Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-10 / 10. szám

Böjt útján: as Ember A társakra vágyó A böjti hetekben a szenvedő Krisztusra emlékezik az egyház. Kereszthalálának bűnbocsánatot, üdvösségei szerző jelen­tőségét szemléljük ilyenkor hittel, hálával. Vegyük sorra most Jézus szenvedéséből az emberi moz­zanatokat! Figyeljük meg, miként lép elénk a szén védés törté­netből »az Ember«! Ezzel a szándékkal indul cikksorozatunk. Meg vagyunk arról győződve, hogy a passió hivő szemlélésé­nek ez az emberi szemszöge számos áldással fog járni. Meg­mutatja Krisztus emberségét. Cselekvő keresztyénségre nevel. Üj vonásokkal gazdagítja a Keresztre vonatkozó hitünket. M áté evangélista Márktól veszi át a gecsemánéi jelenet le­írását. Jézus az éjszakai órán, az Olajfák hegyének bok­ros, fás oldalában három legbizalmasabb tanítványát veszi ma­ga mellé. Szomorúság és lelki gyötrelem hullámai lepik meg. s ezen a nehéz órán nem akar egyedül lenni. Ezt a mozzanatot Máté domborítja ki erőteljesen, mert kétszer is belefűzi Jézus szavába a hangsúlyos »velem« szót: »Maradjatok itt, és vigyáz­zatok velem«! Amikor pedig alva találja később őket: »Ennyire nem bírtatok egy órát sem virrasztani velem?« (Mt 26, 36— 38. 40.) Máté látja meg: emberi közelséget keres, társfa vágyik Jézus megrendült lelkiállapotában. Pedig Istennel társalkodik: imádkozik. Mégis szüksége van emberek mellette állására. Nem szavakat vár meghitt tanítványaitól. Ugyan mit tudtak volna mondani a benne kavargó tépő kérdésekre és félelmes szo­rongásokra?! Egyszerűen csak jelenlétükre, az együttérzésükre sóvárog. Virrasztásuk megnyugtató, erősítő tudatát szomjazza. Azt a megfoghatatlan és mégis valóságos bátorító erőt. ami szeretteink megértő mellettünk tartózkodásának puszta lényé­ből árad. Ö rök emberi vonás jelentkezik ebben: a magány elviselhe­tetlen. Az élet sima folyásában sem jó egyedül lenni, ami­kor nyugodtan, csendesen, szürkén peregnek, a hetek, a hóna­pok. De kettőzött súllyal nehezedik az emberre a társtalanság, ha terhesebb feladatokkal, bénító bánattal, komolyabb beteg­séggel kell megbirkóznia. Sőt legkietlenebb, legroskasztóbb az egyedüllét az emberi életnek azokban a helyzeteiben, ame­lyeket végső soron csak magunkban, belül lehet végigküz- deniwiik. Korunkban sokak személyes kérdése lett a magány érzése. A városi életforma, a technika szédítő fejlődése, mindennapi életünkben a gépek szerepének fokozódása rengeteg áldása mellett szét is szórja az egyédeket. Sehol nem érezheti magát olyan egyedül valaki, mint egy nagyvárosi utca kavargó em­berforgatagában, A régi, kormolódó petróleumlámpa össze­gyűjtötte este a családot egyetlen körbe. Illyés Gyula találóan mondotta az 1966. évi nemzetközi költőtalálkozón: »Alarik hor­dái nem űzték úgy szét a közösség tagjait, mint. Watt és Edi­son lángelméjének angyalhadai. Éppen ezért, mert e vívmá­nyok üdvösek, pusztításuk klasszikusan végzetes, mert hisz ők a jövőt szolgálják. Mindent meg kell tennünk minél hama­rább a minél egyetemesebb elterjedésükért. Ugyanakkor nincs nemesebb feladat, mint hatásuk megállítása.« Ebben a meg­állapításban kifejezésre jut a modern civilizáció két oldala: szebbé, kényelmesebbé teszi az életet, ugyanakkor sokszor el­különíti az embereket. A magány járványával fel kell venni a küzdelmet: énnyire korszérű vonatkozása is van a gecsemá­néi jelenetnek. J ézus utolsó éjszakájának magános imádkozása az emberi kö­zösség pótolhatatlanságának kiáltó jele! Három tanítványá­hoz forduló kérése, majd szemrehányása indítson minket, mai követőit arra, hogy társai legyünk a körülöttünk élő emberek­nek. Megérezhetik-é rajtunk, hogy nemcsak fizikailag vagyunk á