Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-05 / 18. szám
Közúti forgalom és keresztyén felelősségünk Az idei »szezon« sajnos, úgy indult, hogy március hónap első tíz napjában hazánk területén kereken 600 közúti baleset történt. Bizony, ijesztően magas ez a szám, még kezdetnek is! Napi átlagban hatvan baleset! S ahogy megyünk a nyár felé, egyre növekszik a forgalom. A nyári «csúcsforgalomban-« pedig majd bekapcsolódnak a külföldi gépkocsik ezrei is. Így, sajnos, arra számíthatunk, hogy a forgalom növekedését hűségesen fogja követni a balesetek lázgörbéje is. Világviszonylatban pedig ott tartunk, hogy napjainkban, a huszadik század második felében, a statisztikai adatok szerint hozzávetőlegesen annyi ember pusztul el, vagy válik egész életére nyomorékká és munkaképtelenné a közúti balesetek következtében, mint ahány ember a középkorban esett együttvéve a pestis és kolera áldozatául! Megdöbbentő adatok ezek. Nem lehet egyszerűen belenyugodni abba a felületes és felelőtlen következtetésbe, hogy a gépjárműforgalom növekedésével egyenes arányban növekednie kell a balesetek számának is. Ez a szemlélet nem számol az emberrel, aki gépek között éli le életét, a gépesített háztartástól kezdve a gyárakban, üzemekben és a földeken, a mezőgazdaságban is a gépek százaival kell okosan bánnia, és a közutakon is okosan és kulturáltan kell közlekednie. Ne feledjük hát, hogy nem a gépek uralkodnak felettünk, hanem nekünlf kell irányítanunk a gépeket. Éppen ezért sokat tehetünk a közúti balesetek elhárítása érdekében is, akár felvilágosító szóval, akár közvetlenül is, minit gépjárművezetők. »Közúti felelősségünket« a Tízparancsolat, közelebbről az 5. parancsolat szemszögéből kell megviszgálnunk. A »Ne ölj« parancsa és tilalma a közútakra is vonatkozik! Nagyon életközei és modern ma is Luther magyarázata az 5. parancsolatról a kiskátéban: »Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk testét és életét ne bántsuk és ne ártsunk neki...« Necsak a KRESZ ellen, hanem az 5. parancsolat ellen se vétsünk az úton! Igen fónlos követelmény a közutakon is a felebaráti szeretet parancsa! Nemcsak arra kell ügyelnünk, hogy kárt ne okozzunk az úton felebarátainknak, hanem nyitott szívvel, szeretettel a szívünkben kell járnunk a közutakon is. Sem a nagyváros forgatagában, sem csúcsforgalomban, sem a közútakon nem veszti érvényét a szeretet kettős parancsának második része: »Szeresd felebarátodat, mint magadat!« A szeretet eme törvényének mindig és minden körülmények között érvényt kell szereznünk az országutakon is! Ezért ítéljük el mindazt a bűnt, ami néha a közutakon is testet ölt: a közöny, a szeretetlenség bűnét, a segítségnyújtás elmulasztását, és a legsúlyosabbat: ha valaki gázol, és áldozatát cserben hagyja! A közúti forgalomban is az irgalmas sama- ritánus példáját kell követnünk, aki észrevette az út porában heverő sebesültet, megállt, lehajolt hozzá, bekötözte sebeit, és gyógyulásáig gondját viselte, — pedig mások áldozata volt a szerencsétlen. Ebben a vonatkozásban ismét jó figyelnünk az 5. parancsolat lutheri magyarázatára, ill. annak befejezésére: » .,.. hogy felebarátunk testét és életét ne bántsuk és ne ártsunk neki, hanem őt minden testi bajban és életveszélyben segítsük és támogassuk!« Mindig testi-lelki józansággal, felelősséggel és a felebaráti szeretet segítő készségével vegyünk részt a közúti forgalomban, illetve segítsünk a balesetek megelőzésében. A nagyváros forgatagában és az országutakon egyaránt kötelező számunkra a keresztyén etikai magatartás: ott is legyünk és maradjunk keresztyének! Józansággal, emberséggel, szeretettel sok felebarátunk életét, testi épségét menthetjük meg! Íme, egy imádság — gépjárművezetők Számára, útra indulás előtt: u‘ Uram, Istenem! Adj most nekem biztos kezet és éber szemet, hogy az úton senkinek se okozzak kárt. Te adtad életünket: add, hogy az élet ajándékát senkitől el ne vegyem, s felebarátaim egészségében, munkabírásában kárt ne tegyek. Őrizz meg minden felelőtlenségtől, és óvj meg, hogy a száguldás ördöge hatalmába ne kerítsen. őrizd meg azokat is, akik ma velem utaznak: az ő életüket is most rám bízod. Te fogd hát kezemet, és add úgy vezetnem járművemet, hogy senkinek se okozzak bajt és szenvedést az úton. Adj szívembe józanságot, felelősséget és segítségre kész szeretetet. Engedd meglátnom utamon a Te világod ezernyi szépségét is. Add, hogy boldogan és szerencsésen érhessek célhoz. Légy velem, őrizz meg minden bajtól és veszedelemtől, hallgass meg engem, a Jézus Krisztusért. Ámen. Szerdahelyi Pál FINNORSZÁG A Helsinki Egyházkerület gyűlésén leleplezték Aarre La- uha püspök arcképét. Dr. Erk- ki Kurki-Suonio méltatta a püspök munkásságát, népszerűségét, erélyét, tudományos, kulturális és kapcsolatteremtő munkálkodását. — Lauha püspök, aki az elmúlt évben járt hazánkban, élénk művelője a finn—magyar egyházi kapcsolatoknak. Megnyitó istentisztelet a Bécsikapu téri templomban. Az oltárnál D. Paul Hansen titkár, Harald Kalnins rigai főlelkész és Idemo Poggioli nápolyi lelkész Prantner József államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke köszönti a Kisebbségi Konferenciát LETTORSZÁG A lett evangélikus egyház érseke, Gustav Turs 78 éves korában nemrégiben nyugalomba vonult. Helyébe Peter Kleperis rigai esperest választották érsekké, aki 64 éves korában a napokban elhunyt. Kleperis érseket várták az Európai Evangélikus Kisebbségi Egyházak Konferenciájára Budapestre. A konferencia részvéttáviratot küldött a haláleset alkalmából. — A lett evangélikus egyház lélekszánta mintegy 350 000. EGYÜTT VÉGIG Volt egy párna: úgy ötven éves, lánykorában hímezte anyám, selyem s aranyból szála fényes, mint napsugár szép, szőke haján. De szép párna! Sokszor csodáltam, néztem a finom, drága kelmét, előtte gyakran meg-megálltam, és bámultam anyám türelmét. S hogy elment, itthagyta a párnál, mint mindent, ezt is nekünk adta, hordozta velünk évek jármát, míg szép, arany fénye elhagyta. Minap a múltba visszajárva, elgondolkodtam az életen ... hogy milyen sorsot kap egy párna, előre nem tudja senki sem. A deszka kemény. Feje fájna halott apánknak! (Szívünk vérzett!) De ott volt a szép, arany párna, rátettük fejét. Lám a végzet! Mit hímzet anyám aranypárna, így most a csillagok közt fénylik, pihen rajt csendben élettársa: már együtt vannak s lesznek végig. Gyarmathy Irén ÉDESANYÁM Amikor az Űr Mózesnak tűz és lángtenger között adta a mennydörgő Sinai hegyen a tízparancsolatot, a tíz köziü csak egyetlenegyhez csatolt jutalmat és boldogságos ígéretet. Ez a negyedik parancsolat: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy jó legyen dolgod és hosz- szú életű légy a földön. Anyám! Minden nyelven gyönyörűen hangzik ez a szó, de legpáratlanabb ez a név a magyar nyelvben: „Édesanyám.” Az édesanyai arc az a Nap, amely aranynapsugárként ragyogja be gyermekkorunk világát. Mikor fiatalok vagyunk azt gondoljuk, hogy az élet tele van olyan barátokkal, akiknek nincs más dolguk csak az, hogy minket boldogítsanak. Később keserű szájízzel megtapasztaljuk azt, hogy a sok barát közül csak egyetlen barát az igazi barátunk, akit úgy hívnak: Édesanyám. Benne nem csalódunk, 0 soha nem lesz hűtlen hozzánk. Neki minden mosolyra van mosolya, minden sóhajra van sóhaja és minden botlásra van bocsánata. Egész életünkben egyetlen esetben okoz soha el nem múló bánatot, amikor itthagy bennünket. Sajnos nagyon sok esetben a Napot is csak akkor szokták megbecsülni az emberek, ha már lement, édesanyjukat is csak akkor, amikor a két kihűlt ölelő kar már a temetőben porladozik. Sok megöregedett, tehetetlenné vált, beteg édesanya tudna beszélni erről. Talán az ö életükben is valóság volt Andersen meséje az édesanyáról, aki elindult gyermeke jövőjét megtudni s az útját elzáró fagyos tüskebokrot addig melengette szívére, amíg az kivirágzott. A gyermekek jövője nem sok jót hozott sok édesanyára, mert amikor megöregedtek és tehetetlenekké váltak, úgy bántak velük, mint egy útbanálló törött karosszékkel. Hát azért kövezte ki a tulajdon szívével gyermekkorod útjait az édesanyád, hogy most te légy a keresztje? Edmondo De Amicis olasz író írja felejthetetlen regényében: „Még az akasztófán lógó cégéres gazemberben is van valami nemes és szent, aki anyját szereti, de a legmagasabbra jutott is hitvány, aki anyjának fájdalmat okoz.”... Ő, ki tudná megmondani, hogy milyen súlya van annak a könnynek, amit az édesanya sír, amikor először tudja meg, hogy rossz útra tért a fia, vagy elkallódott a leánya? Minden édesanyának két hatalmas fegyvere van: a könny és az imádság. Kilenc hosszú esztendeig hullottak Mónikának édesanyai könnyei, míg imádságát meghallgatta az Űr és jó útra vezette tékozló gyermekét. Jakab apostol írja levelében: „Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Ez az édesanyák imáira még fokozottabb mértékben vonatkozik. Egyetlenegy édesanya sem imádkozik hiába gyermekeiért. Anyák napján, amikor kezünkben virágcsokorral köszöntjük édesanyánkat, ne feledkezzünk el mi sem imádkozni, hogy Isten tartsa meg jó egészségben legdrágább kincsünket, — Édesanyánkat! Sík tér László Több megértést Gyuri lassan bandukolt hazafelé. Táskáját nehéznek érezte, mintha ólomsúlyt cipelne benne: az ellenőrzőbe már megint rossz jegy került számtanból. O csak ne kellene Apa szeme elé kerülni! Már látja maga előtt az esti számonkérést. Apa mérgesen kiabál: »Na persze a tökfejű, már megint kitett magáért! Azt hiszed fogod így vinni valamire az életben?! Még szerencse, hogy van egy rendes fiam is, aki örömet is szerez nekem, nemcsak bosszúságot!