Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-09 / 23. szám

MK mmm ípi.*'-)*/. >• ;££ _ mm mmm Az új betörése Gondolatok az EVT nppsalai világ gyűlésre ki­adott Biblia-tanulmányi anyaghoz, Lk 5,18—26 Lk 7,18—23 alapján. Jézus Krisztusban Isten új teremtése tört be abba a világ­ba, amit tönkretett az ember bűne. — Űj volt és szép volt ez a világ, ahogy egykor Isten teremtő kezéből kikerült, de a bűn szépségét megkoptatta, fényeit szürkeségbe ölte, nagyszerű egy­ségét darabokra törte szét és harmóniájából kaotikus zűrzavar lett. Az egykor szép és jó világ boldogsága az önzés és hatalom bűnei között avult el és úgy foszlik szét az ember kezei között, mint az avult selyem. Benne minden megkopott és elnyűtt, a régi kincsek felismerhetetlenné lettek a bűn rombolása nyomán. Javítgatni lehet, de annál több kellene: valami radiká­lisan új. Jézus Krisztussal ez az ÜJ tört be a régi világba, de nem úgy, mint ahogy várnánk, mert Isten gondolatai nem a mi gondolataink és utal nem a mi utaink. Mi elvárnánk, hogy az ŰJ lenyűgöző hatalommal és min­den kétséget kizárva jelenjék meg, hogy mindenki felismerje és elfogadja. Jézus Krisztus azonban nem ilyen elkápráztató fényességgel, mindenkit térdre kényszerítő dicsőséggel je­lent meg. A názáreti ács fiában, a poros saruban járó és meg­szaggatott ruhájú Jézusban kell felismerni azt, aki az ÚJat hoz­za. Ezért botránkoznak meg benne sokan, mert miféle új az, ami ennyire belevész a régi világ szürkeségébe? Mi elvárnánk, hogy az ŰJ új törvényekkel jelentkezzék, amelyek pontosan meghatározzák az ember cselekvését és külső változásokat hoznak létre világunkban. De amit Jézus hoz, az nem törvény, nem korlátok közé kényszerítő akarat, nem lát­ványos megújulás, hanem bocsánat, belső föloldozás, a bűn terhe alól. Ennek a bocsánatnak nincs látható, külső következ­ménye; nincs olyan műszer, amely hatását regisztrálni tudná. Mégis ebben a bocsánatban van az ÚJ ereje. Azért ez a leg­fontosabb a számunkra, az első, a mindenek felett való. Mert Isten bocsánatán keresztül szabadulunk meg régi önmagunk­tól és így tesz bennünket Isten új teremtésének részesévé. Jé­zusban azért botránkoznak meg sokan, mert nem a törvények világot reformáló külső hatalmával jött, hanem a bocsánat bel­ső csodájával. Mi elvárnánk, hogy az ŰJ az ítélet erejével tegye félre az útból a régit: hadd pusztuljon, ami pusztulásra ítéltetett. Jézus ehelyett szolgáló szeretettel gyógyítja a régi sebeket. Ahol Ö jár: a bénák talpra állnak, a süketek hallanak, az éhesek megelé- gíttetnek. Nem neki szolgálnak, hanem Ö szolgál és szereteté- nek cselekedetei nyomán gyógyul az élet. S ebben a szerétéi­ben és ebben a gyógyulásban az Isten új teremtése közelít el. Sokan azért ütköznek meg Jézusban, mert az ítélet erejét na­gyobbnak vélik a szeretet hatalmánál, az uralkodást a szolgá­latnál. De boldog, aki Jézusban meg nem botránkozik! Boldog, aki felismeri az ÚJ teremtés Urát abban a Jézus­ban, aki az írások szerint Betlehemben értünk megszületett, aki Pontius Pilátus idején értünk meghalt és harmadnapra ér­tünk feltámadott. Boldog, aki ma sem igényel lenyűgöző hatal­mat