Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-24 / 12. szám

I

Böjt és hamu

Évezredekre visszanyúló hagyomány szerint elválaszthatatlan egymástól a böjt és a hamu.

A vagyonát, gyermekeit és egészségét sirató Jób hamuba ült (Jób. 2,8). Dániel a népe bűnéért zsákruhában és hamuban imádkozott (Dán. 9,3). Jónás prédikálására Ninive királya is hamuba ült és böjtölt (Jónás 3,6). A római katolikus egyház hamvazószerdán e szavakkal ír hamukeresztet hívei homlokára: »Emlékezzél meg, ember, hogy por vagy és porrá leszel«. Ésaiás próféta a puszta külső szokást kevesli és indulatosan perbe száll népével: »Hát ilyen a böjt, amelyet én kedvelek, és olyan a nap, amelyen az ember lelkét gyöt.ri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét és zsákot és hamvat terít maga alá: ezt nevezed-e böjtnek és az Úr előtt kedves napnak? Hát nem az-e a böjt, hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottaltat, és hogy minden igát széttépjetek?« (Ésa. 58, 5—6)

Az egyház nyilván az erkölcsileg elítélt életet akarja ham- vasztásra megidézni, mikor szívünk kapuját döngető programját harsogja, és tisztító vihara a mi óemberünk halálra ítélt, megégett sátorának pernyéjét kavarja.

Az igaz emberség csak azzal kezdődhet, hogy bennünket kereső Urunk a »bűneinket elveszi«.

Nincs unalmasabb dolog, mint okoskodni a bűn elméletéről —, de nincs izgalmasabb, mint találkozni a bűn drámáival.

Látogatásaim során egy feldúlt szobába nyitok be. Rámából kiesett képek és üvegcserepek szerteszét. A padlón négy szutykos kisgyerek szepeg: Apu és anyu veszekedtek, majd előbb elfutott az egyik, aztán a másik.

Korán megőszült asszony siratja iszákos férje szenvedélyét. — Ahova nyúlok, mindenütt borospalackok: konyhában, szobában, szekrényben. Megitta a család kenyerét, békéjét, boldogságát. A sátán fészkelte magát belé.

De az ördög munkái közé tartozik a pénz szerelme is. Megkapó Moliére Harpagon-jának monológja. — Magából kikelve, kalap nélkül rohan ki házából kiáltozva a fösvény: »Tolvaj, rabló, gyilkos! Szentséges egek! Elvesztem, megöltek. Megfulladok, ellopták a pénzemet. Ki lehetett? Hova tűnt? Merre van? Hova bújhatott? Hol keressem? Mit tegyek? Merre fussak? Talán ott, talán itt van? — Ki az? Megállj! Add vissza a pénzem, bitang! (Saját karját marcangolja). De hisz ez én vagyok. Isten, megzavarodtam. Azt se tudom, hol vagyok, ki vagyok, mit tegyek.«

Vizsgáld meg, hol van a te életedben az a bűn, amelyre Isten e böjtben rátette a mutatóujját. És engedd, hogy a hozzád is jött Krisztus felégessen az életedben mindent, ami akaratával ellenkezik, ami téged tönkre tesz —, és életed új fejezetében zsendüljön új vetés. Bojtos Sándor

ÖKUMENIKUS TANULMÁNYI KONFERENCIA ZAGORSKBAN

Kiskőrös — ssórványgyülekeset

Ősszel tudósítást írtam a kiskőrösi templomrenoválás alkalmából, s képet is közöltünk: a templomtorony közelről, alulnézetben. Levelet kaptam utána egy presbitertől: köszöni a riportot — de a kép nem tetszett. Az ő templomuk — mesz- sziröl szép. Toliamon volt már a válasz, hogy ejnye-ejnye, a kiskőrösiek csak messziről szeretik látni a templomukat? — de éreztem, hogy valami más van a képkritika mögött, hiszen én láttam, hogy a kiskőrösiek közelről is szeretik a templomot. A templomozó régi szokások közelségéig, s az áldozatos bukszanyitás közelségéig.

A böjtköszöntő napokban úrvacsorái előkészítő igehirdetéseket tartottam a gyülekezetben. A gyónókérdésekben igyekeztünk elmélyedni úgy, hogy a vallomást egy-egy bibliai nőalak bizonyságtételéből lestük. Így vonultak el előttünk a magdalai Mária, a bűnös asszony, Mária és Mária Bethániából, s Johanna, Kuzának felesége,

akinek élete két halál között bontakozott ki. Négy napon át reggel-este igehirdetés, vasárnap ötször — s mindig több százan a székeken, padokban. Az ember megérzi a pólus-közelséget igehirdető és hallgatók között, amiből a figyelem feszültsége, fény és meleg kél. A

kiskőrösiek ismerik a templomközelséget, mert ismerik az igeközelséget.

Ám a vendégigehirdető csendben felfigyel arra is, hogy a hallgató gyülekezet soraiban ott vannak-e a kollegái is. A Kiskőrösön szolgáló négy lelkészt a tíz alkalom egyikén sem lehetett egyszerre a szószék alatt látni. Valamelyikük, vagy többen is, ugyanakkor 5—15 km-re voltak valamelyik szórványban, vagy íiliáS ÍRVERS

ban. A sokezres gyülekezet tagjainak jó része a templomtól messze él a tanyavilágban vagy a környező településeken. Öt helyen végeznek rendszeresen és sűrűn szolgálatokat. Az egyik ilyen helyre kimentem.

Ragyogó .napsütés volt, a vetések halványzöld, átlátszó szőnyeget terítettek a tájra s a sárga homok úgy csúszott a kerekek alatt, mintha havon szánkáznék. Négy kisleány verseket mondott, énekverseket, s két tányérban zöld szárba sarjadt rozsvetést adott át. Ma is zöldellnek az asztalomon, vasárnap pedig gyülekezeti termünk oltárán.

Kerülővel kellett mennünk, hogy részben legalább köves úton, betonon mehessünk.

— Itt keresztül a dűlőn csak négy kilométer a templomig. Erre jönnek a híveik gyalog, amikor istentiszteletre bejárnak — hallom. Különös vonzástörvény ez. A mágnes akkor vonz, ha minél közelebb visszük hozzá a vasat. A kiskőrösi templom messziről is vonz.

Elnéztem a templom felé; Valóban szép — messziről is.

D. Korén Emil

Eino Leino

Nyugtalan a hullám és habja beszédes. Csak a tenger a nagy, a tenger fenséges. Aludjál, hullám, a tenger ölén!

Jön a szél... szárnyat ád a levélnek.

Boldog, ki a völgybe békével elérhet. Aludjál, levél, a völgynek ölén!

Hamvad a csillag, ha a nap felkelt.

Nem húnyt el örökre, ki az életből elment. Aludjál, csillag, a nappal ölén!

Finnből fordította: Túrmezei Erzsébet

Gyermek-imádság

Kedves emlékeit bármilyen régiek elevenen élnek emlékezetünkben. Kisfiam még kétéves sem volt, amikor falura költöztünk. Nagyon eleven volt és sok baj érte, napirenden voltak az elesések és a fájdalmas tapasztalatok. Hamar beszélt és így már kétéves korában elmondta a kis esti imádságot és együtt elénekeltük a kedves esti éneket; »itt az este, rám borul árnya«.

Az édesapa úton volt valahol az országban és este kis kezét összefogva én magam kapaszkodtam bele a pici gyermek igaz hitébe szorongó szívemmel. Kicsit megtoldottam a megszokott imát gyermekszavakkal: »kérlek Istenem segítsd haza édesapát és vigyázz rá. hogy ne legyen semmi baja«. A kicsi folytatta, »hogy ne essen el és ne csípje meg a csalán.«

A mindig csetlő-botló gyerek számára a bajt ez jelentette és a ragyogó nyári napok ijesztő emléke a csaláncsípés.

Meghatottan mosolyodtam el. Eszembe jutott egy páli ige. »A Lélek segítségére van a mi erő- telenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik miérettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.«

Mint a kisgyermek, mi is kérünk, és Ö meghallgatja, nem úgy, ahogy kérjük, de felettébb. Csak legyen gyermeki szívünk, bizalmas kérésünk, amikor megyünk az úton vagy amikor szorongva gondolunk valakire, aggódva, hogy haza ér-e? Mondjuk el csak bátran »Istenem segítsd haza, vigyázz rá, hogy ne essen el és ne csípje meg a csalán«.

Papné

Bonyhai József 1895-1968

Másfél hónapja álltuk körül koporsóját, de emlékét nem fogja elmosni a rohanó idő. Nevét mindenkor tisztelettel ejti majd ki az a gyülekezet, amelynek közel egy évtizeden át volt vezetője. De nem dolgozott-e napfölkeltétől az Ür szőlőjében, mint névtelen munkás? Bonyhai Józsefről a ferencvárosi gyülekezet megpihent felügyelőjéről éppen névtelensége idejéről lehet nagyon sokat mondani.

Mezőberényből jött és magával hozta fővárosunk kőrengetegébe az egészséges falusi evangélikus kegyességet. Ez a kegyesség kiapadhat.atlanul élt benne.

Fáradhatatlan volt abban, hogy méltó környezetet teremtsünk az istentisztelet keretének. Felügyelősége alatt kapott új köntöst templomunk és gyülekezeti épületünk. Az egyházi rend és fegyelem pedáns őre volt és meleg szeretettel terelgette a kérdéseket helyes mederbe. Halk szava* barátságos mosolya, embersze- retete jó légkört teremtett a gyülekezetben. Isten áldott embere volt, aki a keresztyén hit becsületét megőrizte világi szolgálatában is. Munkahelyein is a legnagyobb tisztelet hangján ejtették ki nevét

Bonyhai József a ferencvárosi gyülekezettől és templomtól elválaszthatatlan volt. Emlékét sem fogjuk soha elválasztani szeretett gyülekezetétől.

R. P.

Akik együtt dolgoznak

Vendégek az dunaegyháza-i parókián középen a lelkészházaspár

Amikor beléptem a meleg szobába, villanyfénynél korrigálta Tóth-Szöllös Mihály »Du- naegyháza község története« monográfiájának kefelevonatát. A lapoknak nyomdafestékszaga volt és e szag magával hozta a Duna-menti község parókiájába a szellemi kultúrális élet legizgalmasabb pillanatát, amikor javítgatni szépítgetni kell a kiváncsi tekintetek elé tárandó, megjelenésre szánt friss termést. Sugárzó arccal, az alkotás utolsó felfokozott izgalmával cselekszi ezt a lelkész és mosolya mögé rejti reményét, hogy néhány nap múlva közre bocsátják művét, fáradságának, munkájának eredményét, amely majd őt is azon evangélikus lelkészek sorába emelik, akik, szolgálják a nép, a haladás ügyét, mint egykor eleink.

De hát a dolgok nem olyan egyszerűek és nem olyan magától értetődőek. Megtalálni az ide vezető utat talán nagyobb nehézséget jelent, mint maga a munka elvégzése. Sziveket, ajtókat kell nyitogatni és elsősorban a saját szívünk nyíltságát kell biztosítani és saját kapunk nyitvatartásával kell az első lépéseket megtenni. Tóth-Szöllös Mihály lelkészünk ezzel a módszerrel szívét átadta Dunaegyházá- nak és a falu átadta szívét néki. Mert ebben a történeti monográfiában benne dobog a lelkész szíve, de megdobban benne a község szíve is.

Hogyan jutott ennek gondolatára a lelkész? Halkan, szerényen szálai meg a papné,— miközben áhítatos csend üli meg a szobát: — »Egyszer, amikor még képzős voltam, Cinko- táról készítettem monográfiát. Igaz, csak egyszerű, nem tudományos igényű feladat volt. De az ötlet azóta is szívem mélyén melengetett téma volt, s sokat beszélgettünk egymással róla.«

— Igen, közösen foglalkoztunk a kérdéssel, — folytatja a lelkész, — mert először magam is a gyülekezet múltjával kezdtem foglalkozni. De gyülekezetünk múltja elválaszhatatlan a falu életétől, a kettő összeszövődött, s hamar rájöttem arra, hogy együtt kell kezelni a kutatást. Akkor már ezen az úton haladtam.

Kérdések viliódznak és lelkes, önfeledt válaszok születnek. Alig győzöm a jegyzést. Csordultig van a munka pohara, mindent egyszerre öntenének ki. Vigyáznom kell, hogy

egyetlen drága csepp se menjen veszendőbe,

Dunaegyháza alig 80 km-re Budapesttől, a Duna bal partján vay.. Az ősi települést pusztította az ár, de annál is jobban a török, úgy hogy az eredeti község teljesen el is veszett, s az új, a mai, amely 250 éves, kedvezőbb terepet keresett településéhez. A régitől ugyan néhány száz méterre van csupán, de a dombok, s hajlatok védelmet nyújtanak az olykor haragos, alattomos Duna-árral szemben.

Tehát a község egészen »fiatal«, csak 250 éves.

— Igen, — hangzik a megállapítás, — de először ismernünk kell az »öreg« községet, mert az is most ünnepelte (1965-ben) 750 éves

születésnapját.

Árpád-kori településen vagyunk, s a falu átélte mindazt, amit hazánk, a hosszú küzdelmes századok alatt. Átélte a középkor megpróbáltatásait, s talán az átvonuló keresztes hadak fosztogatásait, a reformáció hősi korát és a török mesemmisítő csapásait. Aztán fehér folttá világosodott a térképen. De mindezt részletesen az ősi okmányokból kellett a lelkésznek rekonstruálnia. Nagy és szép feladatra vállalkozott.

250 éve kezdődött az új korszak a falu életében. 1701-től települtek be az elnéptelenedett területre. A Paksi család Felvidékről verbuválta telepeseit. Szlovákok jöttek egy jobb sors reményében a Duna mellé, ahol különböző kedvezmények és előnyök után végleg megtelepedtek.

1715-ben községgé lesz a település: Dunaegyháza. Néhány száz méterrel távolabb a réginél. Az új templom maga köré gyűjti a fehér házacskákat, mint kotlós kiscsibéit. Az értékes kegytárgyak közül még egyik-másik a korábbi időkre emlékeztet. Az új település szlovák ajkú lakosságból áll. A Felvidékről magukkal hozták evangélikus hitüket, nyelvüket, szokásaikat. Még ma is túlnyomó többségben evangélikus a falu, s az idősek a régi

szlovák nyelvet beszélik. Egy-két ősi szokást is megőriztek. 1715-től könnyeb volt a község történetét megrajzolni. Ezidőtől már az egyházi irattár is rendelkezésére állt. Mégsem minden izgalomtól mentes ez a munka, mert a nyomok sokszor elvesznek a múlt ingoványos talaján.

A lelkész érdeme éppen az, hogy az elveszett nyomokat kutatta fel. Erre a munkára 1965-ben kapta a megbízást a Hazafias Népfronttól és a községi tanácstól, és ma a monográfia készen, kefelevonatban áll. Forgatom a lapokat, nézem a jegyzeteket és felmérem, milyen roppant munka van a nyomtatott betűk mögött. Két évszám magasodik ki a századok mélyéből: 1215 és 1715. A korábbi évszám Tóth-Szöllös Mihály kutatásának eredménye. A véletlen összejátszása révén azonban egyszerre ünnepelhette a község a 750 és 250 éves jubileumát. Vagyis az első és második »születése« évét. Ez alkalommal » őstalálkozót« rendeztek. Meghívták azokat, akik a községből elszármaztak és sok százan jöttek össze — külföldről is, — hogy az anyaföldet újra megsimogassák, és osztozzanak azok örömében, akik jelenleg urai a falunak, s határának. Az ekkor rendezett kiállítás a papnét dicséri. Saját maga gyűjtötte ősze az anyagot hozzá. Bámulatos tájékozottságot árul el néprajzi kérdésekben és bizony a kiállítás ízelítőt adott abból, mi minden lappang egy falu házainak padlásain, pincéiben és lomtáraiban, amelyek a múlt életéről, szokásairól vallanak.

Ez a kiállítás további lépésekre inspirálta a papnét. Állandó jellegű falumúzeum igényét vetette fel. A múzeumi anyag még a lakosság birtokában van, de a község lelkes támogatásban részesíti az ötletet. És különösen a lelkész, aki, ebben szolgálja vissza a papné segítségét, melyet kapott saját munkájában. Együtt dolgoznak. A papiak izzik kettőjük lelkesedésétől. Együtt! A gyülekezet szeretetete veszi körül őke,, mert Tóth-Szöllösék megtalálták a közös hangot, a jó szolgálat lehetőségét, amelyet egy modern evangélikus lelkész és felesége végezhet.

dr. Rédey Pál

l

HÍRÜNK A VILÁGBAN

i professzornak 1967. elején a Teológiai Szemlében megje- • lent tanulmányát a forradalom . kérdéséről a mai keresztyén : teológiai gondolkodásban.

A Londonban megjelenő FRONTIER című angol nyelvű ökumenikus egyháztársa- dalmi folyóirat 1967—68. téli száma közli dr. Nagy Gyula

megvitatni. A konferencia jelentést is fog készíteni az upp- salsd világgyűlés elé azokról az alapvető teológiai kérdésekről, amelyek ma az ökumenikus gondolkodást a társadalomra vonatkozó problémákban foglalkoztatják.

Az Orosz Ortodox Egyház meghívására ökumenikus tanulmányi konferencia lesz Za- gorskban március 17—23-ig. A konferenciának mintegy 40 résztvevője lesz a világ minden részéből és az egyház és társadalom kérdéseit fogja

A kiskőrösi templom