« Este az ágyban, amikor senki sem látta, Gyuri keserű könnyeket hullatott. Ügy érezte, Apa öt egyáltalán nem szereti, csak Ferit. Csak egyszer tudna jól felelni számtanból! De a táblánál minden összezavarodik, s a felelésből szánalmas nyögés lesz. Két hét múlva Apát a mentők hozták haza: a csúszós úton elesett és kitört a bokája. Hosszú, hetekig tartó kényszerű pihenő várt rá otthon. Ahogy szűnt a fájdalom, ahogy kipihente az izgalmakat, a fáradtságot, kicsit körülnézett otthon. Érdekes, gondolta, milyen készséges ez a Gyuri, segít az anyjának, szalad a boltba, ügyesen elrámol — ezt eddig észre sem vettem. És milyen jól olvas: az újságból szokott felolvasni neki esténkénL Múltkor kihallgatta, amint a másik szobában barátjának a földrajz-leckét magyarázta, egész értelmes volt. Igaza lehet az osztályfőnöknek, aki azt mondta múltkor az anyjának: »Gyuri melegszívű, jófejű gyerek, csak nincs semmi önbizalma!« Megpróbálkozom vele, hátha a számtannal is lehetne valamit csinálni. A közös tanulások meghozták az eredményt. Egy nap Gyuri csillogó szemmel robogott be, kezében a nyitott ellenőrző az első ötössel. Apa szeretettel és boldogan ölelte magához. Szülők! Ne ingereljétek gyermekeiteket ... (Efezus 6,4). Keveházi László né SPANYOLORSZÁGBAN öt év alatt háromezerrel csökkent a katolikus papnak készülők száma — írja a »Testimonio« című lap. Tulajdonképpen levélféle ez. nektek, Pali és Sanyi, meg mindazoknak, akik ennek a fájdalmasan igaz történetnek valamelyik szereplőjében önmagukra ismernek. A súlyos betegség nyomait nem lehetett észre nem venni édesanyátokon. Tudtam én, hogy korántsem makkegészséges. De látni a kiabáló jeleket, miközben ő maga nyugodt, mondhatnám tárgyilagos hangon számol be állapotáról és körülményeiről, minden önsaj- náltató hangulatkeltés nélkül, az olyan háttér- feszültséget adott annak a fél órának, hogy attól nem lehet szabadulni. Meg kell írni: miféle malomkövek őrölik fel irgalmatlan, há- rommúszakos munkával az édesanyátokat. Az első malomkövet Pálnak hívják. Megkülönböztetett kímélethez szokott, mint legkisebb és sokat betegeskedett gyerek. Rég. a múlté már a betegség, Pál atlétatermetű fiatalember, csak különleges igényei maradtak ■mellette hű kísérőként. Hogy pontosabb legyek: a kötelességen kívüliség ennek a malomkőnek a tengelye. Tanulnod kellene csak, Pali, mert eszed van, s ha olyan szorgalmas lennél, mint amilyen lajhár vagy e téren, simán jeles lehetnél. De nem. Viszont valahányszor vészjósló felhők gyülekeznek fejed fölé ama bizonyos tantárgy miatt, amelyben ügyes halandzsával a legkevésbé lehet »megélni«, te rögtön beveted a jelszót: »Otthagyom az iskolát!« No persze, ez lenne az eszményi megoldás, ugye? Tudod, vannak hisztérikus hajlamú felnőttek is. akik talán már közepes problémák esetén nehézsúlyú fenyegetőzéssel revolvereznek mikor kit: lemondok, felmondok, elválok, megölöm magam, stb, Szép lassan ilyenné akarsz »fejlődni«? Csak legalább édesanyádnak ne jelentene állandó gondot a te meggyőződésed afelől, hogy az efféle gyáva megfutamodásokkal csupán növeljük a bajokat, s hogy magadnak tanulsz és nem másnak teszel szívességet ezzel. Mert látnia kell naponta mozdíthatatlan lustaságodat, s még külön pénzt is biztosítania a családi »keretből« különóráidra, hogy méltóz- tassál tanulni valamicskét. Márpedig az ő betegségénél idegi-lelki tényezők nagy szerepet játszanak. így vagy te akarva-akaratlan édes- nyád elsőszámú koptatója. Sándor a neve a második malomkőnek. Nem tetszik neki, hogy »érettségizett létére • naphosszat olajos-vasreszelékes ruhában kell dolgoznia, ki nem állhatja a műhelyszagot és általában a »piszkos munkát«. Folyton azzal a gondolattal foglalkozik, hogy jobbat keres. Valami fehérköpenyes, elegáns beosztást, amelyben jobban mutat az ember, mint abban az olajfoltos overallban, s mely nem viseli meg annyira finom orrát és kezét. Te reménykedtél, hogy felvesznek a főiskolára. Én nem. Ne haragudj, olyan érettségivel? No jó, senki sem mondja, hogy tapló az eszed. De legyünk őszinték: kirobbanó tehetség sem vagy. De hát az nem bűn. Még csak nem is pech. Egyszerűen: a legtöbb ember sorsa. Hát most mit akarsz? Űri állást? Azt hiszed, bárhol másutt nem lesznek olyan nehézségek csőstül, amelyekben a menekülés éppúgy nem megoldás, mint pillanatnyi helyzetedben? Márpedig te erre »neveled« magad. Elég rövid időn belül egy jó szakma lehet a kezedben. Haladhatsz, ha nem ítéled önmagadat elégedetlenségre és egyedüllétre. Benned több ugyan a kötelességérzet, mint öcsédben, de befelé forduló típus vagy, a külvilághoz nehezebben alkalmazkodó, akinek szinte foglalkozása a nyavalygás. Ne haragudj a kemény szóért, de ez az igazság, melyet jobban ismerhet fel a tárgyilagos szemlélő, mint maga az érintett személy, aki nem tud »kiszállni« önmagából. Ha édesanyád éjszakai elmélkedései közepette »végzett« Pali könnyed felelőtlenségével. következő témája a te oktalan elégedetlenséged, melyet oly kevés sikerrel próbál helyrebillenteni. És emésztődik, őrlődik malomkövei között. Részletezzem a harmadik követ? Legyen róla elég, hogy segíthetne, intelligenciával és tettel egyaránt. Oszlopa lehetne a családnak, de beéri azzal, hogy épp létezik. Nem »rossz« ő, legközvetlenebb kötelességeit elvégzi, de a többi nem érdekli — »majd lesz valahogy«, neki hagyjanak békét. És sokszor azzal vétjük a legnagyobbat, amit nem csinálunk. A negyedik koptató kő — édesanyátok maga. Tudván tudja, hogy az ő állapotában a» orvosi utasításokat a legpontosabban és követ kezetesen be kellene tartani, de nem teszi, csak amolyan mikor-hogy alapon. Meg akar talán halni egy-két éven belül, vagy még hamarabb? Ha megkérdeznénk, bizonyára azt mondaná, hogy nem. De ha arra gondolok, hogy testileg-lelkileg agyonfáradt emberek sokszor tudatos szándék nélkül is kívánják a halált és tesznek is olyat, ami közelebb viszi őket a sírhoz, akkor ezt lehetségesnek kell tartanom. Édesanyátok különben sem az a rendgyűlölő típus, amely önkényes életstílusa kedvéért az életével is hajlandó játszani. És még valami: édesanyátoknak visszatérő álma, hogy egykori otthonukban van, a szülei mellett. Az álom-lélektan (új tudományág) eredményeinek értelmében ez azt jelenti az ö esetében, hogy nagyon vágyik vissza a gyermekkor védettségének érzésébe — nyilván azért, mert ereje fogytán, s mind védtelenebb a rá halmozódó terhekkel szemben. Innen már csak egy lépés, hogy az anyaföldbe vágyik, tudattalatti szándéka erre vonzza, ösztönös öngyilkosság, részletre. De hát nem lehetne ez másképp, Fiúk? Legalább valamelyest visszaadni édesanyátok életkedvét, úgy, hogy egyitek az iskolapadban, másikotok a munkapadnál áll helyt becsülettel? Vagy inkább tovább koptatjátok őt, aki ebben az »elkoptatottságban« már maga is koptatja magát? Hiszen épp eléggé megkoptatta őt a háború, amelyben neki az átlagnál sokkal többet kellett félnie és szenvednie. Van talán még egy-két évetek erre, Fiúk. Talán csak pár hónapotok. Addig szerethetitek édesanyátokat. Magatartásotokkal! Vagy úgy gondoljátok, hogy elég lesz egy szép nagy fehér koszorút csináltatni majd a sírjára, és keservesen megsiratni? B. M. KOPTATÓ ÖZEM
