Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-14 / 15. szám
A legrégibb húsvéti történet IT eresztvén hitünk és remény- ségünk alapja, hogy a megfeszített Krisztus feltámadt és él. Jézus feltámadásának tehát nem másodrendű jelentősége van, mint a többi bibliai csodának. Ha egy természettudományos gondolkozásé mai hivő embernek kételyei vannak, vajon Jézus járt-e a vízen, megnyugtatom, hogy Krisztus hatalmában lehet hinni e csoda elfogadása, nélkül is. Húsvétiul azonban más a helyzet. Ezen áll vagy bukik keresztyén meggyőződésünk valósága: máskülönben csalóka ábránd, önáltatás, hogy Jézus Krisztus nekem és az egész világnak Megváltója. Ez az írásom azoknak a gondolkodó hívőknek szól, akiknek nyugtalanító kérdéseik vannak Jézus feltámadásával kapcsolatban, vagy szeretnék közelebbről tudni, mi itt a végső bibliai igazság. A .legrégibb tudósítás Jézus ^ feltámadásáról Pál apostolnak a korinthusi gyülekezethez írt első levelében található. A levél mintegy 25 évvel Jézus halála után keletkezett, az 56. év körül. Pál az ide vonatkozó részletet hangsúlyozottan úgy írja le, mint régebbről származó hagyományt (15, 1— 11). A benne foglalt húsvéti híradás tehát messze visszanyúlik a múltba, időileg egészen közel kerül Jézus halálához (30—33 között). Áz evangéliumok húsvéti elbeszélései mindenesetre későbbiek. Elsősorban a történeti régisége és hitelessége teszi figyelemreméltóvá a szakaszt előttünk, amikor Jézus feltámadásának alapvető körülményeit kutatjuk. Pál apostol nem részletezi a húsvéti eseményt, csak Jézus feltámadásának megtörténtét állapítja meg Ezt azzal tanúsítja, hogy felsorolja a személyeket, akiknek a feltámadt Krisztus megjelent: a 12 apostolon kívül nagyszámú hívőnek és őskeresztyén bizonyságtevőnek (tágabb értelemben ezeket is »-apostoloknak« hívták). A sort önmagával zárja, damaszkuszi úti megtérésére célozva, mely Jézus halála után körülbelül három évre következett Hangsúlyozza azt is, hogy az említettek közül sokan életben vannak, tehát ellentmondhatnának, ha nem így történt volna. Tézus feltámadásának a való- *" ságát ezek szerint a halála utáni megjelenései mutatják. Nem az üres sir, amiről az evangéliumokban hallunk. Az inkább bonyolítja a dolgot, hiszen Jézus földi teste ugyanúgy az enyészeté lett, mint minden halotté. Holttestének eltűnése nem tartozik a húsvéti tényhez. Valami más oka lehetett, ami közelebbről bennünket nem is érint. Ellenben döntő, hogy halála után emberek megbizonyosodtak az ő élő voltáról. JJj ének születik i398-at írtak. Ragyogó tavasra nap volt. Lindemann János kántor dolgozószobája ablakában ült. Elnézett Gotha városának tetői felett... a templom tornya felett, amelyikben ő vezette vasárnaponként a gyülekezet énekét... elnézett a ködösen kéklő thüringiai hegyek felé. Lent az utcákon nyüzsgőit az élet. Pedig nem is olyan régen mennyi szenvedés, fájdalom. keserves siralom töltötte be az egész országot! Mintha a mindeneket kormányzó Isten meg akarta volna mutatni a meggazdagodott, jóllakott embereknek, hogy a földi élet gazdagsága nagyon is múlandó és hiábavaló. Nyolcvan éve már, hogy a reformáció átviharzott az országon és felrázta az embereket Ügy látszott hogy a tiszta evangélium magvetéséből nagyon. gazdag aratás lesz. De hol a gazdag aratás? Hiába lett volna a reformátorok munkája? — Lindemann János a kandalló melletti sarokba, pillantott. öreg édesanyja üldögélt ott Hangtalanul mozgott a szája. Nagybátyja hatalmas énekeit mondogatta magában, szíve azokban, talált vigasztalást. A thüringiai Luther-család leánya volt s röviddel Luther Márton halála előtt a wittenbergi Luther-házban vendégeskedett, segédkezett a háztartásban. Felejthetetlen nyomokat hagyott lelkében a reformátor hitének ereje. S vajon nem táplál-e elrejtettem sokezer szivet ugyanez az erő? Amikor fekete szárnyon megérkezett a pestis veszedelme, és felhangzott a kétségbeesés sírása, jajszava, megmutatkozott az is, hogy nem halt ki a szívekben a hit és az istenfélelem. Özönlöttek az emberek Isten házába, s Isten igéje csodálatos, vigasztaló erő lett számukra. Lindemann leánykája képére pillantott a falon, ö már tiszta szemmel láthatja, ami édesapja előtt még elrejtett titok. Luther is átélte ezt a szívettépő fájdalmat, s nem szégyellte könnyeit, amikor kis Magdalénáját temette. De át- küzdötte magát a győzelmes örömbe. Ütött az óra. A kántor összerezzent. Hiszen még éneket akar választani vasárnapra a fiúkamak. Tekintete egy kottalapra esett. Most kapta könyvkereskedő barátjától. Frissen érkezett Olaszországból. Belemélyedt a kottasorok tanulmányozásába. Milyen élet lüktet ebben a ritmusban! Halkan dúdolni kezdte a dallamot Egyre jobban megragadta. Felugrott, és játszani kezdte a spinéten Gastoldi dallamát. Milyen kedves, gyengéd, mégis magával ragadó dallam! Felfigyelt az öreg édesanya is a kandalló mellett. »Olasz világi dal, Édesanyám!« — kiáltotta oda neki. »De ez a dallam szinte kívánja az Ür dicséretének hirdetését mint a madarak a tavaszi erdőben! Sohase találkoztam még ezzel a vers- felépítéssel. Szinte csalogatja a szavakat!« Már íróasztala mellett ült Tolultak tolla alá a szavak: -Öröm van nálad minden búbánat Örájám is. Jézusunk...« Egyre ragyogóbb lett a szeme. Ezt, ezt kell a fiúknak beleénekelniük vasárnap a levert, megpróbált gyülekezet szívébe! Hogy hálában, újjongásban oldódjék fel a fájdalom! Igaz, ínség és halál támad, bűn és sátán fenyeget naponként De hol a hatalmuk, ha Jézus velünk van!? Véget ért a prédikáció. Sok szem könnyes lett, de a szíveket már lecsendesítette Isten vigasztalása. Mélységes csend volt a templomban. Ekkor megszólalt halkan az orgona... Aztán zengeni kezdett a hangja. Milyen boldog akkordok! Csengő fiúhangok kapcsolódnak bele, s egyre ujjongóbban zeng az ének. Behatol a fájó szívekbe, és száll fel Isten trónusához: „Öröm van nálad minden búbánat Öráján is, Jézusunk. Benned és véled mienk az élet. Nagy Megváltónk, hű Urunk! Te széjjeltéped a köteléket Ki benned bízik, sziklára épít, örökké élhet! Halleluja! Kegyelmet nyertünk. Átölel lelkünk. Átfogunk hittel, és nem szakít el Semmi Tetőled: Halleluja!” Suttogás futott át templomon. Lehajtott fejek emelkedtek fel, könnyfátyolos szemek tekintettek a Megfeszített képére és a templomablakokon át a kéklő égre. „Ha Te mienk vagy többé nem árthat Nékünk sátán, bűn, halál. Legyőzted régen, s Te tartod kézben, Bár még támad, ellenáll. Dicsérő ének zeng, Jézus néked. Áldjuk mindnyájan neved vidáman. Hirdetjük fennen. Halleluja! Az ének most már Ujjongott. Elcsitult benne minden földi fájdalom: Ujjong a lelkünk: győzelmet nyertünk. Nevedben járunk, szeretünk, áldunk Itt és a mennyben: Halleluja! Szinte önmaguk fölé emelve, a örökkévalóság lehelletétől megérintetten, özönlöttek ki az emberek a tavaszi napfénybe. S az üres templomban még mindig zengtek az orgonán az új ének ujjongó akkordjai: Átfogunk hittel, és nem szakít el Semmi Tetőled! Halleluja! Eva-Maria Cranz Ennek a megbizonyodásnak módjáról közelebbit megint nem hallunk. A szövegben szereplő -megjelent« szó görög eredetije Krisztus nyilvánvalóvá válását hangsúlyozza, s nem ad felvilágosítást arról, hogy ez a kinyilatkoztatásszerű esemény az illetők számára milyen formában ment végbe. Nem az a fontos, hogy minő módon észlelték a feltámadt Jézust, hanem a vele való találkozásnak ténye. Erre mutat az is, hogy Pál apostol saját elhivatásának eseményét a húsvétról tanúskodó tények közé sorolja. Tgy a feltámadt Jézusnak tes- A ti szemmel való látása lényegtelen kérdéssé válik. Nincs jogunk nekünk sem ezt a kérdést középpontba állítani. Annál kevésbé, mert a Feltámadott nem tartozik már a látható világhoz, mint egy fa, vagy kő vagy ember, akár mint az ember-Jézus. Halála után az élő Krisztussal való találkozás kizárólag és mindig a hitben ment végbe. A feltámadt Jézus nem úgy volt jelen a földön, hogy emberi szem felismerhette volna. A hit körén kívül nincs egyetlen eset sem a megjelenésére. Halálon is diadalmaskodott élő voltát, feltámadásának tényét úgy bizonyította meg, hogy hitet teremtett A sorrend azonban nem ez volt: előbb hittek Benne, s azután találkoztak a Feltámadottal. így könnyen megejthette volna őket saját hivő lelkűk kivetített víziója, belülről fakadó látomása. Nem is fordított volt a sorrend, hiszen hit nélkül, emberi tapasztalatként nem lehetett a feltámadt Krisztust megismerni. A két mozzanat, Krisztus megjelenése és a Fel- támadottban való hit születése egybeesett Tgy egyszerűsödik le a legré- *- gibb húsvéti híradásban Jézus feltámadása arra az alapvető tényre, hogy halála után következő időszakban — Pál sorai mintegy három évet jeleznek — többeket meggyőzött az ő láthatatlanul is jelenvaló, hatalmas voltáról, istenségéről. Ezek a legkülöbözőbb emberek tanúsították a hitnek bizonyosságával, hogy Krisztus éL Az ő tanúságtételükből született meg az egyház. S hogy a hangsúly a feltámadt Jézus megjelenéseinél nem fizikai jelenségen van, még világosabbá válik, ha a fenti levélszakasz mellé helyezzük Pál apostolnak egy másik mondatát, amelynek hitelességéhez szintén nem fér kétség: Isten »Elhívott az ő kegyelme által, hogy kinyilatkoztassa az ő Fiát bennem« (Gál 1, 16). Cenkitől sem akartam elven- ni hivő elképzelését húsvétról az evangéliumok elbeszélései alapján, melyek mondanivalója mély keresztyén igazságokat tartalmaz. De szerettem volna segíteni azoknak, akik modern gondolkodással keresik hús vét mivoltát: íme, eny- nyi a végső húsvéti esemény, ha lefejtünk róla minden hoz zá tapadó, színező vonást. Hinni ebben mi is csak akkor tudunk, ha ugyanez a Krisztus, az értünk meghalt és feltámadt Krisztus meggyőz bennünket az egykori tanúságtételek alapján az ő mai valóságáról. Ez a személyes húsvét sem önmagunkért történik. Nem a hit egyéni boldogságáért, még kevésbé forró belső élményért. Az élő Krisztus valósága mások felé fordít: az emberek felé, akik körülöttünk élnek, közelben és távolban. Hogy értük éljünk! Így utal a legrégibb húsvéti híradás az emberiség mai kérdéseihez is, köztük a békéhez, melytől milliók nyugodt élete, emberi sorsa függ. Veöreös Imre Öröm van nálad.. Giovanni Giacono Gastoldi 1591 i'T ..r M a...... & ~ 7ZM ä U :ll Öröm van nálad minden búbánat Öráján is Jézusunk. Benned és Véled mienk az élet, Nagy Megváltónk, hű Urunk. Te széjjeltéped, a köteléket, Ki Benned bízik, sziklára épít, Örökké élhet. Halleluja! Kegyelmet nyertünk, átölel lelkünk, Átfogunk hittel, és nem szakít el semmi Tetőled. Halleluja! Ha Te miénk vagy, többé nem árthat nékünk sátán, bűn, halál. Legyőzted régen, s Te tartod kézben, Bár még támad, ellenáll. Dicsérő ének zeng, Jézus, Néked. Áldjuk mindnyájan neved vidáman, Hirdetjük fennen. Halleluja! Ujjong a lelkünk: győzelmet nyertünk. Nevedben járunk, szeretünk, áldunk Itt és a mennyben. Halleluja! J. Lindemann (1549—1631) után németből fordította: Túrmezei Eresébe ZAMBIA ELNÖKE OTT LESZ UPPSALABAN Kenneth Kaunda, az afrikai Zambia Köztársaság elnöke elfogadta az Egyházak Világtanácsa meghívását és részt vesz az uppsalai világgyűlésen. Július 6-án előadást is tart erről a témáról: Gazdag és szegény nemzetek”. Kenneth Kaunda keresztény misszionárius fia. Tanítói oklevele van, de korán bekapcsolódott a politikai életbe: az Afrikai Nemzeti Kongresszusban, az Egyesült Függetlenségi Pártban és a Pánafrikai Függetlenségi Mozgalomban tevékenykedett. 1962-től 1963-ig Eszak-Rodézia jóléti minisztere volt, majd 1964-ben Zambia elnökévé választották. Számos könyve között a két legjelentősebb : „Black Government” (Fekete kormányzat) és „Sambia shall be Free (Zambia szabad lesz). Jel. I, 17—18 Különös dolog az, hogy János apostol életében kétszer látta Jézust, a feltámadottat. Először közvetlenül a feltámadás, az első húsvét után, a már nyitott sír világában és korábban, amikor az apostol nyílván még fiatal volt. Másodszor pedig akkor, amikor már megöregedett, Pathmos szigetén, látomásban és akkor úgy látta Jézust, a feltámadottat, az Urat. mint rajta kívül senki, senki más. Miért ez a különlegesség, ez a kivétel? Talán azért, mert akkor, amikor János együtt járt az ember-Jézussal, már akkor kivételes helyzetben volt? Mert erre utalnak a szavak, János saját szavai, hogy ő volt, az, »akit Jézus szeretett« (Jn 13, 23), akt ezt a szeretetet az utolsó vacsorán is érezhette és aki egyedül állt, mint tanítvány az asszonyokkal a kereszt alatt. Nem tudjuk ... De azt elhisszük, hogy a pathmosi látomás idején János, mint egy halott esett a földre, a félelem leverte őt. Nem bírta elviselni, se a látott képet, se a hangot, a találkozást az örökké élő Szenttel, az utolsó ítéletnek ezt az előre való átélését. Bűnössége, nyomorúsága, senki-mivolta járta át, neszketővé tette, mint a többieket mind, akik szemben állottak valaha is az Ürral, a prófétákat, az elhívottakat. Jézus szava, amellyel János apostolt életre keltette, nem új, hanem ugyanaz, amely már olyan sokszor elhangzott akkor, a félelmek, viharok, kétségbeesések idején: »Ne félj!« — és éppen ez az a szó, amely Jánost emlékeztette a kegyelmes csodatevőre, aki mindig a halál valamilyen formájából keltette életre övéit. »En vagyok . . .« — folytatta Jézus, mintha csak azt akarta volna mondani: Én ugyanaz vagyok, aki akkor voltam! Ezzel a szuverén, az ítélő, akinek »szeme, mint a tűzláv\g« és »hangja pedig olyan, mint sok víz zúgása- (Jn 1, 14—15), az Első és Utolsó Élő — egyszerre úgy jelenhetett meg János apostol érzéseiben, mint az a régi-régi Jézus, aki olyan szeretetteljesen emberi volt, olyan csodálatosan egyszerű, együttérző, segítő és gyógyító, halálból megelevenítő. ‘ Halott voltam« — mondta Jézus az apostolnak s a két szóban foglalta össze egész földi életét »és nálam vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai« — folytatta és ezzel fejezte ki a tényt, a húsvét nagy diadalát, hogy az Ö kezében van minden halott feltámasztása, új élete. A látomás ezzel lett aktuálissá, a messze jövő jelenvalóvá, a félelmetes látvány evangéliummá, változatúin ígéretté, mindig érvényes kegyelemmé. Húsvét teljes üzenetét, tartalmát, örömét először az angyal mondta ki az asszonyoknak: »Ne féljetek« ... (Máté 28, 5, Márk 16, 6) és ez ugyanaz, a szó, amely már karácsonykor elhangzott, tehát az élet születése idején, majd az élet feltámadása idején és — az utolsó ítélet idején is! De — ma is ! Ez a szó szól azoknak, akik hisznek az örökkön-örökké Élőben és akik szeretik őt! Hallelujah! A mi Urunk feltámadott! Várady Lajos Negyven éve énekelnek A sarkon vak ember áll, vár valakit, áki átkíséri a forgalmas út másik oldalára. Belekarolok és elindulunk. Hálásan »néz« rám, s egyre hajtogatja — köszönöm szépen ... Felszegnek találom a szokványos választ ebben a helyzetben — nagyon szívesen, bár ne kellene Ilyet csinálnom. Megszokott dolog nekünk látóknak, hogy látunk. Természetes. hogy gyönyörködni tudunk egy műalkotásban, vagy a vonat ablaka előtt elvonuló zöld vetésben. Ilyenkor alig- alig gondolunk arra, hogy olyanok is vannak, akiknek »fehér folt« marad életfogytiglan a táj a műalkotás. Ök minden úttal felfedezésre indulnak, hisz a tapogatózásra vannak utalva. Ök csak felismerhetnek hang után, de megismerni az arcvonás után soha. Bámulatos ügyességgel közlekednek a legforgalmasabb utcákon, mindig tudják, hol kell átmenni és az otthont jelentő kapun befordulni. Szellemi munkát végeznek akkor is, amikor más sétálni indul. Nem válaszoltam a »köszönöm szépenre«, inkább kérdeztem: — messze van még a Május 1 út 47? — Én is odamegyek — mondja — a Vakok és Csökkentlátók Szövetségébe. Így lett ő kísérőmmé. A Homérosz Énekkar főpróbájára megy énekelni, én pedig meghallgatni. — Készülünk — mondja —, mert énekkarunk 40 éves fennállását ünnepli ebben az esztendőben. Kipirult arccal sorolja az énekkar életének legjelentősebb évszámait, mindenekelőtt alapítás évét — 1928. —. majd azt. hogy Óbudáról jár be hetenként kétszer. Tovább hallgatok. talán észre is veszi, hogy elpirulok, mert újra hallom — Óbudáról. Órámra pillantok, felvillan előttem a csúcsforgalom hangulata. Nem gyerekjáték ilyenkor utazni, pedig ő is fáradt, mint a többi ember, hisz munkából jön, de ő főpróbára siet. Arra gondolok szégyenkezve, hány énekkart lehetne összekovácsolni azokból az egészséges emberekből.,akik tudnak énekelni és egyszerűbben közlekedni, minit a vakok Számomra eddig még nem tapasztalt világba lépünk. A berendezés, a falak díszítése olyan, mintha mindenki látna. Pedig... Államunk külön gondoskodását olvasom ki mindenből. Megkapnak mindent. Jól érzik magukat itt, nagyon jól. Otthonuk van! Zenei életünk ismert alakja a Homérosz Énekkar karnagya: Peskó György orgonamú- vész. Ö »vezényel«. Különös műfaj ez, dirigálni egy olyan kórust, ahol az ötven emberből senki nem lát, csak hangjáról, beszédstílusáról ismeri és szereti karvezetőjét. Aki énekelt, az tudja mennyi fáradságot igényel egy műnek a megtanulása. Itt »ismeretlen« a kotta a szövegkönyvvel együtt. Itt meg kell tanítani és tanulni, s így énekelnek. Mi kell mindehhez? Azt hiszem, több mint ügybuzgalom mind a karvezető, mind az énekkari tagok részéről. Több, mint egyéves munka van a most előadásra kerülő műsorban. Több, mint száz próba, s ki tudná megszámolni az utazással együtt hány óra. Közben Peskó György hang- és szóbeleire pontosan indít az énekkar, ugyanígy lép be a tenor és kezd a szólista. Örömtől sugárzó arccal éneklik a műsorban szereplő régi francia szerelmi dalokat a XVII. századból, Lassus: Visszhangját, Csajkovszkij: Altatódalát. Schumann: Esti dalát, Koch: Rumbala spanyol szabadságdalát, majd Gárdonyitól a Jászói legenda, Kodály: Marosszéki táncok, öregek. Esti dal és 114. Genfi zsoltár művei szólalnak meg. A zongoraszámokat Un- gár Imre Kossuth-díjas zongoraművész tolmácsolásában halljuk. A betű gondolatokat rögzít, hangulatot érzékeltet, de soha nem tudja visszaadni a személyes élmény érzését. Egy kívánságot azonban maradéktalanul közölhet a betű, így a mienket is Peskó György or- gonaművész-karvezetőnek —• legyen mindig ereje és hite ehhez a szolgálathoz, amit a vakok között végez. Kísérje áldás minden fellépésüket. így a so- ronkövetkezőt is a Zeneakadémia Nagytermében 1968. április 30-án, kedden, este V28 órakor. K. L.