és dicsőséget Krisztus egyháza számára. Boldog, aki Krisztus bocsánatát elfogadva Isten új terem­tésének részese lesz és ezt a bocsánatot adja tovább, mint drá­ga kincset. Boldog, aki Jézus szeretetét és szolgálatát nem utasítja vissza, hanem ennek erejével indul el maga is a szeretet és szolgálat útján. Csak így találhatjük még egymás kezét és szívét abban az egységben, amelyért Jézus imádkozott! Madoesai Miklós Méltó hálaadás Gyúrói Nagy Lajos köszöntése Néhány napja levelet hozott a posta a tolna-baranyai egy­házmegye espéresétől a Teoló­gus «Otthon vezetőségének. A levél hírül adta, hogy a bony­hádi gyülekezet április 28-i istentiszteletén összegyűlt ado­mányok között egy borítékot találtak, 1000 forinttal és né­hány soros írással. A levél név­telen írója közli, hogy a mellé­kelt pénzösszeget a lelkészne­velés támogatására szánta, »az Úristennek rajtam és csalá­domon tanúsított nagy irgal­masságáért-“. Ennyi a rövidségében és szerény névtelenségében is annyira szívet szorító, megra­gadó híradás. Ezúton köszön­jük meg a névtelen adakozó­nak a lelkésznevelés ügye irán­ti szeretetét, és közöljük vele, hogy hálás szívvel vett adomá­nyát jó előmenetelű és maga­tartásé, rászoruló teológus­hallgatóink támogatására for­dítjuk. örülünk, hogy egyhá­zunk népe, gyülekezeteink — mint ez a névtelen adomány, a gyülekezeti szupplikációk eredménye és annyi más jel is mutatja — hűséges szeretettel szívükön viselik jövő lelké­szeink felkészülését. Hitünk­nek, Isten kegyelméért való hálaadásunknak a szeretet cse­lekedeteiben kell megmutat­koznia. Istennel nem tehetünk jót. Felebarátainkkal kell ezt tennünk! Gondolunk Luther szavára, hogy az igaz hit nem is kérdezi, kell-e jót tennie; mi­előtt megkérdezné, már meg is tette! A szeretet, imádság és felelősség sokat segít abban, hogy a fiatalok, akik Isten szolgálatára készülnek népünk között, még lelkiismereteseb­ben készüljenek fel szolgála­tukra. I>r. Nagy Gyula-A háború pusztító orkánja kétszer zúgott el a világ fölött és állított egymás mellé és egy­mással halálosan szembe né­peket, nemzeteket és ásta meg sírját millióknak és milliók­nak, döntött le trónokat és ol­tárokat s temetett avult világ­nézeteket, hozott életre új esz­méket, tisztázott régóta vajúdó igazságokat s csodás emberi al­kotásokat.« — Így vall »Idők és utak« című verseskötete elején a költő-pap Gyúrói Nagy Lajos. Önéletírását lapozgatva az az érzése támad az olvasónak, hogy két élet is kevés annyi élmény átéléséhez, ami az ő 85 éve alatt megtörtént és életének mozaikképét alkotja. Életének mozaikszemei két nagy ügy megvalósítása köré csoportosulnak: 1914-ben a há­ború kitörésének hírére, hábo­rúellenes beszédet mond a gyúrói templomban. Ezzel el­indul a békét követelők, a há­ború ellen minden eszközzel küzdők útján. Békét követelő röpiratai jelennek meg. Prédi­kációiban és imádságaiban bé­kéért folyamodik Istenhez és emberekhez. A Lengyelországi Egyházak ökumenikus Tanácsa »keresz­tyén és hazafias meggyőződés­ből« bizalmát fejezte ki a len­gyel kormánynak és bírálta a lengyel egyetemi hallgatók magatartását. »Mint az egyházak hívei, akik egy olyan országban élünk és dolgozunk, amely a múlt fájdalmas tapasztalatai után a szocializmus útjára lé­pett és ebben látja jövője egyetlen perspektíváját, ebben a helyzetben nem hallgatha­Hosszú és súlyos betegség után május 21-én elhunyt Wal- kovszky Klára, lapunk hűsé­ges olvasója, s egyházi életünk és diakóniai szolgálatunk egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Az Ür szolgáló leánya volt, életével, szerete tével, Uráért mindent feláldozni kész oda­adásával és hűségével rászol­gált erre a különös megbecsü­lésre. Szolgáló testvérként tu­dott odahajolni mindenkihez, hirdette az élet örömét, szép­ségét és reménységét a megfá­Békeköveteléseire nem ki­sebb személy, mint Ady Endre is felfigyel. A »Világ« hasáb­jain méltatja a »gyúrói papot«, aki szenvedéseiben erős vi­gasztalást küldött a számára az »Isten és a háború« című háborúellenes füzetével. A szegény gyúrói nép pap­ja szót emelt a kisemmizettek és nyomorban élők ügye mel­lett is. A proletárdiktatúra idején egy Gyúrón tartott má­jus 1-i szónoklatáért a forra­dalom bukása után börtönbe hurcolták. Haladó gondolko­dásáért és bátor kiállásáért igen sok zaklatásban volt ré­sze. Magatartása miatt egyhá­zi felsőbbsége is ellene fordult. Megfosztották diplomájától és lelkészi állásától. Végül csen­dőrökkel lakoltatták ki a pap­iakból. Május 11-én Csörsz utcai otthonában az iránta való tisz­teletből és megbecsülésből fel­kereste az őszhajú, de még ma is derűs és szenvedélyes mesé­lő kedvű veterán-papot 85-ik születésnapja alkalmából D. Dr. Ottlyk Ernő püspök és Ma­iunk ... Elítélünk minden olyan jelenséget, amely a fej­lődést ezen az úton megnehe­zíti. A lakosság többségének az álláspontját valljuk és ezért kijelentjük, hogy bizalommal vagyunk a Lengyel Népköz- társaság vezetői iránt...« — hangzik a nyilatkozat. A Lengyel ökumenikus Ta­nácsnak tagja minden nem ka­tolikus egyház és vallási kö­zösség, valamint a varsói Ke­resztyén Teológiai Akadémia is. radtaknak, szívét, hajlékát nyitotta meg az öregek számá­ra, s gyülekezeti munkájában, a Deák téren, Óbudán, vagy Pécsett eszköz volt az Ür ke­zében. Sokaknak mutatta meg a vertikális irányt, bizonyság- tételével sokak életében terem­tette meg a harmóniát, az egyensúlyt. Az összehozó, egy­séget teremteni akaró, hűséges szolga típusa volt. Óriási részvét mellett május 28-án volt a temetése az óbu­dai temetőben. dai András az Állami Egyház­ügyi hivatal csoportvezetője. Mindketten jókívánságaikkal és ajándékokkal köszöntötték az egykori harcoskiállású gyú­rói papot, aki ez alkalommal is élményeinek gazdag tárházá­ból vett elő egy-egy igen érde­kes történetet és a maga szen­vedélyes módján adta elő azo­kat. Ezen az alkalmon sokan kö­szöntötték az idős lelkészt. Kö­zöttük voltak a régi barátok, ismerősök és tisztelők. Az Állami Egyházügyi Hiva­tal Elnöke, Prantner József le­vélben köszöntötte őt: »Engedje meg, hogy 85. szü­letésnapján munkatársaim és a magam nevében őszinte tiszte­lettel és szeretettel köszönt­sem. Ez alkalommal is elismerés­sel és megbecsüléssel adózunk A hazánkban megjelenő né­met nyelvű hetilap, a »Buda- pester Rundschau« legutóbbi száma interjút közöl a LVSz két vezetőjével, Dr. Andre Ap­pel főtitkárral és Dr. Paul Hansennel, akik a budapesti konferencia alkalmából tartóz­kodtak fővárosunkban. A jól tájékozott riporter kérdéseire adott válaszokból emelünk ki néhány számunkra is különö­sen érdekes részletet. BR: Főtitkár úr! Mi volt a kisebbségi egyházak budapesti gyűlésének a célja? A. Appel: A LVSz rendsze­resen szervezi a kisebbségi egyházak konferenciáját, hogy annak tagjait összehozza és le­hetőséget nyújtson a megbe­szélésre, amely — éppen mert kisebbségi egyházak —, nem mindig lehetséges számukra. BR: Mi kölcsönöz manapság a tudományos írásmagyarázat kérdéseinek a prédikációra vo­natkozó különös időszerűséget? A. Appel: A különös aktua­litás abból következik, hogy a tudományos kutatások az utób­bi években igen erősen fejlőd­tek. A tudósok hangsúlyozzák, hogy ez a kutatás néha nagyon korlátozott határok között ma­rad és a hitet, mint olyat tu­lajdonképpen nem teszi kétsé­gessé. BR: Lehetséges, hogy a hit szempontjából nem közömbö­sek ezek a kutatások? — Egyáltalán nem közömbö­sek; különösen nem, ha meg­értjük, hogy az evangélisták munkájuk közben mindenkor meghatározott szándékot tar­tottak szem előtt. Az egyházak mai szociáletikai érdeklődésére vonatkozólag pedig úgy látom, hogy a keresztyének mindig különösen erős felelősséget éreztek azok iránt, akik a tár­sadalomból kizártakká váltak, vagy nem találták abban a he­lyüket. Ma az evangélikus egy­ház megkísérel hozzájárulni ahhoz, hogy a teremtés-gondo­lat — vagyis, hogy az egész világ Isten alatt áll — ne csak a lelkiek területén, hanem a társadalomban is érvényesül­jön. BR: ön szerint a mai ipari- zált társadalomban lehetséges a keresztyének és a marxisták közötti együttműködés? annak az önfeláldozó harcnak, amelyet ön a tőkés földesúri hatalom és a ‘Horthy-fasizmus legsötétebb éveiben a magyar nép haladásáért és felemelke­déséért folytatott. E tevékeny­ségével Ön példát mutatott a mai papi nemzedéknek is, ho­gyan lehet és kell egyházat, hazát és népet egyaránt szol­gálni. Szívből kívánom, hogy még sok éven át éljen erőben és egészségben szerettei köré­ben.« A történelem eseményei iga­zolták Gyúrói Nagy Lajos cse­lekedeteit. Az a Magyarország, amelyben ma él nem akar há­borút és minden eszközzel a béke megőrzését szolgálja. Az egyszerű dolgozó nép pedig, amelynek ügyéért egykor szót emelt, ma az ország gazdája. Kőszeghy Tamás A. Appel: Ez nemcsak leheífc- séges, de szükséges is. Minden­kinek meg kell látni, hogy je­lenleg a problémák olyan szin­tűek, hogy senki sem tudja azokat egyedül megoldani. BR: Mivel magyarázza azt, hogy az ökumenikus együtt­működés tekintetében az evan­gélikusok várakozó álláspontra helyezkedtek; miben látja a katolikusokkal való együttmű­ködés főbb problémáit? A. Appel: A gyülekezetek mindennapi életében nagyon sok égető kérdés van még, mint például a vegyesházasság', amelyet nem oldottak meg és valóságos nyitott seb, mely egyre elviselhetetlenebb lesz. BR: Hansen Ür! ön, mint a LVSz Európai Kisebbségi Egy­házainak titkára, hol látja a kisebbségi egyházak különös problémáit a vatikáni zsinat óta? P. Hansen: Szerintem a zsi­nat nem jelentett nagy válto­zást az evangélikus egyházak számára. Kilenc évi hivatalve­zetésem kiterjedt utazásai alatt viszonylag jó betekintést nyer­hettem a katolikus országok­ban levő evangélikus egyházak életébe, s kezdettől fogva meg­döbbentő volt számomra az a türelmetlenség, amely keresz­tyén egyházak között fennáll. BR: Hansen Űr! ön, aki Ma» gyarországot jól ismeri, hogyan vélekedik a magyar evangéli­kus egyház munkájáról? P. Hansen: Nyolc év alatt legalább 15 alkalommal láto­gattam ide és nagyon sok gyü­lekezetben megfordultam. Min­den alkalommal a gyülekezeti élet elevensége gyakorolt rám nagy benyomást. A templom­látogatás itt sokkal erősebb, mint nálunk, jóllehet a magyar egyház — mint sok más kelet­európai ország egyháza — egy ideig bizonyos elszigeteltséget volt kénytelen elszenvedni Ennek hálistennek már vége. A. Appel: Végül a magam részéről is szeretném hangsú­lyozni: mély benyomást tett ránk a magyar evangélikus egyház munkája. A magyar egyház egészen tudatosan pró­bálja megtalálni helyét és igyekszik kivenni a maga sze­repét a magyar társadalom felépítésében. MUSKÁTLI Mi szomjan vágyói, muskátli, a fényre! Az ablakon is kihajolsz eléje. Hogyan húzódik a bokor is a fától, Hogy minél többet kapjon napsugárból. Mert élni, nyílni, teremni akartok, Ügyis elnyelnek maholnap a hantok; Vagy tűzre vetve holt hamuvá lesztek, S ha így, ha amúgy, porba temetkeztek; Hát amíg éltek, úgy akartok élni: A kitűzött célt tudjátok elérni Kicsi muskátli, fényre-törő élet, örök példáddal szégyenülten nézlek: Mért nem tudok én fényért így epedni, S örök célomnak épp így megfelelni? Szalay Mihály A LENGYEL ÖKUMENIKUS TANÄCS ÁLLASFOGLALÁSA ♦ Walkovszky Klára 1900—1968 A. Appel és P. Hansen újságírók között © K DIRÄTHÄMB S ÍTÁS ? Lehet, hogy oklrathamísítást követtem el és büntetést érdemiek. De lehet, hogy bűnömre mégis van mentség és a legfelsőbb bíróság fel fog menteni. Most a nyilvánosság előtt is be­vallom tettemet és titkon remélem, a közönség szavazatai talán engem is behoznak, és odaül­hetek a középdöntőbe jutottak számára fenn­tartott székek egyikébe azzal a boldog tudat­tal, hogy hamarosan jön utánam más, aki job­bat produkál és így helyet cserélhet velem. A színhely a nyugdíjintézet tudakozójának előszobája. A felvilágosítást adó tisztviselők apró ablakai előtt hosszú sorok állnak. Fehér­hajú, görnyedt, mankóra, botra támaszkodó öregek. Közéjük csak itt-ott ékelődik be egy fiatal, aki beteg szülője helyett jött el. A helyiségben hosszú asztal, rajta tintatartó, fa­nyelű toll, amelyre vastagon rászáradt a tinta. Vidéki posták, adóhivatalok várószobáját jut­tatja az eszembe. Az ablak melletti fapadon öregek ülnek. Szemük arra a személyre tapad, aki után ők következnek. Hetven éves kollégám ügyében járok el, aki­től megvonták egy hónapra a nyugdíját, mert mellékkeresetéből 500 forintnál többet vett fel. A két helyen végzett fordítást egy hónap­ban számolták el, ebből adódott a plusz. Az ágyban fekvő öreg helyett én jártam volna el ügyében. Állok a sorban csendesen, hallgatom a pa­naszokat, kérelmeket. Figyelem a tisztviselők türelmét, jóindulatát. Az egyik ablak mellől most lép el egy öregúr. Kezében fehér papír­lap. Bizonytalanul lép egyet, kettőt, aztán te­hetetlenül megáll a szoba közepén. — Nincs valakinek írószerszáma? Mindenki a saját ügyével van elfoglalva. A kérdés végigfut a helyiségen, nekiütődik em­bernek, falnak, aztán visszatér a kiindulási forráshoz. Táskám dzsungelében kutatva lelek rá golyóstoliamra. — Tessék — nyújtom neki. — Nem tetszene nekem segíteni? — A hang halk, kérő. Kiállók a sorból, leülök az asztal mellé és már írom a címváltozást. A régi cím a fővá­ros, az új egy Somogy-megyei kisközség. Szű- kebb hazám! Es hálásan gondolok arra a gye­rekre, aki otthont ad elsejétől kezdve az öreg édesapának. — Szíveskedjék aláírni — nyújtom a kitöl­tött blankettát. — Tessék már helyettem, nem tudom én már fogni a tollat. A kezemre nézek, amely ma még remegés nélkül fogja a tollat. Nézem rajta a sebhe­lyeket, — gyermekkoromból valók —, nézem az áttetsző ereket, amelynek a falára talán már rakódik le a mész, a megbúvó, apró rán­cokat. Nézem az öreg kezét, amely nem régen talán olyan volt, mint az enyém. Aztán a pa­pír fölé hajlok és odaírom: Oláh György. Es művemre nézve úgy találom, hogy hiányzik belőle az a kemény, magabiztos vonás, amely- lyel ma még a saját nevemet szoktam aláírni. — Kész van — adom oda, de mögötte már egy öreg néni áll és újabb lapot nyújt felém. — Drágám, nem tudna rajtam is segíteni, egy kérvényt kellene írni, aztán nincs itt a szemüvegem, meg fogalmazni sem tudok. Es elmondja, hogy a fiát látogatta meg Ausztrá­liában, de alig hogy kiért, meg is betegedett, mert hosszú az út és az ereje csak addig fu­totta, amíg elérte a fiát. Kórházba szállították, ott volt három hónapig. Mire hazaért, nem volt nyugdíj. Hát ezt kellene megírni a kér­vényben, hogy még utoljára látni akarta a fiát, dehát a szíve — magyarázza és a szemét elönti a könny... ... írom a kérvényt. A betűk úgy sorakoz­nak a fehér nyomtatványon, mintha szívem betűládájában már előre kiszedett, kész so­rok állnának és csak arra vártak volna, hogy kiemeljem őket. Írok és megszűnik körülöttem a világ. Csak az a kicsi öregasszony áll előt­tem, aki a fiát akarta látni utoljára. Az in­doklásra kiszabott hely betelt. »Büntetőjogi felelősségem tudatában...« állít meg a fi­gyelmeztető, elörenyomott szöveg. — Elkészült, tessék aláírni — mondom. — Nem lehetne... — Nem! — mondom határozottan. Aztán le­veszem a szemüvegemet és a kezébe adom a toliamat. A kisöreg leül, az orra hegyére csú­szik az amúgyis gyenge szemüveg, remegő ke­zébe fogja a tollat, azután kérőén rámnéz. En meg megfogom a kezét, s mint valaha jó szü­lőm tette, úgy vezetem, amíg ott nem áll, hogy aki ezt kéri: Gergely Győzőné. A hivatalból dolgomvégezetlenül jöttem el. Nem tudtam, hogy meghatalmazást kellett volna hoznom. Utam mégsem volt hiábavaló. Az én kis ki-mit-tudom zsűrije itt, az előcsar­nokban, beültetett engem az emelvény székei­nek egyikébe. De én szeretnék innen tovább­jutni vagy legalább a helyemet sokkal érde­mesebbnek átadni. Gyarmathy Irén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents