé, áruvá, vagy géppé lesz és nem tesz már különbséget jó és rossz között, akkor a világ önmagát pusztítja el és sátánivá lesz«. Krisztus eljött — s vele új élet áradt ki e világra. Pál nem­csak erősen hitt ebben, s hirdette: Mindennél nagyobb a ke­gyelem! — hanem új emberré lett ő maga is, aki által a meg­bocsátás, szeretet, a türelem és megértés utat tört mások szi­vébe. tgy lett az első Ádám sorába tartozó Augusztinuszból is, meg Lutherből is új ember: a »második Ádám«-hozta új élet áradása által. Számunkra egyénileg és gyülekezetileg igy felvetődik a kér­dés: új emberként élünk-e? Szolgáljuk-e az igazságot, az éle­tet? Segítünk-e abban, hogy másokra is elhasson az élet meg- igazulása? Az egyház népét szükséges, hogy a »Krisztus-hatás« vezesse, tartsa és erősítse az egész világon! Bencze Imre A NYUGAT-NÉMETORSZAGI EVANGÉLIKUS SAJTÖSZOLGALAT ÜJ VEZETŐJE A Lutheránus Világszövet­ség Sajtóosztályának eddigi vezetőjét, Hans-Wolfgang Hessler-t nevezték ki az Evan­gélikus Sajtószolgálat új veze­tőjévé, amelynek a székhelye az eddigi Bielefeld helyett Frankfurt lesz. Hessler június 1-én vette át új hivatalát. Emlékezés, hálaadás, reménység —A kiskőrösiek ünnepe— Aid mostanában Kiskőrösön jár, lépten-nyomon jelét látja annak, hogy ez a község emlé­kezik. Újjáalakulásának 250. évfordulóján megmutatja múltját, jelenét és holnapi ter­veit. Emlékezik a gyülekezet is. Ezért került a gyönyörűen megújított, hatalmas templom bejárata felett elhelyezett egy­szerű emléktáblára is új év­szám, a megelőző renoválások idejét jelző 1873 és 1914 után az 1968. A frissen faragott év aranyszámai alatt nyíltak meg a templomajtók május 26-án a gyülekezet előtt is emlékezés­re. Talán nem mindenkinek az emlékezése járta be az egész 250 esztendős múltat, de Isten­re gondoló emlékezésre hívott az ének: »A régi atyákról — Elmélkedtem sokat — Eszem­Anyák mondják: Hogy a fióka kirepül, s kihűl az üres fészek. Hogy ki kell venni a szívet ha zúdulnak a vészek, s a gyermek fölé tartani védő, vérző ernyőnek. S a megrugdosott anyaszív lesz az a piros szőnyeg, amelyre büszkén rátapos tovasiető lába. Hogy el kell tűnni szótlanul a feledés porába, de újra odatartani megöregedett vállunk, hogy az űzött, megvert fiú kisírja magát nálunk. Átfogni lázas homlokát gyógyító, hűvös kézzel. Háttérbe állni csöndesen, ha nem érjük föl ésszel, amit rajtunk túlnőtt fiúnk gőgösen elhatároz. Útjában nem állni soha, amíg nem hív magához, de imánkkal kísérni el ben forgattam — ö bújdosáso- kat; — Uram mily nagy gon­dot — Viseltél azokról...« Az Isten gondviselésére látó emlékezés pedig hálaadó gyü­lekezetté tette a kétezres temp­lomi sereget: »Hogy eddig megtartál — Hála legyen né­ked ...« Az oltáron kalászok és szőlőágak, Biblia és rézcsat- tos énekeskönyv hirdetik, hogy a hálaadó gyülekezet a ke­nyeret és jólétet, az Igét és éneket köszöni az Urnák. Még jobban erre a hálaadásra kul- csolódtak a kezek, amikor D. Káldy Zoltán, a Déli Evangéli­kus Egyházkerület püspöke Ézsaiás 63, 7—9 lgél alapján hirdette, hogy Isten rendjében, a hit útján járó embereknek »az Urnák kegyelmességeiről emlékezni-« csak hálaadással lehet —, a hálaadó emlékezés pedig reménységre indít. így, a püspöki igehirdetés buzdítására érezte meg min­denki, hogy Isten népe mindig reménységgel előre néző gyüle­kezet, olyan nép, amely rábíz­za magát arra az Űrra, aki »felvette és hordozá őket a ré­gi idők minden napjaiban.-« Akiben nincs boldog holnapok reménysége, annak porosak az emlékei és csak kegyes szólam a hálaadása. Ezért került a hálaadás nap­ját megörökíteni kívánó ünne­pi közgyűlés jegyzőkönyvébe, a holnapok minden szeretet- és „Cum laude” békemunkájára való utalással a reménység mondata: »Ehhez a jó munkához kérünk erőt és áldást a Jézus Krisztus nevé­ben Attól, aki megsegítette eleinket, aki megtartotta nem­zedékünket és hitünk szerint tovább is vezetni fogja gyüle­kezetünket.-« Ezen az ünnepi gyűlésen D. Káldy Zoltán püspök köszön­tötte Szakács Gyula egyház­ügyi tanácsost, az egyházköz­ség híveit és vezetőit —, akik között dr. Murányi György és Ponicsán Imre lelkészek a kö­zelmúltban érték el kiskőrösi szolgálatuk 25. évfordulóját. Államunk képviselője felszóla­lásában a reménységgel terve­zett erdőtelki tanyai imaház építési engedélyének jóhírével örvendeztette meg a jubiláló egyházközséget. Görög Tibor esperes elsőként köszöntötte államunk képviselőjének ezt a bejelentését és rámutatott az emlékező gyülekezet remény­séggel megkezdhető új munká­jának szépségére. A 26 évvel ezelőtt Kiskőrösön szolgált De- dinszky Gyula és Kiss György békéscsabai lelkészek szeretet­tel vettek részt az ünnepi al­kalom szolgálatában- és emlé­kezésre, hálaadásra és re­ménységre hívták a szép ün­nep hivő seregét. tengereken is túlra. Tűrni és megbocsátani ezerszer újra s újra. Lelke-teste sok rút sebét undor nélkül kötözve észre sem venni, hogy magunkat vérezzük azzal össze. Hálásan venni jó szavát, de hálát sosem várni. Így tanulják az anyalelkek a Krisztus útját járni. Dömötör Ilona FELVÉTEL A TEOLÓGIAI AKADÉMIÁRA Evangélikus Egyházunk lelkészeinek kiképzése a budapes­ti Teológiai Akadémián történik. Akik a Teológiai Akadémiára felvételüket óhajtják, felvé­teli kérvényüket — az Akadémia Felvételi Bizottságához cí­mezve — legkésőbb augusztus 15-ig küldjék be a Dékáni Hi­vatalhoz (Budapest, VIII. Üllői út 24. II.). A felvételi kérvényhez a következő okmányokat kell mel­lékelni: a) születési bizonyítvány, b) a legmagasabb iskolai végzettség bizonyítványa, c) helyhatósági vagy más bizonyít­vány, amely a kérvényező lakását, szociális helyzetét, szüleinek foglalkozását és keresetét, ill. szociális viszonyait feltünteti, d) orvosi bizonyítvány (részletes), e) keresztelési bizonyítvány, f) konfirmációi bizonyítvány, g) részletes önéletrajz, mely feltár­ja a kérvényező családi és társadalmi körülményeit, valamint a lelkészi szolgálatra indulás okait, h) esetleges egyházi műkö­désről szóló bizonyítvány. A felvételhez szükséges továbbá az illetékes lelkésznek és esetleg még a vallástanító lelkésznek részletes bizonyítványa, mindenesetre annak a lelkésznek a je­lentkezőt részletesen jellemző bizonyítványa a lelkészi pályá­ra való alkalmasságáról, aki a folyamodónak a legutóbbi évek­ben lelkipásztora volt. Ezt a lelkészi bizonyítványt a lelkészi hivatal a kérvénnyel egyidejűleg levélben, közvetlenül az Aka­démia dékánja címére küldje meg. Az okmányokat eredetiben kell beküldeni, de indokolt esetben hiteles másolatban is lehet mellékelni. A másolatot »egyházi használatra« megjelöléssel egyházközségi lelkész is hitelesítheti. Az akadémiai tanulmányi idő öt esztendő. A felvételi kérvénnyel egyidőben a jelentkezők kérjék fel­vételüket a Teológus Otthonban is, ahol az Akadémia hallga­tói lakást és ellátást kapnak. Ez a kérvény is a dékáni hivatal­ba küldendő részletes önéletrajz kíséretében. Pünkösd hetében vagyunk. Még elevenen élnek emléke­zetünkben Péter apostol pün­kösdi prédikációjának hatal­mas igéi: »-...Isten Úrrá és Krisztussá tette Jézust, akit ti megfeszítettetek ..., térjetek meg!« — Ez az igehirdetés hív­ta életre akkor az első jeruzsá- lemi gyülekezetei —, és azóta is a Krisztusról szóló bizony­ságtétel teremti és építi az egy­házat. Ezért valljuk, hogy egyházi szolgálatunk legfonto­sabb kérdése az igehirdetés. Ezt a kérdést választotta Ha­fenscher Károly Deák téri lel­kész doktori disszertációjának témájául. A több, mint 800 ol­dalas tanulmány disputációja 1968. június 5-én volt a Teoló­giai Akadémián. A nyilvános akadémiai ülésen megjelent D. Káldy Zoltán és D. dr. Ottlyk Ernő püspök, sok budapesti és vidéki lelkész, valamint a Teo­lógia hallgatói. Dr. Pröhle Károly dékán megnyitó szavaiban hangsú­lyozta, hogy mint minden tu­dományban, természetesen a teológiában is az igazság a leg­fontosabb. A tudóst az jellem­zi, hogy mindig kész megha­jolni a felismert igazság előtt. Majd a dolgozat hivatalos bí­rálói, dr. Groó Gyula és dr. Nagy Gyula teológiai profesz- szorok olvasták fel opponensi véleményüket és tették fel kér­déseiket a doktor-jelölthöz. Néhány mondat bírálatukból: A szerző az igehirdetést pásztori, diakóniai feladatnak tekinti. Az igehirdetést elsőd­legesen evangélium hirdetés­nek tartja. Ebben a »szent« egyoldalúságban van a dolgo­zat ereje. Hafenscher Károly veretes teológus, nem egy teo­lógiai Iskola képviselője, vagy különböző irányzatok közvetí­tője. Dolgozata komoly, elmé­lyült, igen értékes munka. A disszertáció egyik legko­molyabb értéke egy új, korsze­rű kísérleti-elemző módszer bevezetése és alkalmazása az igehirdetéssel foglalkozó teoló­giai szaktudomány területén. Az igehirdetésnek egyetlen feladata van: Krisztust kell hirdetni, Krisztus erőterébe kell állítani a gyülekezetét Ez sohasem jelentheti az élet kérdéseitől való elzárkózást, lelki területre való beszűkü­lést Hiszen azt a Krisztust hirdetjük, aki maga emberré lett, akitől azért semmi sem idegen, ami emberi. Az a Krisztus áll igehirdetésünk központjában, aki a szeretet parancsával küldi tanítványait a világba, aki az elesett, magá­ra hagyott emberben mutatja meg a felebarátot. Ez a Krisz­tus arra tanít, hogy Isten Atyánk és hogy egymás testvé­rei vagyunk. Ennek a Krisz­tusnak prédikálása nyomán nem életidegen, misztikus ke­gyesség születik, hanem olyan hit támad, amely felelősen szolgál az élet minden terüle­tén, társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozásban is. Teológiai Akadémiánk tanári kara »cum laude« (dicsérettel) minősítéssel fogadta el Haíen- scher Károly szóbeli és írásbeli doktori szigorlatát. Dr. Prőhle Károly dékánnak ezzel a be­jelentésével lezárult Hafen- scher Károly nyolc évi megfe­szített teológiai munkájának bírálata és elismerése. De tud­juk, a munka folytatódik to­vább, mert vasárnap újra a szószéken kell állnia... Madocsai Miklós Képzeljük csak el: valakiről úgy érezzük, hogy megfojtana bennünket egy kanál vízben — s akkor egyszerre lángbetűkkel jelennék meg lelki szemeink előtt az igazság: »Te gyűlölöd őt! Csak saját érzéseidet vetíted át őrá!« Az Egyenlítőn át először utazókkal csinálják meg néha azt a tréfát a hajósok, hogy azt ál­lítják: a tengeren látni lehet az Egyenlítő vo­nalát, sőt rögzített távcsőbe is nézetnek az »újonccal«, aki a legnagyobb ámulatára tény­leg látja is a távolban a kissé elmosódott, de mégis félreismerhetetlenül ott húzódó vonalat. A trükk titka a távcsőbe előre beleügyeske­dett finom kis fonál. Ki mint él, úgy ítél — nagyon bölcs ez a közmondás. De »életünkhöz« hozzá kell szá­mítanunk titkos indulatainkat, elnyomott, ön­magunk előtt is letagadott félelmeinket, vá­gyainkat is. Ezeket hiába száműzzük tuda­tunkból lelkünk beláthatatlan mélységébe, az úgynevezett tudatalattiba, mert ezek éppen ott válnak ellenőrizhetetlenné s éppen onnan fejthetik ki a legveszélyesebb aknamunkát Ennek az »illegális tevékenységnek« egyik igen keserű gyümölcse az, hogy saját elfojtott, de nem hatástalanított indulatainkat kivetítjük embertársunkra, éspedig a legcsekélyebb szándékosság és tudatosság nélkül! PROJEKCIÓ ennek a jelenségnek a neve a lélektanban, vagyis »kivetítés«. Nemrég olvas­tam, hogy szakemberek bebslése szerint az emberekről alkotott vélekedéseinknek mint­egy 70 százaléka (!) ilyen projekció: romboló A hiba az Ön tudatalattijában van lelkitartalmaink önkéntelen rákenése a má­sikra. S ami a nagy számarány mellett a leg­megdöbbentőbb: a projekciót sohasem »csi­nálják« — az történik! X-né istene a pénz. Gondolatai innen indul­nak ki és ide érkeznek meg. Igézetében tartja a meglevő pénz, de még jobban az óhajtott. Tehát: gyűlöli azokat, akiknek anyagilag job­ban sikerült az életük és többségükről »csal­hatatlanul« feltételezi, hogy becstelen eszkö­zöket is igéhybe vesznek. Vénségére rögesz­méjévé válik, hogy tőle mindenki lopni akar. Csuk-zár mindent, ócska lim-lomjait is kincs­ként félti, és foglalkozása a gyanakvás. Öt sok türelemmel gondozó húgát is meggyanúsítja, hogy lefűrészelt a vasalódeszkából másfél mé­tert és eladta. Y. úr iszonyúan féltékeny. Néha belátja, hogy teljesen oktalanul, s gyötrődik és szé­gyenkezik, de aztán egy vulkán erejével rob­ban ki belőle ismét a gyanú. Ö maga sosem csalta még meg a feleségét. Legalábbis tettleg nem. Félt a lelkiismeretfurdalástól, no meg a botránytól is. Veszteségnek, áldozatnak érezte »hősi helytállását«. Felesége leánykori múlt­jában állandóan »kénytelen« kételkedni. En­nek titkos oka viszont az, hogy Y. úr koránt­sem szerzetesi legényéletet élt, s akaratlanul is úgy gondolkozik: ha én akkor úgy, akkor hogy lehetett volna más ő? Z. a család zsarnoka, nem tud és nem is akar alkalmazkodni. Ha tíz esetből kilencszer engednek neki, azt természetesnek veszi, ugyanakkor szinte lesi, hogy mikor talál ellen­állásra, hogy azt letörje; dühkitöréssel, vagy nyafogással — teljesen mindegy. S amikor megsokallják önkényességét, felháborodottan panaszkodik: »Te mindig csak a magad igazát akarod! Velem sose törődtök! Ilyen önzők vagytok!« — és talán valódi könnyeket sír. Ez ellen nincs pasztilla, vagy elvonókúra. A legnagyobb baj: a »páciens« szinte betege­sen retteg attól, hogy felismerje a valót, szem­benézzen önmagával. Családok, munkatársi közösségek többszörösen nyögnek ilyen »át­kok« alatt. Sőt, hisztériára hajló politikusok egész népeket húzhatnak bele efféle lelkibe­tegségbe. (A legszörnyűbb példa a hitleri fa­sizmus, mely saját belső agresszivitása miatt feltételezett agresszív szándékokat mások ré­széről, s ezért is támadott előre.) A gyógyulás kezdete: vállalni a fájdalmas szembenézést önmagunkkal. A Szentírás is arra tanít: »Csalárdabb a szív mindennél és gonosz; ki ismerhetné?« (Jer 17, 9) A szív: belső világunk. S nemcsak a másoké! »Én nem hittem, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem« — írta József Attila, miután megis­merkedett a modern lélekelemzéssel. Ilyen vagyok — Uram, könyörülj rajtam! »Lemondtunk a szégyen takargatásáról« — ír­ja Pál (2 Kor 4, 2). Ugyan kinek lenne több esélye a gyógyulásra, mint a keresztyén (a ko­molyan keresztyén!) embernek, akit igei ön­ismerete kiábrándított önmagából, Krisztus szeretetének megismerése viszont egy élet há­lás engedelmességére kötelezett?! A projekciónak rengeteg változata van. Ve­gyük elejét: ismerjük fel önmagunkban alá­zatosan és harcoljunk ellene kíméletlenül, amíg belénk nem kövesedik. Különben befon, mint pók a legyet. Óriási dolog, ha becsületes küzdelem köze­pette tanulunk megbocsátani és szeretetre fel­szabadulni, mert embertársainkat is csak ez vezetheti gyógyuláshoz. Isten közellétének erőterébe lehetséges ilyen magatartás. Emberi életünk, felebaráti viszonyulásaink normális »műsorát« sokszor megszakítja egy- egy sötét gondolat, rossz feltételezés. Az ese­tek többségében joggal jelenhetne meg lel­künk képernyőjén ez a felírás: A hiba az ön tudatalattijában van! Tisztázatlan, lehazudott indulatainkban, melyeket nem vittünk az Ál­dott Orvos rendelőórájára, hogy szeretete ha­tástalanítsa őket. Egyéni és közösségi életünk kiegyensúlyo- zódása, vagy felborulása döntő mértékben függ attól, hogy egész valónkkal hogyan vála­szolunk Jézus kérdésére (Jn 5, 6): Akarsz-e meggyógyulni? Bodrog Mikié.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents