Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-14 / 15. szám
Atig ált te. csakhamar katlant vélte a katonák lépteit. De még egy kis időbe telt, mire már jól ki lehetett venni a falak közt visszhangzó léptek ütemes koppanását. A vele szemben magasodó várfalon egyszer csak megpillantotta a távoli fáklyák halovány fényét, mely tágranyílt szemében mintha kicsit erősödött volna, sőt egyre élénkebb megvilágításban látta a falókat. Mégiscsak közelednek már! Hiszen néhány perc múlva már egészen élesen kirajzolódtak ennek a várfalak határolta óriási négyszögnek a kontúrjai az éjszakában. A cölöp is jelentőségteljesen emelkedett ki a várfalak közül. Árnyéka nyílegyenesen futott végig a földön, majd a falak hirtelen megtörték vonalát, s merőlegesen futott tovább felfelé, hogy elmerüljön az éjszaka végtelenjében. S amikor már egészen közel jártak a katonák, a fáklyák imbolygó fénye táncolni kezdett a falon, és a cölöp óriásivá nőtt árnyéka olyannak játszott, mint egy hatalmas óra elromlott mutatója, mely bolondosán ide- oda ugrál. A gyér megvilágításban most már előtűnt a feketéllö sokaság is, amint minden irányból szélesen hömpölygőit a cölöp irányába, és az ormótlan fejek sűrű erdeje, a vadul hadonászó, ökölbeszorult kezek sokasága csakhamar beletorkollott ebbe a térségbe. Végre elébe léptek a légionáriusok is. Katonák és fegyverek vad összevisszasága volt ez a látvány. Némelyik közülük magasra emelte fáklyáját. Mások hahotáztak és kiabáltak, mivel egyik sem sejtette, hogy ki ül ott rangrejtve, mozdulatlanul a karosszékben. A katonák között valóban észrevétlen tudott maradni a háttérben, és az előtte örvénylő kavarodásban éles szemmel vette észre, amint a kardok markolata és a kemény öklök csapásra emelkedtek a magasba. A tömeg kicsit elcsendesedett, de aztán megint előbbre nyomult. A katonák élénk hahotázás kíséretében újra közéjük vágtak, erre a tömeg ismét kicsit szétszéledt, de csakhamar megint megközelítették a cölöpöt és egészen körülállták. Olyan sokan voltak, hogy Pilátus eleinte nem is vette észre köztük Jézust. Egy katona mászott fel a cölöp tetejére, fáklyát erősített a csúcsára, majd onnan egy kötelet dobott le, és a tömeg közé ugrott. Pillanatnyi zavar támadt, de a tömeg hangos kiáltozások közben újra körülvette a cölöpöt. Félelmetesen összetorlódtak, egymás hegyén-hátán tipródtak az emberek. 4 cölöp tetejére erősített fáklyák olyan élesen és különös fénnyel világították meg az arcokat, hogy ennek az ember-rakásnak az árnyéka olyannak látszott, mint egy különös és óriási, kinyílt virágnak a levelei. Tovább hullámzott a tömeg. Sokan kisebb csoportokba verődve igyekeztek kikerülni a világosság fénykoréból, és a sötétség leple alatt telepedtek le, hogy kicsit távolabbról szemléljék az eseményeket. Néhányan annyira közel kerültek a helytartóhoz, hogy a lába majdnem hozzájuk ért. De most észre sem vette ezt, mert közben sikerült megpillantania Jézust. A Messiás mezítelen állt a csőcselék között. Félig felemelt kezét kötéllel kötözték össze, s hozzáerősítették a cölöphöz. Kicsit távolabb állt az oszloptól, magányosan a fa és a sötét, de mégis forró égbolt között, jól láthatóan a fénykör közepében. De árnyéka túlnőtt a fáklyák fénykorén: egészen Pilátus szívéig. S ez a szív most úgy érezte, hogy minden, ami történik, csak közötte és Krisztus között játszódik le. S minden egyéb: a katonák, az égő fáklyák, az ég felé meredő,i hatalmas oszlop, a komor várfalak, a kemény kőkockák, a rabszolga halk lélegzése és a tüzes csillagok: mind-mind csak azért voltak most ott, mivel Jézus is ott állott. És bizonyságul kellett ott lenniük, hogy Isten és ember között nincs más kiegyezés, csak a halál, és nincs kegyelem, csak az átok, és nincs többé szeretet, csak gyűlölet! A helytartó előtt üldögélő katonák közül most néhány felkelt a helyéről, és odalépett Krisztus elé. A felsőtestük mezítelen volt. Némelyiket élesen megvilágította a fáklyák fénye, a többieknek csak az árnyképét lehetett látni. Kezükben korbácsok, ostorok villantak. Játszi könnyedséggel tekeredtek rá erős karjukra, majd enyhe rángással értek földet az ólomgolyók, melyek utálatos állatok ormótlan fejeihez hasonlítottak. A katonák körüljárták Jézust, mintha körültáncolnák, aztán pajkosan megsuhintották testét, majd hirtelen szikrázó gyűlölettel vágtak rá, hogy az ólomfejek mélyen beleszántottak testébe, és nyomukban mindenütt előbuggyant a vér. A nyugodtan ülő helytartónak végtelen fájdalmat okozott ez a látvány, mivel titokban még mindig azt remélte, hogy a korbácsütések visszapattannak rajta, mint egy márványszobron. Most azonban látnia kellett, amint Krisztus elájult a katonák borzalmas, kegyetlen ütéseitől és összeroskadt. Lába megcsúszott a földön, mivel keze fölött elszakadt a kötél, és teste a korbácsütések erejétől elvesztette egyensúlyát. A katonák azonban ennek ellenére folytatták a megkorbácsolást: félmeztelen testtel körültáncolták az elalélt Jézust, s közben minden oldalról rávágtak a korbácsokkal. A lobogó fáklyák megvilágították alakjukat, és kísérteties árnyékot vetettek a kövezetre. Aztán végre abbahagyták: amikor már szinte élettelenül vonaglott a teste, és merev tekintettel bámulták a szenvedő arcot. Még kezükben tartották a korbácsot, de az emberek lassan elszállingóztak és eltűntek az éjszakában. Pilátus egyedül maradt, — Krisztussal szemben. Még hallotta a katonák távolodó lépteit. A fáklyák nyugodtabban égtek, de alig pislákoltak már. Észrevette, hogy szurok cseppent a cölöp köré tekeredett, vérző testre. Felállott székéből, s lassú léptekkel elindult Jézus felé. Oly közel lépett hozzá, hogy megérinthette volna. Fedetlen, megkínzott teste láttán megborzadt: bőre ráncokat vetett, és sebek borították. Némelyik sebe igen mély volt, és genny tört fel belőle, másutt véraláfutások csúfították el. De arcát nem láthatta, mert két karja teljesen eltakarta. Mégis, amikor látta ezt az elalélt és megcsúnyult testet, — minden PILÁTUS Dürrenmatt: megkínzott ember teste ilyen, — minden vérző seb és horzsolás ellenére is felismerte Benne az Istent ... Aztán felegyenesedett, és nagyot sóhajtva elindult az éjszakába palotája felé. Abban a pillanatban kialudtak a fáklyák is mögötte... * Az iszonyattól megdermedve, állatként ösz- szekuporodva feküdt Pilátus valahol a szobája négy fala között, de álom nem jött a szemére. A csupasz falak az olajlámpa fényét tükrözték vissza. Gondolataiba mélyedt, és borzalom töltötte be a szívét. Magányossá lett és kifürkészhetetlenné. Észre sem vette már a körülötte járó-kelő embereket. Csak az árnyképüket látta, mint amikor téli éjszakákon látni a holdfényben a tovasiető emberek árnyképét. Keze megpihent a szőnyeg mintáján, majd görcsösen megmarkolta párnáját, aztán remegve nyúlt a boroskehely után, amelyben egy kevés bor volt még. Pillantása a császár képére esett: a szobor mintha világított volna a sötétben, az ajkai mintha nevetnének, de olyan valószínűtlenül, ahogyan a halottak nevetnek sírjaik közt, mielőtt elnyeli őket a sötétség. Aztán némán, kifejezéstelenül bámulta a rabszolgát, aki nézése elől elfordult, mivel tekintetében valami furcsa, idegen fényt látott izzani. Kora reggel, mihelyt felkelt a Nap, furulyá- sokat hozatott, akik egyhangú muzsikával szórakoztatták. De még ez sem tudta feloldani a rémületből, amely szívét egészen hatalmába kerítette, mivel nem tudott szabadulni Krisztus tekintetétől... ♦ Pilátus megkísérelte, hogy a tömeg számlájára bocsássa szabadon a Vádlottat, mivel nem sikerült neki őt szólásra bírni. A színhely, ahol mindez végbement, az a lépcsősor volt, mely a főépület nagy, homlokzati részéhez vezetett. S az időpont: másnap reggel, mindjárt a Jézussal történt első találIII. kozás utáni napon, mert az egész ügy igen rövid idő alatt játszódott le. A lépcsősorra és a főhomlokzatra árnyék terült, mely aztán keskeny szalagként futott végig a főépület hosszában, s a tér egy részére, valamint a sokaságra is rátelepedett. Az emberek egész éjszaka gúnydalokat énekeltek Krisztusról, de már kora reggel ott tolongtak a várkapu előtt, majd vad kiáltások közepette özönlöttek be az udvar belsejébe, melynek tágas térségét egészen betöltötték. Most még azt is közömbösen tűrték, hogy ki vannak szolgáltatva a légionáriusok hatalmaskodásának, akik fegyvereikkel tartották sakkban a csőcseléket. Mikor Pilátus szobájából jövet a csarnokba ért, a megnyílt kapun át látta, hogy Jézus és Barabbás már a tömeg előtt állt, parancsa szerint kicsit magasabban, mint az emberek. Nyugodtan lépett ki a terem félhomályából. Olyan váratlanul és méltóságteljesen lépett fehér ruhájában Krisztus és a gonosztevő közé, hogy pillantásától szinte kővé dermedt a sokaság. Közönyösen nézte végig az embereket, akik még mindig vég nélkül özönlöttek befelé. Elnézte hosszasan az emberfejeket: rozsdás szögekként vörös szemek parázslottak, és hosszú, fekete nyelvek sötétlettek a sárga fogak között. Ügy tűnt neki, mintha a sokaságnak csupán egyetlen arca lenne, amely ugyan egyszersmind minden ottlevő emberé, de mégis, összhatásában egyetlen fenyegető és hátborzongató tekintet, mely félelmetes, viharelőtti csendet sejtetett, és annyira nyomasztólag hatott. És a csőcseléknek ez a gyűlölettől eltorzult ábrázata nézett most farkasszemet Krisztussal és a gonosztevővel, az igazsággal és a gonoszsággal, és egyetlen hatalmas kiáltással Isten Fiának a halálát követelte. A Vádlott pedig mindezt némán tűrte ... A helytartó parancsot adott egyik rabszolgának, hogy hozzon egy edényben vizet. Aztán ártatlansága jeléül megmosta benne a kezét, ügyet sem vetve a tomboló embertömegre ... Amikor ismét Jézus felé fordult, és látta néma tekintetét, tudta, hogy a sokaság már nem »Pilátus azért isméi felszólal», el akarván bocsátani Jézust; de azok ellene kiáltának mondván: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!« (Lk 23, 20—21) — Szügyi Lajos linóleummetszete Túl nagy pénz? — önök mindig »Isten nagy tetteiről« beszélnek. De azok nekem amolyan ezres bankjegyek. Nekem a mindennapi életben aprópénzre van szükségem, tanácsra és segítésre félelmeimben és kisebb bajaimban, személyes problémáimban. Hogy egész világosan beszéljek, nekem nem Isten nagy tettei kellenek, hanem kis segítségek és tanácsok. — Ön lovagláshoz csak nyerget kéme, lovat nem? Vagyis csak az a probléma, hogyan alkalmazzuk kicsiben a nagy erőt, de az nem, hogy honnan vesszük? — válaszolt kérdéssel a lelkész. A döntő az, hogy Isten hatalmas üzenete személyesen megragad-e, belezúdul-e az életembe, bekapcsolódom-e az isteni energiák hálózatába. De ha ez esetenként megtörténik — s az nagy dolog — igen kell ügyelnem arra, hogy ezt a magasfeszültséget »letranszformáljam« a mindennapi életre, gyakorlati szolgálattá, szeretetté, nyilvánvaló áldássá. Ez a »transzformátor- életforma«: a keresztyén életfolytatás! Bodrog Miklós TAVASZ Sóhajt a szél, rezzen a fény, csöpp pillében is vigasz van, mennyi édes kis hang zendül a virágzó új tavaszban. 0 j szín ragyog a mennybolton, új ruhát ölt kis világunk, új léptekkel, ifjú kedvvel a munkának nekivágunk. Űj illata van a földnek, dohognak az erőgépek, barázdákon zsong az élet, buzgólkodnak mind a népek. Aranyos fény ragyogja be fent az égen a felhőket. Isten áldd meg a szorgalmas, verejtékes magvetőket! Gyarmathy Irén Tessedik Sámuel egyik könyvéről emlékezik meg a »Köznevelés« ez évi 5- ik száma, amely száznyolcvan évvel ezelőtt jelent meg, 1788- ban »A helység és iskola szabályozása« címen. A híres szarvasi evangélikus lelkész ebben a könyvében — írja a Köznevelés — párhuzamba állítja, hogy »miként tanítják az iskolai tanulóifjúságot ipari kérdésekre« a korabeli »szabályozatlan« Szarvason, és milyennek gondolja ezt az iskolát a javasolt szabályozás után. A jövő gyakorlati-gazdasági iskolájának ez a rajza szemléletesen állítja elénk Tessedik gazdaság-pedagógiai programját. A lap bő részleteket közöl Tessedik művéből, cimlapján pedig Tessedik Lut- her-kabátos képét közli Czinke Ferenc rajzában. fogfa szabadon bocsátani. így kényszerhelyzetben érezte magát, hogy egyik szörnyűséget a másik után kövesse el Jézussal szemben, mert bár tudta az igazságot, de nem értette meg. Tehetetlenségében csuromvizes kezével takarta el arcát. Mostantól kezdve megint olyannak látták Pilátust, mintha egy halott lézengene a halottak között. Felülvizsgálta a keresztrefeszítés előkészületeit. Látta, hogyan gúnyolják a katonák az Isten Fiát. Révült tekintettel állt a Vádlottal szemben, s közönyösen figyelte, hogy mit művelnek Vele. Még azt is szó nélkül hagyta, hogy töviskoronát tesznek a fejére. Azután megnézte a keresztfát, s megparancsolta, hogy a gyalulatlan fát az ő jelenlétében ácsolják össze. Kezével gondosan végigsimogatta a fa kérgét. Majd gondosan kiválogatta a légionáriusokat, s hosszan nézett a menet után, míg csak el nem tűntek az emberek a vár kapuján kívül, akik Jézust is magukkal hurcolták. Még azt is látta, hogy a menet közepén lépkedő Krisztus vállát rettenetesen nyomja a hatalmas fakereszt, melynek roppant súlya alatt ide-oda támolygott. Hosszan nézett még a kapu felé, Jézus eltűnő alakja után, s még azt sem vette észre, hogy egyik rabszolgának a gyereke visítozva szaladt át az udvaron. Visszatért szobájába, és ételeket készíttetett magának. Mozdulatlanul pihent az asztalnál, s a lydiai zenészek távolról ide hallatszó muzsikáját hallgatta, akik tele szájjal fújták furulyáikat. Jézust kísérték muzsikaszóval a vesztőhely felé ... A szobáját körülvevő magas falak között hirtelen leszállt az éjszaka. A Nap elsötétedett. Az égbolt mintha kővé vált volna, s az embereket páni rémület fogta el. A muzsikusok remegő kézzel tartották furulyáikat a sápadt ajkukon, s nagy, kerek szemekkel, ijedten meredtek a rácsos aplak felé. Az égbolt közepén mozdulatlanul állott a fénytelen, halott Nap. Olyan volt, mint egy óriási labda. Aztán megremegett a föld. A heves földlökésektől sok ház összeomlott. Az emberek rémületükben, hangos kiáltozások közben, a földre vetették magukat. Pilátus bizonyosra vette: mindez annak a következménye lehet, hogy most Krisztus — ijesztő csodát téve — leszállott a keresztfáról, hogy végre bosszút álljon ellenségein. Felállt az asztaltól, és kiment. Elébe hozatta lovát, és néhány katonája kíséretében kilovagolt. A lovak is ijedősek voltak, mintha valami roppant félelem lett volna úrrá rajtuk. Jeruzsálem utcái üresen, kihaltan tátongtak: mintha a leszakadt ég súlya alatt nyögne a föld, s többé nem lesz sem nappal, sem éjszaka ... Pilátus kísérőinek az arca is elsápadt. Kopasz fejükön a sisakok csigaházakhoz hasort- litottak, és a sisakok alatt kiégett, fénytelen szemek húzódtak meg. A helytartó ijedten pillantott a kezére. Olyannak látta az ujjait, mint valami hatalmas póknak a csápjait, melyek a gyeplő köré fonják a hálót. Elhagyták a várost, és a felé a domb felé tartottak, ahol a három keresztet állították fel. Elvágtattak az emberek mellett, akik keresztbevetett térdekkel, a földön ülve gubbasztottak az út szélén, és hangosan értelmetlen szavakat mormoltak. Néhányan kétségbeesésükben a paripák elé vetették magukat, s még jajveszékelésüket sem lehetett hallani, amikor a lovak patái széttaposták őket. Sokfelé kettétört pálmafák és súlyosan megtépázott olajfák szegélyezték az utat. A sziklákba vájt sírok megnyíltak, sok halott előjött, s a csontkezek zászlóként lengtek a tej- szerű, édes levegőben. Számkivetett leprások csapatokba verődtek, és lobogó köpenyükben úgy imbolyogtak, mint valami fekete madarak, s hangjuk éles füttyszóként szállt tova ... A sziklák között gyalogösvény vitt fel a Golgotára, öngyilkosok oszlásnak indult tetemei hevertek szanaszét az úton. A sziklák tetejéről vetették volt alá magukat, s hullájuk temetetlen maradt. A lovak egyre nyugtalanabbak lettek, aminl közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a keresztfák voltak felállítva. A középsőn függött Jézus. Csupaszon meredt a kereszt az ég felé, melyre a testét szegezték. A Nap még mindig kiégve, mozdulatlan állott az égbolt közepén, mintha megállt volna örökre az idő. A sötétség ^em akart elmúlni. Pilátus csaknem nekiment a keresztfának, amely előtte meredt az éjszakai sötétségben, és csak nagynehezen tudta megállapítani, hogy ez a fa a Krisztusé. Pedig már éppen el akart fordulni tőle, hogy tovább keresgéljen, amikor észrevette, hogy ez a keresztfa mégsem üres. Azt hitte ugyanis, hogy a holttestet már levették róla. Először Jézus lábát pillantotta meg: egyetlen nagy szöggel szúrták át a lábait, és szegezték oda a fához. Amikor felfelé siklott a tekintete, látta, hogy a teste kissé előre hajlik, a kezét is átszegezték, és a két karja kitárt mozdulattal az ég felé mutat. Most már csak Jézus halott tekintete nézett szembe Pilátussal... Harmadnapra, kora reggel érkezett hozzá a követ. Jelentette a helytartónak, hogy Krisztus az éjszaka elhagyta sírját, és hajnalban már üresen találták a sziklabarlangot. Pilátus késedelem nélkül odalovagolt, s hosszasan nézett bele az üres sírba. Valóban üres volt! S a nehéz kő, mely a sírt zárta, most el volt hengerítve, és széttörve hevert a földön... A helytartó lásson hátrafordult. A mögötte álló rabszolga urára pillantott, és látta, hogy a tekintete olyan kifürkészhetetlen, mint az előttük fekvő temető; a halál birodalma, és az arca is sápadnak látszott a kora reggeli napfényben, szeme pedig hidegen csillogott... Fordította: Szerdahelyi Pál Az elbeszélés megjelent Friedrich Dürrenmatt: Die Stadt (Prosa I—V. 200 oldal) c. művében, Verlag der Arche Peter SchUierli, Zurich gondozásában.