közelükben, hanem számíthatnak fánk, mindig, minden kö­rülmény között?! Velük vagyunk-e valóban, lélekben, együtt­érzésben, segítő tettekben? Néha alig nyújthatunk többet egy megértő kézszorításnál, rokonszenvünk kifejezésénél, támogató készségünk felajánlásánál. De nem is a tettek nagysága számít. Egyedül az, hogy helytálló társai legyünk az embereknek ár. élet legkülönbözőbb pillanataiban és helyzeteiben. Jézus szenvedéséről elmélkedve, ragadja meg most lel­künket gecsemánéi magányának, egyedüllétének kínja: talán ekkor tapasztalta meg legmélyebben a társtalanság belső fáj­dalmát. A mindnyájunk bűneiért szenvedő Krisztusnak magá­ra kellett vennie azt a terhet is, amit mi emberek egymásnak okozunk önző mulasztásainkkal; nem törődünk azzal, hogy a másiknak szüksége lenne ránk. A gecsemánéi jelenet tükrében megjelenhet szemünkben az emberi közösséget megtagadó, el­hanyagoló számos vétkünk, amivel az egyedüllét fájdalmas ér­zéseit keltettük másokban, s megvontuk segítségünket embe­rektől. Hogy vegyük rájuk Isten bocsánatát, s vállaljuk a jövő­ben jobban, igazabban, mélyebben és teljesebben az ember­társi létből adódó feladatainkat! Veöreös Imre A HARMADIK VILÁG 4 z Újszövetség szerint Jézus komolyan veszi az egyes emoer segély kiáltásál ugyan­úgy, mint tanítványai közössé­gének kérését — válaszol is a maga módján, de nem elég­szik meg azzal, hogy övéi csak saját magukkal törődjenek, hanem azt akarja, hogy észre- vegyenek és megmentsenek másokat is. Amikor Péter meg­rémült a tengeren, a vihar nagyságának láttán, így kiál­tott fel: Uram, ments meg en­gem! Egy más alkalommal, amikor csónakjuk viharba ke­rült és Mesterük aludt, a ta­nítványok így ébresztették fel Urukat: »Uram ments meg minket, mert elveszünk! S ha Jézus természetesnek tartja is, hogy tanítványai hozzá for­dulnak a bajban, azt már nem akarja, hogy csak a maguk ba­jával foglalkozzanak, s közben másokról megfeledkezzenek. Sőt azt akarja, hogy tanítvá­nyai magukról megfeledkezve végezzék az embermentés szolgálatát. Ezzel az alapvető jézusi szándékkal cseng egybe a közeledő Keresztyén Béké­vel ággyűlés altémája: Mentsé­tek meg az embert! A harmadik világ távolinak tűnő problémáira figyelve ép­pen erre gondolunk, magunk­ról megfeledkezve: Mentsétek meg az embert! Ez a felhívás felébreszt a patópálos »mit tö­rődöm a világgal, a világnak száz bajával« gondolkodásból. Mi is az a harmadik világ? Nehéz időket él a görögor­szági ortodox egyház. A kato­nai diktatúra meg akarja tisz­títani a rendszer számára ve­szélyesnek látszó demokrati­kus püspököktől. Közvetlenül azonban nem akarják a met- ropolitákat, lemondásra kény­szeríteni, hanem a szent szi- nódus (közgyűlés) hozzájárulá­sát szeretnék ehhez megsze­rezni. Ez azonban eddig, jólle­het kizárólag a jelenlegi kor­Egyik napilapunk a közelmúlt­ban így határozta meg: »Föl­dünk népességének 71 százalé­ka a harmadik világban lakik, de ugyanez a népesség a világ összjövedelmének csak 11 szá­zalékát élvezi. Az egy főre ju­tó nemzeti jövedelem a múlt század közepén a Távol-Kele­ten, Latin-Amerikában, Közel- Keleten és Afrikában ugyan­akkora volt, mint ma, míg a fejlett országoké meghatszoro­zódott.« Ugyanebben a szám­ban dr. Bognár József egyete­mi tanár így nyilatkozik: »A harmadik világ elnevezés meghonosodása célszerűnek mondható: a harmadik világ tulajdonképpen harmadik piac­típust testesít meg, amely el­tér a kapitalistától és szocia­listától ... A világ lakosságának többsé­géről van tehát szó, elma­radott országokról, ahol nagy bajban van az ember. S a Bé- ke-világgyűlésnek egyik fel­adata, hogy erre a nagy baj­mány által kinevezett tagok­ból áll, szolidárisnak nyilvání­totta magát a püspökökkel. A junta tizenhárom metropolitát, akik iránt a rendszer nincsen bizalommal, nem hívott meg a legutóbbi állami ünnepsé­gekre. Panteleimon metropoli- ta, aki a junta hatalomátvéte­le óta ellenállást tanúsított, s megtagadta az újévi istentisz­teleti szolgálatot is, háziőrizet­ben van. bún levő emberre, a harmadik világ emberére irányítsa a fi­gyelmet. Mentsétek meg az embert az éhségtől! »Az űrhajóval vagy atommal nem érnek rá törőd­ni, még a lakás vagy ruha sem túlzottan fontos nekik, mert az éhségtől kopogó szemnek és a korgó gyomornak a jóllakott­ság érzése a legnagyobb lu­xus.« A kiáltó egyenlőtlenség botránya egyre nő, a szakadék szélesedik és mélyül, az olló két szára egyre messzebbre kerül egymástól. Fejlett orszá­gokban a finomuló ízlés étel­csodákkal kedveskedik és fo­kozza az ínyencek élvezetét, másutt egy falat kenyér vagy a napi egy marék rizs is nagy problémát jelent. Évente 40 millió ember hal meg éhen ma is. Két szörnyű látomás gyötri a jövőbe tekintőt: az atomha­lál és az éhhalál. Mély hitbeli meggyőződéssel vagyunk azok­kal, akik mindent meg akar­nak tenni azért, hogy mind­kettőt elkerülje az emberiség. Tudjuk: »Az éhség' megszünte­téséhez a világon minden nép és minden ember erejére, erő­feszítésére szükség van.« (II. Béke-világgyűlés üzenetéből). Mentsétek meg az embert a betegségektől! Míg a fejlett országokban az átlagéletkor már a 70 felé tart, a fejletlen országokban 30 év körül mo­zog ma is. Szörnyű népbeteg­ségek pusztítanak: tbc, malá­ria, lepra, álomkór, trachoma, kolera stb. Van olyan afrikai ország, ahol 100 gyermek kö­zül 37 nem éri meg az egyéves kort. Sok helyütt több százezer emberre jut egy orvos, s a kórházi ágyak száma szintén elenyészően csekély. Másutt a jó ivóvízben mutatkozik szük­ség, megint másutt a csator­názás teljes hiánya teszi lehe­tetlenné az egészséges életet. Mentsétek meg az embert a tudatlanságtól! A Föld felnőtt lakosságának csaknem fele ma is írástudatlan. Van olyan gyarmati sorban tengődő or­szág, ahol a gyermekek nem egészen 15 százaléka jár csu­pán iskolába (Angola-portugál gyarmat). Ahol pedig már meg volna a szándék a tanulásra, ott tanerő, oktató személyzet hiánnyal küszködnek. Gyak­ran a fejlett országokban ta­nuló össztöndíjasok a kényel­mesebb életet választják s nénr térnek vissza hazájukba. Mentsétek meg az embert az elnyomástól! Ha a gyarmati rendszer felszámolásának va­gyunk is tanúi korunkban, a gazdasági és egyben politikai függőségnek új formája je­lentkezik: a műszaki segítsé­get és pénzsegélyt nyújtó neo- kolonializmus, a kapitalizmus­nak ez az új kísérlete, amely szinte megoldhatatlan problé­mák elé állítja a fiatal nemze­teket. A prágai világgyűlés élő és elnémíthatatlan lelkiisme­retként akar foglalkozni ezek­kel a témákkal, nemcsak azért, hogy elemezze az embert, és mai helyzetét, hanem azért, hogy megmentse az embert. A közös emberi segítség- nyújtás módozatait keresi minden szinten. Bátorítani akarja a keresztyéneket, hogy vegyenek részt egy új, igazsá­gosabb tárasadalom létrehozá­sában. Meg akarja menteni az egyházakat, hogy konzervatív visszahúzó erőt jelentsenek a harmadik világban. — Egy ke­resztyén Békeintézet felállítá­sával is foglalkozik majd. amelynek célja lenne, hogy ál­landóan ébren tartsa a lelkiis­meretet fejlett és elmaradott országokban egyaránt, hogy mindenütt értsék a keresztyé­nek korunk parancsoló szüksé­geit és érezzék a közös felelős­séget az ember megmenté­séért. A harmadik világgal foglal­kozó munkacsoport témái mindmegannyi erkölcsi fel­kiáltójelek. Nem lehet ezeket tétlenül szemlélni. A cselek­vésre ösztönző, haladó huma­nizmus vonalába áll bele a ke- resztyénség képviselőinek nagy serege Prágában, hogy a maga hozzájárulásával is be­lekapcsolódjék az embermen­tés szolgálatába. Agendánk egyik imádságá­nak egy mondatával lehetne jellemezni készülésünket Prá­gára: »Urunk, tágítsd ki sze- retetünket, hogy beleférjen az egész emberiség, minden ba­jával és reménységével.« — A harmadik világ is! Hafenscher Károly POSTÁNKBÓL »Egy hűséges Evangélikus Élet olvasó« igen komoly és megszívlelendő »Hozzászólást-« küldött dr. Pálfy Miklós »El­lesett falusi élet« című cikké­hez. Köszönjük az írást, s bár nem mindenben értünk egyet vele, foglalkoznánk cikkével — ha nem névtelenül küldte vol­na el. Névtelen levelekkel elv­ből nem foglalkozunk. 2ay László »... készen vagy-é?« című cikkére kiiga­zításként közli Szabó József, hogy Madách nem harminchá­rom, hanem harmincnyolc éves volt, amikor a »Mózes«-t írta. Köszönjük, igaz. A hiba Ma­dách Mózesének 1966-os ki­adása nyomán csúszott be (Utószó, 147 old.). GRENOBLE RÓZSÁI A Téli Qlimpia zárójclcnete, 1968, Három francia lány viszi a rózsát Három japán leány veszi a rózsát. Mennek a jégen át a szőnyegen. Kereszt alakban fut a szőnyeg. Találkoznak a kereszt közepén. S egymásnak rózsát adnak a kereszt közepén. Pirosat, mint a vér. Pirosat, mint a szeretet. Diadalmas kereszt, szenvedés és szeretet fája, irgalom és békesség fája, így vezesd egymáshoz a népeket! Hogy egymásnak ne bombát vigyenek, csak rózsát, rózsát, rózsát vigyenek! Pirosat, mint az értünk hullott vér! Fehéret, mint a hószínszárnyú béke! Pirosat, mint a szeretet! Túrmezei Erzsébet A GÖRÖGORSZÁGI EGYHÄZ SORSA Bugac határában, az aranyhomok széltúrta tarajain elszórtan fehérlenek a tanyák, egy elmúlt idő festői települési formái. Szürke út kígyózik lomhán, át akarja szelni a homok­óceánt. A homok lankáin szőlők és gyümöl­csösök, a horpadásokban belvíz, a tanyák kö­rül akácok és a szár,tókon egészen halvány­zöld rozstáblák színe szól a közelgő tavaszról. Bgy-egy iskola, üzlet, vagy csárda a dülő- Utak pókhálóinak közepét alkotják. S talán e réji középpont indította el a faluvá, községgé HOMOK! MÚZEUM formálódás ügyét. Nem így mehetett ez végbe Bócsán, amely mintegy hét tanyaközpont centruma, mert valaha volt már itt virágzó község, de a magyar Alföld sorstragédiáját, a megsemmisülést. Bocsa is elszenvedte és csak 1906-ban gondolhatott arra, hogy ismét köz­séggé formálódjék. Ezidötől azonban fejlődé­se döcögött, mint a falusi szekerek, csak 1945- től mondhatjuk valójában igazi községnek itt Bugac határában. Ebben a félig tanyavilágban, félig község­ben lelkipásztor Hulej Alfréd. És amint a község is alig hogy „nagykorú”, úgy gyüleke­zete is, mert csupán másfél évtizede önálló. Addig Soltvadkerthez tartozott. Elgondolkodom az önállósodás folyamatán. Milyen egyszerűen hangzik és mégis mennyi minden van mögötte! Imádság, reménység, álom és kudarc, de felettébb sok munka. Ügy ismerjük, mint szórvány gyülekezetét. És a szürke szó csak a lelkipásztori szolgálat sza­kadatlan folyamatának kohójában izzik piros­sá. Bócsán kétszeresen szórvány a szórvány. Szétszórt tanyavilág szétszórt evangélikussá- gát kellett gyülekezetté gyúrni. Mennyi szere­tet, hűség, odaadás és áldozat fonta össze egy közösséggé a lelkeket, amelyre ma egyszerűen azt mondjuk, bócsai evangélikus gyülekezet. Az, aki még most sem fáradt bele a munkába, szerényen beszél erről. Három templomot épí­tett, hogy azok legyenek a roppant sugarú kö­röknek középpontjában és hogy onnan han­gozzék az Ige a tanyák népe felé. Felmérhetetlen munkájának ezek a látható eredményei. De a láthatatlan eredmény ott van minden hajlékban, megkeresztelt gyermek életében, a megáldottak útraindításában. A bócsai lelkész azonban még ennél is töb­bet csinált. 1952-ben érdeklődéssel fordult köz­sége múltja felé. Izgatta a helység története. Fel lehet-e tárni, napvilágra lehét-e hozni év­századokat, amelyeket betemetett a homok és a feledékenység? Szívós kitartással kezdett kutatni, keresni. Feltűnt neki, hogy időnként tanyasi gyermekek, különleges cserepekkel, ősi eszközökkel játszadoznak. A régi helyne­vek pedig letűnt századok világát idézték. 1952-ben a község adatait kezdte gyűjteni, s aztán hamarosan rávetette magát a múlt kü­lönböző eszközeinek hivatásos gyűjtésére. A magyar Alföldnek szegényes emlékeiből igen hamar egy múzeumra való régiséget sze­dett össze. Helysége nincs, csupán egy raktárt bocsátott a község rendelkezésére, de ebben a raktárban mintegy 6 ezer darab katalogizált és különböző értékű tárgy van, kőkorszakbeli emlékektől kezdve a legújabb korig használa­tos eszközökig. A lelkész térképen jelöli az ér­tékesebb leletek lelőhelyeit és katalógusa a precíz, múzeumi igényeket is kielégíti. Amikor másfél évtizede idekerült Bócsára, a községről csak annyit tudtak a tudósok, hogy egy avar fejedelem sírja, valamint egy temp­lom romjai voltak a határban. Csodálatos arany leletek kerültek napvilágra ebből a sír­ból a két háború között. De Hulej abból in­dult ki, hogy különböző korok rétegei a nép- vándorlástól napjainkig egymásra tekeredve, mint a hagyma héja, megvannak Bócsán. Ta­lált római pénzeket és kun emlékeket. Neki tűnt fel először az átvizsgált okmányok alap­ján, hogy Bócsának és vidékének kun kapitá­nya Cherdi Bálint volt, akinek neve 1436-ban szerepel. Az már kimutathatatlan, hogy ko­rábban, vagy későbben a kunok milyen szere­pet játszottak Bocsa és vidékének történeté­ben. De a Kiskunság vidékén vagyunk és va­lószínű, hogy szerepük döntő volt. Különös figyelmet érdemel a középkori le­letek gyűjteménye. Bócsán a törökdúlás előtt volt keresztyén templom. Valószínű, község vette körül a templomot, romjai ma is meg­vannak. Nincs pontos adat arról, hogy mikor épülhetett, de feltehetőleg a XV. sz. elején már állt. Ebből az időből származik egyik muzeális értékű leletük. Egy gyermek szőlő­munkálatok közben csodálatos liliom alakú bronzfeszületet talált. Tőle a lelkész közben­járása révén a gyűjteménybe került. Hitele­sen megállapított kora 650 év és az Anjou uralkodók idejében készült. Francia stílusa el­lenére úgy tartják, hogy magyar ötvös művész munkája. A templomot díszíthette. Nem áll módunkba részletesen leírni a gyűj­teményt, amelyből rendszeresen és témák sze­rint rendez kiállítást a lelkész. Nem tudjuk azt sem mind felsorolni, hogy hány helyen tart előadást és ismertetést kutatásairól, mi­ként népszerűsíti a község területén a gyűjtés szenvedélyét. 1963 óta hivatalos megbízás alapján végzi kutatásait és munkáját. Csak azt a kérdést tesszük fel: hogyan győzte, bír­ta mindezt? Katalógusai fegyelmezett rendben sorakoznak a polcokon, dossziékba kötve írá­sai, kutatásainak eredményei Múzeumi anya­gának minden darabjáról beszélni tud. Hol és mikor lelték, mikor került gyűjteményébe, mit állapítottak róla meg a régész szakembe­rek. Mindezt 6 ezer darabról! Féltő szemekkel simogatja a szürke kőbaltát, amely a kőkor­szak emberének szerszáma volt, vagy doboz­kában nyújtja felém a középkori ékszereket, amelyek egykor női füleket, vagy nyakakat díszítettek. Minden darab hűséges barátja. Mindegyikben feltámaszt most egy-egy pilla­natra egy kort, aiztán helyére teszi őket, hogy tovább pihenjék álmukat a puszták világában. Hulej Alfréd lelkészünknél egy napnak több, mint 24 órája van. Mert mindahhoz, amit ő elvégez, 24 óra kevés. R. p. 0 ?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents