Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-02-25 / 8. szám

CUTNEINIlJil&G Az emberiség sorsát dön­tően meghatározó, alkotó em­berek közül nagyon soknak személye, élete teljesen isme­retlen vagy a múlt homályá­ban vész eL Ki volt, aki első­ként fedezte fel az írást — az ekét, a fűrészt s a többi nagy fontosságú szerszámot, munka­eszközöket — nem tudjuk már. A könyvnyomtatás ötszáz éves feltalálójáról, Gutenberg Jánosról is csak gyér s bizony­talan adataink vannak. Mainz- ban született, Strasbourgba költözött át, ahol először pró­bálkozott a betűk nyomtatásá­val, »e titkos és csodálatos mű­vészettel«, majd visszatért szülővárosába, ahol előbb egy aranyművesnek, később egy városi tanácsosnak pártfogó segítségével megalapította a világ első nyomdáját. Az írás betűit szilárd anyag­ra kifaragni, kiformázni s azt papírra vagy bőrre nyom­tatni, — már előtte is tud­ták. A még ma is haszná­latos bélyegző elve ez. Az ő felfedezése ott kezdődik, hogy a kimetszett betűket egymás­tól elválasztotta, az írás sor­rendjébe rakva azokat, e sor­rendet újra feloldotta, — miu­tán elegendő levonatot készí­tett róla — az írott szövegnek megfelelő változások végtelen lehetőségével újra kirakta. Miért éppen akkor, a közép­kor végén jutott el az emberi­ség ennek az óriási jelentősé­gű felfedezésnek birtokába? Hiszen az elemi szükséglet: az írás, a tudás terjesztése, a_ köz­lés vágya, már előbb is, éVszá- zadokon át megvolt. A közép­kor végén, az addig oly szi­lárdnak bizonyult, sőt öröknek látszó hűbéri társadalmi és gazdasági rend bomlásnak in­dult. Az ember mindjobban felszabadította magát e régi rend külső kötöttségei alól s a hagyományos tekintélyekkel szemben az ember önmagára kezdett támaszkodni. Guten­berg kimetszett betűit egymás­tól elválasztotta, sorrendjüket feloldotta, »-mozgósította«; felismerte újra és újra való kiszedésük végtelen válto­zatainak lehetőségét. A keresz­tyén hit — a reformációban — EMLÉKEZETE szintén akkor kezdte magát felszabadítani középkori kö­töttségeinek gyámkodása s béklyói alól s az Isten és ember viszonyában azokkal szemben a Szentírásra, s a benne levő kinyilatkoztatásra' támaszko­dott. Luther iratainak gyors elterjedése, a reformációnak hazánkban nagy térfoglalása egyaránt a könyvnyomtatás felhasználásának köszönhető. A magyar reformátorok közül többen maguk nyomtatták ki írásaikat, értettek a nyomdász mesterséghez, maguknak is volt kézi sajtójuk. Kezdetben a nyomdászat In­kább művészet volt mint ipar. A betűk sokféle, szép és kife­jező alakúvá való metszése nagy ügyességet kívánt. Euró­pai hírre tett szert a betű-met­szés történetében egyik hazánkfia, Misztótfalusi Kiss Miklós, akinek nyomtatvá­nyaiét Hollandiában nagy árat nzettek s aki mégis haza­jött Erdélybe, hogy magyar könyveket nyomtasson honfi­társainak. A régi könyv, az ősnyomtat­vány igen gyakran címlap nél­küli volt, nélkülözte a legszük­ségesebb könyvészeti adatokat, a szerző nevét, a könyv címét, megjelenési helyét és idejét. Mégis fel tudjuk deríteni ma ezeket, a katalogizáláshoz nél­külözhetetlen adatokat, még­pedig a betűk alakjából. Mind­egyik nyomdász a maga betű­típusait használta. A könyvnyomtatás tette le­hetővé, hogy a szellemi javak ne legyenek csupán keveseké, egy-egy kiváltságos osztályé, hanem mindnyájunké. Valamikor nap mint nap el­mentem, Strasbourgban, Gutenberg szobra előtt. Néha megálltam elmerengni nemes alakján: mennyi áldás szár­mazott ez egyetlen emberen keresztül az egész emberiségre, az utánunk következő nemze­dékekre is. A könyvnyomtatás­ban mi Isten egyik legnagyobb általános kegyelmi ajándékát látjuk. Méltó hát, hogy felfede­zőjének — halála ötszázéves évfordulóján — mi is felidéz­zük áldott emlékezetét. Dr. Ferdinand István KEGYELEM Szolgálataim során sokszor használtam ezt a szót: kegye­lem. Az oltár előtt, amikor úrvacsorát osztottam, a szó­széken, amikor az apostoli kö­szöntést mondtam, magánbe­szélgetésben és koporsó mel­lett, Reményik-idézet formá­jában és szabadon. Ismerem a szó csengését. Betegágy mellett ülök a baleseti sebészeten. Fiatal lel­kész-testvéremet látogatom, akit két szolgálat között, az országúton ért a baleset. Amennyire vissza tud emlé­kezni, el is mondja, mi tör­tént vele. Amíg lassan elö- buggyanó mondatait hallga­tom, mind inkább valóságnak ismerem meg Isten kegyelmét. Ki sem mondja ezt a jólismert szót, mégis minden mondatá­ban érzem a súlyát, az értékét, amint beszámol a majdnem végzetessé vált balesetről. Majd beszél tovább a kór­házi élményekről. Egy beteg­társával folytatott beszélge­tésről. Nem volt az szabályos igehirdetés. Ki is fárasztotta alaposan, úgyhogy utána el is aludt. De amit mondott társá­nak, azon is a kegyelem való­sága izzott át, és két egymás melletti betegágyhoz rögzített, összetörött testű ember lélek­ben egymáshoz és a kegyelmes Istenhez közelebb került. Még nem járt le a látogatá­si idő. Hallgatom tovább. Ter­veiről beszél. Üj terveket sző, mert tudja, hogy sok szép ré­gi tervéről le kell mondania. Emberi számítás szerint nem vezethet többé járművet. At kell szerveznie a szórvány­munkát. Meg kell találnia a a tanyavilágban élőket a gyü­lekezet központjában, a temp­lomban. Nem egy tehetetlensé­ge miatt kétségbeesett ember siránkozása, hanem a családja és gyülekezete körébe vissza­térni készülő ember tervei bontakoznak ki előttem. Sza­vai nyomán mind jobban meg­világosodik, hogy az Isten ke­gyelme életet megújító való­valóság. Azt a leckét, amire annak idején Pál apostolt tanítgatta az Isten, neki is meg kellett tanulnia: Elég neked az én ke­gyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. (II. Kor. 12, 9.). Már az is ke­gyelem, hogy nem a beteg­ágyon kellett beiratkoznia Is­ten iskolájába. Már előbb is készítgette a kegyelem felis­merésére és elfogadására, mert nem mindenki alkalmas arra, hogy nagy megrázkódtatások idején ismerje fel és fogadja el. Vegyük észre, hogy mindig kegyelemből élünk! Általa boldog az életünk a földi vándorúton is, meg az örökké­valóságban is. Mert ehhez nem kell más csak kegyelem! Jávor Pál A PESTI LELKÉSZEK munkaközösségi ülésén Ben­czúr László írásmagyarázata után Hafenscher Károly az ige­hirdetés problémáiról, dr. Ré- dey Pál a »-Nürnbergi Napló« nyomán az újfasizmus vesze­delméről, Ferenczy Zoltán az új református konfirmációi ká­téról tartott ismertetést, ill. előadást. SZERETETSZOLGÁLAT címen az »Erős vár«, az ame­rikai magyar evangélikusok lapja cikket közöl Várady La­jos tollából, amelyben egyhá­zunk diakóniai szolgálatát is­merteti. »Volt idő, amikor 7 pél­dány járt címemre és szom­baton’.ént úgy hurcoltam szét az előfizetőknek. Ma nyolc­vanadik évemben is a szí­vemhez nőtt kedves olvasmá­nyom az Evangélikus Élet, amelynek az első évfolyam­tól az előfizetője vagyok. Nem is tudnám nélkülöz­ni...« — írja Kovács Ilona nyug. óvónő, hűséges előfize­tőnk Bánszállásról, beküld ve ismét az előfizetési díjat. Kö­szönjük és köszöntjük. Szórvány gyülekezetekben Budapest tözelében PILISCSABÁRA mentünk. Itt van egyházunk egyik kevesek által ismert szereletintézmé- nye. Két épületcsoportból áll ez az intézmény. Az egyik az Ó-testámentomi Siló nevet vi­seli és »tizenkét testvér« a la­kója: a szolgálatban megfáradt és megöregedett diakonisszák. De ők ma sem tétlenek. Nagy jelzők és emléklapon. ....vonó­juk az egyik itt élő diakonisz- sza testvér. D. dr. Ottlyk Ernő püspök piliscsabai látogatását Muncz Frigyes igazgató lelkész kísére­tében az ő otthonuk megtekin­tésével kezdte meg. Schrikker Etelka az otthon vezetője be­mutatta Siló lakóit és röviden rf y CSILLAGHEGY területileg Budapesthez tartozik és nagy­kiterjedésű szórva nygyülekezet központja. A gyülekezet lelké­sze Kaposvári Vilmos, aki va­sárnaponként 40—50 kilomé­tert utazik, hogy három-négy helyen istentiszteletet tartson. Ezek a gyülekezetek olyan pa­rányiak, hogy sokszor Öt em­bernek kell hirdetnie az Isten igéjét. D. dr. Ottlyk Ernő püspök január 28-án meglátogatta a csillaghegyi szórványt és nem­csak az anyagyülekezetben, hanem Pilisvörösváron és Pi- liscsabán is szolgált, ahol kevés résztvevőre lehetett számítani. Ezen a vasárnapon azonban nagyünnepi gyülekezet fogad­ta a püspököt Csillaghegyen és a szórványban is. Az anyagyü­lekezetben délelőtt igehirde­téssel és egyházunk helyzeté­ről szóló tájékoztatóval szol­gált. * Délután a PILISVÖRÖS­VÁRI református templomban gyülekeztek a hívek. Itt nincs istentiszteleti helyisége az evangélikusoknak, de a refor­mátus testvérek készségesen bocsájtják rendelkezésükre kis templomukat. Ebben a gyülekezetben püs­pök még soha nem fordult meg és ezért nagyon hálásak voltak a hívek D. dr. Ottlyk Ernő püs­pök szolgálatáért és látogatásá­ért. * A vörösváriaktól búcsút vé­ve, a festői környezet övezte A szentendrei templom Közös teher alatt Névnapi köszöntésre keres­tük Jel egy kedves barátunkat, aki különben jó amatőr fény­képész. A jó hangulatú társal­gás közben házigazdánk meg­mutatta néhány újabb felvé­telét. Az egyikről kilencéves kisfia mosolygott reánk. Éppen törölgetett. Négy-öt tányér s evőeszköz látszott előtte a konyhaasztalon. A társaság egyik idősebb hölgytagja a kép láttán így szólt: szegény­kém. Ez a szó megütött. Sajnálni kell ezt a gyermeket?... Né­hány nappal később beszélget­ni kezdtem a kis legénykével. Rátereltem a szót a törölgetés- re. A gyerek csillogó szemmel mondotta: Apu és Anyu dol­goznak, én segítek nekik. Nagymami mosogat, én töröl- getek. Eldőlt a kérdés. Ezt a gyer­meket nem kell sajnálni. Nem kell félteni a gyermekkorát, annak gondtalanságát sem. Ez a gyermek tudja, hogy a kö­zös családi munkának van reá eső kis részlete is. Sőt, kész is arra. hogy azt vállalja. Így ébredezik benne a közösségért a felelősség. Az egymás terhé­nek, gondjának megértése és a segítés abban. Ezt a gyerme­ismertette életüket, bemutatta házuk táját. Elmondta azt is, hogy államunk szolgálati évei­ket elismerte és így mindnyá­jan állami nyugdíjat élveznek. Silóban életük alkonyát élő emberekkel találkoztunk. Az intézmény másik részében, mely a Bethel bibliai nevet vi­seli, fiatalok a gondozottak. De az ő sorsukat és életüket meg­ismerni sokkal lehangolóbb és elgondolkoztatóbb, mint az öregekét. Ezek a fiatalok szel­lemileg és testileg nyomoré­kok, akik szeretetre vágynak. A látogató, a futó szemlélő el sem tudja képzelni, hogy ne­kik is van érzelmi világuk. De a gondozóik, akik velük fog­lalkoznak, bizonyítják, hogy mennyire hálásak a maguk módján a szeretetért. — Meg­ható ahogyan mesélnek egy- egy kis gondozottról. Néha ta­lán torz és visszataszító lé­nyek, de ők értik artikulátlan kifejezéseiket és szeretettel beszélnek róluk. Béthelben megtekintettük a gazdasági udvart is. Solti Ká­roly az otthon vezetője el­mondta, hogy az állatállo­mányból kéthetenként egy vá- gottsertésse!, több száz tojás­sal és vágott baromfival járul­nak hozzá a szeretetintézmé- nyek élelmezéséhez. A korsze­rű állattartás évente több száz­ezer forint tiszta jövedelmet jelent. Este a kis imatermet zsúfo­lásig megtöltő gyülekezet szá­mára hirdetett igét D. dr. Ott­lyk Ernő püspök. Utána Muncz Frigyes rövid ismertetése és köszöntő szava­it követően beszélgetés alakult ki az intézmény éppen ráérő alkalmazottai és a vendégek között. Szűcs Piroska főnővér a gondozottak és ápolóik éle­téről, gondjaikról,. terveikről és örömeikről beszélt. Vízi Éva gondozónő szavaiból a ne­héz, szinte emberfeletti szol­gálat iránt érzett hivatásérzet és a szívből jövő hit, váloga­tás nélküli emberszeretet hangja csendült ki. Az együttlétet a püspök sza­vai záriák be, aki elismeréssel adózott azért a munkájáért, amit csak hivatásérzetből; az Isten lelke által megérintett szív szeretetéből lehet végezni. Nehéz szívvel és szorongató érzésekkel jártuk végig a nyo­morék gyerekek lakótermeit. De lélekben megerősödve és meggazdagodva, egy kissé megszégyenülve távoztunk az otthonból, hallva és látva azt a szeretetmunkát, amit nap mint nap végeznek jó szívvel azok a testvéreink, akik vállal­ták ezeknek a szerencsétlen emberkéknek a testi és lelki gondozását. A SZENTENDREI gyüleke­zetben »őrségváltás« történt: Mikler Gusztáv , a gyülekezet hosszú időn át hűségesein szol­gáló lelkésze betegség miatt nyugdíjba vonult. A gyüleke­zet űj lelkészt kapott Szirmai József személyében, akinek a megválasztása az elmúlt va­sárnapok egyikén megtörtént. A szórványgyülekezetnek egy kicsi temploma van Szentendrén, ahová a közeli településekről hat órára hir­detett istentiszteletre szép számmal sereglettek össze a hívek, hogy meghallgassák D. d’\ Ottlyk Ernő igehirdetését és találkozhassanak vele. Az istentisztelet liturgiáját a gyülekezet lelkésze végezte. A püspök prédikációjában a jeruzsálemi templom kapujá­ban Péter és János által meg­gyógyított sánta történetén ke­resztül rámutatott arra, hogy Isten milyen csodálatosan cse­lekszik velünk: mi csak kis alamizsnákat várunk tőle, de Ö minden nyomorúságunkból kigyógyít és szól hogy keljünk fölé s járjunk a benne való hit útján. Az istentisztelet úrvacsorá­val fejeződött be és miközben búcsúztunk a gyülekezet tag­jaitól, hogy a lelkészcsaládot is meglátogassuk pomázi ott­honában, az öröm jeleit olvas-' tűk le a jelenlévők arcáról és szeméből. Kőszeghy Tamás „A REFORMÁCIÓ, AMIT VAROK” címen a finn Kotimaa pályáza­tot hirdetett az elmúlt év ju­bileumi reformációi ünnepé­lyén. A pályázat határideje most járt le. A jeligés pályá­zatra 511 pályamunkát küldöt­tek be. A hat legjobb dolgoza­tot díjazták. Jelentés Lamhareneről Maga Albert Schweitzer is, a »Nagy Orvos« — ahogyan Gabonban nevezik — világ­szerte sok barátot gyűjtött lambarenei kórházának. Halá­la óta is gyarapszik azoknak a száma, akik ezt az intéz­ményt szeretik, becsülik, sőt, áldozatosan támogatják is. Ha­zánkból többen járdák, éltek és működtek hosszabb-rövidebb ideig a kórházban. A kórház ügye, sorsa azonban nemcsak egy-egy szakmabelit érdekel­het, hanem az egyház, minden egyház népét is, főként azon­ban a világ protestantizmusát. 1967 végén a kórház főorvo­sa, Schweitzer utóda az orvo­si szolgálatban, a svájci szár­mazású Walter Munz dr. szá­mol be részletes, kimerítő je­lentésben a kórház életéről. »Megmaradt számunkra be­tegeink bizalma. A legfonto­sabb területeken a betegek áramlása az előző évekhez képest nagyobb mértékben növekedett. Kevés munkatárs, főleg kevés orvos van a kór­házban, s ezért teljes erővel kellett dolgoznunk. A felada­tok nagysága és a valameny- nvi, személyünkkel kapcsolat­ban jelentkező Igény bátorí­tott bennünket, erőt adott a kitartásra. Azzal a boldogság­gal és örömmel töltött el ben­nünket. amelvet csak azok az emberek ismernek, akik tud­ják, miért élnek. Arra töreked­tünk, hogy munkánkat Albert Schweitzer szellemében vé­gezzük. Örökségének drága és maradandó értékeit kötelessé­günknek tartottuk tovább vin­ni.« »Albert’ Schweitzer sohasem tekintette afrikai munkáját befejezettnek. Szinte utolsó órájáig fáradhatatlanul fej­lesztette a betegeknek ezt a községét. Bővítette, felújítot­ta és javította. Sohasem félt az űj gondolatoktól.« Munz doktor ezután az egy év alatt létrehozott új beren­dezések egész sorát közli. Ma már a legtöbb épületben vil­lanyvilágítás van. A kórház­hoz tartozó lakótelepen mos­dókat létesítettek. Gátakat épí­tettek a talaj eróziója ellen. Az afrikai munkatársak laká­sainak nagy részét felújították. A frissen operáltak részére őrző-osztályt állítottak fel. s ezen kívül sok épületfelújítást végeztek el. A kórházban az elmúlt év­ben 5188 új afrikai beteg for­dult meg. Közülük 150 európai volt. Nagy forgalmat bonyolított le a sebészeti Osztály, ahol a betegek száma 1169 volt, kö­zülük 27 európai. A legtöbb esetben sérvoperációt hajtot­tak végre. » A tuberkulózis nagy prob­léma. 115 beteget kezeltünk változatos szervi tuberkulózis­sal. A legtöbb paciens csak a legnehezebb végstádiumban jön a kórházba. A kezelési el­járások azonban még így is örvendetesen eredményesek. Üj tuberkulózis központ beren­dezését tervezzük. A betegek családjában ellenőrző oltáso­kat végeztünk. A gaboni egész­ségügyi hatóságok 1968-tól a BCG-oltás bevezetését terve­zik, ami az egész népre áldá­sos lesz.« »Az elmúlt évben a kórház­ban 414 gyermek látta meg a napvilágot, nyolcnak európai volt az édesanyja. A csecse­mők rendszeres ellenőrzése, az anyák tanácsolása és a gyer­mekek hatéves koráig való szemmel tartása az elmúlt év­ben is megvolt. Az év folya­mán a gyermekotthon előtt játszóteret létesítettünk, ahol ids pacienseink egészséges testvérei játszhattak. Egé­szen űj létesítmény az Ogo- were tekintő csecsemőott­hon. 451 új gyermek bete­get és 1785 olyan beteget ke­zeltünk. aki már régebben is járt nálunk.« A kórháznak külön sze­mészeti és elmegvégyás^a- ti osztálya ** van. Az utób­bin különös nehézséget okoz a diagnózis felállítása, gyógyí­tó eszközként viszont nagyon hatékonyan alkalmazzák a foglalkoztatás-terápiái. »A kórház főépülete feletti telepen 130 leprabeteget keze­lünk. Az utóbbi években meg­nyílt kéztnűves műhelyt to­vábbfejlesztettük. Betegeink minden előképzettség nélkül, kőből és fából meglepően szép és kifejező formákat alkottak. A műhelyeket világos és ba­rátságos szabóműhellyel is bő­vítettük, amely a falu szükség­leteit ellátja. Ugyancsak űj kezdeményezés a könyvtár és klubhelyiség létesítése is.« »Az a célunk, hogy afrikai munkatársaink egyre növekvő felelősséggel viseljék a kórház ügyeit. Ebben az évben beve­zettük a heti rendszeres okta­tást. A betegápolás, a sterili­záció, a laboratóriumi munka alapvető elemeire oktatjuk őket.« Jelentése végén a jövő ter­veiről szól a főorvos. »Két el­engedhetetlenül fontos felada­tunk van: kórházrészt építeni tuberkulitikus betegeknek és kielégítő ivóvízről gondoskod­ni. Minden tervünk felett pe­dig, mint kezdet és vég a2 az akarat, hogy Albert Schweitzer széliemében önzetlen éldozat- hözatallal keressük azoknak a javát, akik Lambarene-ben se­gítségre várnak « Muncz Frigyes családot alkotnak és mindegyi­küknek megvan a maga be­osztása: a kertben, az állataik között és a házon belül. Mű­vésziélek is van közöttük. Gyü­lekezeteinkben jól ismertek az aprólékos finomsággal és ízlés­sel készített igéslapok, könyv­két tudatosan nevelték erre. Ezt látta az egész családban, a szüleiben is, akik ugyancsak segítik egymást. Látta a nagy­mamiban, aki nemcsak mese­mondó esténként, hanem aki­nek szükséges ebéd után a le- pihenés. Tudja, hogy az ő kis lábai könnyebben futnak el az üzletbe élesztőért, vagy tejért és nem érzi tehernek, ha el­küldik érte. Örültem ennek a kisfiúnak, akiben ébredezik az egészsé­ges közösségi ember, aki már ilyen gyermekfejjel tudja, hogy egymásra való tekintettel élünk. Hát nem szégyenít meg sok­szor minket egy-egy ilyen gyermek, amikor csak ma­gunkra nézünk, csak a ma­gunk kényelmét, vagy munká­ját látjuk, csak azt értékeljük? önzőkké, irigyekké, egymás ellenségeivé válunk, pedig a közös munka reánk eső terhét vállalnlva lehetne teljesebb%. igazabbá, tartalmasabbá az életünk. Erre figyelmeztet az ige is: »Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét« (Gál 6, 2). Köszönöm neked, kis bará­tom. Sólyom Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents